Népszava, 1953. szeptember (81. évfolyam, 204-229. sz.)

1953-09-01 / 204. szám

NÉPSZAVA! Szldkó Margit megmondja véleményét Margit korán megtanulta, hogy »hallgass« a neve. Hétesztendős volt, amikor az első leckét kapta. Krumplit szedett az anyja mellett hajladozva, egy mó­dos kisdobszai »pógár« földjén nap­számba. Amolyan gyereknapszámba, amelynek az volt a sora, hogy egy rendet hajtott ki, míg a felnőttek kettőt. Ilyen arányban járt hozzá az ebéd is. Csakhogy a kislány éhes maradt, amikor a fa hűvösében, a cselédek és számosok ebédlőjében bekanalazta üres bablevesét, amely főttében csak messziről láthatott szalonnát, a kondér fölé akasztott kötélről, hírmondónak,­­zsírcseppen­­tőnek, szagot szaporítónak. — Kérek még egy karajka ke­nyeret — roppant oda hirtelen a »pógárasszony« elé, aki urával, meg legényfiával együtt valamivel távo­labb falatozott, a »kódisszálaktól« épségben megmentett, levesgőzzel megpárolt szalonnából. — Jössz-e onnan tüstént, édes lyá­­­­nyom, édes lyányom! — futott utána az anyja rémültében. Nehéz gond­ból ocsúdott, amely úgy húzta fejét a lábasa fölé, ahogy a szomorúfűz ágai keresik a földet. Néhány napja, hogy eltemette férjét. — Nem kell vele törődni. Kölyök­­száj, honnan tudná, mit beszél? — szabadkozott riadtan a kulákcsalád felé és ölbekapta szőke kis pulyáját, aki értetlenül és szemrehányóan bámult reá, szepegett riadalmában. — Hallgass kis szentem, hallgass, no — csicsijgatta. — Hallgass a te neved. S Margitka hallgatott. Hallgatott akkor is, amikor a pécsi menhely Nagybajomba adta ki egy kulák­­házhoz »nevelésre«. Itt disznót őr­zött, marhát vigyázott, baromfit etetett-itatott — de sok tyúkot, ka­­csát is eltart harminc hold! Iskolába nem járt, csak hébe-korba, mert visszatartotta a pásztori­ hivatal ren­geteg ügye-baja. Máskülönben Felsőkak-puszta messze is esett az elemitől, különösen télvíz idején. A pécsi árvaházból küldött bőrcipőt meg elsajnálta tőle a »nevelőanyja«, ellopta, eladta. Virradat előtt keltet­ték, itatás után nyugodhatott. Mara­dékon élt. Asszonyának óvatosan járt a keze, amikor a kenyeret szegte, de hirtelen volt, amikor a görcsös som­fabotot ragadta meg. Margitka télen is a konyha zugában aludt, valami fatákolmányon, amilyen a »más gye­­reké«-nek jut. Hanem amikor a feje fölé húzta a »pokróc«-ot! Felemelkedett vele az egész Hamupipőke-sarok a szi­várványba Szép levegőégbe. Odafent nagy palotát talált, amelynek falai hófehér kristálycukorból voltak — a kulákasszony mindig úgy elzárta a kristálycukrot, hogy ahhoz ugyan hozzá nem férhetett. Ablakai kék gyémántüvegből valók — biztosan kék a gyémánt, mint a nyári égbol­tozat, hogy is lehetne másmilyen? •— Körülötte bárányfelhők gomo­lyogtak. Sűrűn habzottak, mint a frissen kifejt tej színe — amely a kulákportáról mindig a piacra ke­rült és sohasem hozzá, a »rosszcsont­teremtéshez« — vagy ritkás árva­­lányhaj-ködöt formáltak, mint a vat­tacukor, amelyet a nagybajomi vá­sáron látott. ... S egyszer csak ott állott előtte a kristálycukor-kastély a földön, a maga valóságában. 