Népszava, 1952. október (80. évfolyam, 230-256. sz.)

1952-10-01 / 230. szám

NÉPSZAVA DOLGOZÓINK LEVELEIBŐL : A tervtől kaptam .Olajbányászaink kitettek magukért a mostani békekölcsönjegyzésben. Azért adnak, mert szeretik a békét és bíznak pártunkban, kormányunkban. Emődi János, a H- számú olajtermelő komplex­ brigád mestere négy gyerek apja. Keresete 1400 forint, 2200 forintot jegyzett. — Azért jegyzem ezt az összeget — mondta —, mert tudom, hogy gyermekeimnek már sok­­kal szebb lesz az élete, mint nekem volt. — Brigádja tagjai 1523 forin­tos átlaggal vették ki részüket a békekölcsönjegyzésből. Fülöp Do­monkosáé, fiaira gondolt, mikor egy­havi fizetésén felül jegyzett. — Az egyik vájártanuló, a másik nép­hadseregünk katonája, jelenleg esti műszaki egyetemen tanul. Mérnök lesz belőle — büszkélkedik Fülöpné.« (Apád­­ Lajos, Lovászi Kőolajter­melő V.) * »Két hétig külföldön üdültem. Jó munkámért sztahanovista oklevelet, pénzjutalmat kaptam. Egy évtizeddel ezelőtt még éhbér és durvaság volt a fizetségem. A múltban nem tudtam el­képzelni, mi lesz gyermekeim sorsa. Ma már tudom. Tanulni fognak és megbecsült emberek lesznek. Új gyá­rak, új gépek várják őket. Magunk­nak és nelük építjük az országot. Hát hogyne jegyezném szívesen egyhavi fizetésemet?« (özv. Lepres Bernátné sztahanovista. Egri Dohánygyár.) ★ »Mint segédmunkás kerültem két évvel ezelőtt, édesapámmal együtt, a földalatti vasútépitkezés ill. számú munkahelyére. Két év alatt a magunk sorsán, a magunk környezetében ta­pasztaltuk apámmal együtt azt a fej­lődést, amit az eddigi kölcsönjegyzé­­sek is hoztak számunkra. Mindig az volt a vágyam, hogy villanyszerelő lehessek. Most teljesül: decemberben villanyszerelő szakmunkás leszek. Tu­dom, hogy jegyzésemmel a békét és ötéves tervünk teljesítését segítem. Még több iskola épül, én is tovább tanulhatok. Ezért jegyeztünk édes­apámmal 900—900 forintos fizetésünk­kel 1100, illetve 1200 forintot.« (Bá­nyai Lajos átképzés, földalatti vasút­építkezés III. számú munkahelye.) — a tervért adom .Üzemünk nődolgozói élenjárnak a harmadik békekölcsönjegyzésben. Bit­­tera Róza lakatos, akinek 900 forint a fi­zetése 1000, Magyar Júlia hegesztő, aki 800 forintot keres 1000, Horváth Ilona darukezelő közel másfélezer forintot adott kölcsön az államnak. Mindhár­man cselédek voltak a felszabadulás előtt. Hajnaltól késő estig megállás nélkül robotoltak, s emellett éheztek, nem volt rendes ruhájuk, soha nem jutottak pihenéshez. Most boldogak és megelégedettek , szakmát tanultak. Horváth Ilona a közeljövőben három­­hónapos munkavédelmi iskolára megy. Bittera elvtársnő sokszor szerepel a versenytáblán kiváló eredményeivel. Munkaidő után a korszerűen berende­zett munkásszállóban, vagy a kultúr­teremben pihenik ki munkájuk fáradal­mait, hogy utána tanuljanak, szóra­kozzanak.« (Borbély Gyuláné, Győri Vagon- és Gépgyár.) ★ »Ez év áprilisában vettek fel se­gédmunkásnak a Kaposvári Textil­­művekbe. Először nehezen barát­koztam meg a gépekkel. Később mégis jelentkeztem a mesternél, hogy a kártológépen szeretnék dolgozni. Beosztottak az átképzés tanfolyamra s szeptember 19 óta már mint vizs­gázott kártolónő dolgozom. Szere­tem a munkatársaimat, ők is szeret­nek engem. Pártonkívüli vagyok, de tudom, mennyit köszönhetek a pártnak. 1200 forint békekölcsönt je­gyeztem.