Népszava, 1965. április (93. évfolyam, 77–101. szám)

1965-04-01 / 77. szám

Bugaci romantika, bugaci változások — Miért van az, ha felmegyek Pestre és azt mondom, bugaci vagyok, mindenki a gulyajárásról, a csikósok száguldásáról érdeklődik? Azt hiszik, úgy van most is, mint régen? — kérdi tőlem, a városból j öttől, Csajbók Teréz töprengve. Valóban, miért is emlékeznek még ma is az emberek így a régi pusztai romantikára, és miért nem beszélünk mi magunk is többet a máról. És mondják is. Igaz, hogy a pusztai ember szótlan, de ha összehasonlítást kell tenni, megered a nyelve. — Kecskemét városhoz tartoztunk. A város vezetői szerettek volna idetelepíteni kis- meg nagybirtokosokat, de nem maradtak meg. Elűzte őket a sivó homok. Elillant innen mindenki, még mielőtt mindenét eltemeti a homok. Úgy csúfolták ezt a környéket: Ulancsfalva. — Amikor jött a parancs, hogy külföldiek érkeznek, meg más méltóságok —mondja most az állami gazdaságból egy férfi —, akkor mi már tudtuk, be kell öltözni bő gatyába, csikós- vagy pásztorruhába. Jött a kocsimenet, mi meg kísértük őket két oldalról. Olyan volt, mint egy cirkusz. Hajtottuk a vadat... Már akinek sikerült így is keresethez jutni. Mert amikor volna miről szólni? — Csak azt ne mondják nekem, hogy az romantikás volt — szól a bugaci születésű Pálinkás József tanácselnök-helyettes, aki kisbojtár volt Pusztaházán. — A régi pásztorért sanyarú sors volt. Romantika? Műromantika, de az sem nekünk, hanem a külföldieknek, meg az uraknak. Elmondja azt itt bárki, hogyan éltünk itt a pusztában, a szegény nép igyekezett valami kis pénzhez jutni. — Ki kell nézni az ablakon — mondja Kurucz Bálintné, aki idestova huszonöt esztendeje tanít a faluban. — Ott, ahol azok a házsorok láthatók, még 20 évvel ezelőtt is pusztaság volt. Csak homok, homok, homok, amely lefogja a kocsikereket, nehézzé teszi az ember lábát, s külön meg kell tanulni járni benne. Sinkó Sándorné, az iskolaigazgató felesége, aki maga is 25 esztendővel ezelőtt kezdett tanítani a faluban, végigélte ezt a változást. Hamarjában nem is tudja, mivel kezdje a felsorolást. Mégis a két orvost, a gyógyszertárat említi, aztán az óvodára hívja fel a figyelmet , amely egy évvel ezelőtt nyílt meg. És szerényen, utoljára, az iskolákat, így, többes számban. Nyolcvannégy éves édesanyja közbeszól: két mehetett a pásztorember, amíg egy újabb házat látott. Ott született, élt, gyereket hozott a világra, onnan kísérték a temetőbe. A szövetkezeti tagság 80 százaléka ma is kint él még a tanyákon, bár házak, utcák sora épült fel az elmúlt két évtizedben. Így nehéz kialakítani a nagyüzemi gazdaságot és nehéz közéjük vinni a kultúrát. A bugaciak küzdelmes életet folytatnak és az átlagnál jobban megküzdenek a változásért. De annál értékesebb, annál drágább számukra. Villany 1956 óta van. Olvashatnak könyveket, 300 újság jár a faluba és harmincnál több a televízió. Régen hónapok teltek el, míg más emberrel találkozott a pásztor. Ki kérdezte tőle, tud-e olvasni? Ma szégyelli, aki nem tud írni, olvasni. Idős emberek ülnek az iskolapadban. Annyi volt itt az analfabéta, vagy ahogy itt említik, a fél-analfabéta, hogy fel sem tudták mérni. Egy fiatal tanítónő elmondotta, hogy a tüdőszűrésnél (hogy pusztított itt régen a tbc!) ők is segítettek a kartonok kitöltésében. Megkérdezték mindenkitől, hány osztályt végzett, tud-e írni, olvasni. Akkor döbbentek rá, hogy néhány öreg »csal«, azzal dicsekszik, írástudó ő is, pedig csak a nevét tudja leírni, azt is az unokájától tanulta titokban. — Kellene nekünk egy GAZ-kocsi és hozzá egy utánfutó áramfejlesztővel — mondják sóhajtva a tanácsházán. — Hét tanyasi iskolánk van, ebből hatban nincs villany, mert 10—14 kilométerre