1952 márciusá­ban történt ez, tizenhét esztendős ko­rában. A ferenctelepi állami gazda­ságban dolgozott. Ott vette hírét, hogy Kaposvárott szép új gyár épül. Fonoda, éppen fiatal lányoknak való. Gondolt egyet és megnézte. A hatalmas, többemeletes épülettömb falai hófehéren emelkedtek, csak úgy szikráztak a tavaszi napsütés­ben, ablakai acéleskéken csillog­tak. Életének legboldogabb napja volt, amikor segédmunkásként beléphe­tett az üzembe. S bent mennyi fe­hérség! Csak elnézte a raktárban tornyosuló nagy gyapotbálákat, amelyek a Szovjetunióból jöttek, tá­voli és testvéri tájak üzenetét hozva. Azután a verőgépek. Ezek megtisztít­ják a gyapotot a portól és a levél­­töredékektől, a hosszú utazás szeny­­nyétől és 18—20 kilogrammos teker­cseket készítenek belőlük. Mintha tejszínhabból volna valahány. Eze­ket a kártológépek finom, ködszerű fátyollá tépik széjjel, amelyet azután hengeralakú piros kannákba gyűjte­nek, éppen úgy, mint a vattacukrot a nagybajomi vásárban. A nyújtó-, majd az előfonógépek pihés, bodros szálakat húznak ki ebből az anyag­ból, egyesítik őket, majd megint szét­választják, hogy erősekké és tartó­sakká váljanak. A gyűrűsfonó­masinák azután előállítják a végle­ges fonalat. S ő maga, Szlákó Margit ifjúmun­káslány, éppen a gyártási folyamat legutolsó állomására, a csévelőgépek­­hez került. Itt gombolyítják fel a kész fonalat a csonkakúp­ alakú csé­­vékre. Innen már csak kifelé vezet az áru útja. A Soproni Pamuthoz, a Sopronkőhidai Szövőhöz, a Csillag­­hegyi benárugyárhoz, a Magyar­­ Gyapjúfonóba kerül, ahol vásznat, miegymást szőnek belőle, amelyből például patyolatinget varrnak kis Margitkáknak, a boldog gyermek­kort élő kis magyaroknak, akikből sohasem válnak többé menhelyi le­lencek, apátián rongyosok. Elgon­dolni is nagyszerű! Szlakó Margit eleinte bizony meg­­illetődötten álldogált a gépe mellett. Nem kis dolog. Mekkora hosszú ma­sina, akár egész termet megtölthetne magában is, azután meg micsoda bo­nyolult szerkezet! De gyorsan meg­barátkozott vele, mint sohasem lá­tott, de mégis kedves rokonnal, aki­nek első látása is felébreszti a mély összetartozás érzését. A hatalmas be­rendezés, ezernyi pörgő, csattogó, zizegő alkatrészével hetek alatt megnyitotta előtte szívét és kitárta rejtett titkait. S közben Margit so­kat próbált lelkére is új vonásokat szántottak az új élmények, az üzem­vezető bátorító és feddő szava, az új­donsült barátnők nótás kedve és szerelmi bánata, a kultúrcsoport énekpróbája, s a DISZ-táncestek, amelyekre a helybeli katonák is el­látogattak. Minden hónapban eszten­dőket emelkedett. Sokat dolgozott és nem rosszul. Sokat nevetett, s nem volt tréfa, amelytől visszahúzódott volna. Csak éppen­­ keveset beszélt. A hallga­tás keserű szokása már megkövese­dett benne, mint a leülepedett s megmerevedett láva, a múlt kísértet­­karja kinyúlt utána, feledhetetlen gyerekkorának sötét mélyéből. — Miért nem szólalsz meg köz­tünk? Tán kuka vagy? Tán öreg­asszonyoknak nézel bennünket? — kérdezgették tőle társnői. — Hiszen mi is fiatalok vagyunk, olykor sok bolondságot is összefecsegünk, hát mitől félsz? — S valóban: az egész üzem ifjú volt körülötte. A gyár alapkövét csak érkezése előtt egy esztendővel, 1951. május elsején rakták le. Emitt a fala, amott a teteje még hiányzik, állvá­nyok, létrák támaszkodnak fényes­foltos oldalaihoz. Fiatalok benne a gépek, e csillogó és okos alkotmá­nyok, amelyeket a nagy Szovjetunió technikusai és munkásai küldöttek, s amelyek Közép-Európa legkorsze­rűbb fonodájává avatják. S fiatalok benne az emberek. Rónai Imre, az igazgató, negyven és egynéhány esz­tendejével, már a »korosak« közé számít. De Csepreghy György, a Kossuth-díjas főmérnök még csak három évtizedet számlál, Bencze József, a tervosztály vezetője sem többet, a műszakiak legtöbbje meg csak most került ki az egyetemek­ről és a főiskolákról. A majdnem másfélezer fizikai dolgozó java­része pedig lány még, vagy fiatal­­asszony, húszon innen, s tizenhéten túl. E gyárral együtt kerültek be az iparba, máig is féllábuk a faluban, féllábuk a városban. Naponként