Népszava, 1956. február (84. évfolyam, 27-51. sz.)

1956-02-01 / 27. szám

A műszakiak és a szakszervezet Hozzászólások a Népszava cikkéhez A műszakiakon is sok múlik A cikk úgy foglal állást, mintha kizárólag az vb hibája lenne, ha valahol gyen­ge a szakszervezet és a mű­szakiak kapcsolata. Ezzel így nem értek egyet. Igaz, hogy sok függ a szakszervezeti akti­vistáktól, de — véleményem szerint — legalább annyi a mű­szakiaktól is. A mi üzemi bizottságunk so­kat törődik a műszakiakkal, de ez nem egyedül az üb ér­deme. Hozzájárul ehhez az is, hogy maguk a műszakiak is közeledtek a szakszervezethez és részt követeltek annak mun­kájából. Az elmúlt évben megalakult a műszaki tanács­adó kör, amely sok kisebb­­nagyobb probléma megoldásán kívül ez ideig 28 esetben nyúj­tott a dolgozóknak komoly szakmai segítséget. Azóta a munkások is egyre inkább megbecsülik vezetőiket s ma már mindenki természetesnek veszi, hogy a műszakiak is részt vegyenek az üzemi bi­zottság és a műhelybizottságok munkájában. Sokszor hallani, hogy mér­nökök, technikusok csak köve­telnek a szakszervezettől, de ők maguk közömbösen elzárkóz­nak mindentől, amivel az üb munkáját segíthetnék. Ilyen esetek többnyire ott fordul­nak elő, ahol hiányzik a­ ne­velőmunka. Nálunk a műsza­kiak szívesen vállalnak szak­­szervezeti megbízatást , s eb­ben nagy szerepe van annak, hogy az vb évek óta foglalko­zik velük, figyelemmel kíséri munkájukat. Ezt bizonyítja Gampel Rezső üzemvezető ese­te is. Exporttermékek gyártá­sánál új és nagyszerű megol­dásokat tervezett, s ezzel az üzem jelentős összegeket taka­rított meg. A szakszervezeti aktivisták segítették tervei megvalósításában, ezenfelül Gampel elvtársat az üb javas­latára a vállalat igazgatója magas pénzjutalomban is ré­szesítette. Gampel elvtárs az­óta is részt vesz a versenyszer­vezésben és minden egyéb szakszervezeti munkában. A mi üzemünkben ma már nem fordul elő az, amiről a cikk említést tesz, hogy a mű­szakiak kizárólag az igazgatót vagy a párttitkárt keresik fel panaszaikkal. Nálunk az ül­­tel is gyakran kérnek tanácsot, segítséget. Koloványi László technológus például egy évre visszamenőleg követelte a csa­ládi pótlékot, de a vállalat el­utasította. Az üb-hez fordult. Utána jártak ügyének s bebi­zonyosodott, hogy kérése jogos. Az elmaradt pótlékot ki is fi­zették. Szép számmal sorolhat­nánk hasonló eseteket. Szinte el sem tudjuk képzelni azt a helyzetet, amit a cikk szóvá­­tesz, hogy a Láng Gépgyár szerkesztési csoportvezetői nem kapják meg a beosztásuknak megfelelő csoportvezetői pót­lékot. Nálunk még az olyan bonyolultabb ügyek is elinté­ződnek, mint amilyen Dankó István szerkesztőé volt, akinek a szabadság ideje alatt felmon­dottak. Ő azonban még a fel­mondás kézhezvétele előtt megbetegedett. Sok vita után végül is az üb bebizonyította, hogy az elbocsátás­­ a Munka Törvénykönyvével ellentétes. Dankó azóta is a szerkesztés dolgozója. S az üb mindenkor bizton számíthat rá a szak­­szervezeti munkában is. Különösen nagy gondot for­dít nálunk az üb arra, hogy a műszakiakat jobb munkára ösztönözze. Ezt elsősorban a verseny jó megszervezésével éri el A műszakiakkal együt­tesen valamennyi munkaterü­letre kidolgozták a kiváló dol­gozó cím feltételeit. Az elmúlt évben tizenkilencen kaptak ki­tüntető oklevelet, jelvényt, s többen pénzjutalmat. A cikk említést tesz arról is, hogy sok helyütt a műszakiak szakmai oktatása nehézségek­be ütközik. Nálunk már ez is nagyrészt megoldódott. Az vb néhány vezetővel együtt meg­vizsgálta, milyen munkaterü­leteken szükséges