Népszava, 1959. július (87. évfolyam, 152–178. sz.)
1959-07-01 / 152. szám
Dolgozzon-e a diák a szünidőben? Amikor meghallgattam Takács József fejtegetését a gyereknevelésről, önkéntelenül is az a másfél oldalas értekezés jutott az eszembe, amelyben, G. B. Shaw — a fizikai munka erkölcsi és gyakorlati előnyeiről ír a szünidőben utat építő oxfordi diákokkal kapcsolatosan. . . »Készséggel elismeri mindenki, hogy az az apa, aki fiát kellő nevelésben részesítve, a maga erejére bízza, ma ezzel nem alázza meg, hanem épp ellenkezőleg, fia egyéniségét Takács József, az újpesti Bőrgyár egyik munkása ugyanis azt magyarázta aprólékosan, hogy miért tartja célszerűtlennek második gimnazista fia nyári munkába állását. A felsorakoztatott érvek mögött — amelyek az első pillanatban furcsának tűntek — felbukkant valami más is. Egy korán felnőtté vált munkásgyermekkor, a cserzőműhelyek átható, erős szaga, a könyvek és a tanulás iránti szomjas, hiábavaló vágyakozás, s rövid, két nap közötti , álomtalan álombazuhanások — szóval az apa, Takács József, egész, kíméletlenül fájdalmas gyermekkora. — Nézze — fordult felém kesernyésen —, azt akarom. — Tudja — mondta — kéthárom heti munka után egészen másként látom viszont a diákjaimat. Valahogy megkomolyodnak, felnőttes magabiztosság, derűs öröm látszik rajtuk. Az iskolában mindig fennáll valamiféle különbség a tanár és a tudatlan diák között. Kint, a »munkában« egyenlőek a többi felnőttel.Ugyanúgy malteroznak, okoskodnak és mérlegelnek, mint a többiek. — Nem beszélve arról — folytatta az igazgató —, hogy sok mindent megértenek abból, ami eddig csak ködösen fogalmazódott meg bennük, hogy mi is az: »élet« — és »a munka megbecsülése«. Ez az egy-két hét vagy hónap sokszor nevelőbb és hatásosabb, mint sok egyéb pedagógiai módszer. Amikor mindezt elmondom Takács Józsefnek, bólogat: igazam van, hogy ne lenne igazam ... keményebbé edzi...« — írta Shaw a 900-as évek Angliájában. Miért éppen ez a kis értekezés jutott az eszembe? Kétségtelen, az is közrejátszott, hogy a kis írás éppen a napokban került a kezembe és Shaw mondatai még élénken éltek az emlékezetemben. De bizonyos, hogy keresve, sem találhattam volna jobb érveket a beszélgetés felkeltette gondolatok alátámasztására, hogy a fiú ne ismerje meg olyan hamar az életet. Játszszon, pihenjen, szórakozzék, amíg csak lehet. Elég neki egész évben az iskola. Meg aztán, nézze, még egészen gyerek ... Nézem a fiút. Amolyan tizenhétbe forduló karaaszgyerek. Már tüskésedő arc, a nagy szemekben gondolat és értelem, s az egész alakon kellemes, naiv, fiatal és nyughatatlan izzás, esetlenség. Nézem a fiút és vitatkozom az apával. A Shaw-i értekezésen túl valami közelebbi dolog, dr. Szabó Lászlónak, a Madách Gimnázium igazgatójának szavai jutnak eszembe. Dr. Szabó László nemrég elmesélte nyári megfigyeléseit. — De — állít meg — figyelje csak meg a fiút: nem venném a lelkemre, ha megnyomorítaná őt a korán elkezdett fizikai munka ... — A vélemények különbözőek — tiltakoztam. — Itt van például az iskolai rendelők vezető főorvosa. Nem hinném, hogy ellensége lenne a diákok- nak. S ő egészen másként vé- lekedik a gyerekek nyári egy- két hetes munkájáról, így mondta: az egész évi megeről- tető tanulás utáni pihentető a fizikai munka. Feltéve per-sze, ha nem viszik túlzásba. A nyári szünidőből két-három hét elegendő. Főleg a szabadban végzett fizikai munka nem megerőltető. A túlfeszített idegrendszernek — s ez a felnőttekre is áll — pihentetője, a korábbi »drukkok" levezetője a testet igénybevevő erőkifejtés, úgy, mint a saját keresetéből♦ vett cipőjére ... — De ha egyszer nem akart a fiú, hiába erőltetem — vonult védekezésbe Takács József. — Akkor már nehezebb. De ezt