Népszava, 1966. május (94. évfolyam, 102–127. szám)

1966-05-12 / 111. szám

A vándor zászló nyertesei A döntő­­ a vásárlók elismerése A Közértnek van a leg­nehezebb dolga. Minden szolgáltató cég közül neki jut a szerepek legnehe­zebbje. Hiszen a Közért a figyelem szakadatlan pergőtüzét állja. És hogy miként állja, annak leg­illetékesebb megmondha­tója a vásárlóközönség. Ezért vélekedik így Ros­tás László, a XI—XXII. kerületi Közért Vállalat igazgatója: — Nagyon örülünk a Szaktanács és Miniszter­­tanács Vörös Vándor­zászlójának. Teljesen nyu­godt lelkiismerettel azon­ban csak akkor nyugtáz­hatnám, ha meggyőződ­nék róla, hogy vásárlóink is nekünk ítélik ... Ennek felderítése elég nehéz. Sőt! 170 ezer em­bert sorra kérdezni, ho­gyan vélekedik az őt ki­szolgáló 1182 eladóról? Ez szinte lehetetlen! Leg­mindezt szükséges volt elöljáróban hangsúlyozni. Azért, mert ebből nyil­vánvaló, hogy a vásárlók véleményének megisme­rése itt nem csupán jám­bor óhaj. Azokat azonban, akik elbírálják a vállalat mun­káját, egyéb szempontok is vezérlik. Helyes szem­pontok. És a XI—XXII. kerületi közért ezeknek a szempontoknak is meg­felel. Teljesíti kötelezett­ségét „felfelé” is. Ponto­sabban: megvalósítja a reá kiszabott feladatokat, a tervet. Ezt már könnyebb kéz­zelfoghatóan bizonyítani. Nézzük például a legbe­szédesebb számok egyikét, az áruforgalom mutató­ját: a második ötéves terv időszakában 25,5 száza­lékkal gyarapodott. Ugyanennyi növekedést alábbis alapos, hosszadal­mas közvéleménykutatást igényel. Bár­­ a közvéle­ménykutatást nem ezzel kezdené a vállalat. Nem tudom, hogy a vándor­zászló elnyerési feltételei között milyen helyet ka­pott, a vásárlók szemében azonban nagy súllyal esik latba, hogy a XI—XXII. kerületi Közért boltveze­tői, intézői és csúcsveze­tői is rendszeresen részt vesznek a tanácstagi be­számolókon. Hogy itt is közvetlen benyomásokat szerezzenek a lakosság véleményéről. Azután szinte közszel­lemmé vált, hogy a leg­nagyobb bűn, helytelenül reagálni a vevők pana­szaira. Ha szükséges, osz­tályvezetők járnak el egy­­egy kifogás okának tisz­tázásában és megszünte­tésében, írhatunk a termelékeny­ség javára, a létszám ugyanis öt év alatt össze­sen három fővel szaporo­dott! A gazdálkodási eredmény — magyarul: a nyereség — 64,4 százalék­kal nőtt. Mindezt a már emlí­tett azonos létszámmal, lényegében változatlan, illetve kisebb bolthálózat­tal érték el! És éppen az utóbbi két tényező teszi különösen értékessé az eredményt. Közelebbről egy ötlet, egy szellemes ötlet. Nem valami agya­fúrt, világraszóló felfede­zés. Inkább olyasmi, amit „Kolumbus tojása”-kép­pen emlegetnek. Az ötlet lényege, célja: azonos boltban, adott lét­számmal több vevőt ki­szolgálni. Természetesen gyorsabban, jobban­ gondolák mellett és a raktárban egyaránt. Ezzel a módszerrel si­került — szaknyelven szólva — azonos eladótér mellett fokozni a bolt át­eresztőképességét. Vagy­is: gyorsabbá tenni a ki­szolgálást. És még vala­mit: a leltározást. A rak­tár állandó rendbentartá­­sának, a reszortok elosz­tásának tulajdonítható, hogy például a Villányi úti 11498-as számú önki­­szolgáló boltban azelőtt száz, most 44 túlórát kí­ván a leltár. És ugyancsak az átszer­vezés tette lehetővé az Az igazgató szerint ezek a közös megbeszélések rendkívül fontosak. A ve­zetés demokratizmusa