Népszava, 1954. április (82. évfolyam, 77-102. sz.)

1954-04-01 / 77. szám

NÉPSZAVA Szakszervezeti munka A havi szemlék nyomában a Landler Jenő Járóműjavítóban Sokan nem tudják pontosan, mi is az a munkavédelmi szemle. Elmondjuk hát. A gyár és az üzemi bizottság képviselői, valamint az orvos minden hónapban végigjárják a műhelyeket. Havonta újólag felkutatják a balesettel fenyegető hibákat, mulasztásokat, megvizsgálják, kifogástalanul működnek-e a védőberendezések. Az egyik műhelyben beüvegeztetik a kitört ablakokat, a másikban megjavíttatják az elszívókészüléket vagy összetakaríttatják a szerteheverő lim-lamot. Mindezt elvégeztetheti az üzem a saját erejéből is. Természetesen csak akkor, ha a műhelyek vezetői és a karbantartók a legjobb lelkiismeretük szerint gondolnak a rájuk bízott feladatokra. Jegyzőkönyvben maradt határozatok A Landler Jenő Járóműjavítóban hónapról hónapra megtartják ezeket a szemléket. Horváth Ernő biztonsági megbízott, Rácz József munkavédelmi felügyelő egész sor sürgős tennivalót vesz ilyenkor jegyzőkönyvbe. A határozatok egy részét azonban — sajnos elég gyakran— nem valósítják meg. A február 24-i üzemi szemle több határozatával is ez történt. Fekete Ferenc elvtársat, a mozdonyosztály vezetőjét például kötelezték, hogy lekésőbb március 10-re javíttassa meg a hegesztőműhely kovácstűzhelyének az »elszívóharangját«. Néhány centiméterrel kellett lejjebb eresztetni a »harangot«, hogy tökéletesebben működjék. És bár régen elmúlt már a határidő, mégsem történt semmi. Szákovits Zoltán elvtársat, a csere javító művezetőjét sem bízták meg valamiféle különösebben nagy feladattal. Műhelyében nagy volt a rendetlenség, így hát felszólították, hogy március 15-re hordássa ki a sok felesleges vashulladékot. Ám, a cserejavítóban még most is oly nagy a zsúfoltság, hogy csak üggyelbajjal közlekedhetnek a dolgozók. Veress Árpád elvtárs művezetőtől is hiába várták beosztottjai, hogy április elsejére elkészítteti a vízcsapot a műhelyben. Kétheti késéssel adta ki a munkát a karbantartóknak. De még ennél is feltűnőbb, ami a kocsiosztályon történt. Még a február elsejei üzemi szemlén figyelmeztették Alpári János elvtárs osztályvezetőt, pótoltassa az egyik elektromos biztosítókTábla hiányzó »villásdugóját«, mert áramütés veszélye fenyegeti a dolgozókat. Azóta elmúlt két hónap, de — úgy látszik — Alpári elvtárs ezt kevésnek találta az egyszerű intézkedéshez. Vájjon miért jutnak ilyen mostoha sorsra az üzemi szemlék fontos határozatai? Azért, mert Fekete, Szákovits, Veress és Alpári elvtársak — de mások is — bizony nem sokba veszik a szemlék határozatait. Egyetértenek ugyan velük, de általában egyszerűen félreteszik őket, halogatják a végrehajtásukat, mindaddig, míg végkép feledésbe merülnek. Jellemző dolog, ahogyan egyes vezetők igyekeznek magukról lemosni a felelősséget. Fekete elvtárs például azt hangoztatja: »Egyedül a karbantartókon múlott az elszívóharang megcsináltatása.« De hát miért nem sürgette? Erre is talált Fekete elvtárs magyarázatot: »Úgy véltem, mégsem érdemes elvégeztetni a munkát, mert hamarosan más helyre költöztetjük a kovácstűzhelyt.