is csak a nevelésen múlik. Itt vannak például a Horváth- gyerekek. • „A gyerekeknek mindent meg kell kapniuk...” A két fiú — egyik elsős a Petőfi Gimnáziumban, a másik pedig a harmadik reálban lép a Madáchban — egy szép napon azzal állított haza, hogy kerestek maguknak nyárra] munkát. Az apjuk csodálkozott. S] hogy miért kerestek maguk-J nak munkát? A nagyobbik J a bélyeggyűjtemény feltétlen ] szaporítására hivatkozott, a] kisebbik szerint pedig az sok-kkal izgalmasabb, mint a nyara-J lás. 3 Félre ne értsenek, nem azért vitatkoztam olyan hosszasan Takács Józseffel, mert valami oktalan megfontolásból mun- kára akarom szorítani a tizen-t öt-tizenhat éves gyerekeket. Szó se róla. Mindennek meg-', van a maga ideje. A tanulás- nak, a szórakozásnak, s később' a munkának. De azért nem árt,' ha nyáridőben az emberré érő' kamaszokkal megismertetjük a közelebbről az életet adó mun-' kát. "A gyerekeknek mindent meg kell kapniuk — és most ismét Shaw-t idézem —, ami az induláshoz szükséges.« S ebbe beletartozik már kamaszkorban a munka megbecsülése és szeretete. ■ S a társadalom szempontjából is csak ez a helyes. Gantner Hana Az apák gyermekkora A pedagógus és az orvos véleménye A tapasztalat tanulsága — Ami pedig az egyebeket illeti — próbáltam más irányból megközelíteni —, az anyagiakat is figyelembe kell venni. — Az anyagiakat! — legyintett. — Egyelőre nincs szükségem erre. Amíg bírom a két kezemmel, nincs szükségem a gyerek párfilléres keresetére... — Nem is erről van szó — ellenkeztem, s elmeséltem a kis Karsai Guszti történetét . Ezt a tizenhét éves kamaszt jól ismerem. Elég kezelhetet J len fiúnak tartották őt az egész utcában, örökké követelőző, szemtelen kamaszfiú, akire a szülők is mindent ráhagytak! (éppen a Takácsokéhoz hasonló érvek miatt). « A tavalyi szünidő kezdetén aztán az apja előkapta: »Dol- gozni fogsz, vedd tudomásul!! Elég volt a lógásokból. Majd megtanulod, mit jelent a pénz, amit nehéz fáradsággal kapa- runk össze...« ^ ! A fiú két hónapon át teker-t cselt az egyik elektromosipari ♦ üzemben. »Nem is gondoltam volna, papa — vallotta augusz- tusban, amikor a család két hétre elutazott üdülni a Bala- tonra —, hogy ilyen nehéz ügy a munka ...« Anyja pedig nevetve mesélte a múltkorában, hogy a Guszti most már jócskán alábbhagyott pénzügyi, meg egyéb követeléseivel és semmire sem vigyáz Előfizetőink figyelmébe A Posta előfizetőink részére nyaralásuk idején díjmentesen az üdülési címre kézbesíti a Nép-1szavát, ha elutazásuk előtt leg- alább hat nappal a hírlapkézbesítőnél, vagy az, illetékes postahiva-talnál telefonon, illetőleg írásban közlik új címüket és a nyaralás időtartamát. A címváltozást a következő postahivataloknál lehet bejelenteni: I., II., XII. kerületben Bp. 114. (151-272), II. kerület Bp. 3. (162- 903), IV. kerület és Rákospalota: Újpest 1. (292—663), V., VI., XIII. kerületben Bp. 62. (111-600), VII., VIII., IX., XIV. kerületben Bp. 70.; (229-219), X. kerületben Bp. 10. (143-000), XI. kerületben Bp. 112.; (268—930/12 mellék), XV. kerület, Pestújhely (490—364), XVI. kerület, Cinkota (496-364), Árpádföld és Rákosszentmihály (296-067), Sashalom (290—504), XVI. kerület, Rákosliget (341-500/43 mellék), XVIII. kerület, Pestlőrinc (364- 355), Pestimre (146-069), XIX. kerület, Kispest 1. (346—400), XX. kerület, Pesterzsébet 1. (344—797), So-roksár (345—500), XXI. kerület, Csepel 1. (345-100 mellék), XXII. ke- rület, Budafok 1. (269-650), Nagytétény (469—930). isíség egyet húzott a síp fogantyúján. A távolból márlátszott a ferencvárosi jelzők zölden villogó fénytányérja. [ Hosszan sivított a fütty, kis, [ fehér bárányfelhőket köpködött a mozdony kéménye, aztán lassítani kezdett. Pontosan kilenc órakor