Népszava, 1955. október (83. évfolyam, 231-256. sz.)

1955-10-13 / 241. szám

Tartsuk be pontosan a Munka Törvénykönyve rendelkezéseit Sok baj, kellemetlenség, huzavona származik abból, hogy egyes vállalatoknál nem tartják be pontosan a Munka Törvénykönyve rendelkezéseit, lebecsülik a fontos részintézkedéseket, formaságnak tekintik azokat. Sajnos, sok példát lehet erre felhozni. Mindannyiunk előtt ismeretesek a pihenőidőről, a kollektív szerződésről szóló jogszabályok. Bizony elég üzem akad, ahol csak »globálisan« hajtják végre a rendelkezéseket, de a részletekkel már kevésbé törődnek. A dolgozók megkapják ugyan fizetett szabadságukat, de napokra szétszórva, felaprózva. Van ugyan bekötött kollektív szerződésünk, csak éppen nem teljesítik maradéktalanul azok pontjait. És lehetne sorolni még más eseteket is. Valamennyi között azonban a legsúlyosabb hiba, amikor hanyagság folytán a dolgozó egészsége szenved kárt Egyik nagy textilgyárunkban — ahol általában gondot fordítanak a munkavédelmi rendelkezésekre — történt a következő eset A villamosberendezések felszerelésénél vájatokat készítettek a betonpadlón. Az igazgatónak szóltak, hogy rendelje el az öt centiméter mélységű vájatok befedését. Ez azonban csak amolyan fontoskodásnak tartotta a figyelmeztetést, nem törődött vele és elmulasztotta a befedést. Egy nehéz henger szállításánál azonban éppen ebbe a vájatba botlott el az egyik munkás és súlyos balesetet szenvedett... A Munka Törvénykönyve külön szabályozza a fegyelmi eljárást és a kiszabható____büntetést. Mégis előfordul, hogy felületességből, bürokratizmusból nem tesznek különbséget az egyes fegyelmi vétségek között. Azt hiszik, hogy a fegyelmi eljárás okvetlenül elbocsátást von maga után. A Rákosi Művek egyik dolgozója nemrégiben orvoshoz ment, de az nem tartotta keresőképtelennek. Másnap az orvosi döntőbizottsághoz fordult, az is keresőképesnek nyilvánította. Igazolatlan mulasztás miatt fegyelmi eljárás után elbocsátották az üzemből. A bíróság azonban megállapította, hogy szorgalmas, jó munkásról van szó, eddig semmiféle kifogás nem volt ellene. Az ítélet szerint egyetlen hibás lépés miatt az elbocsátás túlzottan szigorú büntetés. A bíróság tehát utasította a vállalatot, hogy vegye vissza a dolgozót és folytasson új fegyelmi eljárást. A Munka Törvénykönyvének felületes kezelése az erkölcsi káron kívül temérdek anyagi veszteséget is okoz. Az egyik Váci úti üzemben azzal az indokolással bocsátottak el egy dolgozót, hogy munkaidő alatt ment a büfébe. A bíróság aránytalanul súlyosnak tartotta ezt a büntetést és kötelezte a vállalatot, hogy új fegyelmi eljárást indítson. És amikor a vállalatnál alaposabban utánanéztek, kiderült, hogy ez a munkásnő általában fegyelmezetlen, rendszeresen húsz-harminc perccel korábban hagyja abba a munkát, goromba és tűrhetetlen viselkedésű. Az elbocsátás tehát teljesen jogos volt, csak az indokolás hiányos és felületes. A vállalat mégis kénytelen volt a törvények értelmében 2900 forintot kifizetni a dolgozónak arra az időre, ami a korábbi szabálytalan eljárás és a szabályszerűen megindokolt fegyelmi eljárás között eltelt — noha az említett idő alatt a dolgozó nem járt be munkahelyére. A vállalatok sok tízezer forintot fizetnek ki amiatt is, hogy a felmondólevélben csak a paragrafust közlik és nem adnak indokolást. Egyes helyeken ezt feleslegesnek tartják. Úgy gondolják, hogy mindenki tudja, miért bocsátják el a