« Ott talán nincs szükségük a munkásoknak megfelelő füstelszívóra? Alpári elvtárs, a kocsiosztály vezetője így »érvel«: »Hiába sürgettem a karbantartókat, hogy szereljék be a hiányzó villásdugót, azt mondták, nincs dugójuk. Mit tehettem volna mást?« De Németh elvtárs, a karbantartók művezetője rácáfol erre: »Van villásdugó, ha kell, holnapra átküldöm...« Hát akkor miért kellett majdnem két hónapig várni? Az igazság az, hogy Alpári elvtárs »megfeledkezett« a dologról. A balesetelhárítás minden vezető elsőrendű kötelessége! A munkások érdekeit sértő magatartásuknak részben az az oka, hogy ezek a művezetők és mások is — bár a legjobb műszakiak közt emlegetik őket — nem értették meg világosan, hogy nemcsak a terv teljesítéséért felelősek, hanem a rájuk bízott munkások egészségéért, testi épségéért is. Emiatt gyakran félretehető, mellékes feladatként kezelik a balesetelhárítás szempontjából oly fontos határozatokat. Igazságtalanság volna csupán a művezetőket okolni a mulasztásokért. Vas igazgató elvtársnak is jobban kellene törődnie a belesetelhárítással. Elsősorban neki kellene nevelnie a műszakiakat, hogy ebben a tekintetben is eleget tegyenek kötelességüknek. Egyes kirívó esetekben végső soron szigorúan felelősségre vonhatná a határozatokat semmibevevő művezetőket. A gyár minden dolgozójának és vezetőjének közös érdeke, hogy az üzemi szemlék segítségével is hatásosan küzdjön a balesetek megelőzéséért Kovács Gyula Két és fél év óta egy Jókai-szótár elkészítésével foglalkozom. Kissé önkényesen nevezem szótárnak, holott tulajdonképpen nem egyéb, mint a Jókai műveiben előforduló olyan szavak és szólások gyűjteménye, amelyek, amint erről magam meggyőződtem, népünk körében még élnek, de a mai irodalmunkból úgyszólván teljesen kivesztek. Jókai ezeket a szavakat »szép szavadnak nevezte. Egy kötetbe foglalásuknak gondolata az írószövetség nyelvtisztító mozgalma kapcsán ébredt fel bennem, mert ezt a mozgalmat mindaddig sutának kellett tartanom, amíg egy nyelvgazdagítómozgalommal, vagyis szótári készletünk szaporításával is össze nem kötjük. »Valamely nyelv állapotát szótári készlete határozza meg — írja Sztálin a szovjet nyelvtudomány kérdéséről írott tanulmányában —, mert minél gazdagabb és sokoldalúbb ez a készlet, a nyelv annál gazdagabb és fejlettebb.« Minden nyelvgazdagító mozgalomnak azonban két forrása van. Az egyik a napjainkban végbemenő hatalmas arányú és mélységű politikai, gazdasági és kulturális átalakítással együtt járó nyelvi fejlődés, a másik pedig a nép nyelvében még élő, de az irodalomból kiveszett vagy kiveszőben levő nyelvi elemeknek, szavaknak, szólásoknak, szójárásoknak megőrzése, irodalmi nyelvünkbe való átültetése. A kitáruló szocialista magyar irodalomnak, nem egy íróművészünk gazdag nyelvi ajándékai mellett is nagy szüksége van olyan nyelvi vérátömlesztésre, amely a múlt haladó íróinak művészi szókincsét a leggyorsabb módon képes átmenteni a mi szocialista irodalmunk vérkeringésébe. Magyarázatra szorul, hogy a törekvésem szolgálatában miért éppen Jókai műveihez nyúltam. Jókaihoz kellett nyúlnom, mert ha nem is nyelvtani szabatosságával, de nyelvi gazdagságával vitathatatlanul az első helyet foglalja el a magyar prózai írás birodalmában. Jókai nyelvéről Arany János a szépirodalmi Figyelőben azt írta: »Senki sem ír olyan eredeti magyarsággal, mint Jókai s hogy műveit olvasva, mintha újra tanulnék tőle a kedves anyai nyelvet, azt a valódit, amelynek megragadó ereje nem kisebb természetes bájainál és szemen szedett kifejezései ép oly határozottan, mint festői plaszticitással testesítik meg és szabják meg a gondolatot. A magyar író jelenben és jövőben kétségtelenül Jókai műveit választja egyik iskolájául, melyekhez nyelvtanulási feltett szándékkal járhat leckéket venni.« Gyulay Pál, aki pedig Jókai legkeményebb, gyakran kíméletlen bírálója volt, nyelvbeli művészetének a legnagyobb dicsérettel adózott s azt mondta róla, hogy összes regényíró társait felülmúlja és egyetlen elbeszélő írónk sem olvasztotta össze oly szerencsésen a népies és művelt magyar nyelv bájait, mint Jókai. Folytathatnám az elragadtatás ama szavaival, melyeket Mikszáth Kálmán használt, amikor Jókai nyelvét költeményben dicsőítette és idézhetném Móricz Zsigmondot, aki azt írta Jókairól, hogy »úgy játszik a nyelven, mint a jó cigány, cifrázza, bogozza, pitykézi, felsallangozza, csördít és kurjant és dobbant és fényeket lobbant, hogy a szívünk belecseng.« Nyelvtudósaink közül Tolnai Vilmos akadémiai székfoglalójában azt mondta, hogy a szógazdaságnak ez a megjelölése: »szókincs«, »íróink közül kevésre találóbb, mint Jókaira, akinek kincsesháza kifogyhatatlan s gazdagságban felülmúlja a magyar szókincs nábobját, Arany Jánost is, a külföldiek közül pedig talán a Victor Hugóéhoz mérhető, akinek neon sokkal nagyobb szókincse volt, mint Jókainak.« És idézhetném még tovább a legkiválóbb nyelvtudósaink és irodalomtörténészeink elismerő szavait. /''Csak természetes, hogy Jókai szókincsének ez az oly sok és előkelő méltánylása szinte természetszerűen ébreszti föl egy Jókai szógyűjtemény néhány gondolatát. De azért ez a gondolat mégsem eredeti. Tóth Bélán kívül, aki tudtommal elsőnek pendítette meg egy ilyen gyűjtemény gondolatát, több nyelvtudósunk szállt síkra érte. Simonyi Zsigmond, a nagy nyelvész tanítványai már a Jókai-jubileum alkalmával ajánlkoztak egy Jókai-szótár elkészítésére, maga Simonyi pedig egyenesen az országgyűléstől követelte egy ilyen gyűjtemény kiadását. Semmi sem lett belőle, mert az akkori mindenható polgári társadalomtól nem tellett annyi, hogy a jubileumi százezer forintos nemzeti ajándékon kívül Jókai szókincsének könnyebb hozzáférhetőségét is biztosítsa. Úgy érzem, hogy a mulasztást, amelyet a hazafiasság frázisaitól pattogó akkori társadalom elkövetett, a szocializmus kultúráját építő mai magyar társadalomnak kell pótolnia. Ennek a szógyűjteménynek, amelyen dolgozom, valóban különös a természete. Se nem szótár, sem nem tudós nyelvészeti munka, hanem egyszerűen olyan gyűjtemény, amely segítségére akar lenni mindazoknak, akik hamarjában mégsem tudják elolvasni Jókainak mind a százegynéhány kötetét, amikor egyegy jó, találó magyar szót vagy szólást keresnek. A szavak kutatását a nyelvtudomány szempontjai szerint elvégezni, a készülő értelmező szótár szerkesztőinek feladata. De az értelmező szótár