Népszava, 1961. április (89. évfolyam, 78–102. szám)
1961-04-01 / 78. szám
k Egy kérdésre, egyetlenegy kérdésre kerestük a választ a zuglói Alumíniumárugyárban. A kérdés így hangzott: »Mi a gyár?«... Voltak, akik azonnal megér Mi a gyár Kárpáti Mihálynénak, aki 26 éve dolgozik a tényezőben, s nem rendelkezik különösebb politikai gazdaságtani ismeretekkel — aminthogy a többi megkérdezett sem —, a válasz nem okoz nehézséget: . .A gyár... a gyár, kérem, nem ugyanaz már, mint valamikor. Talán hallotta is... Balázs László tulajdonos idejében a zuglóiak »halálgyár«-nak nevezték, mert a rossz felszerelések, a védőberendezések hiánya miatt alig múlt el nap súlyosabb szerencsétlenség nélkül. Most azonban, ha bedugja a karját ott, abba a gépbe, a fotocella azonnal megállítja a forgást. Régen is bejöttünk, dolgoztunk, de fellélegeztünk, ha minden baj nélkül hazaindulhattunk. Most? Ha akarja , és suttogóra fogja a hangját — elmondhatom azt is, hogy most mi a gyár nekem. De ez titok, kikaphatok érte ... És elmondja, hogy többszöri figyelmeztetés ellenére a minap ismét bennmaradt műszak után. Hogy a szomszéd részleg ne maradjon le, még egyszer telirakta a kemencét, és kiégetett 1600 edényfület. Az egész csak másfél óráig tartott, igazán nem tovább. Gyetvai István most ünnepelte 40. évfordulóját annak, hogy mint inas elkezdte a gyárban. Szerszámlakatosként szabadult, s most a húzó osztály vezetője. A kérdésre, hogy mit jelent neki a gyár, azonnal ráfeleli: — Hajnali spekulációt... Mert az 55 esztendős ember minden hajnalban egy-két órácskát még mozdulatlanul fekszik az ágyában, mielőtt elindulna. Ilyenkor gondolkodik. Legutóbb például azon, hogy a rádiócsövek alumíniumházát vágó automata nyomban elromlik, ha a betanított munkás véletlenül fordítva helyezi a gépbe az árnyékoló burát. Márpedig ilyesmi előfordul, sajnos, nagyon is gyakran, hiszen a bura két vége között alig látni szabad szemmel a különbsé tették; mások hosszan tűnődtek rajta, s akadtak olyanok is, akik a legjobb akarattal sem tudtak kielégítő módon megfelelni rá, de ne szóljak róla, mert a hétórás munkaidő törvény, könnyen felelősségre vonhatják érte, pedig azokra az edényfülekre nagy szükség volt... * Kaltanecker János váltóműszakban dolgozik, s amikor az eset történt, éppen délutános volt. Gyári zajokhoz szokott füle szokatlan recsegést hallott az edzőműhely felől. Amikor odaért, már ropogva lángolt egy vastag gerenda az egyik edzőkályha felett. A műhelyben tartózkodó két segédmunkás is akkor vehette észre a dolgot, mert hirtelen tűzoltók után futottak. Kaltanecker a tüzet nézte, azután a közelben levő olajkályhát, amely minden pillanatban felrobbanhatott, és lassan, egy vödör vízzel elindult felfelé a még forró kemencén. Ezt az utat aztán megjárta még néhányszor, amire a tűzoltók megérkeztek, de addigra csak feketén üszkösödő parázs maradt a lángokból. — Hát ha úgy gondolják — teszi hozzá a másoktól hallott történethez Kaltanecker János —, leírhatják, hogy nekem ez a gyár. Valami érték ugyebár, ami a sajátom, amire vigyáznom kell... get. A munkást oktassa? No, persze, persze. De az egész csak egy vigyázatlan mozdulat. Nem a mozdulatért kár, hanem a támasztókarért, amelyre a fordítva behelyezett anyag nem tud ráfutni, és eltöri. De mi lenne, ha? ... És a támasztókart még aznap kisebbre vették, hogy hibás mozdulat esetén is ráfusson az anyag, ne törjön. A