elsősorban szakmai továbbképzés, majd kidolgozták a tanfolyamok te­matikáját. S hogy a műsza­kiak többsége bekapcsolódott a tanulásba, ez mindenekelőtt az aktivisták jó szervező és nevelő munkájának köszönhe­tő. Az elmúlt évben több­hetes MEO-s és gyártásterve­­zési tanfolyamot tartottunk. Rövidesen megindul a mérnöki továbbképző előadássorozata is. Még megjegyzem, hogy a szakmai tanfolyamokhoz az előadógárdát nagyrészt üze­münk vezető mérnökei és tech­nikusai közül toborozzuk. Az üb és műszaki aktivistái így teszik lehetővé, hogy minden­ki munkakörének megfelelően képezhesse magát. A szakszervezetben gyakran hallani:­­rendszeresen kell foglalkozni a műszakiakkal. A Népszava cikke nagyon elgondolkoztató témával foglalkozott. Az említett hibá­kat a műszakiak bizony érzik és panaszolják is. Ezek közül csak néhányat említek meg. Üzemünkben a műszakiak valóban elhanyagoltnak érzik magukat. Igaz, gyakran olvas­hatunk az üzemi újságban és a fali hirdetőtáblákon jól dol­gozó műszakiakról. A hiba azonban az, hogy ezek a ne­vek már ismertek, mert több­nyire ugyanazok ismétlődnek. Mi történne, ha a »szürke« dolgozók közül is kiemelnének egy-egy nevet, olyant, aki már régesrégen rászolgált becsüle­tes munkájával a népszerűsí­tésre vagy akár ingyenes üdül­tetésre s egyéb jutalmazásra is? S mi történne akkor, ha az üb vagy aktivistái olyan mű­szakiakhoz látogatnának el ta­pasztalatszerzésre, akik még so­hasem kaptak dicséretet, de kritikát sem? Láthatná, hogy gyakran végeznek megerőltető munkát, amelyért bizony el­ismerés járna. Ez azonban az üb tájékozatlansága miatt nem történik meg. A cikknek azzal a részével, amelyben a szakmai oktatás­sal foglalkozik, nagyrészt egyet lehet érteni. De helyte­len lenne — a cikkből ugyanis ez tűnik ki —, ha ezért csak az üb-t hibáztatnánk. A mű­szaki továbbképzés a műszaki színvonal emelésének az alap­ja. És ez az utóbbi időben va­lahogy »elaludt«, mert nem volt ösztönző hatású. Ugyanis, aki tanult, nem mindig ta­lálta meg az érvényesülés le­hetőségét. Lehet, hogy ebbe beleszólt a takarékosság — amelyet nem mindig értelmez­nek helyesen — a tanfolya­mokra szánt pénzösszeg meg­vonásával. Négy-öt évvel ez­előtt az oktatásban nagyon is mozgalmas volt az élet. A mű­szakiak tanultak és tanítottak is. És állítom, hogy nem fize­tett rá az ipar. Ezt azonban a felsőbb minisztériumi szervek nem vették figyelembe. A be kell vonni őket a szakszer­vezeti munkába*. Szerintem ez nagyon helyes. A műszakiak és az­ok csakis úgy állhatnak helyt, ha egymás munkáját figyelemmel kísérik s mind a műszaki, mind a szakszerve­zeti feladatokat — amelyek egymástól elválaszthatatlanok — közösen igyekeznek megol­dani. Gyöngyösi Rezső szerkesztő-mérnök, Forgácsoló Szerszámok Gyára szakszervezet — véleményem szerint — e kérdésben inkább csak annyiban hibáztatható, hogy nem követelte erélye­sebben a tanfolyamok anyagi alapjainak biztosítását. Hiányolom, hogy a cikk nem foglalkozik az újítások­kal. Pedig ez is a műszakiak egyik fájó problémája. A mű­szakiak segítik a munkásújító­kat, de saját újításuk kivite­lezésére már nem futja sem idejükből, sem energiájukból. Helyes lenne, ha a szakszer­vezeti aktivisták ellenőriznék és segítenék az elfekvő, de ér­tékes , különösen a termelé­kenység emelését célzó újítá­sok megvalósítását, abban az esetben is, ha az újító műszaki dolgozó. A szakszervezet ilyen közreműködése igen jó kapocs lehetne a fizikai és műszaki dolgozók között. Erősítené a szakszervezet és a gazdasági vezetők kapcsola­tát az is, ha az vb fellépne a műhelyekben a