« (özv. Gas­parics Fe­rencné, Kaposvári Textilművek.) ★ »Munkahelyemet második otthonom­nak érzem. A békekölcsönjegyzés első napján örömmel jegyeztem kéthavi fizetésemet. Másnap reggel az üzemben kis úttörőlányok virágcsokorral kö­szöntöttek: »köszönjük Pável bácsi, a mi jövőnkért is adott«. Szívesen adtam. Az ő jövőjükért, meg azokért a hatal­mas építkezésekért is, amelyek főváro­sunkban folynak. Egyik napról a má­sikra új munkáslakások sárai emelked­nek. A Petőfi-híd is elkészül az idén. Tavaly 1200 forintot jegyeztem, az idén 600 forintot már vissza is kaptam be­lőle. Most 1300 forintot jegyeztem.« (Pável József, Egyetemi Nyomda.) „Remélem, a pusztamiskeiek sem maradnak el a kölcsönjegyzésben ... ■* C ■ ' *• • ' • - * • SOÓS FERENC GEPESZKOVÁCS­­NAK PUSZT­AMISKEI ALLAMI GAZDASÁG VESZPRÉM MEGYE Kedves Szüleim! Ma kaptam meg levelüket, nyomban válaszolok is. Először is édesanyám kérdésére. A ruhát már megvettem, nem sötétkék színű, mint ahogy azt terveztem, hanem barna. Amikor vá­logatni kezdtem az áruházban, ez tet­szett a legjobban. Majdnem megjártam a vásárlással. A kabátot ugyanis fel­próbáltam, Jó passzentosan állt raj­tam. Gondoltam, a nadrág is jó lesz akkor. Azt csak odahaza próbáltam fel. Bosszankodtam is miatta, mert a szára tíz centivel legalább hosszabb volt a kelleténél. Szidtam magam, mint a bokrot, gondoltam, most fizethetek a szabónak, amiért rövidebbre igazítja majd. Az egyik iskolatársam azonban azt ajánlotta, hogy vigyem vissza a Verseny Állami Áruházba, ahol vet­tem, ott ingyen megigazítják. Úgyis történt. A Kossuth-ünnepségre már ebben a ruhában mentem el. Nálunk az iskolában most minden osztálytársam azzal dicsekszik, hogy az apja, bátyja ennyi vagy annyi békekölcsönt jegyzett. Meg kell mon­danom, nagyon kitesznek magukért a pesti dolgozók. Iskolánk ugyanis a Váci­ úton van, a környéken rengeteg a gyár. Amint megyek és jövök az isko­lából, látom: a gyárak kapuit kidíszí­­tették, nagy betűkkel írták oda ki az élenjáró kölcsönjegyzők neveit, s a hangszórók nem győzik sorolni, hogy a gyárak dolgozói milyen szépen ki­­tettek magukért a harmadik béke­kölcsönjegyzéskor. Remélem, a pusz­­tamiskeiek sem maradnak el, a mi családunkat is büszkén említhetem az iskolában. Magára gondolok, édesapám meg István nagybátyámra. Unokabá­tyám, Pista jegyzéséről is írjon. A jegyzéskor, édesapám, szeretném, ha nem felejtené el, milyen nagy dolog, hogy én ma Budapesten az Épület­gépészeti Technikumban tanulhatok és utána beiratkozhatok a műszaki egye­temre, mérnök lehet belőlem. Most már befejezem a levelemet. Búcsúra én is hazamegyek, Ica húgom­nak csak­­annyit, hogy legyen jó kis­lány, tanuljon szorgalmasan ... Most jut eszembe, a Kossuth-szobor avatási ünnepségén találkoztam unokabátyám­mal, Jóskával, csak úgy feszített a ti­zedest egyenruhában. Úgy kigömbö­lyödött az arca, hogy azt hiszem, alig ismernek rá, ígérte, hogy ő is hazajön búcsúra. Édesapám, írja meg, van-e sok munkája a gazdaságban és hogy megvan-e még a vándorzászlója, amit nyert. Jó egészséget kíván és csókolja mindnyájukat szerető fiuk LACI. Budapest, 1952 szeptember 26. SOÓS LASZO BUDAPEST, IX., FERENC­ KÖRÚT 38. Kedves fiam! Csak röviden írok, mert nagy mun­kában vagyunk. Éjjel-nappal dolgoz­nak a traktorok, folyik a soózás is, így sok munkája van a kovácsmű­­helynek. Egy kicsit lemaradtunk a ve­tésbe és most meg akarjuk nyomni a gombot, hogy határidőre befejezhes­sük. A vándorzászló még megvan, nem szeretném átadni senkinek. Nemcsak az őszi munkában, de a