darabszám azonnal felugrott 6 ezerről 20 ezerre, mert nem fordult elő több törés. — Ez lenne a hajnali spekuláció.... — Beadta újításnak? — Ugyan, akkor egész nap csak írkálhatnék.... Azt kérdezte, hogy mi a gyár? Nos, láthatja, a gyár valami olyasmi, amivel együtt kell dobogni a szívnek... pont a 300 darabot lehetett így megmunkálni. Az új géppel egy betanított, munkás könnyedén megcsinál 600 darabot is. Ennek a brigádnak egyik tagja — Fülöp András, aki a munkaidőn túl 60 órát dolgozott a gép befogókészülékének összeállításán — ebben a gyárban lett ipari tanulóból, szakmunkás,, így beszél: — Szeretném, ha minél szebb, minél könnyebb lenne itt a munka, hiszen még legalább negyven esztendőt akarok a gyárban eltölteni... De a kérdésre, hogy mi is aj gyár, lehet azért egészen másfajta feleleteket is kapni. Varga István technikusét, aki most felcseréli a munkahelyét (nem a gyárat hagyja ott, a munkahelyét cseréli fel!) egy másikkal, mert ott idővel száz forinttal többre számíthat majd. Vagy a folyton kérő asszonykáét, aki látogatásunk alkalmával az igazgató előtt is kijelentette: nem fog egy fél órával hamarább felkelni azért, hogy tíz perccel hamarább érjen be a műhelybe... Ők például még nem tudnak kielégítő választ adni a kérdésre: »Mi a gyár?» A többiek már képesek erre, s ezt így is természetes. Abban az épületben a gépek, felszerelések modernizálásán kívül »saját erőből történő emberfejlesztés« is folyik. És ez is a gyár. Fodor Gábor Tűz az edzőműhelyben Hajnali spekuláció Gyár és munkahely A TMK-ban dolgozik egy gyorsfűzők nyaki részének ifjúsági brigád. A saját erőből hajlítását, »bedöntését« autótörténő üzemfejlesztés során matikusan, kézi erő nélkül elkészítettek egy ötletes szer , végzi. Azelőtt kézi nyomással, keretet, amely a »Kukta« fáradságos munka árán na 1961. április 1 A moszkvai közlemény A szocialista tábor vezető politikusainak újabb fontos tanácskozásáról értesült tegnap a világ közvéleménye. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének háromnapos értekezletéről napvilágot látott közlemény ismét határozottan leszögezi azokat a legfontosabb elveket, amelyeken a szocialista országok külpolitikája nyugszik. Ezeknek az elveknek alfája és ómegája egyrészt a szocialista tábor további megerősítése, másrészt pedig a különböző társadalmi rendszerek békés együttélése. A Politikai Tanácskozó Testület értekezletének résztvevői megelégedéssel nyugtázhatták azt, hogy az alig több mint egy évvel ezelőtt megtartott hasonló jellegű tanácskozás óta az eddiginél is gyorsabb ütemben fejlődött a szocialista országok gazdasága, továbbá pedig, hogy a szocialista tábor békés külpolitikája minden téren újabb fontos győzelmeket aratott. E győzelmeken belül az eltelt esztendő egyik legfontosabb jellegzetessége a függetlenségükért küzdő gyarmati, illetve félgyarmati népek nemzeti mozgalmának újabb előretörése. Afrika térképének legfrissebb változásai, a függő országok nemzeti mozgalmának egyre erőteljesebb rohamai ugyanis nemcsak a gyarmati rendszer szétbomlásának impozáns jeleit mutatják, de lényeges hozzájárulást is jelentenek a moszkvai közlemény * ama megállapításához, amely szerint »mérhetetlenül megnőttek a szocializmus és a béke reális erői, amelyek meghiúsíthatják az imperialisták támadó terveit és kivívhatják a tartós békét. E sikereknek azonban talán éppen az a legfőbb jellemzője, hogy az imperializmus