Népszava, 1956. augusztus (84. évfolyam, 180-205. sz.)
1956-08-01 / 180. szám
A FIATALKORÚAK VÉDELMÉBEN II. Elsikkadt felelősség Éjjel-nappal, vasárnap is járnak a négyszeres élüzem Csepeli Papírgyár hatalmas gépei. A műhely elején még vizes pépként ömlik be az anyag, a gépegység végében már bálázásra kész, erős csomagolópapír tekeredik ki a hengerek közül. Kora reggel van, néhány álmos szemű fiatal ténfereg át a műhelyen, búcsúznak a nappalosoktól. Tizenhét évesnek se látszanak. Találomra megkérdünk néhányat, bírják-e az éjszakai munkát. Egyszerre többen is mondják: — Á, nincs tőle semmi bajunk. Különös. Gyakran keresik itt fel fiatalkorúak az üzemorvost azzal, hogy nem bírják az éjszakázást. Ilyenkor az orvos csak annyit tud elérni, hogy hozzájárulással kiléphessenek. Ezért állandó a munkásvándorlás, ezért küzd a gyár munkaerőhiánnyal. Miért kényszer itt az éjszakázás anélkül, hogy bárkit is szóban kényszerítenének? Egy gépegységet öten kezelnek, a gépvezető, három segítő és a szitavigyázó. A csoportok váltóműszakban, tehát három hetenként éjszaka dolgoznak, bennük mindenkinek megvan a maga stabil helyez és kategóriája. Ha valaki kimarad az éjszakázásból, annak egy álló héten át mindennap más műhelybe, más helyre kell beugrania a szabadnaposak helyébe. Ilyenkor persze az egész társaság eggyel feljebb rukkol és a legalacsonyabb kategóriájú munka marad a beugró fiatalra. Így hát mindenki félti begyakorlott, állandó helyét és inkább választja az éjszakázást, mint az ide-oda dobálást és kisebb keresetet. Szívvel, jóakarattal, a gépegységek kezelőinek megfelelő csoportosításával persze lehetne ezen segíteni és megszűnne a fiatalkorúak kényszerű éjszakázása. És nappal? Nappalos volt a 15 éves Horváth Kálmán is, akit tavasszal súlyos baleset ért az úgynevezett új üzem nagy gépsoránál. A filcet akarta megigazítani, bebújt alája, a hengerek közé, ahová csak a gépvezetőnek lenne szabad bemennie. Még most is mankóval jár. Hol volt a gépvezető? Vörös elvtárs sem tud erre választ adni, pedig érdekes: éppen ő az új üzem mérnöke és egyúttal egy hónap óta az vb munkavédelmi felügyelője. Mit tegyenek? A fiú tudta, hogy nem szabad, mégis bement. Saját hibája, nem vonhatnak érte senkit sem felelősségre. Ez a véleménye Kocsis elvtárs vb-elnöknek is, aki különben többnyire erélyesen kiáll a dolgozók érdekeiért. Sajnos, erre az ügyre már csak homályosan emlékszik, az éjszakázásokról sem tud. Nem egyedülálló a papírgyári eset, hogy egy-egy súlyosabb baleset hamar feledésbe megy, minden folyik tovább a régi mederben s a felelősségrevonás is késik, ha ugyan teljesen el nem marad. Az óbudai Hajógyárban, ahol egyébként hatásosan küzdenek a balesetek ellen, májusban Bácskai Ferenc 15 éves ipari tanulót kapta el az egyengetőgépbe befutó lemez és roppantotta össze combcsontját. Az elsőéves tanulót az MTH többedmagával műhelyi munkára küldte, ott ötükkel Klein Ferenc szakmunkás foglalkozott. A baleset idején Klein három másik tanulóval az udvarra ment lemezt berajzolni, a gép körül két tanuló magára hagyva ügyetlenkedett. Amikor Bácskait a lemez a henger felé húzta, a társa ijedtében Kleinért szaladt, s ha a szomszéd munkás a gépet le nem állítja, emberhalál is lehetett volna a vége. Ennek ellenére az ügyben érdemleges vizsgálat még nem folyt. Kamarás elvtárs, vállalati biztonsági megbízott azzal sincs tisztában, hogy a tanulók felügyeletével megbízott és munkájuk után prémiumot kapó Klein Ferenc a vállalat, vagy az MTH