megteszik az utat vonattal, autó­busszal szülőfalujukba, Kapos­­füredre, Várdára, Somogyvárra, Öreglakra, Somogytótiba, Kapos­­újlakra, Kaposmérőre s máshová. Ennyi sok egyivású között igazán letehette volna olykor Szlákó Mar­git is a garast, nem csörrent volna nagyobbat, mint másé. Hanem hát — nem tette. Szlákó Margit hallgatott. Pedig éppen az 1952-es esztendő­ben nem kellett lámpással keresni a nehézségeket a gyárban. A termek egyik végében már jártak a gépek, a másikban még betonoztak és sze­reltek. A fonónők sokszor bokáig vízben jártak, mert a nedvesség­szabályozó »klíma« még nem műkö­dött. A betonaljazatot kellett vízzel meglocsolni, hogy biztosítsák a fo­nalak sodrásához szükséges páratar­talmat. Megjött a tél és nem volt fűtőkazán. Kiöregedett, az ócska­vasak temetőjébe szánt lokomobilo­­kat vontattak az épület alá, tüzet gyújtottak rozsdás testükben és csö­veken keresztül vezették be a mele­get a főműhelybe. Ez volt a gyár hőskora , amely hősöket nevelt. A félig kész épületeken átfütyült a szél, de a DISZ-isták versenyt fü­tyültek vele. S egész esztendő során mégiscsak megfontak másfélmillió kilogrammnyi láncfonalat! De csak úgy van az, hogy jobban esik az em­bernek a tűrés, meg a kemény küz­dés is, ha közben istenigazában szid­hatja a tervezést, meg az anyag­­ellátást. Hanem hát — Szlákó Mar­git nem szidta. Jól megtanulta ő a szótlan tűrés tudományát. Margit csak dolgozott, szótlanul és lelkesen. Mint valami nagy fo­lyam, ragadta magával a nagy ver­seny ellenállhatatlan sodra. Arról volt szó, hogy meg kell a fonál mi­nőségét javítani, mert jogos pa­naszra adott okot a szövödékben. A szálvastagság egyenetlensége a 17—18 százalékot is elérte. Ezt pedig nem tűrhették tovább, nem fért össze az újonnan, de erősen összeforrott kol­lektíva becsületével. 1952 végén lát­tak hozzá­ szívósan­ előrelátó konoki­­ággal. Segített az egész magyar könnyűipar. A minisztérium vala­mennyi gyárából ide küldte legki­válóbb mérnökeit, technikusait, szta­hanovistáit, hogy adják át gazdag tapasztalataikat. Segített a Textil­ipari Kutatóintézet. De legtöbbet­­ maguk segítettek önmagukon. Csep­reghy főmérnök és társai új tech­nológiai szabályokat dolgoztak ki A munkások körében nagy erővel bontakozott ki a komplex Sztahanov­­mozgalom. S az eredmény nem ma­radt el. Júliusban már 11.5—11.7 százalékra csökkent az egyenetlen­ség — és 98.5 százalékról 2.9 száza­lékra a rossz, »osztályalatti« áruk aránya. S közben, persze, gyűlés gyűlést követett, amelyen nem fu­karkodtak sem a bíráló, sem a di­csérő szóval. Csak Szlákó Margit hallgatott. A teljesítménye elérte a 120 százalékot is, ami nem csekély­ség a magafajta egyesztendős lánc­­csévelőnél. Gépének jelzőtáblája előtt meg-megálltak a DISZ-isták — hanem hát neki magának nem volt szava róla. A verseny mégis mély változást idézett elő életében. A nagy igyeke­zet lángja sokat megolvasztott a hallgatás jégpáncéljából. Ez most már vékony volt, mint a hártya és a legkisebb kődarab, a legenyhébb fuvallat is összezúzhatta. És ez is elkövetkezett. Egyszer csak, egy értekezleten, szólásra emelkedett Szlákó Margit. Finomszálú, barnásszőke haját meg­rázta, keskeny, egyenesvonalú orrát kissé felvetette, sovány, nyugtalan mozdulatú kezét magyarázón emelte a levegőbe: — Még hogy nem lehet megjaví­tani az anyagszállítást a gépekhez? Még hogy ezt nem lehet, azt nem le­het... egy ilyen gyárban!... Én most láttam a moziban egy filmet, amely az angol lelencgyerekek éle­téről szólt. Szörnyű élet — az enyém is ilyen volt. Szegény cseppségek, olyan sötét teremben dolgoztak, mint valami óriási koporsó... a mi ter­meinkben pedig maga az élet jár, a napfény, a levegő, neonlámpák vilá­gítanak ... Egy ilyen gyárban — egy ilyen gyárban mindent lehet! Csató István 1953. SZEPTEMBER 1. KEDD A BALESETVÉDELMI MUNKA HIÁNYOSSÁGAI A DEBRECENI JÁRÓMŰJAVÍTÓBAN A Debreceni Járóműjavító az első félévben jó hírnevet szerzett magá­nak a balesetek megelőzésében, el­hárításában kivívott eredményeivel. Nem alaptalanul: a MÁV hat járó­műjavítója közül 1953 első félévében náluk volt a legkevesebb baleset. A vasutas-szakszervezet ebből a szempontból mintaüzemnek tekin­tette a Debreceni Járómű javítót. A harmadik negyedévben azonban min­­den a visszájára fordult. A balese­tek számának csökkenése helyett szinte hétről hétre több és több sé­rülés, sebesülés történt az üzemben. A Debreceni Járómű javító vezetői azzal vigasztalják magukat, hogy a növekedés »nem veszélyes, mindösz­­sze 19 százalék« a múlt év megfelelő időszakához viszonyítva. A tavalyi­hoz képest valóban 19 százalék az emelkedés — de ez is nagyon sok. Ha azonban az idei első félévvel, a jól végzett , balesetvédelmi munka időszakával hasonlítjuk össze a mos­tani negyedévet, tűrhetetlenül nagy, ötvenszázalékos az emelkedés. Sőt a VII-es osztályon egyenesen meg­kétszereződött a balesetek száma. A pontatlanul vezetett baleset­nyilvántartási könyv szerint minden esetben a »dolgozót terheli a fele­lősség«. A baleset oka, a munkás »vigyázatlansága« »figyelmetlensége« stb. Az esetek egy részében ez igaz is. A forgácsolóműhelyben egyetlen esztergályos sem hasz­nál védőszemüveget és emiatt gyak­ran pattan szemükbe a forgács. Más műhelyekben sem használják a dol­gozók a megfelelő biztonsági felsze­reléseket. De mégsem az ilyen vi­gyázatlanságok váltják ki a balesetek számának rohamos növekedését. A fő ok az, hogy a munkavédelemben elért eredmények túlságosan is elé­gedetté tették Jónás elvtárs igazga­tót és az üzem többi gazdasági veze­tőjét. Ezt igazolja, hogy az utóbbi idő­ben az üzem vezetői nem tartják meg a kormányrendeletben előírt havi munkavédelmi szemlét sem, amelyen a munkavédelmi előírások végrehajtását, a biztonsági berende­zések állapotát kell felülvizsgálni. Csökkent a munkavédelmi felügyelők­­ megbecsülése is. A volt biztonsági megbízottat, Takács elvtársat, aki«­nek szakértelme, erélye, szervező»­készsége nagy mértékben hozzájá­­rult a balesetek számának állandó csökkenéséhez — még májusban »kölcsönadták« a VII. osztálynak egy »sürgős és fontos« munka elvég­­zésére. A »rövid idő« már régen le«­telt, de Takács elvtársat elfelejtet­­ték »visszaadni«. Helyébe hosszú hu­­zavona után új biztonsági megbízot­tat neveztek ki, akinek azonban még nincs gyakorlata ebben a munkában. Az egyes osztályokon még rosz­­szabb a helyzet. A munkavédelmi megbízottakat gyakran váltják. Nem kielégítő a kapcsolat az üzemvezetés és a munkavédelmi megbízottak kö­­zött. Jellemző az áldatlan állapotra, hogy a faesztergaműhely mérnöke gorombán felelősségre vonta a mun­­kavédelmi megbízottat, mert köte­lességét teljesítve figyelmeztette a fúrógépen dolgozó elvtársnőket, hogy rendesen kössék be a fejüket. Sok kisebb balesetet okoznak a megrongálódott szerszámnyelek is. A lakatosok ugyanis nem szívesen válnak meg régi szerszámnyelüktől, mert a szertár — a dolgozók kíván­ságaival, igényeivel mit sem törődve — egyszerűen nem ad megfelelő hosszúságú szerszámnyelet. Az üzem vezetői nem fordítanak kellő figyelmet az üzemrészekre sem. Számos helyen beesik az eső, tó­csákban áll a víz. A műhelyekben nagy a