kiváló nyelvtudós munkásainak körében is — amint írják — az a vélemény, hogy »nemcsak egy filológiai módszerű Jókaiszótárra van szükség, hanem egy kisebb, népszerűbb anyaggyűjteményre is, amely nagy írónk nyelvének maradandó értékeit népszerűsíti széles körökben. A »Jókai nyelvkincse« cím alatt készülő szó- és szólásgyüjtemény tehát hasznos segédeszközévé válhat a magyar nyelvművelésnek s az írással hivatásszerűen foglalkozók ilyen gyűjteményben valóságos kincstárát találják meg az ízes és szép magyar szókapcsolatoknak, szavaiknak és szólásoknak. A magyar nyelvet tanító pedagógusok pedig haszonnal vonhatnák be az ilyen gyűjteményt anyanyelvünk tanításába, különösen a felső fokon.« Tehát valóban élnek-e még ezek a »szép szavak« a magyar nép alakon? Nem kerültek-e már a nyelveknek abba a temetőjébe, ahol a régi és elmúlt társadalmi formákkal együtt az a beszéd és az a szó is el van temetve, amely ezeknek a formáknak közlési eszköze volt. Sokat jártam galyatetői üdülésem közben az ország minden részéből egybegyűlt sztahanovista dolgozók közt s egyre kutattam, hogy ismerik-e ezt vagy azt a »szép szót« s talán terhükre is estem folytonos kérdezősködéseimmel. — Ismeri-e elvtárs ezt a szót, hogy avar? — kérdeztem. — Avar? Hát hogyne ismerném! Még verset is tudok róla. Hogy azt mondja: »én az avart jártam, tűnődve megálltam, egy régi levélen ezt írva találtam ...« Az avar . az avar az, amikor ősszel lehullik a fa lombja... — Jó. Helyes — mondtam. — De nézze, elvtárs, Jókai azt írja, hogy targaly. Tudja-e, hogy ez mit jelent? — Targaly? Hát hogyne tudnám! A targaly az, amikor az avarba belehullanak a fa elszáradt ágai. A'Z a targaly. — Nagyon jó — mondtam. — De talán azt a szót is tudja, elvtárs, hogy ciher? — A ciher? Hát a ciher, az meg az olyan avar, amelybe már a kecske körme, foga, egyéb állatok vedlett bőre is bele van keverve. Jóformán szemétkupac az, mert tetszik tudni, nálunk a komisz emberre azért mondják azt, hogy ciherre való gazember. Egy fiatalasszonyt szólítottam meg, aki ott ült a fa alatt s a csecsemőjét himbálta. •— Ringatja a gyermeket •— mondtam. — Ringatom? Dehogy ringatom. Hogy ringatnám, mikor nincs bölcsője? — Hát — mondom — csak bölcsőben lehet ringatni a gyermeket? A karjában nem? Rámnéz. — A karomban? Hát hiszen, ha a karomban van, akkor csak ducolgathatom a kisdedet, de nem ringathatom, mert ringatni csak bölcsőben lehet. Ez az asszony is ismerte Jókai »szép« szavát. Az ő regényeiben is az anyák a karjukon »ducolgatják« a gyermekeket Még csak egy pár szót akarok mondani arról, hogy a Jókai-gyűjteménynek eddig mi az eredménye. Miután a nagy író összes műveit átkutattam, körülbelül ezer főnevet, vagy nyolcszáz igét, ezernél is több csodálatosan szép melléknevet (jelzőt) és sokszáz szólást gyűjtöttem össze. A szólásokról, amelyek még a szavaknál is jobban szolgálják a jellemzést, külön kellene sok mindent elmondanom, mert a szólások a Jókai-gyűjtemény legpompásabb kincsei. A magyar nép jellegzetes érzelmi sajátosságai, képzeletének legtalálóbb képei, józansága, humora és minden alakoskodástól való mentessége azok a tulajdonságok, amelyek Jókai lelkében, a