Népszava, 1964. május (92. évfolyam, 101–126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
A barátság munkásai Megtaláljuk őket mindenütt, bármerre járunk a hazában. Testvéri, szocialista országok küldöttei ők, ki több, ki kevesebb időre jött hozzánk, hogy segítsen leküzdeni nehézségeinket. Részük van — és nem is kis részük! — sikereinkben, tevékenységük nyomát távozásuk Lengyelek a pi ról fél kilométert gyalogolunk már a Tiszamenti Vegyiművek hatalmas telepén — alig egy évtized alatt nőtt fel a szolnoki pusztában —, amikor kísérőnk pirosra míniumozott tornyokra és nagy, faállványzattal behálózott csőszerkezetre mutat. — Itt épül az új kénsavgyárunk Lengyelországban tervezték, onnan jön folyamatosan a berendezés, amelyet lengyel szakemberek útmutatása alapján szerelnek fel a magyar munkások. A kis tanácsadó-brigád vezetője, Ryszard Piwocki, éppen Budapestre ment. Czeslaw Moryzon kazánmérnökkel a csővezetékek között találkozunk, ahol a hegesztőknek magyaráz valamit. — Nincs honvágyuk? — kérdem. Tréfásan szívére teszi a kezét, színpadiasan sóhajt, aztán elhárítja a kérdést: — Erről inkább Matysek kollégámtól érdeklődjön. Náluk három hete Tudós gép. Az ügyvitel gépesítéséhez — amely nélkül egyre nehezebbé válik nagyvállalataink munkája, hiszen a »hagyományos módszerek« már nem alkalmasak sok százezer adat rövid idő alatt történő feldolgozására — Csehszlovákiától kapjuk a lyukkártyarendszerű, »tudós« gépek egy részét. Ezek igen érzékeny, bonyolult szerkezetek. Üzemben tartásukhoz szervizhálózat és külön erre a célra kiképzett szakemberek kellenek, akikből egyelőre nálunk még kevés van. Ám amíg megerősödünk, ebben is segítenek csehszlovák barátaink. Három műszerészük is dolgozik egyszerre az Autó- és Alkatrészkereskedelmi Vállalat gépi adatfeldolgozó állomásán. Ez nemrégiben alakult, egyes helyiségeit még most építik. A gépeket azonban már átköltöztették korábbi, ideiglenes helyükről a korszerű, új gépterembe. — Engem éppen ezért kért kölcsön a vállalat Bratislavából — mondja Ludovic Horvat műszerész-technikus. — Az ilyen áttelepítésnél a legnagyobb óvatosság mellett is előfordulnak kisebbnagyobb zökkenők. Mi, akik a gépeket készítettük, könnyebben felismerjük a hibaforrást és segítünk, hogy mihamarabb jól működjenek. Társai, Vostry Miroslav és Krejci Antonin, rendszeresen kijárnak mindenhová, ahol üzemük, az Aritma-gyár konstrukcióit használják a magyar vállalatok. — Itt most három gépet alakítunk át »univerzálissá« — magyarázzák. — Ezeken a jövőben már nem kell kézzel lepötyögtetni az adatokat, hanem csak a lyukszalagot kell betenni, erről automatikusan elkészíti a gép a kártyát. Magyar műszerészek állnak mellettük, tanulják a »mesterfogásokat«. Aránylag könnyen, hiszen cseh kollégáik készségesen megmutatnak, elmondanak nekik mindent. Közben nemcsak szakmai kérdésekről esik szó — a labdarúgásról is. — Nagyon szeretnék meccsre járni — súgja Kolonicska Ferenc műszaki munkavezető. — Még több mérkőzésre eljutnának hét közben is, ha nem után is őrzik épülő gyáraink, új gépeink, a tőlük átvett jó módszerek nyomában fakadó eredményeink. Bemutatunk közülük néhányat. Nem is tehetnénk ezt alkalmasabb időpontban, mint ma, amikor a munkát és a dolgozók összefogásának eszméjét ünnepeljük. Iszlai gyárban született az első gyerek. Gratulálni szeretnénk Eugéniusz Matyseknek. »Az imént a szárítótornyon volt« — mondják a szerelők, de ott már hiába keressük. Végül is a vasúti sínek mentén találkozunk vele. A Lengyelországból érkezett legfrissebb rakományt nézegeti. — A gyerek? Fiú, és ekkora — mutatja két kezével. (Ó, apai büszkeség! Hiszen még nem is látta...) Mégsem a honvágyról beszél, hanem a magyar munkásokat dicséri, ő a gépi berendezések szerelését irányítja és nagyon elégedett a munka tempójával, minőségével. — Azt akarjuk, hogy legalább öt évig ne legyen szükség semmiféle javításra, folyamatosan működhessen a gyár. Barátok vagyunk, s ez különösen jó munkára kötelez, igaz? — így érzem én is — bólint meggyőződéssel Moryzon ek doktorai lennének olyan lelkiismeretesek ... Négy óráig tart a munkaidejük, de hat előtt ritkán mennek haza. Gábor bácsi nem búcsúzik »Gábor bácsi mondta, rá pedig érdemes hallgatni ...