békekölcsönjegyzésben is helyt aka­runk állni. Eddig, amint hallom, 54.000 forintot jegyeztünk, ami 562 forintos átlagnak felel meg. Én 600 forintot jegyeztem, nagybátyád, István, a traktoros brigádvezető pedig 850 fo­rintot íratott. Unokabátyáddal, Pistá­val már napok óta nem találkoztam és nem jutottam oda, hogy megérdek­lődjem, hogyan jegyzett, ő most egy újonnan kapott burgonyaszedőgépet próbál ki. Most készülök éppen, hogy kimenjek hozzá és megnézzem, ho­gyan dolgozik a géppel. Lesz munkája elég, mert a mi földjeinken 60—65 mázsa a holdankénti átlagtermés, szemben a környékbeli egyénileg dol­gozó parasztokkal, ahol csak 30—40 mázsás az átlagtermés. Csak gyere haza búcsúra. Várni fo­gunk az autóbusznál. Anyád üzeni, hogy az új ruhában gyere. Tudod, ő csak akkor hiszi el, hogy jól áll, ha saját két szemével látja... Ha jössz, hozzál egy Ál—11-es rádiócsövet — így mondta a szerelő —, mert ki­égett. Olyan rossz csöndes szobában ülni. Már annyira megszoktuk, hogy este is, reggel is szól a rádió. Mindannyian sokszor csókolunk, APAD Pusztamis­ke, 1952 szeptember 29. 2 1952 OKTÓBER 1, SZERDA Egy bányászváros és egy bányászcsalád »A tatabányai szénmedence a Vér­tes- és Gerecse-hegységek által alko­tott öbölben fekszik... A Magyar Általános Kőszénbánya Rt. 1895-ben kezdte meg ezen a területen a szén kutatását...« — így kezdődik annak a zöldfedelű ismertető füzetnek a szö­vege, amelyet 1934-ben adott ki a »Városkultúra« című városfejlesztési folyóirat. A képes ismertető beszá­mol arról, hogy »jelenleg (1934- ben) a tatabányai aknák napi szén­­termelése 650 vagon körül mozog« , majd elmondja, hogy a tatabányai dolgozók szükségleteinek ellátására ,három élelemtár, két sütöde, öt mé­szárszék, öt vendéglő és négy tej­kimérés szolgál. » ... Az egészség­ügyi teendők ellátását kilenc bánya­orvos végzi és 14 szülésznő...« * — Álljunk csak meg. Tizennégy szülésznő? — vág közbe Tajkov Andrásné, amikor egy mély fotelben ülve hallgatja a régi füzet adatait. — Nem igaz az, úgy emlékszem, mintha ma volna. Két bábaasszony volt akkor összesen Tatabányán, a Molnár Mariska és a Novákné. Ne­kem sem jutott, amikor a Rózsi szü­letett. Tajkov András összeráncolja hom­lokát. — A napi széntermelés is hazugság — mondja elgondolkozva. — 1934-ben csak három napot dolgoztunk egy hé­ten, mert »nagy volt a gazdasági pan­gás«, így mondták az urak akkor, amikor Vida Jenő igazgató (a fene ott egye, ahol van) kétezer hold erdőt és gyönyörű kastélyt kapott nevenapjára a vállalattól. Tudjátok-e, melyik kas­télyt? Azt, ahol most a bányászszana­tórium van. No és a kulturális és egészségügyi igények? Hát kocsma, az több volt, mint itt írják, de orvos az kevesebb. A három élelemtár az elég volt. No, nem a szükségletnek, hanem a keresetnek... Add csak azt az ir­oo­mányt. És Tajkov András munkaérdemren­­des vájár ujja hegyével úgy lapozgat a régi könyvben, mintha undorodnék tőle... Nézi az oldalakat, a képeket, keres valamit. A család — a felesége, a nagylány és a két gyerek — vára­kozva figyelik apjukat. — Megvan! — bök ujjával a 11-es oldalra. — Látjátok ezt? A bánya­telep lakosainak száma akkor 23.200 lélek volt. No és itt van három oldal­lal odébb a kilenc orvos. Huszon­háromezer ember és kilenc orvos. Nem merték a gazemberek ezt egymás­mellé írni, mert akkor összefügg a kettő. — Most csak az új kórházban több orvos van, mint ötven. Tudom, mert ott operálták — szól közbe Tajkovné, mintha