fegyelmezetleneket. Arról megfeledkeznek, hogy az ügy esetleg területi egyeztető bizottság elé kerül, ahol a vállalati indokolás hiányában csak egy oldalról megvilágítva látják a dolgokat, így nem egyszer hibás határozatot hoznak, amely sérti a vállalat és a becsületes dolgozók érdekeit. Elég galibát okoz, a termelést akadályozza például az is, amikor a népgazdasági érdekből történt áthelyezéseknél az áthelyezésről nem értesítik 3, 8, illetve 15 nappal korábban a dolgozót, írásbeli értesítés hiányában a dolgozó nem köteles a kijelölt új munkahelyet elfoglalni, így az a szabálytalan eljárás miatt betöltetlen marad. Aligha fordul elő, hogy egy áthelyezés szükségességét a vállalat irányítói ne tudnák kellő időben és ne lenne módjuk a törvény betartására. Sokan nem gondolnak rá, hogy a Munka Törvénykönyve rendelkezéseit nemcsak a vállalat vezetői sértik meg olykor, hanem maguk a munkások is. Hiszen e könyv, amely a munkásosztály törvényerőre emelt akarata, nemcsak jogokat, de kötelességeket is tartalmaz: munkaidőre, munkafegyelemre és a többire vonatkozóan. És bizony itt is akad mulasztás. A későn jövés, a fegyelmezetlenség jelentős károkat okoz. Egy vidéki üzemünkben például 1954 decemberében 3451 alkalommal késtek egy óránál többet, s ezáltal majdnem 4000 munkaóra veszett el. Ugyanezen idő alatt a gépipari üzemekben a tényleges munkaidő 18—20 százaléka ment semmibe a Munka Törvénykönyve idevonatkozó rendelkezéseinek áthágása miatt. A Munka Törvénykönyve paragrafusainak áthágása, felületes kezelése sok bajnak a forrása. Kevesebb könny, bosszúság, pereskedés és kevesebb anyagi kár lenne, ha nagyobb gondot fordítanának a rendelkezések betartására. Dr. Varga Gábor Magyarázkodás helyett gyors cselekvést Szeptember 17-i számunkban »Fenyőpallók, téglák, bányafa« cím alatt vezércikket közöltünk. A cikkben egyszerű munkásemberek leveleiből idéztünk. Olyan emberek írták, akik féltő gonddal, szeretettel vigyáznak a közös vagyonra, a társadalom tulajdonára, Wemper János levelére is utaltunk. Arról írt, hogy Dudaron csaknem teljesen tönkrement a nemrégen épített bekötőút, szinte életveszélyes rajta a közlekedés; a fatelep körülkerítése is évek óta húzódik, s ezért igen gyakori a lopás. Két választ kaptunk a bíráló sorokra. Az egyiket Hi Jdasi István, a Középdunántúli Szénbányászati Tröszt igazgatója írta. Hosszan magyaráz-, za, hogy a dudari tereprende-lzés és útépítési munkálatok] négy építési vállalat feladat-] körébe tartoznak. De a válla-] latok »objektív akadályok« miatt (létszám-, géphiány stb.), nem tudnak a szerződésben, vállalt kötelezettségüknek ele-, get tenni — s ezért a munkák] elvégzése továbbra sem lát-]szik biztosítottnak. Banga Lászlónak, a Szánta-Bnyászati Minisztérium beruhá- zási osztálya igazgatójának válasza már nem ilyen »ború, látó«. Röviden közli, hogy in- tézkedtek az ikeraknai bekötő-] út kijavítására. (Hidasi elv-] társnak egyébként joga van] feljelenteni az olyan vállala-] tot, amely nem tesz eleget kö- telezettségének. Bár azt írja, hogy az egész ikeraknai terep-, rendezést évek óta szorgal- mazzák — csak úgy látszik, nem kellő eréllyel és követke- zetességgel!) _ ! A falopásokra vonatkozóan] a tröszt igazgatója vitába száll a levélíróval, lehetséges-e va-jon, hogy annyi fát loptak atelepről, amennyit ő állít. Hi- vatkozik többek ellentétes véleményére. (Csak éppen a levvélírót felejtették el megkér- dezni!) A vita hevében azután, arról