fegyelmezet­lenségek (bér-, technológiai, munkafegyelem stb.) ellen. Helyes, ha több kezdeménye­zést követel a műszakiaktól a feladatok tessék-lássék megol­dása helyett. De úgy követel­jen, hogy a műszakiak népsze­rűséghaj­hászásból ne váljanak a fegyelmezetlenségek takar­­gatóivá. Sajnos ilyen példák előfordulnak és a műszaki szervek és az üb lejáratásá­nak is alapjaivá válnak. A választások óta már ja­vult a kapcsolat a műszakiak és az üb között, de baj lenne, ha ez az »új seprű jól sepert alapon történne. Az elmúlt időkben az üb és aktivistái sok gondtól szabadítottak meg bennünket, de sokat meg is hagytak. Munkájuk jobb meg­szervezésével, a formális elin­tézések mellőzésével azonban kölcsönös jó viszonyt alakít­hatnak ki és együttes erővel sok problémát oldhatnak meg sikeresen. Katona Sándor technológus Ganz Vagongyár Több kritikát, de több dicséretet is várunk az vb-től 2 NÉPSZAVA 1966.. február 1. szerda E­ÖNYVISIPOILO CARLO BERNARI: NÁPOLY ELADÓ ÖTÉR’ Címlapján vidám nevető szí­nekkel, napfényben fürdő szépséges táj rajzával és egy keserű mondással köszönti ez a könyv a magyar olvasót. És amilyen a címlap, olyan ma­ga a regény is: természet és ember teremtette szépségek — a gyönyörű nápolyi táj és hi­valkodó templomok meg palo­ták — keretében vezet el ben­nünket a piszkos utcákba, az elhanyagolt bérkaszárnyákká kopott egykori palotákba és az alvóhelyül használt, üres tel­kekre állított piaci ládák vi­lágába, felfedve előttünk a nyomort, amely a nagy dél­­olaszországi város dolgozóinak, szegényeinek osztályrésze. Carlo Bernari művének ere­deti olasz címe (magyar fordí­tásban: Vezúv és kenyér) két »végletével« (vagy szimbólu­mával) talán jobban fejezi ki az ábrázolt világ ellentmon­dásait, de ne hallgassuk el, hogy a magyar könyveim nem­csak »stílusos« — a regény ugyanis némi csiszolással a városi »utca«-nyelvet szólal­tatja meg —, de keserű csen­dülése összhangban van a re­gény eszmei mondanivalójá­val. Mert hiszen Nápoly eladó ötév’, de ugyan kinek van akár ily kevés pénze is ahhoz, hogy megvegye?! Akik mégis erre számítanak: akár speku­lánsok, akár ingyenélő sze­rencselovagok, akár köny­­nyen hivő ostobák — hoppon is maradnak, rajtavesztenek, mert a kapitalizmus nagy cá­pái (az amerikaiak érdekkö­rébe vont vállalatok) könyör­telenül­ falják, fel­ a­ kisebbeket.­Nápoly — »ez a mi váro­sunk, melynek félarca mindig sír, a másik fele meg nevet« — azonban nem csupán a ki­­zsákmányolók és a megnyomo­rítottak ellentétének kifejező­je, hanem a dolgozó nép és a munkanélküliek szívében rej­lő, egymást bátorító hitnek, kitartásnak, és minden bajon felülkerekedő életkedvnek is a jelképe. Az olasz újrealista fil­mekben megismert világ köny­­nye és mosolya, a nép elkese­redettsége és alkotókedve egy­ként megcsillan e regény lap­jain. Az író, Carlo Bernari, a mai olasz regényirodalom egyik jelentős egyénisége. S a hang­súly legalább annyira nehe­zedik az »egyéniségre«, mint az írói rangsorolásra. Ez a re­génye a magyar olvasóközön­ségnek olyan írót mutat be, aki egyéni hangjával, és kép­zelőerejének sajátosságával egyaránt érdemes a figyelem­re. Kétségen kívül nemcsak sokat tanult az »izmusok« stí­lustörekvéseiből, de jócskán meg is tartott belőlük. A regény egyszerű keretében — egy északra szakadt öre­gedő nápolyi vasas, megelé­gedve a munkanélküliséget és hallva, hogy »Nápoly eladó ötér’« hazatér szülővárosába, a rendőri razzia azonban mind­járt első nap börtönbe juttatja, s amikor innen kikerül, el­hagyja a mostohává lett Ná­polyi — az író lehetőséget ta­lált arra, hogy