nélkülözhetetlen. Ez érvé­nyesül, amikor a boltve­zetők, a szocialista bri­gádvezetők, a kiváló dol­gozók összeülnek és meg­vitatják egy-egy elgondo­lás gyakorlatba ültetésé­nek helyességét, lehetősé­gét. — Ezt nem szabad mel­lőzni —­ vallja az igazga­tó. — Különösen olyan vállalatoknál nem, ahol 820 főnyi törzsgárdára tá­maszkodhat a vezérkar. Mert ha mellőznénk véle­ményüket, a legfontosabb tényezőtől, az ő közremű­ködésüktől fosztanánk meg önmagunkat. A gyarapodó feladatok gyarapodó aktivitást kí­vánnak. A XI­. kerület la­kosainak száma nőttön­­nő. A harmadik ötéves tervben felépülő lakóte­lep 30.000 léleknek ad ott­hont. A két kerület lélek­­száma egyedül ezzel a úgynevezett egyenlőtlen munkaidő alkalmazását. Azt az okos, rugalmas be­osztást, amely lehetővé te­szi, hogy a csúcsforga­lomban több kiszolgáló álljon a vásárlók rendel­kezésére. A vállalat vezetősége úgy értékeli, hogy a vá­sárlók panaszainak csök­kenésében oroszlánrésze van ennek az átszervezés­nek. De az eredménnyel korántsem elégedettek. Éppen úgy, mint eddig, sűrűn összejönnek meg­tárgyalni a tapasztalato­kat, a tennivalókat, „tétellel” eléri a 200 ez­ret. A létesítendő négy ABC áruház és két szu­­perett bolt magában ,nem fedezheti a növekvő igé­nyeket. A munka színvonalá­nak kell emelkednie első­sorban. A kulturált ki­szolgálás általános tér­hódítása a feladat. A panaszmentes mun­ka — ahogyan az igazgató mondja. Ezért dolgoznak megfe­szített erővel a XI—XXII. kerületi Közért vezetői, törzsgárdája. Eredménnyel. Ennek el­ismerése volt a vándor­zászló. Amit ők jelképe­sen értékelnek. Mintha a 18 ezer közértes nevében kapták volna. De hogy mégis ők kap­ták, abban a helyes szer­vezés, gazdálkodás mellett mégis valami másnak van oroszlánrésze. Annak a szerénységnek, amely mindenekelőtt a vásárlók elismerésére tart igényt. Lukács Mária Kolumbus tojása Amit nem szabad mellőzni Ki-ki uralkodik - a maga frontján Így került, sor a bolti munka átszervezésére. Az egyes üzletek adottságai szerint felmérték, hogy az eladókra milyen termé­szetű és mennyiségű munka jut. És hogyan le­het egy-egy területért egy-egy alkalmazottat sze­­mély szerint felelőssé ten­ni. Az egyéni felelősség természetesen nem önma­gáért való dolog. Az elv érvényesítése csak akkor helyes, ha mindkét fél jól jár. Ha a vásárló elé­gedetten távozik és ha az eladó is megtalálja számí­tását. Tehát, ha a felelős­ség vállalása anyagi, bér­­konzekvenciákkal jár. Ilyen újfajta értelme­zésű „divide et impera” elvet vezettek be. Min­denki »uralkodik« a sa­ját frontján, ki a fűszer, ki az ital, ki a konzerv­­fronton, a pult mögött, a György Ferenc: Hogyan lett a varjúból repülőgép ? Aki pedig a termé­szetet nem szereti, az menjen a legelőre! Ez volt Haba tanár úr­nak, a beregszászi gim­názium természetrajzta­nárának nagyvakációra bo­csátó kijelentése. 