dolgozója-e. Mert — mint mondják — az MTH-sokkal történt baleset az MTH-ra tartozik, vizsgálja ki az. Az intézet szerint viszont a baleset a műhelyben történt, tehát a vállalat dolga a kivizsgálás és a felelősség megállapítása. A 26-os intézet igazgatósága már több mint két hónapja sürgeti a vizsgálat megindítását, de a vállalat eddig még nem válaszolt.: Ez a lazaság, a felelősség elsikkadása közvetlenül hozzájárul a balesetek elszaporodásához. A Kerámia Téglagyár statisztikája szerint az első fél év 47 üzemi balesetéből 19 fiatalkorút ért, ez azt jelenti, hogy minden nyolcadik fiatalkorú dolgozó lett kisebb-nagyobb üzemi baleset áldozata. Itt a nyerstéglagyártásnál szinte mindenki fiatal, még Bartosné, a művezető is. Nem egy gyereket látni bekötött ujjal, kézzel. Lendvai Mihály bulikísérő a minap a motor szelepjének tisztítása közben égette össze a kezét benzinnel. De még gyakoribbak a téglák lezuhanásából, a felelőtlen játszadozásból, a 10 méteres kocsitávolság be nem tartásából eredő balesetek. Nem oktatták ki megfelelően a fiatalokat? Skribek Ibolya alig fél éve dolgozik itt, de már csak »úgy rémlik« neki, hogy felvételekor fél órán át magyaráztak valamit. László Irén elmondja, hogy havonta aláíratnak velük egy füzetet, amit el kellene olvasniuk, de amire emlékszik, az csak anynyi, hogy nem szabad mezítláb járni. Mint később kiderül, ez itt az ismétlődő »baleseti oktatás«, ezenkívül intő példának a legutóbb történt baleseteket is beírják. Csupán az a baj, hogy a fiatalok nemigen olvassák el a füzetet, hanem nagy vidáman aláírják és mennek a dolgukra. A közöny saját testi épségük, egészségük iránt, a dolgok olyasfajta felfogása, hogy »mi az nekem« — ez jellemzi az itt dolgozó, többnyire vidékről bejáró, alig serdült fiatalokat. Nagy, nagy szükség lenne hát a szakszervezet és a DISZ felvilágosító, nevelőmunkájára. Bartosné művezető azonban, aki egyúttal az üzem DISZ-titkára, »férfiasan« bevallja: neki a gazdasági munkáért fizetnek, nincs ideje foglalkozni a fiatalokkal. Pedig hát ott vannak a kezeügyében. Nem járnak le az üzembe a DISZ-vezetőség irodán dolgozó tagjai sem, pedig az igazgatóság módot ad nekik erre. Juhos Ilona elvtársnő, alelnök pedig? Egyedül van függetlenítve a nagy kiterjedésű üzemben, s úgy véli, a fiatalok érdekvédelmével a Dísznek kellene foglalkoznia; nem vetekszik azért, hogy a vállalat mindent megtegyen a balesetek számának csökkentéséért. De mit in Somogyi igazgató veti fel ezt a kérdést. Mintegy 150 fiatalkorúja van, de hol van annyi könnyű, veszélymentes munkahely? Maguk a szülők jönnek a nyakára, kérik, vegye fel a gyereket, azután azért ostromolják, helyezze »komolyabb« munkára, hogy pénzt keressen. Aki önhibájából sérül meg, fegyelmi úton figyelmeztetik: a szabály szerint, ha ismétlődő baleset ér valakit, más munkakörbe kellene helyezni, de ezt a vállalat nem teheti meg, munkaerőhiánnyal küzd. A fiatalkorúak helyébe — azért a keresetért — aligha kapna felnőtt, családfenntartó dolgozót. Egyszóval: a munkaerőhelyzet kényszerít a törvénysértésre, ez teszi elkerülhetetlenné a baleseteket, no meg maguk a szülők. Másodszor vetődött már fel az anyagi érdekeltség kérdése, de első ízben az, amit úgy hívhatnánk: ál-humanizmus. Erről még több szó esik majd a következőkben. G. Szabó László 1919. augusztus 1-én döntötték meg a dicsőemlékű Tanácsköztársaságot. Az alábbi részletet egy készülő regényből közöljük, amely a nógrádi bányászok hősi harcait örökíti meg. A különítményesek