Petőfiével és Aranyéval együtt azt a világot támasztották, hogy a nép nyelvét a maga egyszerű, érthető, erőteljes kifejezéseivel az irodalom és költészet nyelvévé lehet és kell emelni. A Jókai-szógyűjtemény célja hozzájárulni nyelvünk gazdagításához azzal, hogy egy szép nagy bokrétába köti azokat a szóvirágokat, amelyeket Jókai is a magyar nép kertjeiben és rétjein szedett. Boldog örömöm volna, ha ezt a bokrétát az ezidei, ünnepi Jókai-emlékesztendő alkalmából a magyar nép asztalára tehetném. Goda Géza JÓKAI SZÓKINCSE A „szép szavak“ 2 1954. Április, csütörtök A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL Hálásabb dolog most konyhát vezetni Üzemi konyhánkban az a jelszó, hogy ugyanolyan ízletesen főzzünk, mint otthon. Ehhez nagy segítséget nyújtott az árleszállítás, elsősorban a zsír árának csökkenése. Igyekeztünk zsírosabb, minőségileg és menynyiségileg kielégítő ételeket tálalni. Napi zsírfogyasztásunkat egy kilogrammal, azaz körülbelül húsz százalékkal emeltük. Egyik napon 25 kilogramm hús helyett 27 kilogrammot osztottunk ki az ebédhez. De télatás napokon is igyekszünk az eddiginél többet nyújtani. A zsírbansült, baracklekvárral ízesített palacsinta még népszerűbb, mert kettő helyett fejenként hármat kapnak belőle a dolgozók. Nemrég felemeltük a sülttészta fejadagját is, öt kilogramm liszttel többet használtunk fel a túróstáskához és természetesen több zsír is került a tésztába. Töltelékét tojással, citromhéjjal készítettük el. Bátran állíthatom, hogy ízletességben vetekedett az otthonival. Ezek a kora tavaszi hónapok bizony alaposan próbára teszik a háziasszonyok — és az üzemi konyhavezetők — leleményességét. Sok találékonyság kell ahhoz, hogy az étlap ne váljék unalmassá, egyhangúvá. Ezért mi is új ételeket iktattunk étrendünkbe. Télen úgy sem készíthettünk rakott burgonyát, mert kevés és drága volt a tojás. A zsírral is nagyon takarékosan kellett bánnunk. Most már ez is szerepel majd étlapunkon. A szombati egytál ételhez felszolgált sülttészták sorát piskótatekerccsel igyekszünk változatossá tenni. Könnyebb, hálásabb dolog most a konyhát vezetni, de nehogy azt ,higgye bárki is, minden rendben van már nálunk. Előfordul még, hogy egy-egy étel kevésbbé jól sikerül. S ebben nem is mindig mi vagyunk a hibásak. Sok bosszúságot okoz például az elosztó. Hogy mást ne is említsek, hetek óta nem kaptunk sertéshúst (csak fejet adtak egyszer-kétszer), pedig dolgozóink nagyon örülnének már egy kis egybesültnek vagy bécsiszeletnek. Hasonló a helyzet a zöldfőzelékekkel is. Ha káposztát vagy kelkáposztát akarunk készíteni, a piacra kell mennünk érte. Ez jóval többe kerül, mintha az elosztóban vásárolnánk. Pedig jó volna, ha ezt az árkülönbözetet is ételeink további ízesítésére fordíthatnánk. Stelczer Lajosné konyhavezető Budafoki Zománcedénygyár Versenyezzünk, ki segíti eredményesebben az AMG üzemi bizottságait Vállalatunk a röszkei ÁMG-t pártfogolja, de vb-értekezletünkön elhatároztuk, hogy védnökséget vállalunk az AMG üzemi bizottsága felett is. Célunk az, hogy segítséget nyújtsunk az ottani szakszervezeti vezetőiknek. Felhívjuk a megye öszszes ipari vállalatának üzemi bizottságait, kövessék