1909-et írtunk. Jómagam akkor evickéltem át a negyedik gimnázium szörnyű aka­dályain. Nos, az egész osztály — még Fuchs és Baksay is, a két szinjeles, akik pe­dig tehát »imádták« a ter­mészetet — kivonult a le­gelőre! De nem »legelni«, amit Huba, tanár úr azok­nak a »barmoknak« aján­lott, akik beszekundáztak természetrajzból. Hát ak­kor miért vonult ki a le­gelőre testületileg, sőt lel­­kületileg az osztály? De tartsunk sort. Láttuk most Budapes­ten az új Közlekedési Mú­zeumot. És közlekedés­ügyben úgy állunk, hogy akinek kedve (és pénze) van hozzá, Budapestről, csaknem 1000 km órán­kénti sebességgel, nyolc­tíz óra alatt Amerikába repülhet. Akár százötve­­nedmagával, egy óriásgé­pen. Útközben, ha jólesik neki, fekve hanyatlik el pompás foteljében, nézi az óceánt, miközben a szép, fiatal régi kisasszony — vagy ha úgy jobban tet­szik: stewardess — egyre­­másra hordja a szája ma­gasságáig a legfinomabb ételeket s italokat. Hogy miért kell ezt így leírni? Majd később kiderül. Akkor nyáron, 1909 jú­liusában történt az óriási, a hihetetlen, nem remélt, csodálatos esemény: Louis Blériot 37 éves francia mérnök-pilóta a maga barkácsolta kis repülőgé­pével 28 perc alatt átre­pülte a La Manche-csator­nát! Vagyis mintegy 80 km-es óránkénti sebessé­get ért el. Blériot arcképe megjelent az újságokban. Eszményi hősünk fordítva viselte a sapkáját, a »sim­­lijével« hátrafelé. Hogy miért, azt akkor még nem tudtuk, de mi, diákok, mindenesetre fordítva vi­seltük a sapkát. Blériot volt akkor a mi szemünk­ben minden idők legna­gyobb embere. De most már térjünk vissza a legelőre. Miután lefizettük a pirulákat, ott áll az egész negyedik osz­tály a holmi madzaggal el­kerített térség körül, de Beregszász városának meg a környéknek népe is ki­vonult a hihetetlenül hangzó hírre, amit kézzel mázolt, jókora plakátok hirdettek: KVASZ ANDRÁS saját készítményű repülőgépével felszáll a Vásártéren! A legelőnek az a része ugyanis vásártérként szol­gált. (Márpedig »a mi Blé­­riot-nk« csak nem írhatta a — szintén sajátkezűleg készült a plakátjára, hogy a legelőn száll fel. »Vásártér«, az mégiscsak jobban hangzik.) Egy szó, mint száz: ott álltunk és bámultuk a GÉPET és a PILÓTÁT, oly mondhatat­­lan izgalommal, hogy pél­dául Gajdos, aki most is megbukott természetrajz­ból, lenyelte az ádámcsut­káját. Igen! Ez igaz! Ott áll a sasmadárnyi gépecske előtt Kvasz András ma­gyar repülő! De várjunk. Hátha csak akar, csak szándékszik repülni... — Amíg nem repül, ad­dig nekem nem repülő — jelentette ki Fuchs, a szín­jeles. Kvasz András ott áll a gép előtt, s valamit ma­gyaráz a város előkelősé­geinek. Ezek az urak a madzagon bénul állnak, mert ők nem fizettek, ők a­ városvezetőség. A piló­ta fordítva viseli ócska, olajos sapkáját, pontosan úgy, mint Blériot. Na­gyon sovány, valóban »sasarcú« fiatalember. Most vége a magyará­zatnak. »Lássuk a med­vét!« — kiáltja szelleme­sen az árvaszéki ülnök. Kvasz András odalép a gépecske orrához. Forgat egyet azon az enyvvel sa­játkezűleg ragasztott lég­csavaron. A parányi mo­tor ott fityeg a lécek kö­zött és azt mondja: pfuuu. Vagyis, hogy meleg van. Végre bedurran, pöfékel, s a légcsavar forog veszet­tül, az urak kalapja lerö­pül a fejükről, valahány. Most tudtuk meg hát, miért kell fordítva visel­ni a sapkát. Lám, a piló­tának fején maradt a sap­kája. Már be is mászott az ülésre, az valami sá­­medli egy lécdarabon. A pilóta orra egy kicsit ola­jos. A motor harákolva dur­­rog, a légcsavar forog, mint a veszett fene. És a gépmadár elindul! Két vé­kony biciklikerekén gurul, mind gyorsabban, és íme! Őrjöngő diadalüvöltésünk közepette a kerekecskék felemelkednek a legelőről, akarom mondani, a vá­sártérről! A pilóta int a népnek, Péterfi, a gimná­zium legjobb futója már­is elhagyta a repülőt, de nem szaladhat