valaki kételkednék szavában. A gyerekeknek azonban nem árt, ha megbizonyosodnak, hogy s mint volt azelőtt és hogy mi a különbség a régi és a mostani között. * A Tajkov-család ebédlőasztalára friss nagyszemű szőlő kerül. Az asz­­szony látja, hogy itt már késő estig folyik majd a beszélgetés, így szo­kott ez mindig történni és most, hogy előkerült ez a régi iromány, különö­­sen van miről beszélgetni. Az ember­nek a régi dolgokról az újak jutnak eszébe. De mindent azért mégsem le­het észben tartani. Tajkov András azonban ezen is segít. Ott matat a nagy szekrényben, kiveszi a dísz­ruhát. Annak a zsebében van a »va­gyoni kimutatás«, így nevezi Tajkov András azt a négy papírlapot, amelyre mindig felírja a gyarapodást. Eddig már 64 pont gyűlt össze, de még sok minden hiányzik. Amikor egyszer Varga Barnabás megkérdezte: »Mire jó ez?« — ezt felelte: »Ellenőrzöm a tervet, az ország tervét«. Mert ezeken a papírlapokon nem az új, gyönyörű lakás, az új bútor, a rádió szerepel, még csak nem is az új bányagépek és az a légkalapács, amellyel naponta nyolc órán keresztül támadja a szén­falat, hanem az, amit töltében-menté­­ben a városban lát . Nekik hazudniok kellett, ha jót akartak írni — mutat az asztalon fekvő zöld füzetre. Mert ki látta például azt a »hidrotherapeutikus intézetet« (ki­mondani is nehéz), amelyről itt regél­nek. Lehet, hogy a Vida Jenő igazgató látta, de a bányászok közül egy sem. Mint ahogyan nem láthatták a bányá­szok a tisztikaszinó belsejét sem. Az is csak az uraké volt, itt mégis úgy szerepel, mint a »dolgozók kulturális és egészségügyi igényei kielégítésére szolgáló létesítmény«. A mienk meg a nyomor és t­zünknek egy szoba, amely­nek ajtaja az utcára nyílt, mint valami szatócsüzlet. — A mi lakásunk sem volt különb — veti közbe az asszony. — És ezt az intézetet bizony én sem láttam s az apám sem, aki pedig 1934-ben már rá húsz éve, hogy a szenet csákányolta, lapátolta a föld alatt. — Node az új várost csak mindnyá­jan láttuk, igaz-e? Hétszázhatvankilenc új lakás épült ott eddig a tervben. És a kórház melletti tömbházak? Akár a pesti paloták. És a gyönyörű állami áruház, az új iskolák, a gimnázium! Én mondom nektek, ha az öreg Schnei­der bácsi — akit tizenkilencben agyon­lőnek a csendőrök, mert kenyeret kért az igazgatótól — felébredne és látná a mi városunkat, nem hinné el, hogy Tatabányán jár.­­re Hatvannégy pontból áll Tajkov András tatabányai vájár »vagyoni ki­mutatása«. Egyszerű, ilt-ott szénporos papírlapokon sorakoznak a pontok: 270 összkomfortos új lakás a kórház melletti lakótelepen, az erdő szélén parkkal körülölelve. Százágyas szülő­otthon, fürdő, szanatórium. Az új modern legényszállások férőhelyeit nem is lehet hirtelenében megszámolni. Huszonkét új, gyorsjáratú autóbusz szeli az új kövezett, betonozott utakat a régi hat rozzant jármű helyett és ötezer folyóméter vízvezeték készült el eddig. Jó kétmillió forintba került a telepi lakások felújítása is. 150 szemé­lyes diákotthon és 80 személyes óvoda épült az első kerületben. Az ipartelepi és kőbányai szerpentinút, gőzfürdő ... mennyi minden — és mégsem minden. Negyven év alatt nem fejlődött any­­nyit a város, mint 1949-től mostanáig és 1895 óta — akkor kezdték meg a szén termelését — nem fejlődött any­­nyit, mint az ötéves terv végéig fejlő­dik majd. — Mindezt annak köszönhetjük, hogy mi, tatabányai bányászok sem vártuk a sültgalambot, megértettük Rákosi elvtárs szavát — emeli fel Tajkov András a hangját. — Mert nézzétek csak ezt a könyvet. Akkor a napi 650 vagonnal sokat akartak lódí­tani és elhinnétek-e, hogy ma több mint kétszer annyit termelünk? Pedig így van. De ez kevés. Többet kell, sokkal többet, mert ez, amit itt lá­tunk, már a jövő. Tatabánya jövője. Az új bányagépek, légsűrítők, a beton­­elem­gyár, a kibővített erőmű, az alu­míniumkohó ... * Sok szó esett a­­múltról, de még több a jövőről ezen az estén a Táj­­kov-család ebédlőjében. András, a 11 éves fiú bányamérnök akar lenni. .. négyéves Lacika meg hajóskapitány. Rózsi, a nagylány jelenleg a XV. akna melletti Népboltban pénztáros. Ő tud a legtöbbet beszélni arról, amit élet­­színvonalnak neveznek. Látja a hatal­mas forgalmat, de még ő sem tudja úgy, mint az öreg Révész — Tajkovné apja —, hogy a bányásznak azelőtt — téliszalámi, olajoshal és keksz helyett — sokszor be kellett érnie s lóhússal, azzal is csak egy héten egyszer. Mert az 1934-es öt mészárszék közül kettő lóhússzék volt. Erről azonban bölcsen hallgat ez a régi ismertető. És Tajkov András a harmincas évek havi húsz­­pengős bányászkeresete helyett az el­múlt hónapban néhány forint híján háromezer forintot vitt haza a család­nak. — Holnap a reggeli vonattal me­gyünk Pestre bundát venni — mondja az asszonynak, miközben kiteríti maga elé a papírlapokat. Fejét baltanyelére támasztva, gondolkozik, majd nadrág­­zsebéből rövid ceruzát kotor elő. ,A gyerekek összedugják fejüket az asztal fölött, az asszony is figyelmesen nézi férjét, majd megkérdi: — Azt a bundát akarod beírni a listára? — Nem — válaszol a bányász. —* A békekölcsönt, amit jegyezni akarok... ... És Tajkov András bányász »va­gyoni kimutatása« végén a »208 sze­mélyes új legényszálló« után 65. pont­nak beírja: »Harmadik Békekölcsön: 4000 forint.« Horváth Mihály Szakszervezeti aktivisták a kölcsönjegyzés sikeréért Orosz László szakszervezeti bi­zalmi ezer forintot jegyzett a Harma­dik Békekölcsönből. Példája nyomán Bizdeni Lajos, Popper János, Tószegi Imre és Mészáros István munkástár­sai is hasonló összeget adtak kölcsön államunknak. A mindannyian jól emlé­keztek, mennyit fejlődött a gyár az első békekölcsön jegyzése óta. Abban az időben kezdődött üzemükben, az Április 4 Gépgyárban a nagy építke­zés. Akkor a köszörűsök egy deszka­bódéban­ dolgoztak, ma pedig tágas, egészséges műhelyben. Gépeik is a legjobbak. A cseh gyártmányú univer­zális köszörűgép és a Német Demo­kratikus Köztársaságból kapott leg­újabb típusú ikerköszörűgép is az el­múlt két év ajándéka. Egy volt, aki elmaradt mögöttük — Merát Ferenc. Akárhogyan számolt is, úgy érezte, nem tud többet adni havi , fizetése hatvan százalékánál. Fiatal házas, sok minden kell még, azután a gyerek is hamarosan jön, mondogatta.. Orosz elvtárs, az idős bizalmi leült vele beszélgetni arról az időről, amikor ő is fiatal házas volt, munka nélkül, fedél nélkül. Feleségé­vel együtt néha húsz mingő jövedel­mük sem volt, nem úgy, mint ma, amikor gondtalanul, jól élnek. A bizalmi nevelő szava, a munkás­társak segítsége használt Merák elv­társnak. Ezer forintot jegyzett — töb­bet, mint egyh­avi fizetése. ★ Gróf Károlyné, a Kistext fonodájá­nak műhelybizottsági elnöke 850 forin­tos havi fizetése mellett ezer forintot jegyzett. Ezzel akarta meghálálni, hogy két kisgyermekét gondok nélkül nevelheti, hogy annyi kitüntetésben részesült a felszabadulás óta. Az üzemben az elsők között