rendetlenség. A műhelyek útjait mindenféle lim-lom torlaszolja el. A balesetvédelmi munka vissza­eséséért komoly felelősség terheli az üzemi bizottságot, mert egy­szerűen reszortfeladatnak tekinti a munkavédelmet. A szakszervezeti aktivisták nem végeznek alapos, sok­oldalú nevelőmunkát, nem követe­lik meg az üzem vezetőitől a mun­kavédelmi intézkedések megtartá­sát. A Debreceni Járómű javító vezetői és üzemi bizottsága gondoskodjék lelkiismeretesen a kormánypro­gramok munkavédelemmel kapcsola­tos pontjainak megvalósításáról! Az üb-elnök egy délelőtt­je Vannak olyan irodahelyiségek, amelyek már a belépés pillanatában megragadják a látogatót. Ilyen ba­rátságos szobában dolgozik immár egy esztendeje Boros Lajosné, a Kő­bányai Textilipar üzemi bizottságá­nak elnöke. Nem is olyan régen még a szövőgépeit tartotta olyan példás rendben, mint most az íróasztalát, iratszekrényeit. De akármilyen kedves kis szoba ez, nincs sokáig maradása benne. Alighogy kiolvassa a reggeli lapo­kat és megbeszéli munkatársaival a napi teendőket, máris készülődik. Hóna alá veszi előjegyzési naplóját és odaszól a többinek: — Az üzembe mentem, elvtársak. Hacsak lehet, ne hívjatok vissza! — Tudjuk, tudjuk — felelik visz­­sza megértően. Hiszen amióta a Borosné az ob-n dolgozik, napról napra megismétlődik ez a jelenet. Munkatársai rájöttek már, hogy akkor érzi igazán jól magát, ha az üzemet járja. Ennnek a munkának az örömét velük is megismertette, kö­vetik is a példáját. Amióta sok szó esik a minőségről, és a Zsédely-mozgalom jelentőségé­hez mért szerephez jutott, a Kőbá­nyai Textilipar munkaversenyében is hónapról hónapra több elsőosz­tályú árut termelnek. Boros elv­társnő néhány hónapja mindig a csomagolóüzemben kezdi meg az üzemjárást. Mert a készáru mutatja meg legjobban, milyen a minőség. Most is arra veszi az útját. — Ma milyen hibák fordulnak elő leginkább? — kérdezi Jaksicznét. — Kikészítési hibák — mondja az és éles ollójával kihasítja a szennye­zett csíkot. — Látod, ez is kazánfol­­tos — mutatja. Boros elvtársnő továbbmegy, el­gondolkozva nézi az asztalok alá hulló hibás vászondarabokat. Tóth elvtársnő, a műhelybizottság elnöke és még sokan mások megerősítik Jaksiczné véleményét. Kapóra jön tehát, hogy találkozik Gál elvtárs­sal, a kikészítő üzem vezetőjével. Borosné nagyon tapintatosan, de rögtön elmondja neki a csomagolók és hibajelölők panaszait. Gál elv­társ egy darabig a munkaerőhiányra hivatkozik, végül azonban belátja, elismeri, hogy igaza van az ale­­elnöknek. Borosné éppen át akar menni az előkészítő üzembe, amikor Szeme­­rédi Károly lép elé. — Jó, hogy jön, Boros elvtársnő. Segítséget szeretnék kérni. Most rendezték a MEO-sok fizetését. Az enyémet is felemelték, de Ballai­­nak, aki ugyanolyan mankét végez­ mint én, többet állapítottak meg, mint nekem. Senki sem tudja, miért. Nagyon bosszant az eset. —■ Szemerédi elvtárs, hiszen maga bizalmi, tudnia kell, hogy az vb-n Mudri elvtársnő foglalkozik a bér­problémákkal. Már régen szólha­tott volna neki. Én mindenesetre felírom a panaszát, de választ tőle kap majd. Jó? — Rendben van, köszönöm... Az ezernyi szálat működésbe hozó felvetőgépek közül kevesen dolgoz­nak. A gép sok ember munkáját el­látja, csak jól kell irányítani. Csörgő Zsófia, a műhelyrész legfia­talabb sztahanovistája érti a dolgát. Most is elmerülten figyeli a szá­lak útját, amikor Borosné odalép hozzá. — Mit csináltál a kezeddel? — kérdezi és Zsófi bekötött bal keze­­fejére mutat. — Elestem reggel. — Hadd lássam — mondja Bo­rosné és óvatosan elhajtja a laza kötést. — Hiszen ez