előtte to­vább, mivel a pilóta­­ egyenest a közeli kukori­cás felé fordítja gépét. Ott még sokkal magasabbra, tán vagy nyolc méterre is felemelkedett, ám — mi­közben mi, a stréber Ha­lasi indítványára, éppen a himnuszt kezdtük volna énekelni — a motor el­hallgatott, a gépecske megbillent, s pémi, szi­takötőszerű, szelíd vergő­dés után simán lezuhant a kukoricásba. Odarohantunk százan is. Hál’ istennek, a pilótának nem esett baja, de néhány léc eltört, a kukoricaszá­lak kilyuggatták a szárny­felületeket, a produkció­nak vége volt. Ám láttuk, saját szemünkkel láthat­tuk, hogy — miként ezt a jelenlevő fizikatanárunk magyarázta: — A levegőnél nehe­zebb tárgy felemelkedett a levegőbe. Márpedig ez a lényeg. A lényeg az volt, hogy jó Kvasz András ott va­­kargatta a tarkóját a for­dított sapka alatt. — Sajnálom. Ez bizony gyakran előfordul. Nincs pénzem különb motorra. Szóval kiderült, hogy azért fordul mindig, mind­járt és mindenütt — ahol »bemutató« repülést tart­va szedi a hatosokat — a kukoricás felé, mivel a kukoricaszárak mérséke­lik a zuhanást. Ahol nincs a közelben kukoricás, ott nem is tart bemutatót. Amikor már a közönség szerteszéledt, jómagam, a szerencsétlen pilótán szí­vemből szánakozó kis­diák, ott lábatlankodtam körülötte. — Segíthetek valamit, pilóta úr? Megsimogatta a fejemet, amitől csupa olaj lett a kobakom. — Énrajtam nem lehet segíteni, fiam. Aztán szóba elegyed­tünk, s én félénken meg­jegyeztem: — Kevés volt a bevé­tel ... Miből él, Kvasz úr? — Úgy érted, hogy mit eszem? — Azt... azt is ... — Varjakat lövök csúz­lival, a Rákoson. — Ahá! Értem! Abból, ahogyan a varjú lezuhan, tanulmányozni tetszik, ho­gyan kell úgy lezuhanni, hogy életben maradjon. — Csacsi vagy, fiam. Hiszen a varjú dögölve zuhan le. A varjút én azért csúzlizom, hogy megegyem. Azon élek. Varjúlevesen. Már régóta Amióta csak repülök. Saj­nos, a húsát nehéz meg­rágni. Olyan, mint a gu­misarok. Pedig olykor, ha akad tüzelőm, három nap, három éjjel főzöm ... Mindezek után fella­poztam a Horthy Miklós dicsőséges uralkodása ide­jén megjelent Révai Kis Lexikont. Blériot-ról van négy sor. De én tovább lapoztam, a K betűre, mert Kvasz Andrást, a repülés ősidejének ma­gyar hősét kerestem. Kva... kva ... kva ... kva... kva ... — mo­tyogom keresés közben, mint a béka. Itt van! Ben­ne van! »KVASZ, a sör­höz hasonló orosz ital, malátából, lisztből v. ke­nyérből készül.« Varjúból csak leves­ ké­szül. Kár. 1966. május 12 Automatizált üzemellenőrzés Az egyre magasabb fo­kú automatizálási igényt a Villamos Automatika In­tézet mind nagyobb bo­nyolultsági fokú berende­zésekkel elégíti ki. A FÉ­TIS II. adatgyűjtő-üzem­ellenőrző berendezés cik­lusosan letapogatja a mé­rőhelyeket. Az üzem érté­keit (nyomás, hőfok, át­­ömlési mennyiség) digitá­lis jellé alakítja, majd a berendezésbe előzetesen betárolt határértékekkel hasonlítja össze. Túllépés esetén a hibahelyet soron kívül jelzi és kiírja. A hibakiírások­­­kívül a berendezés Ugyancsak vil­lamos írógépen, sörnyom­­tatóval és szalaglyukasz­tóval időnként kiírja az összes analóg mérési ér­tékeket és állapotjelzése­ket, vagyis »naplózást« vé­gez. A FÉTIS II. a BNV-n a VILATI pavilonjában mutatkozik be működés közben. (Sz) NÉPSZAVA 3­ ­ »A kutatások eredmé­nyeit nálunk igen lassan vezetik be ...