meg-megújuló ellentámadásainak tüzében, a hidegháború és a gyarmatosítás erőinek szüntelen, a történelem kerekét megállítani akaró próbálkozásai ellenére jöttek létre. Elég egy pillantást vetni napjainkban Kongóra, Angolára és Laoszra, vagy a Kuba ellen acsarkodó, változatlanul ugrásra készen álló ellenforradalmi erőkre, hogy igen komolyan vegyük a moszkvai közlemény figyelmeztetését az imperializmus háborús előkészületeire, békebontó kísérleteire vonatkozóan. S elég egy pillantást vetni a világ két legnagyobb hatalmának katonai költségvetésére, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok külpolitikája közötti alapvető különbség még szembetűnőbb legyen. Míg Kennedy a napokban a hadikiadások kétmilliárd dollárral való felemelését kérte a kongresszustól, addig az »1960 számokban« címen megjelent moszkvai kiadvány tegnap arról tudósított, hogy az elmúlt tíz év alatt a Szovjetunió katonai kiadásai a költségvetés húsz százalékáról nem egész tizenhárom százalékra csökkentek. A szovjet külpolitika megegyezési készségére világít rá az a lépés is, amelyet ugyancsak, tegnap tett a szovjet küldöttség az ENSZ politikai bizottságában és amelynek eredményeként közös szovjet—amerikai javaslat került a leszerelési vita elhalasztásáról az ENSZ közgyűlése elé. Mert a szovjet politika türelméről tanúskodik az az álláspont, amely szerint a Szovjetunió magáévá tette azt az amerikai érvelést, hogy az Egyesült Államok kormányának időre van szüksége leszerelési politikája új irányvonalának kidolgozására. E türelem és rugalmasság mértékét csak még jobban aláhúzzák a nyugati hatalmaknak azok az időhúzó mesterkedései, amelyekkel az atomleszerelés genfi tárgyalásain akadályozzák továbbra is a megegyezést. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének közleménye talán a legnagyobb hangsúllyal arra a veszélyre figyelmeztetett, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság, illetve a vele kapcsolatos NATO-politika jelent a világ s mindenkeléit Európa békéje számára. Az a tény ugyanis, hogy a nyugati hatalmak az utóbbi időben megsokszorozták erőfeszítéseiket a NATO-nak negyedik atomhatalommá való kiépítésére, szoros összefüggésben van a nyugatnémet militaristák elképzeléseivel. Ennek egyik legfrissebb bizonyítéka Heusingernek, Hitler egykori hadműveleti főnökének kinevezése a NATO állandó katonai bizottságának élére. Ezzel a kinevezéssel ugyanis Heusinger — aki egyike volt a nyugatnémet atomfegyverkezést követelő tábornoki emlékirat aláíróinak — máris »birtokon belül» van. Pontosabban: egyik legfőbb irányítójává válik a NATO-haderők atomfegyverzeteivel összefüggő ügyeknek, az atomfegyverek stratégiai és taktikai alkalmazásának. Ez a tény csupán egy, a nyugatnémet revansisták agresszív előkészületeinek hosszú sorában. Mindez pedig csak aláhúzza a moszkvai közlemény megállapításainak realitását. Például annak a megállapításnak igazát, hogy »Nyugat-Németország a háborús veszély fő gócává válik Európában«. A veszély elhárításának, illetve megszüntetésének a szocialista országok összehangolt s az adott esetben szükségessé váló katonai intézkedései mellett legfőbb biztosítéka lenne a mindkét német állammal megkötendő békeszerződés, úgy, ahogy azt a szocialista országok és elsősorban a Német Demokratikus Köztársaság több ízben javasolta. Bennünket, magyarokat — akik a történelem során oly sokszor szenvedtünk a német