Népszava, 1955. november (83. évfolyam, 257-281. sz.)
1955-11-01 / 257. szám
Jobb műszaki propagandát a műanyagiparnak! Í a népművészeti intézet Beszélgetés a Műanyagipari Kutatóintézet és a Kőbányai Műanyaggyár főmérnökeivel A nylon fehérneműk divatjával a műanyagipar felé fordult a közérdeklődés. A Német Demokratikus Köztársaság műanyag-kiállítása után pedig sok ember kíváncsi: hol tart a magyar műanyagipar? Ezért felkerestük Turzó György elvtársat, a Műanyagipari Kutató Intézet főmérnökét és megkérdeztük: Mi a helyzet jelenleg a műanyagkutatásban? — A műanyagipar még nagyon fiatal, gyermekcipőben jár nálunk — mondja Turzó elvtárs. — Ez nem meglepő, hiszen világviszonylatban is az utóbbi évekre szorítkozik a fejlődés ... Ma a világtermelés hússzorosa az 1914. évinek. S hogy sokáig elhanyagoltuk ezt a fontos iparágat, annak egyik fő oka a világháború volt. Akkor derűre-borúra gyártottunk mindent műanyagból, azaz helyesebben pótanyagból — hiszen a műanyag nem pótanyag, gyakran jobb az eredetinél — s ez bizonyos visszatetszést keltett az emberekben. Szerencsére ez a korszak lezárult. Most a műanyaggyártás „békés korszaka” következik, közszükségleti és egyéb ipari célokra. Mivel foglalkozik jelenleg az Intézet? — Hogy a munka kisebbik részével kezdjem, tanácsot adunk az érdeklődőknek. Négy-ötszáz apróbb kutatást igénylő problémát oldottunk meg tavaly és körülbelül 2000 esetben fordultak hozzánk szaktanácsadásért. Ez különben nem annyira az érdeklődést, mint inkább a tájékozatlanságot bizonyítja. Egyes iparágakon belül nem valami jó a »kooperáció«, mert például a KGM olyan bakelitféleség kísérletezését kérte tőlünk, amelyet már két évvel ezelőtt elvégeztünk a minisztérium egyik vállalata, a Kis- szivattyúgyár részére. Megfelelő műszaki propagandával persze ezeken a hibákon lehetne változtatni — de beszéljünk inkább a fontosabb munkákról, a távlati kutatásról. Milyen új eljárásokat vezettek be mostanában? — Főképp olyan kísérleteket»üzemesítettünk, amelyekhez csak kismértékben kell átalakítani a meglevő berendezéseket. Ezek közé tartozik az aminoplast, amely a bakelithez hasonló, de jobb tulajdonságai vannak. Hő- és hangszigetelésre alkalmas az iporkatípusú habanyag, amelyet termolit néven hoznak majd forgalomba. Fontos cikk még az ioncserélő műgyanta gyógyszeripari célokra és a poliészter műgyanta, amelyet a gépipar használhat fémragasztásra. Ez utóbbi azért jelentős, mert a hegesztéssel azonos szilárdságú a varrata. Nagy előnye, hogy a különböző és hegeszthetőség szempontjából kényes fémek összekötésére is használható, hődeformációt nem ad. A Policon H 1 néven a Lakkfestékipari Vállalat jövőre megkezdi a külföldi Araldit nevű fémragasztóval egyenértékű, hidegen keményedő fémragasztó gyártását. Ugyancsak a Lakkfestékipari Vállalat »üzemesíti majd a lefejthető védőbevonatot, amely teljes korrózió-védelmet nyújt az ezzel bevont különféle gépalkatrészeknek, csapágyaknak, akár a trópusokon is, így csomagolás nélkül szállíthatók majd az alkatrészek és rengeteg csomagolóanyagot takaríthatunk meg... Van-e kapcsolata az intézetnek más kutatóintézetekkel? — Több ipari kutatóintézettel kötöttünk szocialista szerződést a különféle problémák megoldásának közös kidolgozására, így jött létre a fémragasztó is. A szerződéskötés különben azért is fontos, mert van lehetőség a meglevő műanyagok továbbfejlesztésére, hiszen a