« — hallot­tam a panaszt a közel­múltban nem egy tudomá­nyos kutatótól, akik új ipari konstrukciókat, mű­szereket vagy termelési el­járásokat dolgoztak ki. Vajon így van-e? Elbeszélgettünk erről Dénes Miklós és Borszéki Sándor főmérnökökkel, akik a KGM műszaki fő­osztályán e terület gazdái. Nemrég épp ilyen helyzet­­felmérést folytattak 1964- re vonatkozóan és ennek dokumentációi, illetve in­formációik módot nyújta­nak a tények elemzésére. césekkel, a Műszeripari Kutató Intézet pedig már 80 százalékát. Helyes te­hát, hogy a KGM évről évre növelni igyekszik a szerződéses témák ará­nyát. Célszerűnek látszana azonban, hogy a nem szer­ződéses, távlati témákra is valamiféle írásba foglalt együttműködés alakuljon ki a leendő felhasználóval. Fokozottabb nemzetközi eredmény — hasznosítási nehézségekkel A KGM területén 16 ön­álló kutatóintézet és 31 gyári kutatórészleg műkö­dik. Az előbbiek 1047, az utóbbiak 988 témával fog­lalkoztak, s ezek mintegy 10 százalékán — nemzet­közi együttműködéssel. A kutatásokra összesen majdnem 550 millió forin­tot fordítottak. A 2035 té­mából még 1964-ben 1011- et (49 százalék) eredmény­nyel zártak le, s 602 ki­sebb jelentőségűt még az évben be is vezettek; 170 (9 százalék) sikertelen ma­radt; 854 téma kutatása és hasznosítása viszont áthú­zódott 1965-re. A felmérés azt mutatja, hogy főleg az intézeti eredmények bevezetése, hasznosítása ütközik ne­hézségekbe. Pedig éppen ezek a jelentősebbek és költségesebbek, s ipari al­kalmazásuk is nagyobb késés . Az említett 28 témát ép­pen ez a veszély fenyege­ti. A Szerszámgépipari Művek Fejlesztő Intézete például közel két és fél­milliós költséggel eredmé­nyesen kidolgozta a csúcs­­nélküli- és furatköszörű korszerűbb, kísérleti pél­dányát. Együttműködő, felhasználó vállalatot azonban csupán a kutatás végső szakaszán jelöltek ki részükre. Ezért a ta­valy előtt elkészült beren­dezést csak jövőre kezdik majd kísérletileg felhasz­nálni. Az elavulási veszély persze akkor is jelentkez­het, ha idejében kijelölték a felhasználót. Igen,gyak­­ran ugyanis nem kielégítő az intézetek és a vállala­tok közti kapcsolat. A vál­lalatok például általában olyan témákat igényelnek, amelyek hamar hasznosít­hatók. A távlati fejlesztés­­ben ugyanis már nem eléggé érdekeltek. Az in­tézetek viszont inkább olyan munkát végeznek, amelyek távlati célokat szolgálnak és amelyekre haszonnal járna. Az intéz­zeti kutatások mintegy fe­le már 1964-ben ered­ménnyel végződött, de 34 m­áig sem került beveze­tésre, hasznosításra, közü­lük 28 a rossz előkészítés miatt , bár kidolgozásuk­ra 17 300 000 forintot köl­töttek. A kutatások száz­millióihoz képest ez ugyan nem nagy összeg, mégis érdemes az okait közelről megnézni. Amilyen természetes bi­zonyos kutatások siker­te­­­lensége, olyan társadalom­ellenes a sikeres kutatá­sok eredményeit felhasz­nálatlanul hagyni, vagy a bevezetésükkel akár csak késlekedni. Annál is in­kább, mert a tudományos és műszaki fejlődés mai tempója, az újabb felfede­zések, eljárások — hamar semmissé teszik a régiek értékeit, elavulás tárgyi, illetve személyi adottságaiknál fogva ké­pesek. Az üzemek azonban nem kívánnak részt ven­ni e távlati elképzelések formálásában, ezért mű­szaki kapacitásukkal nem is készülnek fel idejében a kutatási eredmények al­kalmazására, bevezetésé­re. Néha szerepet játszik ebben a