fékezett le a külső harmadik vágányon. E Olajos rongyot, száraz törlőkét szedett elő. — Kicsit rendbepofozom — mormolta és E gyengéden, simogató mozdultatokkal törölgette meg a mű- E szertábla alját, a kazánajtót. E kívül is fényesítgetett a feljá- Erón, kazánházon. A hatalmas sgép tompa, nehéz szuszogással E lihegett, az egymásra kapcsolt E vagonok tartóláncai halkan E megcsörrentek a lefékezést E követő utolsó vonaglásban. E — János bácsi! Az állomási főnök várja — kiáltott egyik kivilágított szoba ablakából ► a rakodótér ügyeletes forgalmi ► tisztje. — Ne pepecseljen any► nyit, úgysem szökik meg a mozdonya. E — Megyek már, megyek. E Nincs ezeknek szívük a gépihez, mondtam már ezerszer — E dohogott. Mérgesen visszatett E te a törlőket, azután benyitott E az állomásfőnökhöz. E Hunyorogva nézett szét. E Furcsa volt a mozdony sötétfülkéje után az iroda még agyában vibrált a reflektor sárgás lángja, a kialvó kazántűz vörös félhomálya. Olajos kezével kissé megdörzsölte arcát, s leereszkedett a sarokban egy székre. — Végzett, Bakos szaktárs? Hány vagont hozott? — Az állomásfőnök, alacsony, negyven körüli mosolygós férfi egy paksamétában keresgélt. Most felnézett. — Negyvenkettőt — dünynyögte. Bakos. — Szép. Semmi baj nem volt? — Nem. Kicsit akadozik a manométer, de igazítottam rajta. Az állomásfőnök az asztalra könyökölt, egészen rúszel a mozdonyvezetőhöz. — Hát... újság van, Bakos szaki. Búcsút kell mondania a mozdonyának... — Mi?!... — Mélyről jövő, erős kiáltás szakadt fel az emberből. Hirtelen nagyon éber lett, már nem hunyorgott. — Az én mozdonyomnak? Igen. Itt van a papír az igazigatóságtól. »Bakos János mozdonyvezetőt szolgálattételre a VI/2-es dieselvontatású motorvonatra helyezzük. A szükséges technikai átképzés elsajátítása végett sürgősen jelentkezzék a műszaki irodán.« — No, mit szól hozzá, János bátyám? Megérdemli, igaz-e, eleget nyelte a füstöt... — Megérdemlem... — A férfi szótlanul ült, kissé behúzódva a szék karfái közé. — Diesel?... És... és a mozdonyommal mi lesz? ... — öreg jószág már. Majd egy fiatal mozdonyvezető fuvarozgat vele a pályaudvarok között... Bakos felállt. Csöndesen vette a sapkáját, köszönt, s mint a vakok, tétova, zavart lépésekkel ment kifelé. Nézte a mozdonyt — már kijjebb tolatták, eloltott lámpákkal, sötéten állt hatalmas vasteste a forgópálya szélén. Kezét végighúzta az oldalán, nedves lett a víztől, lecsurgó olajtól — meg sem törölte, összehúzott szemmel, kifejezéstelen arccal lépett ki a pályaudvar hátsó kijáratán. H Hat hét múlva indult először a diesellel. Korán kiment a személypályaudvarra, a kettes vágányon már benn állt a mozdony. Ezüst színű, hosszú teste idegesen, szinte emberien remegett. Bakos fellépett, a vezetőfülkébe. Sokáig nézte a csillogó műszerasztalt, az ovális, tükörtiszta ellenzőüvegeket, amelyek előtt tejfehér sugárutat vágott a 2000 wattos reflektorpár. Egy mozdulat és az irtózatos erő szinte észrevétlenül meghúzta a kocsisort. Puhán, halkan gördült ki a szerelvény a csarnokból. Furcsán érezte magát. A tanfolyamon megismerte már a gép minden porcikáját, keze most biztosan mozgott a műszerek, fogantyúk között. De mégis — ez az első út a diesellel ... Mintha először vezetne — az első mozdonyán —, kissé lámpalázas szorítás nyomta belülről. Akkor — 30 évvel ezelőtt is furcsa, idegen volt a mozdonya. S most ez az új gép... Mögötte kis széken üldögélt a másodgépész. Néha halkan köhécselt, és a mozdonyvezető válla felett egy-egy pillantást vetett a műszerasztalra. Bakos is a műszereket figyelte. Lassan megszokta a sima falakat, a tükröző felületeket, bár keze néha automatikusan a kazánajtót kereste s hogy sima acélfalba ütközött, visszarántotta a tenyerét. Aztán