megfelelő ipari üzemek rendelkezésünkre állnak. A távlati tervek kivitelezése azonban nehezen halad »kapcsolódó fél«, azaz gyártó üzem hiányában. Ez a magyarázata annak, hogy kissé elmaradtunk a külföld mögött. A jövő a PVC-é és a műszálé. A Tiszamenti Vegyikombinát létrehozásáig azonban meg kell elégednünk egyetlen alapanyaggyártó üzemünk, a Kőbányai Műanyaggyár kísérleti lehetőségeivel. Ezek után megkérdeztük, hogyan látja a helyzetet az alapanyaggyártó vállalat? A Kőbányai Műanyaggyár főmérnöke, Csákvári elvtárs is azt hiányolja, amit a kutatóintézet: — Jobb műszaki propaganda kellene. Egyszerűen nem tudják itthon, hogy mit gyártunk! Gyakran előfordul, hogy a vállalatok olyan ragasztóanyagot vagy egyéb műanyagot akarnak megrendelni külföldről, amelyet mi már évek óta gyártunk. Később kiderül, hogy nálunk kapható és jelentkeznek. A nagyobbik bajunk azonban az, hogy kevés a megrendelés! Sokkal többet tudnánk gyártani. A rendeléshiány megint csak műszaki propagandánk gyengeségét mutatja. Mi egyébként úgy segítünk magunkon, hogy a közeljövőben prospektusfélét, ismertetőt készítünk, így talán nem fordul elő, hogy egyes üzemek »vaktában" rendelnek. Nemrég például a TRANSVILL »IDT« jelzésű azbeszt-töltésű prosport rendelt trópusi exporthoz, de nem tudta pontosan megjelölni, melyikre van szüksége a sok közül. Az ismertetőkkel az ilyen hibákat elkerülhetnénk és rengeteg költséget takarítanánk meg. A TRANSVILL ugyanis tíz készüléket akart »áldozni« az »ismeretlen« préspotnak: »majd kiderül, melyik lesz a jó« alapon ... És természetesen szükség van az új gyártmányok ismertetésére is. Az importot helyettesítő melokkol műenyv és a külföldi Havegkithez hasonló műgyanta típusra gondolok elsősorban. Ezek ugyan nem a legújabb gyártmányaink, mégsem ismerik őket... A második ötéves tervben épülő Tiszamenti Vegyikombinát módot nyújt majd a két legfontosabb feladat, a műszál és a PVC különféle felhasználási kísérleteinek gyakorlati megvalósításához. Addig is két próbaüzem termeli majd a két fontos alapanyagot. A megfelelő műszaki propaganda viszont nagy lökést adna a kutató munkának, jelentős segítséget nyújtana számos időszerű probléma megoldásához. Pongor Magda A KŐBÁNYAI ELŐŐRS ] (19) Kőbányán. 1944 őszén partizáncsoport alakul. A frontról szerzett fegyverekkel akciókat kezd a németek és nyilasok ellen. Ez a módszer ilyesféleképpen fest. Jön mondjuk Káldor Bandihoz a papa, a nagybácsi, vagy ördög tudja ki, tésztát hoz, fehérneműt, szappant — bejön a kapu alá, s ott megnyom egy csengőt. Ez a csengő fent az ügyeletesnél szól, az lejön a csomagért és felviszi. Ha csak naponta két látogató jön — már az is gyanússá válhat. Tetejébe a házmester derék, jószándékú ember, de a konspirációról fogalma sincs, a pincében üldözötteket rejteget. Azok is szökött muszosok. Túl sok a lebukási lehetőség. Jól álcázott munka, szigorú forradalmi harci módszerek helyett — akár valami cserkésztábor. De a fiúk minden aggályra legyintenek. — Ugyan, a nyilasok ... Csürhe. Majd mi megmutatjuk nekik... Csendesen válaszol a szőke tizedes: — Ez szép. De nem beszélni kell arról, hanem megcsinálni. — Hát csak nem félünk talán tőlük? — Tudják mit, amikor az ember feje körül a golyó sziszeg, senki se ilyen nagy fiú, ezt őszintén mondhatom. — Majd meglátja, milyen gyerekek vagyunk mi. — Annak én csak örülni fogok. De azért nem kell olyan nagyon hányavetek