gyári kutatók­­ri­valizálása is. Sajnos, erre jellemzőbb az egymással szembeni féltékenység, mint az egészséges versen­géssel is párosuló együtt­működés. Pedig ez utóbbi mindnyájukra kötelező lenne, mert kutatásaikat súlyos állami, pénzek te­szik lehetővé. Az ilyen káros jelensé­gek néha olyankor is ér­vényesülnek, amikor az intézet és a vállalat kuta­tási szerződést kötött. Ál­talában azonban az ilyen szerződések jól segítik az együttműködés kialakítá­sát, erősödését. Az intéze­tek például 1965-ös költsé­geik átlag 48 százalékát fedezték kutatást szerző­ együttműködést A kutatási eredmények késői bevezetésénél ob­jektív okok is közreját­szanak. Különösen a nemz­­zetközi együttműködéses témáknál, amikor késik egy dokumentum, vagy valamilyen jóváhagyás. Némely kutatási ered­mény hasznosítását las­sítja,­­hogy alkalmazásuk­hoz drága új gépek, mű­szerek beszerzése szüksé­ges és gyakran külföld­ről. Emiatt olykor szin­tén elavulnak költséges kutatási eredményeik. A Híradástechnikai Ipa­ri Kutató Intézet jelentős anyagi ráfordítással sakk­­filmkondenzátorok kuta­tásával is foglalkozott. Közben derült ki, hogy az NDK-ban e témával már sokkal előbbre jutottak, s így a magyar eljárás hasznosítására már nem kerülhetett sor. Ez újabb bizonyság a KGST-n be­lüli még nagyobbb mérvű információcsere fontossá­gára. És arra is, hogy a tudományos, műszaki ku­tatásban még tovább kell szélesíteni a nemzetközi szocialista munkamegosz­tást és együttműködést. Káros konku r rendű­imre Az viszont már hazai fonákság, ami a Műszer­ipari Kutató Intézettel történt. Több mint négy­milliós ráfordítással el­készítették a 24 csatornás, mágneses jelrögzítésű szeizmikus berendezést, a amely a geofizikai, illetve­ az olajkutatások egyik­ nélkülözhetetlen eszköze. Noha ebből jelentős ex­portra is számíthatnánk, gyártására mégsem ke­rült sor. Az Eötvös Ló­­ránd Geofizikai Intézet ugyanis nem javasolta, mert a saját elgondolásai szerint ugyanilyen célú készülék kutatását kezd­te meg — bár tudnia kellett a Műszeripari Ku­tató e korábbi témájá­ról... És miközben meg­akadályozták az elkészült berendezés gyártását, a saját készüléküket mind­máig nem fejezték be. A Geofizikai Intézet eb­ben az esetben nem a népgazdaság érdekei sze­rint járt el. Esetleg jobb­nak talált elgondolásai­kat közölhették volna a Műszeripari Kutatóval, mintsem hogy új, költsé­ges kísérletezésbe kezdje­nek. Nálunk megenged­hetetlen, hogy bármely in­tézmény állami pénzen a presztízs érdekei szerint vagy konkurrensként vi­selkedjék. A versengés persze a kutatómunkánál is hasznos, de sosem fa­julhat idáig. Az új mechanizmusnak a fokozottabb és tudato­sabb együttműködés erő­sítését is szolgálnia kell majd dinamikusabb anya­gi ösztönzőivel. Ennek kell megteremtenie az üzemek anyagi érdekelt­ségét is abban, hogy min­den vonatkozásban meg­gyorsítsák az új kutatási eredmények bevezetését, alkalmazását. Bár a gaz­dasági vezetők egy része a korszerűsítés nem azon­nal realizálódó hasznát még nem képes kellően értékelni — részben mai mechanizmusunk, részben rövidlátásuk miatt —, azért a milliókba kerülő kutatási eredmények al­kalmazását már ma is nagyobb céltudatossággal és felelősséggel kell elő­mozdítaniuk. Szenes Imre Félmilliárdos kutatások a mérlegen

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék