Népszava, 1952. október (80. évfolyam, 230-256. sz.)
1952-10-01 / 230. szám
NÉPSZAVA DOLGOZÓINK LEVELEIBŐL : A tervtől kaptam .Olajbányászaink kitettek magukért a mostani békekölcsönjegyzésben. Azért adnak, mert szeretik a békét és bíznak pártunkban, kormányunkban. Emődi János, a H- számú olajtermelő komplex brigád mestere négy gyerek apja. Keresete 1400 forint, 2200 forintot jegyzett. — Azért jegyzem ezt az összeget — mondta —, mert tudom, hogy gyermekeimnek már sokkal szebb lesz az élete, mint nekem volt. — Brigádja tagjai 1523 forintos átlaggal vették ki részüket a békekölcsönjegyzésből. Fülöp Domonkosáé, fiaira gondolt, mikor egyhavi fizetésén felül jegyzett. — Az egyik vájártanuló, a másik néphadseregünk katonája, jelenleg esti műszaki egyetemen tanul. Mérnök lesz belőle — büszkélkedik Fülöpné.« (Apád Lajos, Lovászi Kőolajtermelő V.) * »Két hétig külföldön üdültem. Jó munkámért sztahanovista oklevelet, pénzjutalmat kaptam. Egy évtizeddel ezelőtt még éhbér és durvaság volt a fizetségem. A múltban nem tudtam elképzelni, mi lesz gyermekeim sorsa. Ma már tudom. Tanulni fognak és megbecsült emberek lesznek. Új gyárak, új gépek várják őket. Magunknak és nelük építjük az országot. Hát hogyne jegyezném szívesen egyhavi fizetésemet?« (özv. Lepres Bernátné sztahanovista. Egri Dohánygyár.) ★ »Mint segédmunkás kerültem két évvel ezelőtt, édesapámmal együtt, a földalatti vasútépitkezés ill. számú munkahelyére. Két év alatt a magunk sorsán, a magunk környezetében tapasztaltuk apámmal együtt azt a fejlődést, amit az eddigi kölcsönjegyzések is hoztak számunkra. Mindig az volt a vágyam, hogy villanyszerelő lehessek. Most teljesül: decemberben villanyszerelő szakmunkás leszek. Tudom, hogy jegyzésemmel a békét és ötéves tervünk teljesítését segítem. Még több iskola épül, én is tovább tanulhatok. Ezért jegyeztünk édesapámmal 900—900 forintos fizetésünkkel 1100, illetve 1200 forintot.« (Bányai Lajos átképzés, földalatti vasútépítkezés III. számú munkahelye.) — a tervért adom .Üzemünk nődolgozói élenjárnak a harmadik békekölcsönjegyzésben. Bittera Róza lakatos, akinek 900 forint a fizetése 1000, Magyar Júlia hegesztő, aki 800 forintot keres 1000, Horváth Ilona darukezelő közel másfélezer forintot adott kölcsön az államnak. Mindhárman cselédek voltak a felszabadulás előtt. Hajnaltól késő estig megállás nélkül robotoltak, s emellett éheztek, nem volt rendes ruhájuk, soha nem jutottak pihenéshez. Most boldogak és megelégedettek , szakmát tanultak. Horváth Ilona a közeljövőben háromhónapos munkavédelmi iskolára megy. Bittera elvtársnő sokszor szerepel a versenytáblán kiváló eredményeivel. Munkaidő után a korszerűen berendezett munkásszállóban, vagy a kultúrteremben pihenik ki munkájuk fáradalmait, hogy utána tanuljanak, szórakozzanak.« (Borbély Gyuláné, Győri Vagon- és Gépgyár.) ★ »Ez év áprilisában vettek fel segédmunkásnak a Kaposvári Textilművekbe. Először nehezen barátkoztam meg a gépekkel. Később mégis jelentkeztem a mesternél, hogy a kártológépen szeretnék dolgozni. Beosztottak az átképzés tanfolyamra s szeptember 19 óta már mint vizsgázott kártolónő dolgozom. Szeretem a munkatársaimat, ők is szeretnek engem. Pártonkívüli vagyok, de tudom, mennyit köszönhetek a pártnak. 1200 forint békekölcsönt jegyeztem.« (özv. Gasparics Ferencné, Kaposvári Textilművek.) ★ »Munkahelyemet második otthonomnak érzem. A békekölcsönjegyzés első napján örömmel jegyeztem kéthavi fizetésemet. Másnap reggel az üzemben kis úttörőlányok virágcsokorral köszöntöttek: »köszönjük Pável bácsi, a mi jövőnkért is adott«. Szívesen adtam. Az ő jövőjükért, meg azokért a hatalmas építkezésekért is, amelyek fővárosunkban folynak. Egyik napról a másikra új munkáslakások sárai emelkednek. A Petőfi-híd is elkészül az idén. Tavaly 1200 forintot jegyeztem, az idén 600 forintot már vissza is kaptam belőle. Most 1300 forintot jegyeztem.« (Pável József, Egyetemi Nyomda.) „Remélem, a pusztamiskeiek sem maradnak el a kölcsönjegyzésben ... ■* C ■ ' *• • ' • - * • SOÓS FERENC GEPESZKOVÁCSNAK PUSZTAMISKEI ALLAMI GAZDASÁG VESZPRÉM MEGYE Kedves Szüleim! Ma kaptam meg levelüket, nyomban válaszolok is. Először is édesanyám kérdésére. A ruhát már megvettem, nem sötétkék színű, mint ahogy azt terveztem, hanem barna. Amikor válogatni kezdtem az áruházban, ez tetszett a legjobban. Majdnem megjártam a vásárlással. A kabátot ugyanis felpróbáltam, Jó passzentosan állt rajtam. Gondoltam, a nadrág is jó lesz akkor. Azt csak odahaza próbáltam fel. Bosszankodtam is miatta, mert a szára tíz centivel legalább hosszabb volt a kelleténél. Szidtam magam, mint a bokrot, gondoltam, most fizethetek a szabónak, amiért rövidebbre igazítja majd. Az egyik iskolatársam azonban azt ajánlotta, hogy vigyem vissza a Verseny Állami Áruházba, ahol vettem, ott ingyen megigazítják. Úgyis történt. A Kossuth-ünnepségre már ebben a ruhában mentem el. Nálunk az iskolában most minden osztálytársam azzal dicsekszik, hogy az apja, bátyja ennyi vagy annyi békekölcsönt jegyzett. Meg kell mondanom, nagyon kitesznek magukért a pesti dolgozók. Iskolánk ugyanis a Váci úton van, a környéken rengeteg a gyár. Amint megyek és jövök az iskolából, látom: a gyárak kapuit kidíszítették, nagy betűkkel írták oda ki az élenjáró kölcsönjegyzők neveit, s a hangszórók nem győzik sorolni, hogy a gyárak dolgozói milyen szépen kitettek magukért a harmadik békekölcsönjegyzéskor. Remélem, a pusztamiskeiek sem maradnak el, a mi családunkat is büszkén említhetem az iskolában. Magára gondolok, édesapám meg István nagybátyámra. Unokabátyám, Pista jegyzéséről is írjon. A jegyzéskor, édesapám, szeretném, ha nem felejtené el, milyen nagy dolog, hogy én ma Budapesten az Épületgépészeti Technikumban tanulhatok és utána beiratkozhatok a műszaki egyetemre, mérnök lehet belőlem. Most már befejezem a levelemet. Búcsúra én is hazamegyek, Ica húgomnak csakannyit, hogy legyen jó kislány, tanuljon szorgalmasan ... Most jut eszembe, a Kossuth-szobor avatási ünnepségén találkoztam unokabátyámmal, Jóskával, csak úgy feszített a tizedest egyenruhában. Úgy kigömbölyödött az arca, hogy azt hiszem, alig ismernek rá, ígérte, hogy ő is hazajön búcsúra. Édesapám, írja meg, van-e sok munkája a gazdaságban és hogy megvan-e még a vándorzászlója, amit nyert. Jó egészséget kíván és csókolja mindnyájukat szerető fiuk LACI. Budapest, 1952 szeptember 26. SOÓS LASZO BUDAPEST, IX., FERENC KÖRÚT 38. Kedves fiam! Csak röviden írok, mert nagy munkában vagyunk. Éjjel-nappal dolgoznak a traktorok, folyik a soózás is, így sok munkája van a kovácsműhelynek. Egy kicsit lemaradtunk a vetésbe és most meg akarjuk nyomni a gombot, hogy határidőre befejezhessük. A vándorzászló még megvan, nem szeretném átadni senkinek. Nemcsak az őszi munkában, de a békekölcsönjegyzésben is helyt akarunk állni. Eddig, amint hallom, 54.000 forintot jegyeztünk, ami 562 forintos átlagnak felel meg. Én 600 forintot jegyeztem, nagybátyád, István, a traktoros brigádvezető pedig 850 forintot íratott. Unokabátyáddal, Pistával már napok óta nem találkoztam és nem jutottam oda, hogy megérdeklődjem, hogyan jegyzett, ő most egy újonnan kapott burgonyaszedőgépet próbál ki. Most készülök éppen, hogy kimenjek hozzá és megnézzem, hogyan dolgozik a géppel. Lesz munkája elég, mert a mi földjeinken 60—65 mázsa a holdankénti átlagtermés, szemben a környékbeli egyénileg dolgozó parasztokkal, ahol csak 30—40 mázsás az átlagtermés. Csak gyere haza búcsúra. Várni fogunk az autóbusznál. Anyád üzeni, hogy az új ruhában gyere. Tudod, ő csak akkor hiszi el, hogy jól áll, ha saját két szemével látja... Ha jössz, hozzál egy Ál—11-es rádiócsövet — így mondta a szerelő —, mert kiégett. Olyan rossz csöndes szobában ülni. Már annyira megszoktuk, hogy este is, reggel is szól a rádió. Mindannyian sokszor csókolunk, APAD Pusztamiske, 1952 szeptember 29. 2 1952 OKTÓBER 1, SZERDA Egy bányászváros és egy bányászcsalád »A tatabányai szénmedence a Vértes- és Gerecse-hegységek által alkotott öbölben fekszik... A Magyar Általános Kőszénbánya Rt. 1895-ben kezdte meg ezen a területen a szén kutatását...« — így kezdődik annak a zöldfedelű ismertető füzetnek a szövege, amelyet 1934-ben adott ki a »Városkultúra« című városfejlesztési folyóirat. A képes ismertető beszámol arról, hogy »jelenleg (1934- ben) a tatabányai aknák napi széntermelése 650 vagon körül mozog« , majd elmondja, hogy a tatabányai dolgozók szükségleteinek ellátására ,három élelemtár, két sütöde, öt mészárszék, öt vendéglő és négy tejkimérés szolgál. » ... Az egészségügyi teendők ellátását kilenc bányaorvos végzi és 14 szülésznő...« * — Álljunk csak meg. Tizennégy szülésznő? — vág közbe Tajkov Andrásné, amikor egy mély fotelben ülve hallgatja a régi füzet adatait. — Nem igaz az, úgy emlékszem, mintha ma volna. Két bábaasszony volt akkor összesen Tatabányán, a Molnár Mariska és a Novákné. Nekem sem jutott, amikor a Rózsi született. Tajkov András összeráncolja homlokát. — A napi széntermelés is hazugság — mondja elgondolkozva. — 1934-ben csak három napot dolgoztunk egy héten, mert »nagy volt a gazdasági pangás«, így mondták az urak akkor, amikor Vida Jenő igazgató (a fene ott egye, ahol van) kétezer hold erdőt és gyönyörű kastélyt kapott nevenapjára a vállalattól. Tudjátok-e, melyik kastélyt? Azt, ahol most a bányászszanatórium van. No és a kulturális és egészségügyi igények? Hát kocsma, az több volt, mint itt írják, de orvos az kevesebb. A három élelemtár az elég volt. No, nem a szükségletnek, hanem a keresetnek... Add csak azt az iroományt. És Tajkov András munkaérdemrendes vájár ujja hegyével úgy lapozgat a régi könyvben, mintha undorodnék tőle... Nézi az oldalakat, a képeket, keres valamit. A család — a felesége, a nagylány és a két gyerek — várakozva figyelik apjukat. — Megvan! — bök ujjával a 11-es oldalra. — Látjátok ezt? A bányatelep lakosainak száma akkor 23.200 lélek volt. No és itt van három oldallal odébb a kilenc orvos. Huszonháromezer ember és kilenc orvos. Nem merték a gazemberek ezt egymásmellé írni, mert akkor összefügg a kettő. — Most csak az új kórházban több orvos van, mint ötven. Tudom, mert ott operálták — szól közbe Tajkovné, mintha valaki kételkednék szavában. A gyerekeknek azonban nem árt, ha megbizonyosodnak, hogy s mint volt azelőtt és hogy mi a különbség a régi és a mostani között. * A Tajkov-család ebédlőasztalára friss nagyszemű szőlő kerül. Az aszszony látja, hogy itt már késő estig folyik majd a beszélgetés, így szokott ez mindig történni és most, hogy előkerült ez a régi iromány, különösen van miről beszélgetni. Az embernek a régi dolgokról az újak jutnak eszébe. De mindent azért mégsem lehet észben tartani. Tajkov András azonban ezen is segít. Ott matat a nagy szekrényben, kiveszi a díszruhát. Annak a zsebében van a »vagyoni kimutatás«, így nevezi Tajkov András azt a négy papírlapot, amelyre mindig felírja a gyarapodást. Eddig már 64 pont gyűlt össze, de még sok minden hiányzik. Amikor egyszer Varga Barnabás megkérdezte: »Mire jó ez?« — ezt felelte: »Ellenőrzöm a tervet, az ország tervét«. Mert ezeken a papírlapokon nem az új, gyönyörű lakás, az új bútor, a rádió szerepel, még csak nem is az új bányagépek és az a légkalapács, amellyel naponta nyolc órán keresztül támadja a szénfalat, hanem az, amit töltében-mentében a városban lát . Nekik hazudniok kellett, ha jót akartak írni — mutat az asztalon fekvő zöld füzetre. Mert ki látta például azt a »hidrotherapeutikus intézetet« (kimondani is nehéz), amelyről itt regélnek. Lehet, hogy a Vida Jenő igazgató látta, de a bányászok közül egy sem. Mint ahogyan nem láthatták a bányászok a tisztikaszinó belsejét sem. Az is csak az uraké volt, itt mégis úgy szerepel, mint a »dolgozók kulturális és egészségügyi igényei kielégítésére szolgáló létesítmény«. A mienk meg a nyomor és tzünknek egy szoba, amelynek ajtaja az utcára nyílt, mint valami szatócsüzlet. — A mi lakásunk sem volt különb — veti közbe az asszony. — És ezt az intézetet bizony én sem láttam s az apám sem, aki pedig 1934-ben már rá húsz éve, hogy a szenet csákányolta, lapátolta a föld alatt. — Node az új várost csak mindnyájan láttuk, igaz-e? Hétszázhatvankilenc új lakás épült ott eddig a tervben. És a kórház melletti tömbházak? Akár a pesti paloták. És a gyönyörű állami áruház, az új iskolák, a gimnázium! Én mondom nektek, ha az öreg Schneider bácsi — akit tizenkilencben agyonlőnek a csendőrök, mert kenyeret kért az igazgatótól — felébredne és látná a mi városunkat, nem hinné el, hogy Tatabányán jár.re Hatvannégy pontból áll Tajkov András tatabányai vájár »vagyoni kimutatása«. Egyszerű, ilt-ott szénporos papírlapokon sorakoznak a pontok: 270 összkomfortos új lakás a kórház melletti lakótelepen, az erdő szélén parkkal körülölelve. Százágyas szülőotthon, fürdő, szanatórium. Az új modern legényszállások férőhelyeit nem is lehet hirtelenében megszámolni. Huszonkét új, gyorsjáratú autóbusz szeli az új kövezett, betonozott utakat a régi hat rozzant jármű helyett és ötezer folyóméter vízvezeték készült el eddig. Jó kétmillió forintba került a telepi lakások felújítása is. 150 személyes diákotthon és 80 személyes óvoda épült az első kerületben. Az ipartelepi és kőbányai szerpentinút, gőzfürdő ... mennyi minden — és mégsem minden. Negyven év alatt nem fejlődött anynyit a város, mint 1949-től mostanáig és 1895 óta — akkor kezdték meg a szén termelését — nem fejlődött anynyit, mint az ötéves terv végéig fejlődik majd. — Mindezt annak köszönhetjük, hogy mi, tatabányai bányászok sem vártuk a sültgalambot, megértettük Rákosi