lenni előre. A fiúk nevetnek. De óvatos ember ez ... No, ebben se lesz sok köszönet, ha majd berregnek a géppisztolyok és robban a kézigránát! Majd akkor nézze meg... Az asztalnál ülő fiatal hadapród-őrmester odaszól: — Már megint hősök vagytok? — Ugyan, Stollár, ne boszszants minket... Tudod, nem hiába jöttünk ide. Ha egyszer megkezdtünk valamit, az legyen rendes dolog. — Rajtatok múlik. Karácsonyi randevú Pestet körülzárták! Karácsony előestéje van, 1944. december 24. Mint a front minden híre, ez is gyorsan eljut az ellenállási csoportokhoz. Nem kell az ilyen hírnek nagy hírközlő apparátus. S ez a hír — a szabadság meleg tavaszi szelét hozza a decemberi dermedtségbe. Karácsony... Az utcákon a békebeli karácsonyok hangulatából persze nem sok érződik. A betlehemes gyerekek járnak csak, mert a pesti srácokat se akna, se légiveszély, se rendőrök, se nyias, se az isten semmiféle csodája nem rémíti el, ha kereseti forrásról van szó. A betlehemesség pedig »kitűnő jövedem«. A Vilmos császár út egyik üzlete előtt is három imposztor ólálkodik, kezükben a cipőskatulyából rögtönzött betlehemi istálló, papírmasé Jézus, Mária, József. Szőke kis katona nézi őket, nevető szemmel, nincs tizennyolc éves se, az egyiknek kezébe nyom húsz fillért. Azután hosszú, férfiasra igazított léptekkel befordul a Klotild utcába. Fütyörész, jó a kedve: ma valahogy »megkártyázza*, hogy t.’álkozhasson a kis Ilonkával. Elvégre, karácsony... Csak nem jönnek ilyenkor robbantani ezek a marha németek? Ő megy, kimegy Kispestre... És dobog a szíve a katonazubbony alatt. Karácsonyi randevú ... Majd kifelé azért vesz valami szépet a kislánynak. Akármit. Lajosnak szól, eressze el. Az éppen valami röpcédula fölé hajlik Stollárral, azt nézik csillogó szemmel, úgy, hogy bajos most odamenni. Legalább is ilyen ügyben. A röpcédulán az áll, hogy Debrecenben megalakult az ideiglenes nemzetgyűlés, van új magyar kormány — és hadat üzent a németeknek. Szóval — az ország élni fog! Persze, hogy ezt tárgyalják, fojtottan, halkan, de mind. Dehát karácsony csak egyszer van egy évben ... Muszáj félrehívni Lajost. — Lajos, szeretnélek megkérni valamire. — No. — Délutánra engedj el... Kispestre ... Randim van egy kislánnyal. Hullai úgy néz az öccsére, mintha idegent látna. Az első gondolata az, hogy nagyon össze kell szidni, amiért ilyesmire gondol. A második az, hogy inkább meg kell neki magyarázni, szépen... A harmadik az, hogy úristen, szegény gyerek, hát milyen fiatalsága van ennek, hadd menjen a kislányhoz. De az első gondolata győz. — Mit képzelsz, Jenő? Szép lenne, éppen tőlünk ... Remélem, az éjféli misére visszajössz? Nem elég, hogy aki itt a közelben lakik, mind elengedtem? Sági Gyula is elment. Ha jönnek a fasiszták, kiírunk egy táblát, hogy az »ellenállás karácsony miatt szünetel«, mi? Nem ilyennek képzeltelek, amikor ide kérted magad! — De Lalikám ... — És különben is, gondolkodj csak ... a város körül van zárva. Elkapnak a nyilasok mindenkit, kivisznek a frontra, mert rajtuk már csak a csoda segít, sőt az se. No, hát ez kell neked? — Jól van, Lali! — hajtja le a fejét a szőke fiú — én csak kértelek. De hát igazad van. S mindjárt át is veszi a napos ügyeletességet. Ha már itt van, majd ő hozza fel a csomagot... Ma biztosan hoznak a fiúknak. Karácsony van. Csengőjelzés a kapu alatt A csendőrök, karjukon nyilas karszalaggal, mögöttük tizenhat