« De sokszor hallható ilyesfajta érvelés az országban mindenütt, ahol kőolajfúró szakemberek beszélgetnek! A nevezetes »Gábor bácsi« — Gavril Ioszifovics Bobrisev szovjet fúrómérnök, a Kőolaj- és Gázipari Tröszt tanácsadója — öt éve él a magyar olajmunkások között. Már hazafelé készülődik, nemsokára lejár a szerződése. Szeretném, ha summázná, milyen eredményeket ért el, de ő igen erőteljesen tiltakozik. — Az eredmények az itteni dolgozók felkészültségét, alkotókedvét bizonyítják. Én csupán segítettem a magam módján, minél gyorsabban üzembe helyezni a szovjet gépeket, elterjeszteni az új, jól bevált technológiai eljárásokat. — Jó, ne keressük hát az érdemeket, rögzítsük csak a legutóbbi öt esztendő változásait. Erről már szívesen beszél, olyan lelkesen, szeretettel, ahogyan csak olyan ember tud, aki maga is kőolajvidéken született és nőtt fel. Legérdekesebb az, hogy egy-egy fúróberendezés évi átlagteljesítménye 1958-tól máig 8300 méterről 14 170 méterre növekedett. Ez Európában kimagasló teljesítmény! Közben meghonosodott itt is a turbófúrási eljárás, amely kemény kőzetben kétszer, olykor négyszer is gyorsabb a réginél. A fúrási sebesség növekedése természetesen idő- és pénzmegtakarítást jelent. Gazdasági szempontból az sem közömbös, hogy immár Magyarországon is sikerül »megfogni« a lakótelepek, üzemek alatt rejtőzködő, s műszaki felkészültség hiányában azelőtt hozzáférhetetlen olajkincset, az irányított ferde fúrás bevezetése révén. Az eljárás szakmai ismertetése a Bányászati Lapokban jelent meg nemrégiben. Szerzője ennek is G. I. Bobrisev, csakúgy, mint a Turbófúrási Kézikönyvnek... A napi, gyakorlati teendők mellett arra is jutott ideje, hogy szaktanfolyamokat tartson a magyar mérnököknek, technikusoknak, fúrómestereknek, és értékes szakkönyveket írjon számukra. Hatalmas munkabírását, ruganyos mozgását, barátságos, ránctalan arcát látva, az ember nem is hinné, hogy Gábor bácsi hamarosan hatvanéves. — Hazamegyek a Kaukázusba, de nem búcsúzom! — mondja. — Onnan is levelezek a magyar kollégákkal. Nyelvtant is viszek magammal, hogy tökéletesítsem nyelvtudásomat. És ha bárkinek szüksége van véleményemre, tanácsomra, hazulról is a legnagyobb örömmel állok rendelkezésére. Mint magánember, mint barát. Hiszen csak a kiküldetés ér véget meghatározott időben. A barátság soha! (miklós) 1964. május 1 Falu a város nyomában Mosonmagyaróváron egy rideg, hivatali szobában, a járási tanácsnál beszélgetünk örömről, gondról, tavaszi munkáról, városról és faluról. Ez utóbbinál megállunk és vitázni kezdünk arról, hogy mennyire közeledik ma már a városhoz a falu, mi az, amiben a különbséget még megtaláljuk. Először az öltözködésről beszélnek a helybeliek, de nemcsak ők, máshol is ezzel mérik a haladást, mert ez a legszembetűnőbb. »Régen évtizedekig sem jutott le a városi divat fa- Lenyűge: Az öltözködés valóban azt az anyagi helyzetet tükrözi, legalábbis részben illusztrálja, amellyel a falusi emberek rendelkeznek. De véleményem szerint mégsem ez a leglényegesebb a magyar parasztság életében, hanem az az alapvető társadalmi változás, amelyen a falu átment. A dolgozó parasztság számára új társadalmi és gazdasági körülményeket teremtett szocializmust építő népünk s ez maga után fura — mondja a mosonmagyaróvári házigazda. — Később, évekkel ezelőtt már néhány esztendős késedelemmel a falu is követte a várost. De ma, szinte egyszerre hódít a divat a fővárosban, a megyeszékhelyen és a falvakban.