tüntették ki az él munkáskör­vénnyel, többször kapott pénzjutalmat is, ezenkívül nagy világ­­vevő rádióval is megjutalmazták. Az idén pedig két hétig üdült Csehszlo­vákiában. Gráf elvtársnő sokat foglal­kozott a műhely szakszervezeti aktí­váival is, akik követték a műhelybizott­sági elnök példáját, s egyhavi fizeté­süket, vagy ennél is magasabb össze­get jegyeztek. Laczkó Mária bizalmi például 800 forintot, Török Józsefné, Buckhard Józsefné bizalmiak 1000— 1000 forintot írtak az ívre. ★ Üzemünk dolgozói lelkes hangulat­ban fogadták a harmadik békeköl­csönjegyzés hírét. Jól tudták azonban, hogy a jegyzés igazi sikere mindenek­előtt attól függ, mennyire tudjuk meg­értetni dolgozótársainkkal a békeköl­csönjegyzés jelentőségét, célját. Ezért tartottuk legfőbb feladatunknak a meg­győző, nevelő munkát­. Csonka György balloncsomagoló először csak 200 forintot akart je­gyezni. Amikor felkerestem, mondotta, hogy özvegy édesanyját és kis­test­vérét tartja el. A múltban sokat éhez­tek, mert édesapja az év nagyobb ré­szében munka nélkül volt. Én viszont arról beszéltem, hogy kormányunk ma minden dolgozónak biztosítja a mun­kát, a tisztességes megélhetést, nem kell félnie a munkanélküliségtől. Hogy megvédj­ük eredményeinket, hogy megszilárdítsuk népünk hatalmát és biztosítsuk a békét , azért jegyez­zük a békekölcsönt. Csonka elvtárs megértette, hogy mindannyiunk saját érdeke is, hogy erőnkhöz telhetően gyorsítsuk fejlődé­sünket és egyhavi keresetét adta köl­csön államunknak. Kovács Sándorné, nőfelelős, Egyesült Izzó ★ Szarvas Miklósné, a Magyar Pamut­­ipar bér- és termelési felelőse 900 forintot keres egy hónapban és 1300­ forintot jegyzett. A békekölcsönjegyzés kezdetétől naponta többször­­ is felke­reste a műhelyekben dolgozó aktíváit, s ő maga is segítséget nyújtott a je­­gyeztetők munkájához. Szarvas elvtársnő jó nevelőmunkájá­nak eredménye, hogy valamennyi aktívája élenjár a jegyzésben és az ■agitációban. Nagy Sándorné, a szö­vőde bér- és termelési felelőse például — aki ezer forintot jegyzett — fel­figyelt arra, hogy egyik munkástársa, Maczek Józsefné ilyen kijelentést tett: »Én bizony nem jegyzek.« Nagy, elv­társnő meglepődve hallgatta munkás­­társa kijelentéseit. Különösen azért, mert tudta, hogy Maczekné mennyi mindent kapott államunktól. Nemrégen vett egy kertes házat. A múlt évben konyha- és szobabútort vásárolt. A múlt rendszerben ő maga is sokszor volt munka nélkül. Most pedig férjével együtt dolgoznak, nem kell félniük attól, hogy holnap az utcára kerülnek. A műszak végeztével mindezt el­mondotta Maczek elvtársnőnek, aki így válaszolt: »Szégyenlem magam, hogy nem gondolkoztam azon, mi mindent köszönhetek a népi demokráciának. Ezt most úgy hálálom meg, hogy a tavalyi 400 forintos jegyzésem helyett 600 fo­rintot jegyzek.« Ki lesz az első Gyömrő és Maglód bé­cekölcsönjegyzési versenyében ? Gyömrő és Maglód, Pest megye két községe között heves verseny alakult ki a járási elsőségért, melyik végez jobb eredménnyel a békekölcsön­ jegy­­zésben. Gyömrőn eddig 796 dolgozó paraszt és a gépállomás valamennyi dolgozója jegyzett, 650 forintos átlag­gal. A gyömrőiek azt tűzték ki célul, hogy szerda estig nem lesz egyetlen olyan ház sem Gyomron, ahol ne je­­gyeztek volna békekölcsönt. Maglódon ugyanilyen lelkesen folyik a jegyzés. A dolgozó parasztság több mint 80 százaléka jegyzett már. A maeloldiak azon fogadkoznak, hogy megelőzik a gyömrőieket.

Next