militarizmus pusztításaitól — különösen közelről érint a moszkvai közleménynek a német kérdés megoldására vonatkozó része. A többi között ezért is fogadja a magyar dolgozó nép bizakodó megnyugvással a Varsói Egyezmény Politikai Tanácskozó Testületének a szocialista tábor erején és megbonthatatlan egységén nyugvó megállapításait, fontos figyelmeztetéseit és javaslatait. ÚJ TÍPUSÚ CSUKLÓS AUTÓBUSZT állítanak forgalomba április 4-én az Autóbuszüzem főműhelyének dolgozói. Az új busz két IK 620-as típusú kocsiból készült, és mind a négy kereke kormányozható. Az autóbusz 200 személyes, hossza 16 és fél méter (MTI Fotó : Marosi László felvétele) 12. — Ne úgy fogd azt a géppisztolyt, mert meglő! — mondja halkan és aggodalmasan. . — Téged? — Téged! — Hát nem a csövin lő? — A tusáján! Állítsd talpra! Kobi szeretné elmesélni, hogy mi történt a Hektorral, de hirtelen Pityu kérdez valamit. — Te ... De halkan, érted? Ennyi fegyverük van csak? — Nem elég? Pityu fintort vág. — Még sok is. És honnan van? — Bemásztunk hátulról a laktanyába. Lőttek ám! És a Hektor... — Nem ugatott? — Nem. Mert engem látott. Pityu elkomorodik. — Robi, azt hiszem, hogy téged meg kellene pofozni! © Az Újváros- Tóbánya szélén, egy tágas mezőségen épült. Csak a műút köti össze a régi várossal. Ebben az elszakadásban van valami finnyáskodás: a fehér házak külön állnak, s éppen csak a kezüket nyúlják oda öreg testvérüknek. A házak hosszú, ötemeletes téglatömbök. Világosra festették a falakat, óriásira hízott fehér bébik. Utcái nincsenek az Újvárosnak. Négy háztömb négyszögben áll, hatalmas udvart zárva közre. A négyszögeket számozták, a házakat pedig betűvel jelölték. A település szélén már megviseltek az épületek. A falat telefocizták a gyerekek sárral, törötten lógnak az esőcsatornák, és a sarkokat repeszteni kezdi a fagy. A tágas lépcsőházban jönnek-mennek a lakók vedreket, kosarakat cipelnek, nyögnek, szuszognak. Az alagsori mosókonyhában gőz gomolyog, az emeleti gangon rönkfát hasogat valaki. Az udvarokat nyáron parkírozták, a lakóbizottságok teleültették dáliával, muskátlival, szegfűvel. őszre lerokkantak a virágok, a kusza dzsungelben tyúkok kaparásznak. Az udvarok járdáit sóderrel hintették fel; száraz időben a sóder-szemcsék beleugranak az ember cipőjébe és szúrják a talpát, esőben pedig latyakká ázik az egész, téglákat kellett lerakni, azon ugrálnak a járókelők. Jövőre megcsinálják az utat, a betonlapok már ott vannak halomba rakva. A telep szélén még nyers téglaházak emelkednek, azon túl pedig az újabb alapokat ássák. Az Újváros női, terjeszkedik, újabb és újabb területet nyel el a mezőből. Az óváros felé eső oldalon áll a fehér ház, az új tanácsháza. Fehér műkőlapokkal borított épület, betonlábain az egykori kukoricás homokjában áll. A ház földszintjén, a hatalmas betonoszlopok között átfúj a szél. Csak a lépcsőház négyszöge épül körül, hogy az emeletre lehessen jutni. A köznép semmiképen sincs kibékülve, evvel a lábujj a hegyen pipiskedő épülettel. Az első emelete meg pláne üvegfalú, mintha kombinéban állna ott — kilátszik mindene. Feljebb, van csak tisztességes ház formája. Ezt az épületet, a Tanácsházát ostromolják a felkelők. Az első emeletet sikerült meglepniük. Suhancok, kamaszkölykök hada dong körülöttük, akiknek tetszik a felfordulás. Rohangásznak a hivatali szobákban, felforgatják az író-,asztalokat, írógépen pötyögtetnek. Sok a