bilgeris, fekete egyenruhás nyilas, befordulnak a Klotild utcába. Holló testvér, aki az akciót vezeti, előveszi a cédulát: igen, 22, ez az. Mégiscsak jó az ismerős a háznál... Vilma a kerületben rokona a Schmidt testvérnek. Neki szólt, hogy valami gyanús van a pincében, a házmester bujkáló katonákat vagy zsidókat rejteget. Most kifüstölik a fészket. Megállnak a kapu előtt, a járdán, és kissé távolabb. A kapun éppen most lép be egy alacsony, félszeg emberke. Besiet, óvatosan körülnéz, aztán megnyom egy csengőgombot a lakók névjegyzéke alatt. Holló testvér beles a kapun és egy kézmozdulattal nyugalomra inti legényeit. Az a kis emberke áll a csengőtáblánál, tétován. De a lépcsőn már gyors, bakancsos léptek kopognak. Gyerekfonna fiatal katona jön le, szabályosan öltözve, derékszíjjal — Fel a kezet! Géppisztolyok, puskák sűrű gyűrűje. A kis ügyeletes öszszeszűkült szempillával néz körül. Kint — sehol. Csak legalább egyetlen csengőjelt adhatna! De a csengőtől is elvágták már. Egy csendőrszurony a szívének szegeződik. És egy magas, hórihorgas ráordít: — Az anyátok kommunista istenit, bitangok! Titeket keresünk! (Hátha a gyerek megijed a hangtól és »köp«. Mert ilyen gyerek nyilván nem katona még. Vilmának igaza volt! Ezek bujkáló kommunisták!) — Na, pofázol? Hol vannak a társaid? A fiú vértelen ajkkal felel: — Én nem tudok semmiféle társakról. (Folytatjuk.) Írta : BAKTAI FERENC 2 NÉPSZAVA 1955. november 1. kedd A Zeneakadémián rendezte meg október 29-én Bartókestjét a Népművészeti Intézet, a szerző halálának 10. évfordulója alkalmából. Az ünnepi megemlékezések sorából is kiemelkedett a hangverseny: műsorán kórusművek szerepeltek, amelyeket Bartók közvetlenül a közösségnek szánt a mindennapi kenyérnek«. (Az énekkari számok között Schneider Hédy zongorázott a»Gyermekeknek«-sorozatból és Bakonyi Klára játszotta, az I. Rapszódiát.) A kórusműveket most nem hivatásos ifjúsági és szakszervezeti énekkarok szólaltatták meg. Szél Jenő nemes hangú bevezetőjében hangsúlyozta is, hogy ez a hangverseny azt az utat példázza, amely a bartóki életmű és a nép végleges egymásra találásához vezethet. Amikor piros nyakkendős úttörők, leendő tanítónők, egyetemista diákok, értelmiségi és üzemi dolgozók egymás után a dobogóra álltak és ajkukon felcsendült Bartók muzsikája, valóban a szocialista Magyarország képe tűnt elénk; azé az országé, ahol boldog és művelt nép énekli majd az emberiség egyik legnagyobb művészének dalait, szeretettel, fénylő szemekkel, értve és érezve minden sorát, mint sajátját. Hogy ez az út hosszú lesz, nem minden nehézség nélkül való, s ■hogy népünk mégis végigmegy majd rajta — egyaránt megmutatta ez a hangverseny. A DISZ Budapesti Művészegyüttesének úttörő-énekkara (Subik István vezetésével) három gyermekkórussal nyitotta meg a műsort. Örvendetes és fontos tény, hogy a Dolgozó Ifjúság Szövetsége mutat jó példát a napjainkban újból kibontakozó Éneklő Ifjúságmozgalommak; az elhangzott kórusok nem»reklámként« szerepeltek a hangversenyen, az együttes állandóan műsorán tartja azokat. A frissen csengő gyermekhangok itt-ott még küszködnek a tiszta énekléssel, de a háromszólamú művek ■hangulatából is sokat visszaadott kedves előadásuk. A Jószágigéző egy szép, halk strófa kezdetére pedig hivatásos együttes is büszke lett volna. Kellemes meglepetésként hatott a Műszaki Egyetem női karának tiszta, átélt előadása. A »»Bánat« könnyes