ismét a mozdonya jutott eszébe. — Mit csinálhat most?... — Hirtelen összerázkódott. — Azt hiheti ez a fiú, bolond vagyok, embernek vélem a gépet. De hát — nehéz, nagyon nehéz ez az egész... Táltókon suhant át a diesel, közeledtek a teherpályaudvarhoz. Mennyiszer járt erre az öreg jószággal! Kedves volt, kezes, mint egy hű kutya, hizelgett, melegített és hiszik-e, megérezte a gazdája mozdulatait. Ha egyszerkétszer nem ő vezette, makacs volt, szeszélyes és kiismerhetetlen, mint valami szép aszszony. De nála — kezes bárány ... Szerette a kazán égővörös, vad fényét, a kiáradó szikraesőt, amely tűzbe mártotta a kopott jószágot, a dugattyúk náthás, síró libegősét — minden ütemet, minden neszt ismert már, akár ha a gyerekét vezette volna ... Nem álltak meg a teherpályaudvaron, száguldott tovább a kocsisor. De tán 200 méterre mégis lassított. A szerelőcsarnok mellett haladtak el, kívül, a külső vágányon fekete óriás vesztegelt. Csöndes volt, kihűlt tűzszemeiben nem csillogott fény. Mögötte két árva vagon, azok is kiürítve .. . Nézte, nézte ... Homályosuló pillákkal kutatta tekintete a hűséges jószág lassan hátramaradó alakját, a kazánház sima görbületét, a néma, álló dugattyúkat. Kereste a hangját, a rakoncátlankodó, meghitt dobogását. De már mögötte maradt, a diesel fényszórói a környező szántóföldek halvány kontúrjait rajzolhatták. Tsrtelen a síphoz nyúlt. Életesen, frissen sivított fel a gép, a fütty hosszan keringett még a mozdony körül, aztán lassan elmaradt mögötte. Visszaszólít — talán a régi baráthoz, az elhagyott, kedves pajtásához egy utolsó istenhozzádra. Kicsit elmosolyodott. Most már mereven, rebbenés nélkül figyelte az előtte végtelenbe futó pályát. A sebességszabályzóhoz nyúlt, a mozdony átvette keze biztos, határozott mozdulatát s a kivilágított kocsisor egyre gyorsulva, feltartóztathatatlanul száguldott előre. A sebességmérő mutatója a 90-es számon táncolt. Várkonyi Margit . MUNKÁBAN A NÖVÉZVÉDELMI SZOLGÁLAT BUDAPESTEN. A Ffildművelésügyi Miniszté- Irium növényvédelmi ► szolgálatának munkatársai korszerűen felszerelt laborató► riumban kutatják a növényi kártevőket. ► Itt vizsgálják az ösz- Eszes export és im► port növények és vez Etőmagvak mintáit és ( ha azokon gombáso► hást, vírust vagy E baktériumot találnak, nem engedélyezik E behozatalát, illetve ► kivitelét. Komoly E feladata a növény* E védelmi szolgálatnak ► a kártevők előre jelzése. Az ország különböző területeiről érkező adatok alapján országos növényvédelmi térképet és prognózist készítenek. A képen: Homonnay Ferenc laboratórium-vezető tér♦ képen jelöli a prognózis elkészítését segítő adatszolgáltató helyeket John Vinke idegenes csengésű név. Vinke János már nem. ; John Vinke címe: Drymple, [P. O. Box 235, Victoria, Australia. ; Vinke János volt hazai címét ,nem ismerem. Csak azt tudom— ő írta meg —, hogy Ausztráliában olcsó, használt autóihoz jutott. Június hatodikán vette meg, s magával vitte fe Eleségét, aki lányfejje], kaland[ vágyból lépte át a határt, s [leszoktatta férjét a könnyel[miségről. Jó asszony volt. [ »Őérte beszüntettem az ivást, [és 7,65-ös belga automata retvolveremet, amelyet már nyu- E gáton szereztem, eldobtam, hogy munkával szerezzek ott- E hont feleségemnek és magam- E nak.. . Feleségem nagybátyja E Ausztráliában lakik. Ide jöt► lünk. Egyedül én dolgoztam, E feleségem nem kapott munkát. E Tizenhárom font volt a kerese- E sem, ebből 6 font a lakbér. Ebről többet nem írok. ..« « Azután jött június hatodika, ► amikor a nagy álom, a boldogság rozzant, használt öreg mezseautója elvitte a Vinke-hárózaspárt... »Valami törés törrtént a kocsival. Négyszer átfordult. Kirepültem a kocsiból ! Megláttam a kövek közt fekvőfeleségemet. Odakúsztam hozzá. Nem volt magánál, öt percen belül jött egy autó, értesí- I tette a mentőket — három óra múlva meg is érkeztek. Fele- Xségem az éjjel elvérzett. Én is I sok vért vesztettem — a men- X tőautóban a kocsi acél feneke- J re tettek... Kilencedikén te- mettük Verámat. Még kórháziban vagyok, de hamarosan el- hagyom .. Kis lakásomban ♦ leszek, amíg munkaerőmet ♦ vissza nem kapom. Olvasgattam magyar könyveimet, Gá l palackposta bor Andort, József Attilát, Petőfit, Adyt. ..« John Vinke nem írja, hogy haza szándékozna térni. Azt írja, gyermekkorában sok roszszat követett el, aminek részleteiről őszintén beszámolna, ha megkérnénk rá. Valami homály lappang múltjában , de ezen a homályon, mint ködön az erős napsugár, áttör a szenvedélyes vallomás: »Még egyszer csókolhatnám az otthoni földet és dolgozhatnék azért, amiért a nép dolgozik! De mindez késő. 12 000 kilométerre vagyok... Uraim! Bocsássanak meg nekem, hogy zavarom Önöket... De imádom Magyarországot. Mondják még az otthoniaknak, hogy Nyugat nem álom. Munkanélküliség, alacsony bér, magas kórházi ár és őrült politikusok. Én, sajnos, tudom, hogy itt kell maradnom, de gondolatban mindig otthon vagyok...« Nézem Ausztrália térképét — eszembe jut Egon Erwin Kisch híres könyve, az »íme Ausztrália« — s elismétlem s címét: »íme Ausztrália«, ahogy Vinke János látja. Az autótulajdonos Vinke, immár e külföldi hányódásban mellé sodródott asszonyt is elvesztett ember. Bevallom: ebben a pillanatban nem érdekel John Vinke fiatalkori botlása. Vinke János érdekel, aki eljutott addig a pontig, amikor az ember, bár nem is gondo komolyan a hazatérésre, fos egy légipostaborítékot és megcímezi egy magyar újságnak hogy megüzenje: emberek, délibábot kergettünk, lidérc fényt. Czictoria útlam ... Drymple a ’ részletes térképen sincs rajta. Böngészem az apró betűket. Bairnsdale ... Wonthagji... Korumburra ... Wagga- Wagga.. . Tumbarumba ... Mintha valami déltengeri retüfilm képaláírása peregne. Egyáltalán mire gondolunk, ha Ausztrália nevét halljuk? A kenguru mókás ugrándozására? A melbourne-i olimpiára? A Konradi gyerekekre? Vízisí-bajnokok siklására az ezüstkék vízen, a gyöngyszürke csendes-óceáni alkonyat fényeiben? Valószínűleg ezek a gondolatok pattannak először, legelőször elő. Esetleg fehér, fényes sugárutaké, amelyek mellett világszép felhőkarcolók emelkednek. Bronzbarna ültetvényesek joviális mosolyát juttatja eszünkbe a világrész neve, amint két vagy háromszázezer birkájuk nyírását szemlélik, esetleg saját heliporteren érkezvén a helyszínre. De nem gondolunk John Vilkére, akit a mentőautó padlójára fektettek zúzódásaival, mert nem tűnt pénzes betegnek, John Vinkére, aki halálos, sivár egyedüllétében írásos sóhajtását adja postára, mint a hajótöröttek a palackpostát, hátha megkapják és megértik valahol.. Nem vitatkozom azokkal, akik megmosolyogják és a sematikus honvágy-irodalomba sorolják John Winke levelét Azokkal sem, akik úgy vélik, Ausztráliára nem az ilyen sors ,a »tipikus«, hiszen ott a gazdagodás és az üzlet nagy lehetőségei csörgetik pénzeszacskójukat a John Winkék felé s ; hát istenem, ha egy-kettő rajtaveszt... ► . Lehet, hogy az ausztráliai E viszonyokra általában nem jellemző ez a palackposta? Lehet. «Bizonyos, hogy a hazájuktól [elszakadt könnyelmű embereikére jellemző? Bizonyos. E Valahol Délen, Nyugaton, ► Északon sok a John Winke. ► Még nem mindegyik írta meg [a palackpostát. Mások talán [tagadják, hogy idehaza járnak E gondolatban, s talán belőlük [is a nagy megrázkódtatások ►érzelmi feszültsége váltaná kia távolba szakadt férfi vallo-mását: »Mondják meg az otthoniaknak ...« EA megmondjuk. A palackposta ► megtalálóját kötelezi a rábízott üzenet. [ Baktai Ferenc