elvtárs szavát — emeli fel Tajkov András a hangját. — Mert nézzétek csak ezt a könyvet. Akkor a napi 650 vagonnal sokat akartak lódítani és elhinnétek-e, hogy ma több mint kétszer annyit termelünk? Pedig így van. De ez kevés. Többet kell, sokkal többet, mert ez, amit itt látunk, már a jövő. Tatabánya jövője. Az új bányagépek, légsűrítők, a betonelemgyár, a kibővített erőmű, az alumíniumkohó ... * Sok szó esett amúltról, de még több a jövőről ezen az estén a Tájkov-család ebédlőjében. András, a 11 éves fiú bányamérnök akar lenni. .. négyéves Lacika meg hajóskapitány. Rózsi, a nagylány jelenleg a XV. akna melletti Népboltban pénztáros. Ő tud a legtöbbet beszélni arról, amit életszínvonalnak neveznek. Látja a hatalmas forgalmat, de még ő sem tudja úgy, mint az öreg Révész — Tajkovné apja —, hogy a bányásznak azelőtt — téliszalámi, olajoshal és keksz helyett — sokszor be kellett érnie s lóhússal, azzal is csak egy héten egyszer. Mert az 1934-es öt mészárszék közül kettő lóhússzék volt. Erről azonban bölcsen hallgat ez a régi ismertető. És Tajkov András a harmincas évek havi húszpengős bányászkeresete helyett az elmúlt hónapban néhány forint híján háromezer forintot vitt haza a családnak. — Holnap a reggeli vonattal megyünk Pestre bundát venni — mondja az asszonynak, miközben kiteríti maga elé a papírlapokat. Fejét baltanyelére támasztva, gondolkozik, majd nadrágzsebéből rövid ceruzát kotor elő. ,A gyerekek összedugják fejüket az asztal fölött, az asszony is figyelmesen nézi férjét, majd megkérdi: — Azt a bundát akarod beírni a listára? — Nem — válaszol a bányász. —* A békekölcsönt, amit jegyezni akarok... ... És Tajkov András bányász »vagyoni kimutatása« végén a »208 személyes új legényszálló« után 65. pontnak beírja: »Harmadik Békekölcsön: 4000 forint.« Horváth Mihály Szakszervezeti aktivisták a kölcsönjegyzés sikeréért Orosz László szakszervezeti bizalmi ezer forintot jegyzett a Harmadik Békekölcsönből. Példája nyomán Bizdeni Lajos, Popper János, Tószegi Imre és Mészáros István munkástársai is hasonló összeget adtak kölcsön államunknak. A mindannyian jól emlékeztek, mennyit fejlődött a gyár az első békekölcsön jegyzése óta. Abban az időben kezdődött üzemükben, az Április 4 Gépgyárban a nagy építkezés. Akkor a köszörűsök egy deszkabódéban dolgoztak, ma pedig tágas, egészséges műhelyben. Gépeik is a legjobbak. A cseh gyártmányú univerzális köszörűgép és a Német Demokratikus Köztársaságból kapott legújabb típusú ikerköszörűgép is az elmúlt két év ajándéka. Egy volt, aki elmaradt mögöttük — Merát Ferenc. Akárhogyan számolt is, úgy érezte, nem tud többet adni havi , fizetése hatvan százalékánál. Fiatal házas, sok minden kell még, azután a gyerek is hamarosan jön, mondogatta.. Orosz elvtárs, az idős bizalmi leült vele beszélgetni arról az időről, amikor ő is fiatal házas volt, munka nélkül, fedél nélkül. Feleségével együtt néha húsz mingő jövedelmük sem volt, nem úgy, mint ma, amikor gondtalanul, jól élnek. A bizalmi nevelő szava, a munkástársak segítsége használt Merák elvtársnak. Ezer forintot jegyzett — többet, mint egyhavi fizetése. ★ Gróf Károlyné, a Kistext fonodájának műhelybizottsági elnöke 850 forintos havi fizetése mellett ezer forintot jegyzett. Ezzel akarta meghálálni, hogy két kisgyermekét gondok nélkül nevelheti, hogy annyi kitüntetésben részesült a felszabadulás óta. Az üzemben az elsők