hangulata lassúbb előadásban talán még hitelesebb lett volna, a »Madárdal« mindvégig hangulatos és megragadó volt. A férfikar előadása is sokat ígérő, de tagjai túlságosan nehéz feladatra vállalkoztak, s különösen a vegyeskari szám — »»Börtönben« — előadásán érződött erőlködés. Az énekesek odaadó szeretete és a vezénylő Pászti Miklós kitűnő felkészültsége sem pótolhatta azt a hosszú időt, ami az igényesebb, nehezebb szólamozású, kényesebb összhangosítású művek megéréséhez szükséges. Az élményszerű előadás egyik feltétele, hogy az előadók természetesen érezzék magukat a dobogón. Az egyetemi kóruskultúra zászlóvivőitől mindig élményszerű hangulatot vár hallgatóságuk. A Fővárosi Tanács Szakszervezeti Férfikarának számait lendület, feszültség jellemezte. Pödör Béla betanításában erőteljes biztonsággal formáltak meg egy-egy darabot. Különösen a virtuskodó, hetyke, magabiztos hangot találja el kitűnően a kórus. A Leánykérő «-t és a»Leánycsúfoló«-t megérdemelten ismételtette meg a közönség. Miközben hallgattuk őket, a rosszemlékű dalárdák műsorára gondoltunk. Íme, a magyar férfikari éneklés is biztos léptekkel hagyja maga mögött ezt a sötétbe vesző zsákutcát. Sajnos, túl hosszúra nyúlt a műsor, s a közönség már fáradtan figyelt a Vasutas Szakszervezet Központi Énekkarának számaira, pedig itt is akadt nem egy értékes tolmácsolás. A férfikarnak a »Huszárnóta« volt a legsikerültebb száma, a női kórus a »Bolyongás«-t remekelt. (Ez utóbbi és a »Ne menj el« kíséretében a MÁV Szimfonikus Zenekar is feladata magaslatán állott.) A »Négy szlovák népdal« gyengéd színei kissé kopottnak tűntek, a harmadik dal évődő hangja és a zárótánc feszes keménysége meggyőzőbb volt Bartók egynemű karairól, amikor először jelentek meg nyomtatásban, Kodály Zoltán így írt az Énekszóban: »A magyar gyermek még nem tudja, hogy életére kiható ajándékot kapott 1936 karácsonyára. De tudják mindazok, akik a magyar gyermeket olyan világba akarnák elvezetni, ahol tisztább a levegő, kékebb az ég, melegebb a nap ... Milyen boldog lehetne a magyar gyermek, s micsoda emberré nőhetne, ha csak ilyenek szólnának hozzája!« Ennek a világnak tisztasága, varázsa sokáig a kottasorokban bujkált; két évtized alatt alig akadt kórus, amely igéző szépségében felidézte volna. S most megszólalt: Andor Ilona kórusa, a Vendel utcai Tanítónőképző Kodály-énekkara szólaltatta meg. Csak az elragadtatás hangján szólhatunk előadásukról: eszményi, tiszta éneklés, bravúros technika, amely túlnő a hivatásos kórusok színvonalán is. Páratlanul felszabadultan élik át ezek a lányok a kis remekművek hangulatát. Játszanak, könynyeznek, mosolyognak, mint a muzsika, amelyet megszólaltatnak. A népi szövegek humorossága semmit sem veszít ajkukon: a zenét, verset úgy nyújtják át hallgatóiknak, mint frissen szedett mezei csokrot, így képzelhette Bartók is. Ahogy hallgattuk varázsos előadásukat, szinte edébünk jött a jövő. Amikor majd minden magyar faluba eljutnak az Andor Ilonkák tanítványai, s magvetésük nyomán milliók szívében kivirágzik a dal. Kroó György Ifi EMLÉKHANGVERSENYE iimiiiniimiiimiiiiMinumiiiiiimiiiiimiimmiiiiiaiija Büszkék vagyunk arra, hogy ebben az évben már harmadszor nyertük el az élüzemkitüntetést. Vasutas számára nincs nagyobb öröm, mint amikor vonatja a menetrendnek megfelelően közlekedik. Ilyenkor úgy érezzük: az egész vonalon mindenki a helyén van, mindenki