érdekesen és életteljesen ábrázoljon típu­sokat, sorsok szövevényét. A fentiekben jelzett­ írói módsze­re nem akadályozta abban, hogy miként a nálunk oly kedvelt olasz filmek is, a va­lóság képeit vetítse elénk. Megmutatja a hajdani babo­nák hálójából magát egészsé­ges és forradalmi életszemlé­letre verekedő nápolyi népet, erényeivel és hibáival, gyors Különös és cseppet sem ör­vendetes jelenség az, hogy alig­­alig van olyan regényünk, mely az olvasót a mai munkásság világában kalauzolná. Sokféle­képpen magyarázzák ezt a hiányt. Az egyik megokolás szerint ennek fő oka az, hogy a munkásság élete nem ad lehe­tőséget igazi összeütközések ábrázolására, hogy a munkás­­osztály sorsában nem tapasz­talható olyan erővel a régi és az új összecsapása, mint a pa­rasztság és az értelmiség éle­tében. Hogy ez az elmélet mennyire hibás, annak egyik bizonyítéka Szőnyi Sándor re­génye. Szőnyi maga is munkássor­ból származik. A »Megújulás« második regénye s ha még nem is hibátlan alkotás: tehetséges, érdekes és — nem utolsósorban igen tanulságos. Főhőse egy idős munkásasszony, akit a ré­gi társadalom nem érdemesí­tett emberhez méltó életre, megbecsülésre s most, hogy felszabadult dolgozó emberek közé kerül, szinte megfiatalo­dik. Eddig még saját férjétől is reszketnie kellett, most fellépé­se is biztossá, öntudatossá vá­lik. Szőnyi ért ahhoz, hogy az egyszerű takarítónő életútját, fokról fokra felszabaduló egyé­nisége báját, játékosságát és növekvő határozottságát elhi­­tetően mutassa be. A regény azonban nem való­fellángolásaival és elernyedé­seivel és a szíve mélyén mégis­csak azzal a hittel, hogy a va­lóság felismerése után, ennek az »­ellenséges« valóságnak — a nyomornak, a kapitalista rendnek — a legyőzése követ­kezik majd. Murányi-Kovács Endre mi makulátlanná szépítgetett világot tár elénk. Szőnyi egyál­talán nem takargatja életünk visszásságait sem. A nénike férjét például elmaradottsága mellett az teszi elzárkózóvá, az állítja szembe felesége fej­lődésével, hogy volt munkahe­lyéről egykor mint »osztályel­lenséget« távolították el — tel­jesen igazságtalanul. Kettőjük ellentéte a könyv végén sem oldódik fel. Az író csak érez­teti, hogy valószínű: az idő majd orvoslást hoz erre is. Ez különben a regény egyik fő kérdése. Dolgozóink egy ré­sze felszabadulásunk óta öntu­datban, politikai tájékozottság­ban és általános műveltségben óriásit fejlődött. Milyen ezek­nek a dolgozóknak a viszonya a többi elmaradottabb réteghez? S egyáltalán:­ nem valamiféle illúziót kergetnek ezek az elő­­rehaladottabbak, nem az elé­gedetlenkedőknek, a napi bajo­kon kesergőknek van igazuk? Ezek a problémák — sok dol­gozó embernek a problémái — mind megfordulnak a »Meg­újulás« hősnőjének fejében is. S nem is éppen könnyű helyze­tek, amelyekben felvetődnek. A néni megállja a próbát. E belső küzdelmek még kemé­nyebbé kovácsolják hűségét a párt, a dolgozók ügye iránt. Mégis éppen ezeken a ponto­kon mutatkoznak meg a re­gény bizonyos gyöngesége. Ha a regény ábrázolja fejlődésünk visszásságait, nehézségeit, mé­lyebben kellene megmutatnia az ellenük vívott harcot is. Meg kellene mutatnia például azt is, hogy hogyan lepleződ­­nek le az olyanféle emberek, akik a párt politikájának jó­vagy rosszhiszemű eltorzításá­val ennyire megnehezítik egyes becsületes munkások fejlődé­sét is. A könyv főhősnője nép­nevelő. Mégis politikai nevelő­munkáját csak egyszer látjuk igazán közelről. S azt is éppen egy nehéz kudarc idején. Pe­­dig éppen a »kényesebb« poli­tikai kérdésekben aratott győ­zelmek láttatása tenné fejlődé­sét még sikeresebbé, így — e nélkül — alakja nem lesz ment bizonyos naivitástól, hite a val­lásos hithez hasonló elemektől. De ha nem is az ő — a fejlő­désben éppen elindult — alak­ján keresztül, akkor más hősök által kellett volna a kommu­nisták elvi és gyakorlati fölé­nyét bemutatni, így egy kissé két egymástól távoli világban járnak-kelnek a könyv szerep­lői: kevés a híd az öntudatoso­dók és az elmaradottak közt. Ugyanez a kérdés merül fel az öreg takarító néni munkásból technikussá lett fia és a fiú régi munkatársai közti távol­ság ábrázolásánál. Mindez mű­vészi szempontból is károsan hat a könyvre, a mellékalakok ábrázolását is felületesebbé, külsőségesebbé teszi. Hosszabb elemzést érdemel­ne a regény nyelve. Annyit mindenesetre el kell monda­nunk róla, hogy a »Megúju­­lás«-sal — különösen ha né­hány igen jól sikerült részletét tekintjük — újabb bizonyítéi­kát kaptuk annak, hogy a vá­­rosi munkásság nyelvén is le­het érdekesen, színesen és köl­tőien beszélni. • - - * SZONA­LÁHOOK : MEGÚJULÁS Legsürgősebb tennivalónk (Levél) Üzemünk a felszabadulás után számos kisebb válla­lat egybeolvadásával jött lét­re. A régi tőkésektől csak egész kezdetleges gyártási el­járások maradtak ránk örök­ségbe. Az elmúlt évek során mér­nökeinket és kiváló munká­sainkat sokat foglalkoztatta az a gondolat, hogyan lehetne gépesíteni az akkumulátor ólomrács előállítását. Érthető ez a törekvés, mert a művelet amellett, hogy erős fizikai munkát igényel, rendkívül ár­talmas az egészségre is. A kezdeti eredmények igen biz­tatóak. Például a negatív rá­csok kenését teljesen gépesí­tettük és egyetlen gép több mint hat ember munkáját végzi el. Ez azonban még nem a felső határ. A közeli napok­ban már a pozitív rácsok ke­nését és préselését is géppel végezzük. Ez a gyártásmód sokkal tökéletesebb s emel­lett csökken a levegő szennye­ződése is. A szakszervezet már eddig is nagy jelentőséget tulajdoní­tott az új gépek alkalmazásá­nak. Jutalomüdültetésben ré­szesítettünk néhány olyan munkást, aki fáradságot nem ismerve törte a fejét, hogy minél könnyebbé és moder­nebbé tegye a termelést. Ér­tünk el tehát eredményeket, de úgy érzem, még mindig nem állott be olyan mértékű változás, amilyennek szüksé­gességéről Rákosi elvtárs a SZOT VIII. teljes ülésén be­szélt. Gyakran tapasztaltam magam is, hogy kiváló mun­kásaink idegenkednek a gép­től, nem szívesen alkalmaz­zák. Ahelyett, hogy segítenék az újítókat, a tervezőket, sok esetben igyekeznek a gép kez­detleges hibáit felnagyítani. Így van ez például a kör­fűrész-műhelyben, ahol a rács­vágás, törés és marás művele­tének elvégzésére igen ötletes automatagépet készítettünk. Már eddig bebizonyosodott, hogy használata mindenképpen gazdaságos, mégsem szívesen dolgoznak vele az emberek. Üzemi bizottságunk legsür­gősebb tennivalója, hogy a bi­zalmiak segítségével szüntele­nül magyarázzuk a technika fejlesztésének jelentőségét, azt, hogy csakis úgy biztosít­hatjuk jövőnket, ha fejlett munkamódszerekkel dolgo­zunk, ha versenyképes árut gyártunk. Igen fontos, hogy kinyissuk azok szemét is, akik ma még maradiságból vagy egyéb okok miatt húzódoznak a gépek használatától. Korcsog Imre ab-elnök Akkumulátor- és Szárazelem­­gyár SZÓ­VÁTESSZÜK Az öltözőről egy szót se! Szinte köztudomású min­den újságolvasó, az üze­mek élete iránt érdeklődő ember előtt, hogy a Ráko­si Mátyás Műveknél csak öltözőkre, fürdőkre millió­kat költöttek és költenek napjainkban is. Az is isme­retes, de ez már inkább csak az RM berkeiben, hogy a Fémmű az utóbbi években három korszerű öl­tözővel, fürdővel