már alig is esik szó, hogyan akadályozzák meg a lopásokat. A minisztérium levele azonban erre is választ ad: »A dudari bekötőút javítása és a fatelep körülkerítése jórészt a Középdunántúli Szénbányászati Tröszt hanyagságából kifolyólag nem készült el. Igaz az, hogy a kerítés elkészítése jelentős összegbe kerül, azonban a Szénbányászati Trösztnek évenként megfelelő beruházási keret áll rendelkezésére, amelyből a kerítést elkészíthették volna. Intézkedtünk, hogy záros határidőn belül a tröszt pótolja az elmaradt munkálatokat.« Egy panasz és két válasz. A tröszt azzal mentegetőzik, hogy évek óta »szorgalmazza« az ügyet. Bizonyítani igyekszik, hogy felelősség tulajdonképpen senkit sem terhel. A minisztérium válaszából azonban kiderül, hogy mégis csak van felelős és hogy mindenféle »szorgalmazásnál«, »magyarázásnál« többet ér a gyors, határozott cselekedet. A KŐBÁNYAI ELŐŐRS A * írta : BARTAI FERENC (4) 1944 őszén Kőbányán kis partizáncsoport alakul. Ugyanakkor Sági Gyula, régi illegális harcos, néhány vagon felszereléssel Komáromba érkezik a frontról — a vagonokat lekapcsolják a Németországba tartó szerelvényről. Másként viselkedett mint a többiek. Barátságosabb volt — de az öreg honvéd ruhája alatt tapasztalt illegális harcos szíve dobogott. S a sapka alatt sok provokáció tanulságain nevelt agy figyelte, mire készül a hadnagy úr. Csak amikor valóban összeismerkedtek, s kiderült, a hadnagynak inkább tanácsra van szüksége, mert maga sem tudja, mit tegyen ebben a felfordult világban, melegedtek kissé fel egymás iránt. S az erdélyi visszavonulásnál Bartos hadnagy magához hívatta Ságit. Nem beszélt sokat. — Itt van ez a tórom vagon. Maga a parancsnok. Cselekedjen a hadianyaggal belátása szerint — ahogy a leghelyesebbnek látja. Érti? — kérdezte, hangjában egy csepp nyomatékkal —, ahogy a leghelyesebbnek látja! Így került a vagonokkal — hosszú, kalandos körutazás után — Komáromba. S azzal az elhatározással, hogy tó törik, ha szakad, de ezt az anyagot — nem viszik ki az országból. A többiek? Hát... a két katona jámbor, csendes ember, egyetlen céljuk van: túlélni. A fegyvermester viszont hisz Hitlernek, Göbbelsnek, Szálasinak, csak a tulajdon józan eszének nem. Ezért nem lehet beszélni egyikük előtt sem. Ezért kell most is azt mondani nekik: nézzék, én elmegyek Pestre, megérdeklődöm, mit csináljunk. Mert mind a három szívesen meglépne, az biztos. De hogy segítenék-e azt, amit Sági akar, az más kérdés. Ül a bécsi gyors fülkéjében. Hogyan találja meg Kiss Károlyt? Pedig megtalálja, az biztos. Megtalálja, odaáll elé s azt mondja: elvtárs, itt van egy vagon lőszer, 85 Mauserpuska, egy tonna trió, katonaruha, tölténytáska, nyereg, két R—3-as rádió... lehet egy kis kavarodást csinálni a nyilas urak háta mögött! Ez az egy foglalkoztatja csak. Más aggodalma nincs. Menetlevele szabályos, minden adatára esküdni lehet. Saját kezű munka. (A zászlóaljtörzs minden irománya, bélyegzője, meg egyebe ott lapul egy ládában.) Gondolata a pesti utcákon kóvályog, kalandoz... a Márton utcában, Szabónénál... Szabóné három éve nem látta a férjét. Szabóné férjét nem Szabónak hívják, hanem Sági Gyulának. A mozgalomban mindenki ismerte: »a mi Lidink ...