becsülettel végzi munkáját. Az egybeforrottság, a fegyelem teszi széppé a vasúti munkát. Minek köszönhetők szép eredményeink? Úgy vélem, jó módszer, hogy vonatvezetőink az induló állomáson mindenkor megbeszélik a tolatásvezetővel, hogy az egymás után következő állomások sorrendjében állítsák össze a kocsikat. Természetesen mindezt köztik a mozdony- és vonatkísérő személyzettel is. Így nem kell bonyolult tolatásokkal hosszú időt eltölteni az állomásokon, hanem csak leakasztják a szerelvény végén levő kocsikat és máris mehet tovább a vonat. Szolgálatuk előtt a kocsirendezők és a forgalmi szolgálattevők is megvitatják a forgalomban várható eseményeket. Munkánk sikerét elősegítették a szovjet tapasztalatok: a csurgatásos tolatás és az öszszekapcsolt mozgalom széleskörű alkalmazása. Bevált módszer még az is, hogy egyes brigádok, műszakok közt állandó páros verseny folyik s az elért eredményeket naponta nyilvánosságra hozzuk, így az esetleges lemaradásokat egyik napról a másikra megszüntethetjük. Idősebb és tapasztaltabb vasutasaink rendszeresen foglalkoznak a fiatalabbakkal, a gyengébb teljesítményt elérőkkel. így érték el például Kardos József és Urbán László forgalmi szolgálattevők és Nagy II. Béla vonatvezető, hogy brigádjaik sztahanovista brigáddá váltak. Az elvtársi segítségnyújtás jelentőségét legjobban az bizonyítja, hogy állomásunkon kilenc szakma kiváló dolgozója, 82 kiváló dolgozó jelvénnyel kitüntetett és 236 sztahanovista oklevéllel kitüntetett vasutas dolgozik. A nagy őszi munka közepette nem feledkezünk el a téli felkészülésről sem. Tanultunk az elmúlt évek zord időjárásából keletkezett nehézségekből és minden intézkedést megtettünk a téli forgalom zavartalan lebonyolítása érdekében. Gondoskodtunk például a melegítő ételekhez szükséges anyagok beszerzéséről, a dolgozók védőruhával való ellátásáról stb. Minden törekvésünk arra irányul, hogy a negyedik negyedévben is megtartsuk az élüzem-kitüntetést. Kovács Gyula Miskolc, MÁV személypályaudvar POSTÁJÁBÓL Ez, ami a legnagyobb örömünk Dicséret illeti a gyári tűzőrséget Október 17-én a magyaróvári lengyárban a gyerekek vigyázatlanságból felgyújtottak egy lenkazlat. A tűz pillanatok alatt terjedt a száraz kórokon. Az egyik közelben levő munkás észrevette a tüzet és azonnal riasztotta a tűzoltókat, akik két perc múlva már a helyszínen voltak. A gyári tüzőrség két vízsugárral dolgozott: az egyik fecskendőt az égő kazlakra irányították, a másikkal a szomszédos kazlakat védték. Közben a gyár dolgozói is segítségükre siettek. A tűzhöz közel levő lenkazlakra ponyvákat raktak, hogy megmentsék a drága anyagot a pusztulástól. Alig múlt el néhány perc a tűzzel való küzdelemben, mikor tűzőrségünk kihívására megjelentek a városi tűzoltók is. Nemsokára már hét fecskendőből ömlött a víz és meggátolták a tűz további pusztítását. (Sajnos, még így is jelentős a veszteség.) Jórészt a gyári tüzérség ügyességének, gyors munkájának köszönhető, hogy a tűz közelében levő kazlak nem gyulladtak ki. Ezen a napon elég erős szél fújt Magyaróvár felől. S a kazlak elég közel álltak egymáshoz. Koch elvtárs, gyári tűzrendészetünk felelőse éppen, október elején kapta meg a tűzvédelmi kitüntetés második fokozatát. Megérdemli, mert fegyelemre, gyors munkára neveli kis kollektíváját, ami e sajnálatos tűzesetnél is bebizonyosodott. Jakubik Rezsőné Dunántúli Rostkikészítő V., Budapest