már hat embert hajtottak a kaszinó elé. Időnként okkal, ok nélkül végigvertek rajtuk, de egyébként látszott, hogy várnak valakire, amíg megkezdik az igazi haddelhaddot. Végre úgy tíz óra tájt feltűnt Kocsárd Ernő százados sárga homokfutója. Az egyik őrmester vigyázzt vezényelt. — Százados úrnak alássan jelentem, hat foglyot előállítottunk, kettőt nem találtunk odahaza. A százados magas, dús szemöldökű, tömött bajszú fekete ember, a gyermekkori himlőből visszamaradt likacsokkal az arcbőrén, kiszállt a kocsiból. — Sör van? — kérdezte aztán hanyag eleganciával, tudomást sem véve a megvasalt emberekről. — Van, alázatosan jelentem. — No, csak gurítsatok ide két hordóval. Megünnepeljük a mai napot. Amúgy magyar módra. A katonák kuncogtak. — Székeket is hoztatok. Begörgették a két hordót, s asztalt, széket is hoztak a századosnak. — No, elvtárs urak! Velünk tartotok, mi? — kérdezte aztán háromágú fémcsillagban végződő korbácsával nagyokat suhintva a levegőbe. — Lássátok, hogy magyar úrral van dolgotok. — Kovács Paja Istvánhoz fordult. — Úgy látom a pofádról öreg, hogy nem tetszik a meghívásom. Pedig azt nem szeretném. Nagyon érzékeny vagyok az ilyesmire. Még képes leszek megharagudni is. S az nem jó. Olyankor mindig durva vagyok, ha megbántanak, meg goromba. Ilyen a természetem. — A két hordóra mutatott. — Mind nektek hoztam fiaim. Igazán nem mondhatjátok, hogy nem vagyok figyelmes házigazda. A katonák felröhögtek. — Kuss! Elhallgattak. — Hozzatok poharat a kocsmárostól. Egy félliteres sörös korsót tettek eléje. A százados maga csapolta meg a hordót és töltötte tele az ötdecis poharat. — Látjátok, a saját kezemmel szolgállak ki benneteket ... No, igyál szépen ... Az egészségemre, a mai nap örömére. — A poharat a megbilincselt Sándor Lajos szájához emelte. A férfi nem ivott. — Nem iszol? Az egészségemre nem iszol? — Hangja atyáskodóvá vált. — No látod, ezzel nagyon megbántasz engem. Te azt akarod, hogy én beteg legyek, hogy meghaljak. Ej, ej. Nem szép dolog ez. Nem udvarias dolog. — Hirtelen ötlettel hangot változtatott. — Hát akkor igyál egy pohárral Kun Béla egészségére, Sándor most sem nyitotta ki a száját. — Most sem iszol? Hát ez nem lehet. ... ezt igazán nem tűrhetem. Még megharagszik rád Kun elvtárs, ha meghallja. Nem, ezt az istenért sem szeretném. — Rákiáltott két katonára. — Fogjátok be az orrát. A katonák befogták az orrát és Kocsárd lassan, élvezettel beleöntötte a szájába a sört. — Ki ne merd köpni, mert elevenen nyúzlak meg. — Arcába suhintott a korbáccsal, ami véres csíkot hagyott maga után. — Na, most egyet Szamueli Tibor egészségére. Igaz, hogy már megkrepált... De nem baj. Végigisszuk az egész kormányzó tanácsot. Nehogy egy népbiztos elvtárs is megsértődhessen. Osztálytudatos proletár egy népbiztost se hagy ki. — A többi fogolyhoz fordult. — Aztán majd ti is sorra kerültök, fiaim, csak ne türelmetlenkedjetek. — Úgy, most Landler Jenőre, a parancsnokotokra. Jól van fiam... Na még egyet... Bokányi egészségére... No, légy jó gyerek ... nyisd ki szépen a szádat — mondotta undorító gügyögéssel, mintha gyerekhez beszélne. A bilincsbe vert ember tehetetlenül nyelte az italt, amely egész gyomrát eltömte. Úgy érezte, mintha egy roppant erejű rúgó nyomná, feszítené kétfelé és belülről akarná szétszakítani. A hasa felpuffadt, mellére mázsás súly nehezedett. Lélekzete zihált, ki-kihagyott, a sör feljött a gyomrából és a szája szélére ült. Kocsárd látta, hogy már nem megy több Sándorba. Újból