vannak a központtól. A saját áramfejlesztővel ki tudnánk vinni a filmeket, előadásokat tarthatnánk. Igaz, nem panaszkodhatunk, mert eljönnek a tanyasiak a kultúráért akármilyen messziről és akármilyen időben. Urancsfalva 1965. április 1 Fürdőváros —* Fürdőváros lettünk és ezt írja meg mindenképpen. Mindenki nevet, de a néninek igaza van. Bugacon tisztasági fürdőt építettek, ahova a helybeliek bérlettel járnak. Ez is egyik eredménye annak, hogy már nem Kecskemét város 27 kilométerre eső hatalmas pusztája Bugac, hanem 1948 óta önálló község, saját költségvetéssel és az embereknek saját elképzeléseik, vágyaik szerint formálják. De ahhoz, hogy a vágyak teljesüljenek, hogy elképzelések szülessenek, kultúra teremtődjék, hogy önkiszolgáló bolt legyen, gazdasági alapot kellett teremteni. Ez volt a legnagyobb ütközet. Szembeszállni a természettel, amely száz és száz éven át egyhangúan, de konokul uralkodott. A homokkal, amely lehúzta az ember lábát. Az első csatát az állami gazdaság nyerte meg. Nem gabonával kezdte, azzal itt nem mennek előre, hanem szőlővel, gyümölccsel, aprómagtermesztéssel, takarmánnyal. A gyümölcsös és a szőlő változtatta meg a vidéket, s ezzel együtt az emberek életkedvét is. Az ad most igazi romantikát a bugaci népnek, hogy látja az állami gazdaság 700 holdas gyümölcsösét, amely az idén már termőre fordul, látják, hogy a főagronómus milyen paradicsomot varázsolt, s azóta körülötte mindenki őt utánozza a törpe almafával. S látják a szőlőt, amely ugyancsak hálás a ráfordított munkáért. A termelőszövetkezetben is telepítettek már 350 hold szőlőt és kétszer egymásután 50—50 hold gyümölcsöst. És mire e sorok megjelennek lapunk hasábjain, már az idei telepítés utolsó barackfáját is elültették a bugaci tszben. . Ezt a példát követik az alacsonyabb típusú szövetkezetek is. Az Új Remény 80, a Szőlőgyöngye 73, a Búzavirág 30 hold szőlőt, az Aranykalász 50 hold őszibarackost telepített az idén és így megy ez mindenütt!.. Kellene egy GAZ — Ennek a vidéknek a legnagyobb baja — mondja ismét Pálinkás József —, ugyancsak a múlt bűnéből fakad. A külterjes élet tanyavilágot teremtett, arra épült itt minden. Kilométere- Thália puszi Igen, most újra eljönnek, mert március 31-e óta ismét működik a kultúrház. Ezt eredetileg 1958 decemberében adták át rendeltetésének. Sajnos, lelkiismeretlen emberek építették és két év múlva már életveszélyessé vált a 400 személyes — mint kiderült, nagyon szűkre szabott — kultúrház. Akkor — úgy beszélnek erről Bugacon, mint a legszebb időkről, hiszen eljöttek hozzájuk a kecskeméti és a pesti színé-,szék — tömegek álltak még az utcán is és hallgatták Madách vagy Katona József szavait. Aki ott volt, hallotta egy ízben, amint Tiborc keserű szavai közepette egy öreg pásztorember felkiáltott a színpadra: »így volt ez pontosan nálunk is, hallják-e.« Végre ismét áll a kultúrház. Megmozgattak mindent, hogy újra kinyíljanak Thália bugad ai szentélye szentélyének kapui. Országgyűlési képviselőjük, Csik Antal, az állami gazdaság igazgatója, nemcsak a mezőgazdasági kultúrát terjeszti Bugacon, hanem messze vidékre elutazott, hogy a kultúrházhoz megfelelő gerendákat szerezzen. A változások gondok és küzdelmek között születtek, ám annál értékesebbek ... Minden új létesítményhez úgy ragaszkodnak, mintha ezer éve ott lenne. Pedig csak a juss volt meg,amiért pereskedni kellett és az tartott ezer esztendeig. És talán úgy kerek a történet, ha azt is megmondjuk, miközben a bugaci ember megtanult új életet teremteni a homokon, az is életszemléletévé vált, hogy nem szabad alázatosnak lenni senkivel, hanem őszinte, nyílt, segítő szándékkal közeledjék egyik ember a másikhoz. Lendvai Vera NÉPSZAVA . Keresztesi Béla ismét belépett a szakszervezetbe A visszanyert bizalom Béla bácsit, teljes nevén Keresztesi Bélát, az egész gyárban becsülik szakértelméért, pontos, megbízható munkájáért, egyenes jelleméért. Tudják, amit mond, mindig szívből mondja és adott szavát nem másítja meg még apró-cseprő ügyekben sem. A Személy- és Kisteherjavító Vállalatnál dolgozik mióta csak hazajött a hadifogságból Ma is ugyanabban a műhelyben, ahol 1948-ban kezdte. Brigádvezető és az üzem egyik legjobb munkásává lett az évek során, amire utal az is, hogy már hétszer kapott kiváló dolgozó címet, illetve jelvényt. Miért kellett mindezt előrebocsátani? Naponta választ adni a dolgozóknak Mert furcsa, hogy Béla bácsi csak most, 1965-ben kérte a felvételét a szakszervezeti tagok sorába. Illetve... Kiderült, hogy már volt szakszervezeti tag, de 1962-ben kilépett. De hiába kérdezem, faggatom, kitér a válasz elől, másfelé kanyarítja a beszélgetést. — Tudja, nem elég dolgozni, képviselni a tagságot Tájékoztatni is kell az embereket arról, mit és hogyan tevékenykednek az érdekükben. Ez ugyanolyan fontos, mint a jó képviselet. — A taggyűléseken nem számoltak be a tisztségviselők a végzett munkáról? Nem beszéltek arról, hogyan hallatták hangjukat a bérrendezéskor? Mit tettek a munkahelyek tisztaságáért, a munkakörülmények javításáért? Hogyan szervezték és osztották el az üdülőjegyeket? Milyen lehetőségeket nyújtottak a tanulni vágyóknak, és hogyan segítettek a különleges anyagi és egyéb gondokkal küszködőknek? — Dehogynem. Ez egymagában azonban nagyon kevés. A szakszervezeti vezetőknek nemcsak taggyűléseken kell érintkezniük a tagsággal. Naponta lent kellene járni a műhelyekben és választ adni a felmerülő kérdésekre, nem pedig egy évben egyszer vagy kétszer a taggyűléseken elmondani a beszámolót. — A szakszervezeti vezetők nem jártak le a műhelybe? Hiszen voltak, akik a műhelyben dolgoznak és ezért néhányan csak ellátogatnak oda. — Nem mondom, hogy nem voltak ilyenek. De ismertem egy szb-tagot, aki velem együtt dolgozott a műhelyben és csak a választáskor tudódott ki, hogy tagja volt a szakszervezeti bizottságnak. Nem okolom, hiszen akkoriban én is bizalmi voltam és én se tudtam tájékoztatni a csoportomat semmiről. Szedtem a tagdíjat, más megbízatásom nem volt. Pedig lett volna miről beszélgetni. Akkoriban tértünk át a teljesítménybérről az órabér-rendszerre. Komoly viták voltak a besorolásoknál. Engem azonban bizalmi létemre se vontak be a megbeszélésekbe. Meghívtak a taggyűlésre — Ezért lépett ki a szakszervezetből ? — Mondjuk. — Mondták, hogy lépjen vissza, agitálták? — Eleinte igen, de már vagy két éve nem szólt senki. — Miért éppen most kérte a felvételét, az újraválasztás után? — Régóta bántott a dolog, de a magamfajta öregember már makacs — mondja mosolyogva, azután ismét elkomolyodik, s mielőtt újra beszélni kezdene, szemüvegét is megigazítja. — Meghívtak a vezetőségválasztó taggyűlésre és ott hallottam, mit, hogyan csinált az elmúlt két évben a szakszervezeti bizottság és láttam azt is, kiket választott meg a tagság. Ezért léptem vissza. Az üzemben régebben is eredményesen dolgozó szakszervezeti bizottság volt. Tény azonban, hogy a munkájuk nem sok nyilvánosságot kapott. Most amikor már erre is gondot fordítanak, tapasztalják az előnyeit. A megfelelően tájékozott bizalmiak magyarázatot tudnak adni a munkásoknak az üzemet érintő intézkedésekről, tervekről, gondokról. Jól tudják, például a vállalatvezetőség és a szakszervezeti bizottság idén többek között jó néhány tervet dolgozott ki a fizikai munka könnyítésére. Értem dolgoztak — Nálunk épül már a görgősor, hogy ne kelljen emelgetni a nehéz motorblokkokat — mondja Béla bácsi, igazolva, hogy már ő is