példánkat és versenyezzünk, melyik gyár ér el magasabb eredményeket a mezőgazdasági üzemek segítésében. Vállaljuk, hogy havonta egyszer részt veszünk a rösztkei ÁMG üzemi bizottságának ülésén, valamint egy bizalmi értekezleten is, majd megbeszéljük velük a tanulságokat. Havonta négy napot töltünk a gépállomáson és azonnal segítséget nyújtunk az értekezleten felmerült problémák megoldásához. Ezenkívül kéthónaponként vendégül látjuk vállalatunknál az ÁMG üzemi bizottságának reszortfelelőseit, hogy részt vegyenek üzemi bizottságunknak azon az ülésén, amely az ő feladatkörük problémáit tárgyalja. Az ilyen tapasztalatcsere — úgy véljük — hasznos lesz mindannyiunknak. A munkások anyagi és kulturális szükségletének biztosítása érdekében megvizsgáljuk a dolgozók munka- és életkörülményeit. Különösen nagy gondot fordítunk a munkásszállások és az ebédlő tisztántartására. Segítjük a munkavédelmi, valamint a mukásellátási bizottság megalakítását. A bizottság tagjainak előadásokat tartunk, hogy megismertessük őket feladataikkal. A pártfogolt üzem dolgozóival is igyekszünk személyes kapcsolatokat teremteni. Meghallgatjuk véleményüket, panaszaikat és beszámolunk ezekről a gazdasági vezetőknek is. Részt veszünk az agitációs munkában. Elsősorban a traktorosokkal igyekszünk megértetni, mit jelent, ha határidőre elvégzik a tavaszi, majd pedig a soron következő munkákat. Tapasztalatainkból minden hónap utolsó hetében jelentést teszünk a MEDOSZ megyei bizottságának. Kérjük azokat az üzemi bizottságokat, amelyek elfogadják felhívásunkat, értesítsenek erről bennünket! Terhes Sándor 85/1. Építőipari Vállalat vb-elnöke, Szeged Kevés az üres csille A kongresszusi verseny első napjától kezdve rendszeresen túlteljesítjük tervünket. A versenyben nemcsak az állandóan élenjáró bányászok, de a száz százalékon alul termelők is lendületbe jöttek. Nemrégiben még tizennégy brigádunk maradt el, ma már csak nyolc nem teljesíti a normát. A 210-es brigád Kondor Sándor vezetésével 83,4 százalékos havi tervteljesítését 111,2 százalékra emelte, s emellett rendbehozta a szállítóvágatot is. Példájukat követte a többi brigád s ma már csaknem teljesen helyrehoztuk szállítóvágatainkat. Büszkék is vagyunk eredményeinkre, tegyen na valakire, úgy ránk áll az, hogy a utolsókból lesznek az elsők. Egy évvel ezelőtt nemcsak tröszti, de országos viszonylatban is úgy emlegettek bennünket, mint “kerékkötőket“. Tudnánk mi még több szenet is adni. De ... “nincs üres«, hangzik el nap mint nap a bosszús felkiáltás. Az ürescsiillehiány megköti bányászaink kezét. Amíg ugyanis a mozdony a tokodaltáról osztályozom kirakodásra vár, addig nálunk nincs üres, nincsenek tartalékcsilléiiik. Sok drága óra vész ezért kárba. Ezt az akadályt pedig el lehetne hárítani. A tokodaltárói gépműhely körül vagy száz csille vár hosszú ideje javításra, de igen lassan készülnek el, hiszen mindössze egy ember dolgozgat rajtuk. Az üres csileháány nem először gátolja munkánkat. Nehéz helyzetünkről a Dorogi Szénbányászati Tröszt vezetői is tudnak. Intézkedjenek végre, hogy még több szenet küldhessünk a gyárakba, lakásokba. Herbey Mátyás, Tokodi Erzsébet-aréna