a seb nem tiszta! Tele van salakkal. Délben feltétlenül menj fel az üzemi orvoshoz. — Majd kimosom én — legyint könnyedén a lány. — Ne hősködjél Zsófi. Holnap reg­gel megnézem a kezed — mondja és tovább megy. Amikor kinyitja a szövőterem csapóajtaját és egy pillanatra meg­áll, szava helyett a tekintete árulja el: itt dolgozott ő sok éven át és a szíve most is örömmel dobban, ha meglátja a transzmissziók erdeje alatt csattogó gépsorokat. Ábrándo­zásra azonban nincs ideje itt sem. Dérer László művezető már egye­nesen felé tart. Gondterhelt arccal vesz le az egyik gép feletti tábláról néhány csévét. — Látja, Boros elvtársnő, ilyen vékony szállal nem lehet tíz gépen a munkát győzni — magyarázza. — Hiszen alig fordul egyet a szövő, máris töltheti újból a vetélőt. — Miért nem ötvenes szállal dol­goznak? — kérdi szakértelemmel Borosné. — Ötvenessel? Honnan vegyünk, ha nincs a raktárban ötvenes hen­ger — sopánkodik Dérer. Miközben a művezetővel beszél, észreveszi, hogy néhány géppel odébb Góczi Györgyné sztahanovista szövő nagyon dühös arccal forgolódik a gépei között. Hozzá siet. — Mi a bajod Gócziné? — Jaj, Boros elvtársnő, te is dühös lennél az én helyemben. Nézd meg ezt az árut.­­— O­ vlr Vwvo júljfű f*evlr­ól I . TsmnV 'DTJiniL ct Htwcl totív tntta­pítja meg az ab-elnök. — Nem vi­gyázol a vetélőváltásnál? Hiszen te százszázalékos minőséget ■ vállaltál. — Persze, hogy Vállaltam, de mit csináljak, ha a művezető nem segít teljesíteni. Rosszul állították be a gépet. Annyit veszekedtem már vele, hogy felém se nézett máma. _ — Beszélek én Kálmán Bélával, ő a főmesteretek, ugye? Indul is Kálmán elvtárs után, de csak nem tud szó nélkül elhaladni Fekete Istvánná mellett. — Kitettél magadért, Fekete elv­társnő — mondja neki és kezet ráz a mosolygó szövővel. Feketéné szó­val se kérdezi, miért kapta a dicsé­retet. Hiszen ott függ a gépe fölött: »110 százalék helyett 118 százalékra teljesítette augusztus 20-i vállalását százszázalékos minőséggel.« Mellette az ünnep utáni napok számai között már 120 százalék is szerepel. Piss Sándorné bizalmihoz is oda­lép egy pillanatra. — Nemhiába magyaráztam neked, hogy fontos dolog a Zsédely-moz­galom — mondja Borosné. — Látod, a te csoportod érte el a legjobb mi­nőségi eredményt —■ magyarázza a lamellák között matató bizalminak. — Ez biztos? — kérdezi Pissné. — »Kiértékeltük«­­— mondja Borosné nevetve. Nagynehezen megtalálja Kálmán Bélát. Elkezdi magyarázni Gócziné esetét. Kálmán elvtárs figyelmesen végighallgatja és máris indul Gó­cziné felé. Boros elvtársnő pedig a hengerraktárba megy. Nem hagyja nyugodni,­­ amit Dérer mondott neki az ötvenes hengerekről. Maga nézi meg a hengereket. Meglepetésére jónéhány ötvenest is talál odabent. Nagyon bosszantja a dolog, de még­sem keresi meg Dérert. Kérni, taná­csot adni, vagy segíteni jobban sze­ret, mint szemtől szembe rábizonyí­tani a másikra, hogy nincs igaza. De a Kőbányai Textilipar egyre fokozódó jó híre és a hozzáforduló munkások panaszai olyan erők, amelyek végül is egyre inkább arra szorítják Boros elvtársnőt, hogy sza­kítson a bátortalansággal, határo­zottabban harcoljon a hibák ellen. A műhelyajtóban tétovázik rövid ideig. Ebédelnie is kellene. De még­sem. Visszamegy az üzemi bizott­ságra. Hirtelen elhatározással fel­tárcsázza a Budai Pamutfonó telefon­számát. »Beszélnem kell az ottani üzemi bizottsággal« — magyarázza a mellette álló Mudri elvtársnőnek. — Már megint rossz anyagot küldtek, pedig mi 96,5 százalékos I. osztályú áruval akarjuk zárni ezt a hónapot. Segíteniök kell... (r. éji

Next