tájékozottabb, mint régebben. — Most tehát, hogy jobb a tájékoztatás, nagyobb a bizalom is? — Igen. De a bizalomhoz személyes szimpátia is kell. Az szimpatikus, aki jó munkát végez és rendes ember. Mondhatom, a jelenlegi szb-tagok mind ilyenek. Lehet, a régiek is ilyenek voltak, én azonban nem voltam róla meggyőződve. Most azonban volt egy kis lelkiismeretfurdalásom is. — Miért? — Mert én azon a taggyűlésen hallottam arról is, hogy értem is dolgozott az a szakszervezet, amelyikből kiléptem. Nem szeretek adós maradni, különösen így, ha az egész tagságot kell a hitelezőmnek érezni — mondja még mosolyogva, azután felszabadultan nevet, mint aki súlyos tehertől szabadult. Ügy is van. Talán a legnehezebbtől sikerült megszabadulnia: a bizalmatlanságtól. Lepies György 3 Láthatatlan energiaforrás Nem a legalkalmasabb időpontban keresem fel szűk kis irodaszobájában Martin Jakabot, a Hajtómű- és Felvonógyár Fehérvári úti egységének tűzrendészért felelősét »Hivatalos« teendői mellett mostanában a szokásosnál több a társadalmi munkája is. Elő kell készíteni a felszabadulásunk 20. évfordulójára rendezendő ünnepségeket, s amint a géppel írt ütemtervből látom, a műsor összeállításáról, a terem feldíszítéséről és sok egyébről a szakszervezeti bizottság kultúrfelelősének kell gondoskodnia . Tulajdonképpen már nem is én vagyok a kultúros — mondja a sovány, ősz hajú, élénk mozgású férfi. — Csak az utódomat helyettesítem, aki szegény, egy idő óta betegeskedik. Jómagam 1955-től egészen a nemrégiben megtartott választásig viseltem ezt a szép tisztséget, de ezúttal már kértem, ne válasszanak meg újra. „Utódom könnyebben kezdje“ — Megsokallta a fáradságért tíz év után? — Nem. Csakhogy 57 éves múltam, így hát még a következő választás előtt nyugdíjba megyek. Felajánlottam, hogy az utódomnak mindenben segítek, s három év alatt elegendő ideje lesz, hogy rendben átvegyen és megtanuljon mindent. Gondoltam, ez sokkal jobb megoldás, mintha az én távozásom után váratlanul, átmenet nélkül kell valakinek átvennie a reszortot. Úgy, mint ahogyan annak idején én cseppentem bele ... Martin Jakabnak bizony nem volt könnyű a kezdet. Előzőleg jó néhány évig bizalmiként működött, ezalatt szerzett ugyan némi gyakorlatot a szakszervezeti munkában, az új megbízás azonban mégis váratlanul és — úgy érezte — felkészületlenül érte. A lakatosszakmában dolgozott, a gyári kulturális élethez addig csak annyi köze volt, hogy énekelt a vegyes karban. (Mindmáig lelkes basszistája a kórusnak.) Aztán egyik napról a másikra irányítania kellett nemcsak az énekkart, hanem a tánccsoportot, a színjátszó együttest, a könyvtárat is. * — Az első években, amikor még nagyon hiányoztak a tapasztalatok, sohasem mentem haza este hét-nyolc óra előtt. Mire meg úgy-ahogy belejöttem a dolgokba, szétzilálódott mindaz, amiért dolgoztam. Az ellenforradalom alatt felbomlottak a csoportok és egy ideig más, fontosabb dolgunk volt, mint ezek életre keltése. Azért persze, amint lehetett, hozzáfogtunk. Csakhogy közben sok táncosunk, színjátszónk elment, mások meg családot alapítottak, azért nem vállalták a további munkát. Rájöttünk arra is, hogy a reprezentatív csoportok fenntartása nekünk nagyon költséges, nem is egészen célszerű, ezért lassanként új vizekre eveztünk. Szakköröket hoztunk létre, fejlesztettük a könyvtárat és előadások rendezése helyett inkább a dolgozók tanulásával, továbbképzésével kezdtünk foglalkozni. Mindezt meg kellett megint tanulni. Korai öröm Egyebet is kellett: helyet szerezni. A fotósok, a bélyeggyűjtők korábban hol egyik, hol másik iroda sarkában jöttek össze, a könyvek is hozzáférhetetlen zugokban halmozódtak fel. Martin Jakab érezte, hogy ez a helyhiány minden további fejlődés