« Sopron megyében azt is elmesélték, hogy egy vasárnap délután a korzón nehéz lenne megállapítani, hogy ki a városi és ki a falusi. Pedig néhány évtizeddel ezelőtt már a harisnyáról is leolvashattuk, hogy honnan származik viselője. Jó példa vonta a kulturális felemelkedés igényét is. A napokban Balatonbogláron jártam. Az állami gazdaságban rengeteg környékbeli ember dolgozik. Sokan régen ezen a vidéken voltak cselédemberek és most itt rangot, tudást szereztek maguknak. A beszélgetés lényegét egyetlen mondatban lehetne összegezni: itt bárkivel beszéltem a termelésről, mindenütt üzemi, ipari dolgokra emlékeztető fogalmakkal találkoztam. Üzemi keretek kialakításáról, árutermelésről, gépekről beszéltek, s ezzel együtt egy szocialista közösség problémáiról, ügyeiről, gondjairól. Nagyüzemi gondjaik vannak tehát a parasztembereknek állami és szövetkezeti gazdaságokban, mintegy négyezer üzemben, lényegében az egész falusi lakosságnak. A régi kisparcellák, félholdak helyett százakról tárgyalnak, s arról, hogy ezek a száz és száz holdak géppel, vegyszerrel, tudománnnyal és technikával miként hoznak többet. Dánszentmiklóson láttam ennek a forradalmi átalakulásnak egyik lenyűgöző példáját. A híres Micsurin Tsz főagronómusa szerette volna két évvel ezelőtt a vegyszeres gyomirtást bevezetni. A tagság egy része nem akarta, s igen sokan kételkedtek az új eljárásban. A főagronómus azt kérte, engedjék meg 300 holdon. Nem szívesen, de beleegyeztek. S ahogy nőtt a kukoricadzsungel — 20—22 000 tő egy holdon, a régi 8000 helyett —, az emberek titokban járták a határt nézni, hogy tényleg gyommentes-e a föld és valósággal földön kúszva haladtak, hogy kételyüket maguk mögött hagyják. ÚJ VILLAMOSVONAL átadásával teljesítik felajánlásukat a Fővárosi Út- és Vasútépítő Vállalat dolgozói. Határidő előtt, május 1-re átadják a forgalomnak a Bosnyák teret és az Erzsébet királyné útját összekötő Nagy Lajos király úti új villamosvonal-szakaszt. Képünkön: Farkas Mihály és Horváth István felsővezeték-szerelők az új vonalszakasz utolsó fázisán dolgoznak (MTI Fotó : Kovács Gyula felvétele) A titkár tekintélye Hogy az ember jól találja meg a helyét a világban, ahhoz megszámlálhatatlanul sok mindennek kell hozzásegíteni. Szerencsésnek mondhatja magát az, akit már zsenge legénykorában jó vágányra állítanak a felismerések. Ebben a dologban mondja magát szó-Az emlékezetes nap óta, hogy levetette a gimnáziumi formaruhát és maga elé kötötte a földig érő kovácskötényt, eltelt vagy harminc év. Biró Nándor életében ez a harminc esztendő sok, különlegesnek mondható eseményt nem hozott. De ha eseményekben nem is váltogatták az évek során egymást a különlegességek, Biró Nándor ez idő alatt nagyon szép emberi felemelkedést élt meg. Biró Nándor tizenegy éve a Transzvill szakszervezeti bizottságának titkára, munkájáért e napokban a »Szakszervezeti munkáért« kitüntetés arany fokozatával jutalmazták. A kitüntetés, amelynek hírét én vittem el hozzá, kezdetben erősen zavarja a beszélgetést Biró Nanencsésnek Biró Nándor is, aki ugyan negyedikes gimnazista korában még igen sok dologgal nem volt tisztában a világból, de szülői akarat ellenére búcsút mondott az iskolának, és beállt inasnak az apja falusi kovácsműhelyébe. Etetés bár kitér minden kérdés elől, ami a személyével kapcsolatos, de szerencsére