között tüntették ki az él munkáskörvénnyel, többször kapott pénzjutalmat is, ezenkívül nagy világvevő rádióval is megjutalmazták. Az idén pedig két hétig üdült Csehszlovákiában. Gráf elvtársnő sokat foglalkozott a műhely szakszervezeti aktíváival is, akik követték a műhelybizottsági elnök példáját, s egyhavi fizetésüket, vagy ennél is magasabb összeget jegyeztek. Laczkó Mária bizalmi például 800 forintot, Török Józsefné, Buckhard Józsefné bizalmiak 1000— 1000 forintot írtak az ívre. ★ Üzemünk dolgozói lelkes hangulatban fogadták a harmadik békekölcsönjegyzés hírét. Jól tudták azonban, hogy a jegyzés igazi sikere mindenekelőtt attól függ, mennyire tudjuk megértetni dolgozótársainkkal a békekölcsönjegyzés jelentőségét, célját. Ezért tartottuk legfőbb feladatunknak a meggyőző, nevelő munkát. Csonka György balloncsomagoló először csak 200 forintot akart jegyezni. Amikor felkerestem, mondotta, hogy özvegy édesanyját és kistestvérét tartja el. A múltban sokat éheztek, mert édesapja az év nagyobb részében munka nélkül volt. Én viszont arról beszéltem, hogy kormányunk ma minden dolgozónak biztosítja a munkát, a tisztességes megélhetést, nem kell félnie a munkanélküliségtől. Hogy megvédjük eredményeinket, hogy megszilárdítsuk népünk hatalmát és biztosítsuk a békét , azért jegyezzük a békekölcsönt. Csonka elvtárs megértette, hogy mindannyiunk saját érdeke is, hogy erőnkhöz telhetően gyorsítsuk fejlődésünket és egyhavi keresetét adta kölcsön államunknak. Kovács Sándorné, nőfelelős, Egyesült Izzó ★ Szarvas Miklósné, a Magyar Pamutipar bér- és termelési felelőse 900 forintot keres egy hónapban és 1300 forintot jegyzett. A békekölcsönjegyzés kezdetétől naponta többször is felkereste a műhelyekben dolgozó aktíváit, s ő maga is segítséget nyújtott a jegyeztetők munkájához. Szarvas elvtársnő jó nevelőmunkájának eredménye, hogy valamennyi aktívája élenjár a jegyzésben és az ■agitációban. Nagy Sándorné, a szövőde bér- és termelési felelőse például — aki ezer forintot jegyzett — felfigyelt arra, hogy egyik munkástársa, Maczek Józsefné ilyen kijelentést tett: »Én bizony nem jegyzek.« Nagy, elvtársnő meglepődve hallgatta munkástársa kijelentéseit. Különösen azért, mert tudta, hogy Maczekné mennyi mindent kapott államunktól. Nemrégen vett egy kertes házat. A múlt évben konyha- és szobabútort vásárolt. A múlt rendszerben ő maga is sokszor volt munka nélkül. Most pedig férjével együtt dolgoznak, nem kell félniük attól, hogy holnap az utcára kerülnek. A műszak végeztével mindezt elmondotta Maczek elvtársnőnek, aki így válaszolt: »Szégyenlem magam, hogy nem gondolkoztam azon, mi mindent köszönhetek a népi demokráciának. Ezt most úgy hálálom meg, hogy a tavalyi 400 forintos jegyzésem helyett 600 forintot jegyzek.« Ki lesz az első Gyömrő és Maglód bécekölcsönjegyzési versenyében ? Gyömrő és Maglód, Pest megye két községe között heves verseny alakult ki a járási elsőségért, melyik végez jobb eredménnyel a békekölcsön jegyzésben. Gyömrőn eddig 796 dolgozó paraszt és a gépállomás valamennyi dolgozója jegyzett, 650 forintos átlaggal. A gyömrőiek azt tűzték ki célul, hogy szerda estig nem lesz egyetlen olyan ház sem Gyomron, ahol ne jegyeztek volna békekölcsönt. Maglódon ugyanilyen lelkesen folyik a jegyzés. A dolgozó parasztság több mint 80 százaléka jegyzett már. A maeloldiak azon fogadkoznak, hogy megelőzik a gyömrőieket.