kerékkötője Nem is nyugodott addig, amíg nem vált valamennyi gazdasági és társadalmi vezető szívügyévé az ő nagy álma: a helyi »kultúrkombinát«. Végre ennek felépítésére is sor került. Egy időközben kiürült épületrészt közel egymillió forintos költséggel átalakítottak, itt kapott helyet a közben négyezer kötetre gyarapodott és állandóan fejlődő könyvtár, ide költözhettek a szakkörök és a nyugdíjascsoport tagjai. Pompásan bebútorozott, televízióval, rádióval ellátott klubteremre és egy 400 személyes, beépített színpaddal rendelkező előadóteremre is futatta a helyből és a pénzből. 1962-ben vették át az új helyiségeket a gyár dolgozói. — Úgy éreztem, nem kaphattam volna ennél szebb jutalmat eddigi munkámért. Az öröm azonban korai volt. Néhány hónap múlva összevonták a vállalatot, s mivel mi lettünk a központ, átmenetileg minden kultúrhelyiséget igénybe vettek a irodának. Megint éppúgy küszködtünk, mint azelőtt. Most meg, hogy felépült az új irodaház, és visszakaphatnánk végre a helyiségeket, födémcserét végeznek az ebédlőben. Amíg az elkészül, az előadótermünkben folyik az ebédeltetés. Ha ennek vége, kezdhetem majd a harcot azért, hogy újra kifestessék... Akárhogy is, kiverekszem, hogy a kórus 15 éves fennállásának jubileumi hangversenyét augusztus 20-án már a nagyteremben tarthassuk! Hány újrakezdés, menynyi nehéz küzdelem, sziszifuszi erőfeszítésnek tűnő munka ... Mégsem találom a fásultság, kedvetlenség nyomait sem sűrűn barázdált arcán, sem mély hangjában. Ellenkezőleg. Arca felderül, hangja fiatalosan zeng, amikor megjegyzi: — Azért a világért se higgye ám, hogy nincs öröm ebben a munkában! Tudja, mikor érzem, hogy nem hiába dolgozunk, hogy lassan bár, de érünk el eredményeket! Amikor például látom az énekkarban az anyát, aki három gyereket nevel tisztességgel, becsülettel, mégis részt vesz minden próbán, mert a dal immár hozzátartozik az életéhez. És a férje — egyszerű munkásember — megérti, természetesnek találja ezt. Jólesik találkozni a három hajdani analfabétánkkal is, akik ma már könyveket olvasnak. Vagy azzal a mérnökjelölttel, akit itt beszéltünk rá, hogy ne elégedjen meg a hat általánossal. Megízlelte a tanulást, és eljutott a főiskolára is. A főnök közbeszól Most izzana vallomássá a beszélgetés, de félbeszakad. Martin Jakabot sürgősen elhívják. Ellenőrök érkeztek, nem lehet várakoztatni őket. Alig csukódik be mögötte az ajtó, főnöke, Cseh István elégedetlenül csóválja a fejét . Túlságosan szerény volt a Martin kolléga, nagyon keveset beszélt az érdemeiről — mondja. — Ez az egyik legnépszerűbb ember az üzemben, nemcsak kulturális ügyekben, hanem mindenféle gonddal-bajjal is felkeresik a dolgozók. Vele kapcsolatban gondolok mindig arra, hogy mi éppen a legrendesebb emberek teljesítőképességével élünk vissza, túl sok terhet rakva vállaikra. Martin bácsi is félelmetesen sokat dolgozik. Hosszú ideig pártbizalmi is volt. Üzemi munkája sem kevés — ráadásul társadalmi munkában az önkéntes tűzoltókat is oktatja —, ezenkívül hallatlanul lelkiismeretesen végzi műszak után a szakszervezeti teendőket. Képzelje el, közben ő maga is két évig levelező oktatásban vett részt: megszerezte a tűzoltótiszti képesítést, hogy még nagyobb szakértelemmel láthassa el a tűzrendészeti feladatokat. Nem akarom befolyásolni a riportot, de úgy érzem, ennek is helye lenne benne. Sokszor nem is értem, honnan veszi ez a látszólag gyenge fizikumú ember ezt a rengeteg energiát? Mi hallja, hogy ennyit fáradozzon? Bizonyára mások is eltűnődtek már ezen a gyárban. Kérdéseikre egyértelmű választ adhat az az emléknép, amelyet talán éppen ma délután nyújtanak át Martin Jakabnak. Abból az alkalomból, hogy húsz esztendeje tagja a pártnak. (miklós)