hamarosan mindketten megfeledkezünk a hírről, s azontúl már az emberi munka értelméről vitázunk abban a jó tavaszi napsütésben, amelyben a közeli műhelyek gépzúgása is a nyitott ablak mögött muzsikáló dongó hangjára csöndesedik. Kevéssel azután, hogy a A kölcsöne — Ma már nincs önmagában álló szakszervezeti munka — mondja. Az évek során olyan légkört teremtett az üzemben, amelyben ma már természetes dolog, hogy a szakszervezeti tisztségviselők is hozzáértően törődnek a gazdasági ügyekkel: hadifogságból hazaérkezett, egy falujáró autóbusz elakadt Székesfehérváron a ház előtt, ahol Biró Nándor lakott. Látván a motor körüli tanácstalanságot, segítséget ajánlott, és megjavította a rossz motort. Az autóbuszon a Transzvill munkásai utaztak és a munka befejeztével nagyon komolyan meginvitálták a jó szemű munkást, hogy menjen el hozzájuk dolgozni. Biró Nándor azóta nem változtatott munkahelyet, csak beosztásokat. A szakmunkásból művezető, majd munkaügyi osztályvezető, végtére pedig — a gyáriak bizalmából — szakszervezeti titkár lett. A sokféle tanfolyam után legutóbb érettségi vizsgát tett, munkájához szükséges ipari-közgazdasági technikumot végzett ség alapján . Aki nem gondolja végig a dolgot, könnyen a szememre vetheti, hogy nálunk a termelés háttérbe szorítja az érdekvédelmet. Csak azt mondhatom erre, amit őszintén hiszek a szakszervezeti munkáról: a munkás érdeke, hogy jobban éljen. A több fizetés feltétele a jobban szervezett munka, a folyamatos termelés. A szakszervezeti munkásnak azzal is kell törődnie tehát, hol adhat többet a gyár mindennapi munkájához. A gondolatsor megvilágítására elmondja Bíró Nándor, hogy saját munkájában annyira együtt van mozgalmi munkája a termeléssel, hogy éppúgy napra készen tájékozódik a gyár dolgairól, mint bármely gazdasági vezet korábbi munkaügyi vezető gorombaságaira igen sokat panaszkodtak a munkások. Fővébként tisztelték, mert kitűnő képességű ember. Amikor egyre sűrűsödtek a panaszok, a szakszervezeti bizottság megvizsgálta az ügyet, s arra az elhatározásra jutott, hogy az osztályvezetőt le kell váltani. Az igazgató, miután meghallgatta az érveket, egyetértett a javaslattal. Azóta eltelt néhány év. A leváltott vezető munkáját figyelemmel kísérte a szakszervezeti bizottság, s amikor megbizonyosodtak emberi változásában, újra vezetőnek javasolták. A felelősséggel elkészített javaslatot ismét figyelembe vette a vállalat igazgatója. — Mert — magyarázza — egy vezetőnek nem a beosztása, hanem az emberi értéke ad tekintélyt. Jő, s azokkal olyan kapcsolata alakult ki, amely természetessé teszi az állandó konzultációkat, a tanácskérés rendszerességét. Mindezt a kölcsönösség alapján. Arról a tekintélyről pedig, amelyet az egymást segítő munka teremtett a szakszervezeti bizottság számára, beszéljen egy történet, amely éppen a közeli múltban vett végérvényesen jó fordulatot. Ebben jelentékeny része van a szakmai tudásnak. Biró Nándor régen elkerült a műhelyekből, de nem távolodott el a munkától, a munkásoktól. Rendes szokásai közé tartozik, hogy ha lemegy a műhelyekbe — bár beteg a lába s a társai gyakran korholó szavakkal küldik pihenni — a legapróbb munkáról is alaposan faggatózik. — Enélkül úgy érezném magam, mint aki megsiketült. Mozdulataiban is, szavaiban is, elégedetlen ember. Azt mondják róla, gyakran hirtelen haragú is. — Miért szokott boszszankodni? — Nem bírom elnézni a rosszat. Emberi tulajdonságnak ez éppen nem rossz. Diósdi László A kitüntetés Nem szereti a rosszat NÉPSZAVA Kultúra és fény De ezek az emberek aztán elkezdtek tanulni, mert hiába csak az akarat, ha a tudással nem párosul. Ha filozófus lennék, azt hiszem, nagyszerű lehetőség