töltött. — Na, ezt még utoljára — rövid hatásszünetet tartott — Horthy Miklós egészségére — és valami torz, beteges lány lobbant a szemébe. Odatette a korsót a férfi szájához, de Sándor, ha akart volna, akkor is képtelen lett volna többet inni. — Nem iszol?... A kutyaistenedet, a vezéremre nem iszol? Hogy az én egészségemre nem utál, az még hagyján, azt még elnézem neked... De a vezéremre inni fogsz, ha belegebedsz is. Még egy pohárral töltött. — Koccintunk komám, összecsendítette a két poharat és felhajtotta a magáét. Azután intett a katonáknak. Két oldalt megmarkolták az ellenkező férfit. Egy harmadik az orrát fogta be. — így, ni — öntötte belé Kocsárd ezt a féllitert is. — Ahogy jó magyar emberhez illik. Mert te jó magyar ember vagy, igaz? Annak pedig inni kell a fővezérére. S ekkor a felbolygatott szervezet ösztönös reflexeként, vagy a megalázott ember fellángoló indulata nyomán hirtelen, mint valami miniatűr gejzír, feltört a sör a gyomrából. Széles sugárban hányta, okádta ki a sárga folyadékot. Kocsárdot elkapta az indulat. — Kun Bélára iszol, de Horthyra nem? — Felkapta a korbácsot és ütni, csepülni kezdte a tehetetlen embert. A korbács háromágú fémcsillaga bele-beletépett Sándor húsába, aki szeme elé tette megbilincselt kezét és ösztönösen menekült a megvadult százados elől. Arcát, testét elöntötte a vér, bemaszatolta a gyomrából feltóduló folyadék. Kocsárd megszaladt utána és tébolyultan mérte rá ütlegeit, — így okádd le máskor a fővezért — ordította magából kikelve. Sándor összerogyott. Kocsárd még egy-kettőt húzott a földön fekvő emberre, aztán a heves testmozgástól kissé lecsillapodva megigazította zubbonyát és visszament az asztalhoz. — Most te következel szólt oda Gergely Balázsnak Majd a Sándor kihányta tócsára pillantott. — Kár ezekbe sör. A hogy is megteszi... J"Re Kati már nem nézte végig ezt az atrakciót a padláson. Amikor vértől bemocskolt apját meglátta riadotan menekülni a százados elől, hangtalanul összeesett és elvesztette az eszméletét. Gyertyán Ervin KÜLÖNÍTMÉNYESEK Ügyintézés és aratás Ilyenkor aratás idején derül ki, hogyan készítették elő dolgozóink a gépeket. Gazdaságunkban nem lehet rájuk panasz. A kenyércsatából kiveszi a részét az ember is s a gép is. Minden jól haladt nálunk (voltak búzatáblák, ahol az átlagtermés 16,7, illetve 19 mázsa lett), csak egy nehézség gátolta a munkát: az alkatrészhiány. A FŐMÁV-tól igényelt alkatrészeket hiányosan küldik vagy közlik, hogy egyáltalán nincs belőlük. S amit meg lehet kapni, annak az útja is eléggé »kövekkel kirakott«. Az elmúlt napokban például az igazgató elvtárssal utaztunk Pestre, hogy akárhogy is, de alkatrészt szerezzünk. Az igényléssel bementünk a FŐMÁV raktárába, ahonnan a Tanács körúton levő raktárukba küldtek bennünket, mondván, hogy a csapágyak ott vannak. Valóban itt is voltak, de csak öt nap múlva akarták elküldeni. Nekünk sürgős volt, s ezért a Kohó- és Gépipari Minisztériumból kellett engedélyt kérnünk, hogy még aznap megkaphassuk. A KGM- ben mindössze két órát töltöttünk, míg — ahogy az ablakon át láttuk — négyen is iktatták, írogatták kérésünket. Miután így megszereztük a csapágyakat, egy másik alkatrészért a Nyugati pályaudvaron levő raktárba kellett menni. (Végül is nem lehet minden alkatrészt egy raktárban tartani!) Ismét egy további anyagigényléssel az autóalkatrészlerakathoz vándoroltunk. Mire azonban ide jutottunk, már negyed négyet mutatott az óra és sajnálattal közölték velünk, hogy háromkor