« Megtanulta, mi a konspiráció ,s a kis vidéki lányból, a csendes cselédkéből kemény és bátor asszony nőtt. Kommunista asszony. Tudott hallgatni és tudott cselekedni. Egy valamit nem tudott: elfáradni a munkáiban . Az illegalitásban Szabóné lett belőle és a frontról a sógorától kapott levelezőlapokat, amiket bátran elolvashatott a postás, a házmester vagy maga Hain Péter, nem volt azokban semmi különös. (Nekik.) Most, amikor késő este megzörgetik az ablakot és magas, tagbaszakadt, borostás álló férfi áll meg előtte, szemében végtelen gyöngédség és öröm. »Szabóné« szeretné megcsípni magát, hogy hát ez igaz? De vigyázni kell... Minden áthallatszhat a másik szobába. — Ni, a Gyula! Hogy van sógor? Szabadságra jött? Hát csak egy pár nap? De kár... Gyors, sietős a beszélgetés. Halk félszavakból is érteni kell: »Karcsival hozz össze! Nagyon fontos!« Van az Ajtósa Dürer soron egy kis cipőüzem, a Jung-féle. Ha ott két régi bőrös összejön, azon nincs csodálkoznivaló. Azon persze már lelhetne, hogy a beszélgetés vége ez: »Azonnal indulj Komáromba és hozzátok haza az egészet!« „A bilgericsizma elkészült" Újabb négy nap telik. A csillagbörtön melletti vakvágányról a vagonokat hozzákapcsolják egy Pest felé induló gyorshoz. Hogy ezért menynyit kell veszekedni, erőszakoskodni, a honvédelmi érdeket és a felsőbb parancsnokság utasítását emlegetni, az külön fejezet lehetne. Azután eljön a nap, amikor a vagonok begördülnek Budapest-Ferencvárosra. Igaz, már csak kettő — a harmadikat valahol lecsípte az ostoba bomba, de szerencsére nem a lőszerest. És Sági tizedes megint megindul, hogy »utasítást kérjen a katonai parancsnokságtól« — illetve, hogy Kiss elvtárs üzenetéhez híven, felvegye a kapcsolatot Horváth Istvánnal. A Mádi utcába üzenet érkezik: Horváth keresse fel Brezináékat. Brezina cipész is, rokon is, de mindenekelőtt elvtárs. Náluk üzenet várja, újabb üzenet. Keresik. »Jöjjön a Tükör utcai zsilettpenge-üzembe, a negyedik emeleten keresse az irodaszolgát. Mondja azt, hogy a bilgericsizma elkészült.« Már fordulna is sarkon, mert sehol sem szükséges sokat időzni, feleslegesen pedig semennyit — amikor Brezina a kezébe nyom egy jókora csomagot. — Mi ez? — A munkátokhoz jó lesz. Valóban jó: főhadnagyi egyenruha, derékszíjjal, pisztolytáskával. Sok köszönetre nincs idő, szükség sincs, közös ügyről van szó. Gyerünk hát a Tükör utcába. A negyedik emeleten idős néni dugja ki a fejét a csengetésre. Kit tetszik keresni? — A kedves férjét. — Óh, kérem szépen, az már régen kiment a frontra. Horváth István nagyot néz. Hű, a teremtésit, itt valami hiba történt. A cím rossz? Vagy megtévesztés? Dehát az lehetetlen ... — Tényleg nincs itt? — Ha mondom. — Hát akkor — vágja ki a tromfot — igazán nem tudom, mi lesz a bilgericsizmával. Mert elkészült. A szürke fejkendő alól egyszeribe mosolygóssá vált szem néz a látogatóra. — No, jöjjön csak beljebb! — Ahá, megenyhült a légkör. A néni átmegy a másik szobába és bajuszos, barátságos emberkével tér vissza. Kezet fognak. S amint a beszélgetés munkássorsra, ismerősökre fordul, a házigazda váratlanul albumot vesz elő, fényképeket. Egyiken is őt lehet látni, kisebb társasággal, a másikon is... Aztán egy csoportkép, valami szakszervezeti majálison készülhetett. S onnan, a harmadik sorból ... ismerős arc. — Hisz ez Sági Gyula! Együtt dolgoztam vele! — No — teszi be az albumot a néni —, hát erről van szó, kedves elvtárs. ő keresi magát. Adja meg a címét. Nagyon fontos ügy: két vagon katonai felszerelést hozott a a frontról... És kezet nyújt Horváthnak: — Most köszönök magának csak igazán. Hogy látom, miféle szél hozta. A cvikkeres, szőke bajuszú Kovács főhadnagy összehúzott