gazdago­dott. De kevesebben tud­ják, hogy a — szintén a Fémműhöz tartozó — ká­belsodró és huzalhúzó üzem munkásait mi bántja. Nekik ugyanis még nem jutott új öltöző. Ez egyma­gában nem lenne olyan nagy baj, hiszen nem lehet egyszerre mindenen segí­teni. Meg is értik ezt a munkások. De addig is, amíg sor kerül a várva­­várt új létesítmény felépí­tésére, nagyon szeretnék, ha az üzem vezetői végre tudomásul vennék pana­szukat és tennének egyet­­mást azért, hogy a jelen­legi öltözőjük és fürdőjük jobban hasonlítson az azo­nos rendeltetésű intézmé­nyekhez. Ami a tudomásulvételt illeti, történt is valami. A Fémmű igazgatója és ale­­elnöke októberben hely­színi szemlét tartott az öl­tözőben (ez is szép telje­sítmény, ha figyelembe vesszük, hogy idestova öt éve panaszkodnak a mun­kások) és megállapították, hogy a helyiség nedves, megpenészedik benne a ruha, mert nem lehet szel­lőztetni; az is kiderült, hogy nem takarítanak, ke­vés a melegvíz és így to­vább. Megbeszélték az üzemvezetőséggel a tenni­valókat és a jól végzett munka tudatában nyugodt lelkiismerettel eltávoztak. Azóta sok víz folyt le a Dunán — és az intézkedés ma is várat magára. Az öl­töző továbbra is nedves, szellőzetlen és a dolgozók továbbra is szóvá teszik ezt. Helyesebben csak szó­vá tennék, mert az üzem­­vezetőség megúnva — nem a helyzetet (!) — a sok pa­naszt, az utóbbi időben az­zal nyitja meg a termelési értekezleteket, hogy az öl­tözőről s a mellékhelyisé­gekről egy szót se szólja­nak, hiszen azt már jó né­hányszor letárgyalták. Mivel a panaszok meg­szűntek, az igazgató és az ab-elnök azt hitte, hogy a dolog elintéződött. Eszükbe sem jutott, hogy ellenőriz­zék az utasítás végrehajtá­sát. Nagyon meglepődtek, amikor néhány nappal ez­előtt meghallották, hogy semmi sem történt, s hogy a huzalhúzó műhelyben le­vő mellékhelyiségek rossz levegője jobb szellőzési megoldás híján, még min­dig a műhelybe távozik. Mindez erősen emlékez­tet arra a bizonyos madár­ra, amely kényes helyze­tekben a homokba dugja a fejét. A dolgozók azonban — érthető módon — nem nyugodtak bele, s ha már a termelési értekezleteken nem is beszélnek a hova­tovább tarthatatlan hely­zetről, levelet írtak a Nép­szavának. Mi ez úton tol­mácsoljuk ismételt, s re­mélhetőleg utolsó kérésü­ket Szölgyéni Pál igazgató­hoz, Németh István ale­­elnökhöz és Kiss Tibor üzemvezetőhöz: addig is, amíg felépül az új öltöző, fürdő, teremtsenek megfe­lelő szociális feltételeket a régi helyiségben. (L. M.) A Chinoin-gyár dolgozóinak nagygyűlése A Chinoin Gyógyszer és Ve­gyészeti Termékek Gyára dol­gozói kedden délután nagy­gyűlésen tárgyalták meg a bel­politikai helyzetet, iparunk el­múlt évi munkáját és az 1956. év feladatait. A nagygyűlés előadója Harustyák József elv­társ, a Magyar Dolgozók Párt­ja Központi Vezetőségének tagja, az Elnöki Tanács tagja, a gyár dolgozóinak országgyű­lési képviselője volt. Bevezetőben részletesen is­mertette hazánk belpolitikai és gazdasági helyzetét, azokat az eredményeket, amelyeket ipa­runk fejlesztésében 1955-ben elértünk és amelyben jelentős részük van a Chinoin dolgozói­nak is, hiszen a Chinoin 1955- ben kétszer lett élüzem és el­nyerte a felszabadulási serle­get. Az előadó ezután rámutatott, hogy az eredmények nem vál­hatnak az elbizakodottság for­rásává. Szólt azokról a hiá­nyosságokról, amelyek iparunk jelenlegi helyzetét jellemzik. Beszélt azokról a feladatokról, amelyek a technológiai fegye­lem megszilárdításában várnak a vegyipar dolgozóira. A nagygyűlés Darvas József igazgató zárszavával ért véget.

Next