ők zártak. Hiába hivatkoztunk a megtett 130 km távolságra, a negyedóra többet jelentett, így aztán nem nagy dicsőséggel térhettünk haza, s másnap már indíthattuk az újabb követet: próbáljon alkatrészt szerezni. Az ilyen hosszadalmas ügyintézés semmi esetre sem gyorsítja meg az aratást. Hegedűs József vb-elnök, Nagyszentjánosi A. G. Az Ismeretterjesztő Társaság hírei Az Ismeretterjesztő Társaság nyári előadássorozatainak keretében ma, szerda este 8 órakor Anghy Csaba, az Alatkert igazgatója tart előadást az Alatkert szabadtéri színpadán »Különös szokások az állatvilágban« címmel. Az előadást filmvetítés követi. — Augusztus 2-án este 8 órakor a városmajori szabadtéri színpadon Dániel György, a társulat földrajzi szakosztályának titkára tart előadást »Jugoszlávia földje és népe« címmel. Az előadás után jugoszláv filmeket vetítenek. — Augusztus 4-én egésznapos hajókirándulást rendez Eszergomba az Ismeretterjesztő Társulat. Részvételi díj 20, gyermekeknek 10 forint. Fenti rendezvényekre jegyek a helyszínen és a TTIT. VIII., Múzeum utca 7. szám alatti helyiségeiben kaphatók. Gondolatok a forint születésnapján Tíz esztendővel ezelőtt a Szabadság-híd építkezésén dolgoztam. Ezekben a napokban már az augusztus 20-i átadási ünnepségre készülődtünk. De ezt a számunkra oly jelentős napot megelőzte egy még nagyobb országos esemény: a forint megszületése. Hogyan éltünk a forint előtti másfél évben? Őszintén szólva viszonylag jobban, mint más munkások. A párt már abban az időben is minden erőforrást felkutatott, hogy az újjáépítésből oroszlánrészt vállaló hídmunkások sorsán könnyítsen. Fizetésképpen természetesen mi is az egyre értéktelenebbé váló adópengő millióit és billióit vittük haza. De naponta juttattak nekünk elegendő friss kenyeret. Nagy szó volt ez abban az időben. Sőt a »turulisták« egykori tivornyázó tanyáján, a rakparti »Bagolyvárban" üzemi konyhát is létesítettünk. A bableves és sárgaborsó főzelék fejedelmi ebédnek számított. És ünnep számba ment, ha egyszer-egyszer hús is került mellé. A jó forint születésének hírét vettük már jóval augusztus 1-e előtt. S amíg a Abbázia kávéházban és a Belvárosban nagyban ment a feketézés, mi reggeltől estig dolgoztunk a hídon még vasárnap is. A feketézők fennhangon hirdették mindenfelé, hogy lehetetlen a jó pénz megteremtése, de mi nem dűltünk be a rémhíreknek. Hittünk a forintban, mert számunkra az jelentette a felemelkedést, a munka utáni jobb élet kialakulását. Augusztus 1-én délben szokás szerint a budai dunapart lépcsőin ebédeltünk. Az egyik munkás, ha jól emlékszem Toperics László, felnézett a híd irányába. Csendesen megkérdezte: — Meddig lesz még odafent a királyi korona? — Hát, amíg le nem vesszük — felelték a közelében ülők. — Vegyük le most, ünnepeljük így a jó forintot — mondták. Üggyel-bajjal, de hamarosan lehozták a régi világ jelképét a földre. Soha nem felejtem el azokat a napégette, megsoványodott, de büszkén mosolygó arcú munkásokat, akik nevetve körülállták Ferenc József koronáját. Szombaton kaptuk a fizetést. 190 forint volt az első heti keresetem. A szakmunkásoknak természetesen több. Csoportosan indultunk vásárolni. De a pesti hídfő üzleteinél megtorpantunk. Mi mindenre kellett akkor a pénz! Sok időbe telt, mire nagyjából eldöntöttük, mit is vásároljunk. Magam is addig latolgattam, míg végül csupán egy pár fehér zoknit vettem. A többi pénzt kincsként süllyesztettem a zsebembe, hadd vásároljon belőle anyám, hiszen ő még nem is látott új forintot. Munkatársaim szinte valamennyien hasonlóan cselekedtek. Csak néhány apróságot vásároltak, s az első forint fizetés nagyobbik felét vitték haza — az aszszonyoknak, az édesanyáknak, a gyermekeknek. Így lett ez az 1946-os augusztus elseje családi, nemzeti ünnep Magyarországon, amelynek most ünnepeljük tízesztendős évfordulóját. Köszöntjük a jó forintot! Legyen minden házban mennél több belőle. Radnóti Edit Kisüzem — nagy adminisztráció Pártunk Központi Vezetőségének ülésén helyesen foglaltak állást a bürokratikus ügyvitel felszámolása mellett. Úgy vélem, legjobb, ha helyi példával szolgálok, ötvenhat éves vagyok. Életem nagyobb részét a tőkéseknek dolgoztam. Az a véleményem, hogy a jót nyugodtan átvehetjük mi is a tőkés társadalomból. Nálunk, Erzsébetaknán tíz egynéhány évvel ezelőtt volt egy üzemvezető, egy bányamester, egy főaknász és egy pár felügyeleti személy. Az adminisztrációs munkát egy üzemírnok végezte, összesen körülbelül tíz fő volt Erzsébet-akna havidíjasa. Most meg 42, tehát megháromszorozódott. Ez a létszám papíron. De ezen kívül úgynevezett fekete létszámban is végeznek adminisztrációs munkát. Szerintem az ilyen kis üzemben, mint a miénk, szükségtelen a statisztika, könyvelőség, munkaügyi, személyzeti, normál, SZTK-titkárság, számosztály, mérnökség. Ezek a munkakörök sok fiatal, erős embert »függetlenítenek« a produktív munkától. Fizetésük kitesz becslésem szerint évente ötszázezer forintot is. Természetesen a létszámnak megfelelően az irodákat is bővítették. A raktárhelyiséget is átalakították e célra. Nemrégiben megtudtam, hogy alakult meg egy szolgáltató vállalat a bánya kebelén belül. Ennek az egységnek is van egy igazgatója és egy sereg adminisztrátora. Nem a dorogi trösztöt okolom mindezért, hanem elsősorban a minisztériumot, ők követelik meg a rengeteg jelentést, kimutatást, statisztikát. Ott kellene először egyszerűsíteni, azután fokozatosan lefelé. Herbeg Mátyás, Tokod, Erzsébet-akna Építsék újjá Az elmúlt napokban gyönyörű kiránduláson vettem részt. Egy kis csoporttal Bodajktól Tapolcáig több mint kétszáz kilométert gyalogoltunk, gyönyörködtünk a táj szépségeiben. Egyik napon a Bakony legmagasabb pontjának, a Kőrishegynek a megmászására indultunk. Rekkenő melegben közeledtünk a célhoz. Gondolatunk gyakran szállt a csúcson túlra, Bakonybélbe, aznapi útunk végpontjára. Ugyanis régi túráink idején Bakonybél község strandján gyakran nyertünk felfrissülést. A melegben a felduzzasztott vizű Gerence patak emlékét a Kőrishegyen elénk táruló gazdaglátvány sem tudta feledtetni. A fürdésvágy szinte hajtotta csapatunkat s igyekeztünk minél előbb a strandhoz érni. A valóság azonban nagyon kiábrándító volt, mert a medencében nem csillogott a kékszínű víz, benőtte a gaz, fala leomlott. A község bányászlakói, földművesei és a gyakran megforduló turistacsoportok a tanács vezetőinek mulasztásából fürdő nélkül maradtak. Nem tehettünk mást, felkerestük a néhány száz méterre fekvő SZOT üdülő strandját. A gondnok sajnálkozva fogadott bennünket, mondván: a strand csak az üdülőké. (Kivételesen azonban mégis megesett a szíve rajtunk. Köszönet érte!) Elhisszük, hogy az egy medence nem elégítheti ki egyszerre az üdülők és a falubeliek igényét. De véleményem szerint van rá megoldás. A Bakony kellős közepén, festői helyen, a tisztavizű Gerence patak tőszomszédságában van egy rombadőlt, elhanyargolt községi strand. Hogy mittegyen a tanács?! Megsúgjuk, építse újjá. Paulus Alajos, Orion Rádiógyár