bámészkodó is. A városban valami ájult mozdulatlanság uralkodik, mindenki csak ül, vár, bizonytalankodik. A hivatalok bezártak, a katonaság a laktanyában lapul, Budapest megbénult, Budapest felfordult, előbb ellentétes parancsok érkeztek, aztán napok óta semmilyenek. Akinek a vérét bizsergeti ez a nagy semmittevés, idejön szétnézni, s van, aki itt is ragad. A teherautót üdvrivallgással fogadják a felkelők. A fegyverek gazdát találnak: Klecz bácsi maga köré gyűjti a férfiakat. Pityut felkísérik az emeletre. Bizony, furcsa dolog, hogy őt, aki parancsnoka volt ennek az épületnek, most így kísérik, fegyveresen. Jójárt jegyző — Lili apja —, amikor látja, a vejével hogy bánnak, kékről zöldre változik. Arca szederjes az ijedtségtől, álla remeg, és gondosan stuccolt bajsza fel-alá ugrál. Különben csuda harciasan néz ki: derékig érő bőrkabátban van, karján nemzeti színű szalaggal, amibe bele van ütve valami második világháborús pecsét: »Légoltalom«. Fején tűzoltó sisak — mert ő a városi tűzoltóság feje. Ide-oda rohangászik, minden csoport mellett feltűnik, aztán fut tovább, mindenhol ott van, mintha több példány lenne belőle. Robi alig ismer rá, mikor félrerángatja őt egy sarokba. — Mit keresel itt? — kérdezi tőle szigorúan. — Megmondtam anyádnak, hogy maradjatok otthon. Csak nehezítitek a dolgomat! — Mit tetszik dolgozni? — Hogy mit? Mit is?! Ezt te nem érted ... — A bácsi is felkelő? Jó jártnak ugrálni kezd a szeme az idegességtől. — Halkabban ... Dehogy vagyok felkelő! Csak muszáj voltam evvel a maskarával... Érted? Hogy segíthessek az apádon! — Hol van a papa? — A második emeleten. Látod? Ott fent eltorlaszolták a lépcsőt. Ahelyett, hogy hazamentek volna ... Minek evvel a csürhével ujjat húzni? — A Pityu ... — Az aztán jól megcsinálta! Hogy ilyesmi jusson eszébe, kiszökik, hogy katonákat hozzon ide! Most aztán tessék! Bent vagyunk a pácban ... Mit tehetek érte? — Fel fogják akasztani? — Robi! Hogy mondhatsz ilyet! — A mama mondta! Lövések csattannak a falon, rohanó emberek sodorják el őket. A lépcsőház környéke kitisztul, kétoldalt a folyosóra menekülnek az ostromlók. Fentről lőnek, — Rohanjuk le őket! — ordít Imre. De senki nem mozdul, túl jó célpontot mutatnának. Csak úgy vaktában engednek egyegy sorozatot, a második emelet felé. Vera is előbukkan valahonnan, és felkapja Robit. — Gyere csak! — Hagyj! Tegyél le! — Gyere innen, te kis buta! — Rúgok! De Verának sikerül hátravonszolni őt a folyosó végébe. Ide csak tompán szűrődik el a harci zaj, nem is érdekes így a dolog. Robi rúgkapál, karmol, de Vera keményen fogja őt, az ölébe szorítja. — Robi... Na, roika.. ! Nyughass már... — Eressz! Ehere I .■ssz... A sírás nem segít. Hiába szipog, hiába bömböl, nem tud szabadulni. Álomba sírja magát. Talán néhány óra is eltelik, mire felébred. — Nem, nem engedem! — mondogatja Vera valakinek, és görcsösen szorítja őt. — Ne butáskodj! Nem akarok neki rosszat. Jó járt jegyző van itt, még mindig sisakosan, karszalaggal. — Add ide Robit — mondja Jójárt. — Végre sikerült ezeket rábeszélnem, hogy engedjenek Magoséknak szabad elvonulást. Úgy sem tudják őket kifüstölni nagy véráldozat nélkül. Én megyek fel hozzájuk tárgyalni, meg Imre, a Klecz fiú. De fél, hogy a lépcsőn belelőnek, azért akarja Robit az ölében vinni. Engedd hát! — És ha tényleg belelőnek? — Ugyan! Azoknak is van szemük. — Én mégsem engedem! (Folytatjuk) NÉPSZAVA ttk t 3