szemmel méregeti a ferencvárosi teherpályaudvar forgalmiiroda-főnökét. Sapkája ellenzője fenyegetően mered ez a kis emberre. A vasutas láthatóan zavarban van. A főhadnagy pedig mérges. És türelmetlen ... de milyen türelmetlen! — Mennyi idő alatt tudja a sorompóhoz húzatni azt a két lőszeresvagont? — Kérem . .. ebben az állandó rumliban ... ugyebár, főhadnagy úr is beláthatja... Légitámadások... — Ne szepegjen itt! Mit sránkozik. Ha felfordulás van, maguk az okai! A két vagont fél órán belül a sorompónál akarom látni. Értette? (Folytatjuk.) ! VÁLASZTÁSI TANÁCSADÓ Miért kell a szakszervezeti csoportban társadalombiztosítási küldöttet és társadalmi munkavédelmi felügyelőt választani ? A szakszervezetek széleskörű, sokoldalú tevékenységét — amely a munkások életének, munkakörülményeinek szinte valamennyi kérdését érinti — a bizalmi a csoporton belül egyedül nem képes megoldani. Legfontosabb segítői a társadalombiztosítási küldött és a csoport munkavédelmi felügyelője. Persze ez nem jelenti azt, hogy a csoport többi tagjait ne vonjuk be a társadalmi munkába. Kisebb-nagyobb megbízatásokkal (például beteglátogatás, közönségszervezés, kultúr- és sportmunka) lehetőleg minél több szakszervezeti tagot kell bevonni a közösség ügyeinek intézésébe. A társadalombiztosítási küldött a bizalmi irányításával végzi a csoporton belül a társadalombiztosítási és egészségügyi feladatokat. Szervezi a beteglátogatást. Elvtársi segítséget nyújt a rászorulóknak, neveli a dolgozókat az egészségügyi szabályok betartására. A bizalmival együtt megbeszéli kiket utaljanak üdülőbe, szanatóriumba és együtt javaslatot tesznek a dolgozók anyagi megsegítésére. A csoport társadalmi munkavédelmi felügyelőjének szintén több olyan különleges joga, hatásköre van az üzemben, amely szükségessé teszi, hogy ezt a funkciót a csoport bizalmát élvező, választott aktivista töltse be. Ellenőrzi a védőfelszereléseket, szellőzőberendezéseket, a munkavédelmi előírások, rendelkezések betartását. Számontartja, hogy a csoport tagjai megkapják-e a kollektív szerződésben, rendeletben biztosított munkaruhát és egyéb védőfelszerelést. Ellenőrzi, hogy a művezető kioktatja-e az újonnan felvett vagy áthelyezett dolgozókat. Nyomatékosan fellép a hibák megszüntetéséért és jelenti ezeket az üzemi bizottság munkavédelmi felügyelőjének. Hivatalokban, intézményekben — ahol nincs termelői munka — nem kell a csoportban társadalmi munkavédelmi felügyelőt választani. Társadalombiztosítási küldöttre azonban minden szakszervezeti csoportban szükség van. A társadalombiztosítási küldött és a munkavédelmi felügyelő rendszeresen beszámol tevékenységéről a szakszervezeti csoportértekezleten. Most, a választás alkalmával általában a bizalmi foglalja össze az egész csoport munkáját. A csoport tagjainak kívánságára azonban a választott aktivistáknak is számot kell adniok tevékenységükről. A Ganz Kapcsológyár újítóinak érdekében szólunk A műszaki fejlesztésben, a magasabb színvonalú technika megteremtésében pártunk és kormányunk feltétlenül számít az üzemek dolgozóinak összességére, kezdeményezőkészségére, ötleteire, javaslataira. Hiszen meglevő berendezéseink kihasználása, fejlesztése mindannyiunk közös ügye. Mégis, ha a Ganz Kapcsolók és Készülékek Gyárának műhelyeit járjuk, itt is, ott is azt hallhatjuk: »Elmegy az ember kedve itt az újítástól.« S a bosszus legyintés, ami e kijelentést kíséri, nemcsak egyszerűen az elintézetlen javaslatok miatti elégedetlenséget fejezi ki, hanem annak a keserűségnek is a jele, amely eltölti a munkást, amikor látja, hogy igyekezetét, ötleteit nem becsülik. Nagy ereje az újítómozgalomnak az anyagi ösztönzés, de súlyos hiba, ha nem látjuk, hogy újítóink többségének tevékenysége ma már abból a felismerésből is fakad, hogy ezzel a társadalom fejlődését szolgálja — erre egyébként a SZOT VII. plénuma is felhívja a figyelmet. Hogyan kapjon azonban újabb erőt és lendületet e nemes érzés, ha a műszaki vezetők fiókjaiban hét- és hónapszám hevernek az újítási javaslatok véleményezésre várva? (Amikor az üzemi bizottság javaslatára ez év júliusában ellenőrizték a beadott újítások sorsát, 150 ügyet találtak elintézetlenül.) Szélesíti-e az újítók táborát, ha a dolgozók azt tapasztalják, hogy az újítási bírálóbizottság meglehetősen ritkán szánja rá magát, hogy megtárgyalja ötleteiket? (Az utóbbi hónapokban, június 6-án, augusztus 24-én, majd október 5-én üléseztek.) Így csak a cédulák gyűlnek az emberek kezében s időnként elnézegethetik: ezt az újítást márciusban adtam be ... ezt májusban — de egyáltalában foglalkozzam-e továbbra is ilyesmivel? Augusztusban újítóhetet hirdettek a gyárban. Jutalmat is helyeztek kilátásba, s öt napon belül választ: melyik javaslatot díjazzák. A hetek azonban teltek — értékelés nélkül. — Nem volt érdemleges javaslat — közölték az újítási irodán az üzemi bizottsággal, amikor érdeklődtek. Lehet, hogy a benyújtott újítások közül egy sem volt nagyobb horderejű. Lehet, hogy egy sem érdemelte meg a kitűzött jutalmat — de a legkisebb javaslat is érték, amelyet bűn lebecsülni. Azt mondhatják, keveset jelent egy-egy ilyen apró javaslat, mindössze néhány száz forintot egy évben. De, ha tizet és százat hoznak belőlük, ezrekre és milliókra rúg végül is az értékük. Hiszen a Ganz Kapcsolók és Készülékek Gyárában például 1954 első nyolc hónapjában (erről van kimutatás) 1,5 milliót takarítottak meg az újítások bevezetésével! És még egyről nem szabad elfeledkezni. Az újítóról, aki gondolkozott, szakirodalmat olvasott, talán rááldozta néhány estéjét, vagy hosszú hónapokig töprengett, kísérletezett, hogy megjavítson, meggyorsítson egy-egy műveletet, vagy olcsóbbá tegye a termelést. A legkevesebb, amit az ilyen ember megérdemel, hogy közöljék vele, mi a vélemény ötletéről. Persze megeshetik, hogy az újítónak nem sikerült megoldani a problémát. De igyekezett. Ez az igyekezet mindenesetre tiszteletreméltóbb és megbecsülendőbb, mint Neubauer Lászlóné újítási megbízotté, aki éppen arra a napra hívatta össze a bírálóbizottságot, amikor — mint azt jóelőre tudta — a minisztériumba kellett mennie egésznapos értekezletre. »Nem vagyok köteles részt venni a bizottság ülésén« — jelentette ki. — Nem, nem köteles — csak éppen illő, csak éppen különös, hogy nem érdekelte az a tárgyalás, ahol végre hónapok (sőt évek) óta húzódó újítási ügyek is napirendre kerültek. Kohut főmérnök meglepődött, amikor minderről értesült tőlünk: »Hiszen újítási előadónkat kétszer is megjutalmazta az elmúlt évben a minisztérium« — mondotta. Az értesülések szerzésének azonban nem az a legbiztosabb útja, hogy az üzem vezetői a minisztériumtól tudják meg, mi az újítómozgalom helyzete a gyárban. Közelebbi felvilágosítást is kaphatnának. Kérdezzék csak meg a munkásokat és nézzenek a fiókjaik mélyére: nem vár-e ott is néhány újítás véleményezésre, bevezetésre , vagy éppen kifizetésre. F. A.