támadna most a lét és a tudat kölcsönhatásáról, a gazdasági alap és az ezt követő szellemi felépítmény viszonyáról beszélni. Azok, akikről most szó van, nem mindig bogozgatják tudományosan saját helyzetüket és nem is gondolják, hogy mennyire élő bizonyítékai a marxista elmélet számos tételének. Ugyancsak a mosonmagyaróvári vitapartner kezdte bogozgatni, hogy milyen sokan tanulnak ma már falun, ő csak azt a tényt említette, hogy megnövekedett a tanerők száma és a lehető legtöbb helyen szakosított tanárok tanítanak már. Ritkaságszámba megy és a múlt fájdalmas örökségének tartják, hogy egy-egy tanyasi iskolában osztatlan rendszerű oktatás folyik. A kultúra, amely fényt visz az emberek fejébe, világosságot a gondolkodásba, azonban nemcsak így hat. A falusi ember közösségben él és közösségben dolgozik és nem gyűjt többé zsugori módon, önmagától és családjától a falatot is megvonva, hogy még egy fél hold földdel többet »ragaszthasson, és több legyen a juss, nagyobb legyen az ok az örökösöknek a civódásra, a pereskedésre, a gyűlölködésre. A megkeresett pénzből, amely jóval több, mint a múltban és amelyet mindenki a végzett munkája után kap, a gyerekei tanítására is költ a falusi család — de meg kell mondani, még nem mindenki a szellemi előrehaladásért, hanem olykor csak azért is, hogy a többiektől ne maradjon le az ő gyereke. Egy későbbi beszélgetés során valaki felhívta a figyelmemet arra, hogy a parasztemberek régebben még felszólalni sem mertek, zavarban voltak, ha nagyobb közösség előtt kellett szólniuk. S ma? Előttem van a zagyvarékasi Béke Tsz tervtárgyaló közgyűlése, ahol felelőséggel szólalnak egymásután a férfiak és nők. Látom őket, ahogyan papírra jegyezgetve számolgatják, hogy jár jobban a közösség, ha így, vagy ha amúgy döntenek. Vajon ő, Rékáson, vagy a Mátra környékén, de bárhol az országban, gondoltak e ők maguk is arra, hogy nemcsak a mindennapi falat lesz a gondjuk, hanem ők, mint felelős tényezők nagy vagyonok fölött rendelkeznek? S gondolták e azt, hogy eljön az az idő, amikor nem a pénz dönti el, hogy ki mennyit ér, hanem az, hogy ki hogyan tud dolgozni, kinek mennyire szívügye a közös jövő? S vajon gondoltak-e arra: a falusi nagy családok gondja nem az lesz, hogy az egy cipőben mikor melyik gyerek menjen iskolába, hanem az, hogy minden gyerek a képessége és vágya szerint tanulhasson? Nem, azt hiszem a parasztember nem gondolt két évtizeddel ezelőtt még ennyire. Nem, mert ha reméli is, ilyen távlatokig nem is engedte fantáziáját. Félt felébredni. S íme ez az ébredés elhozta a vágyat, s viszi, egyre közelebb ahhoz a célhoz, amelyet a munkásság önmagának is kitűzött. Felemelkedés A dunántúli falvak még ma is, és hosszú évtizedekig külsőségeikben is hordozzák magukon az emberek egymástól való elszigeteltségét. Magas kerítések, elzárt udvarok mutatják, hogy mennyire befelé élt azelőtt a parasztember. Az új házak, a modern és kényelmesre épített otthonok már nem húzódnak kőkerítés mögé, hanem virágoskerttel körülvéve, betekintést engednek a családok környezetébe is. A falvakat járó ember, a ma szociográfusa, falukutatója rengeteg ellentmondást találhat még. Sokszor kísért a múlt a fejekben, és küzd az újjal, a jóval, amely talán átmenetileg le is marad egy-egy helyen. De ugyanakkor ott vannak az ezrek, akik tanulnak , gépekkel, vegyianyaggal dolgoznak, új szakmákat sajátítanak el, új emberekké válnak. Felemelkednek s megtanulnak a közösségben bánni egy olyan érzékeny műszerrel, mint az emberi lélek. S tanítanak arra, hogyan kell építeni az új életet, a jövőt. Újból és újból úgy érzem, ez a legnagyobb lépés, amely közelebb hozza a várost a faluhoz. Lendvai Vera 3