Népszava, 1969. május (97. évfolyam, 99–124. szám)
1969-05-01 / 99. szám
Kilenc emelet boldogsága később Eflejével fordult az idő, amióta beköltöztek a látók a Lakatos utcai lakótelep utolsónak felhúzott épületébe. Kilenc emelet boldogsága sütötte át akkor az otthonok falait s e sorok írója akkor beszámolt a fészekrakásról. Egyetlen eseményt ismerek azóta életükből: ennek a háznak az ötödik emeletéről zuhant le egy három és fél esztendős kisfiú a nyáron, de szerencsére a kupacokba hordott porhanyót homokon nem érte sérülés... Az építkezések szokásos — ezúttal áldásos — rendetlensége helyén most már fű zöldül, a betonjátszótéren fiúk rúgják a labdát. Egy éve is a házfelügyelőék foglalták krónikába az új ház jellemzőit — a lakók átlagos életkora harminc év, s csaknem valamennyien Kispestről ideszármazott munkásemberek — a sort ezúttal is velük kezdem. Földszint Baksa Ottóék. Villanyszerelő-házfelügyelő házaspár. A negyvenegynéhányéves asszony — akkor még kislánynak, Jutkának várt — első édesgyermeke, Tamás rúgdalódzik egy náluk időző szomszédasszony karján. Nyolchónapos. — A doktor néni is alig tud megválni tőle — nyugtázza boldogan az asszony a kisfiú szépségét dicsérő szomszédasszonyi szavakat A ház? Baksáné most is kész a statisztikával: ketten költöztek el egy év alatt, nem bírták a magas rezsit. (A lakások szövetkezetiek.) Most is vár valaki kisbabát, a második emeleten meghalt a nagymama, a tavalyi egy autótulajdonos megmaradt magnak, motorja azóta sincs senkinek, viszont hűtőszekrényt gyakran szállítanak haza. Két esküvő is volt: két fiútestvér nősült a negyedik emeletről. L emelet Itt tavaly Pappéknál jártam. Most nincsenek itthon. Maradéktalanul boldogok voltak akkor ... A kisfiúk a szomszédgyerekkel játszik a lépcsőházban. Gelencsérek csemetéjével. Hívogat is a gyerek, dicsekszik, hozzánk tessék jönni, mi mindig itthon vagyunk. Szurtos Peti, de majd kicsattan az egészségtől. II. emelet Batizék. Feketében a fiatalasszony, ők temettek. — Odaadnánk a lakást is már az édesanyámért... Életük megváltozott Most hajnalban kelnek, későn fekszenek, az eljáró, dolgozó emberek nagymamához szokott életrendje teljesen felborult. Egy hirtelen jött szívroham vitte el az egészséges nagymamát , a tizenkét éve béna nagypapa ápolóját. III. emelet Máté család. A családfő vizsgára készül, de míg meghallgatja a rádióból a híreket, a most érkezett Világatlasszal pihen. — Akkor is, most is elégedettek voltunk, vagyunk a feleségem egy közelebbi munkahelyre került, enynyivel még jobban is. IV. emelet Osváth Jánosék. Tavaly csupasz padlón jártam náluk, most nincs egy kockányi hely sem szabadon. Egyik szőnyeg a másikat éri. Függöny került az ablakokra is. A férfi — gépkocsivezető — viszont munkahelyet változtatott, oka volt rá, némi nézeteltérés a kilométerórák körül, de — ahogy ő mondja — takarja már ezt a feledés. Súlyos beteg is volt a nyáron, mert lábon hordott ki egy tüdőgyulladást. De a mostani helyzetüket ismét „lekopogja”. V. emelet Pintynek. Betanított munkások. Az asszony: — Lement az adósság, bútort vettünk, jól megy a gyereknek az iskola, mit soroljak még? — Nyaralás? — Nem megyünk sehova. Békésből jönnek a bátyámék, még nem látták az új lakást. Ezen az emeleten Simonékhoz is becsengetek. Attilára vagyok kíváncsi, a szerencsés kisfiúra. — Gyere csak, te űrhajós — hívja az anyja mosolyogva. Attila szőke vasgyúró, eleven, mint a csík, s máris meghív a nagymamához Kárpét-Ukrajnába, ahová szombaton viszi a vonat látogatóba a családot. ő is, a mama is szovjet állampolgár, de itt vertek gyökeret a magyar papánál. VI. emelet Andáék. Tisztviselők. Három piros szegfű illatozik a televízión. A tizenkettedik házassági évfordulójukat ülik. — Bosszúság? — kérdezi a férj. — Olyan könyvek árát szállították le, amelyek közül nekünk már sok megvan. Más? Ez már gond! Még mindig nem kaptunk telefont. A feleségem sokat túlórázik, szeretné a két fiút eligazítani bentről ilyenkor. Nyári álom, amely talán az idén megvalósul: két hét Szász-Svájcban, négyesben, sátorban és egy szép, olcsó NDK-függöny. VII. emelet Szuromiék. Gépkocsivezető — munkás házaspár. Mindenórás már az aszszony, a kétéves kisfiúval járó három itthoni évet így majd megtoldja még kettővel. Tavaly óta egy tévével gyarapodtak, részletre ugyan, de most már belevágnak a hűtőgépbe is. A kisfiú asztmája is elmúlt, tavaly még nem bírta a távfűtést. VIII. emelet Toplákék. — Munkás mind a kettő. A férfi: — Többszörösen kitüntetett vasesztergályos vagyok, selejtmentesen dolgozom, de úgy érzem, a fizetésemben ez nem mutatkozik. De hagyjuk az anyagiakat. Az elismerés még jobban hiányzik. Aztán a fiam, mielőtt ide költöztünk volna, tiszta jeles volt, itt meg valahogy megtört, 4.6—4.7. Adósságunk nincs, bánatunk se, a sportot szeretem, be is írattam a fiam a Vasas labdarúgó szakosztályába. Ne siessen, az akváriumot azért nézze meg, tavaly még nem volt... IX. emelet Bánfalviék. Autószerelőápolónő házaspár. — Hatszáz forint béremelést hozott nekünk ez az év. A feleségemnek kétszázat, nekem négyet. Megvan belőle a nyári rezsi. Ezt a két képet vettük tavaly óta 1300 forintért. Nem sajnáltam értük a pénzt, örökös darab, én szeretem ezeket a színeket, nem tartom giccsnek. Most kezdünk gépesíteni. De már csak készpénzért veszünk mindent, nem akarunk részlettel küszködni. Más érdemleges igazán nem történt velünk Az ember természetéből, meg az élet rendjéből fakad: ami egy éve még jó volt, ma már kevés. Új vágyak, új tervek születtek a kilenc emeleten is. Kinek egy telefon hozná meg az örömet, kinek egy hűtőszekrény, kinek a vállalatnál hiába várt elismerő szó. Szurominénak, ha fiú helyett lánya születne, az alkalmi űrhajós szüleinek, ha a felnőttek nem emlékeztetnék a gyereket a szörnyű élményre, a házfelügyelőnő, ha a gondozási segély neki is járna. És így tovább ... Jövőre vajon mi hiányzik majd? Légrády Eszter A forradalmár pihenőben Még gyerek voltam 1944-ben. Nem sokat értettem a világból. Amikor a front már másodszor húzódott át rajtunk, lementünk a bányába, ahol a szálkás deszkákból ácsolt aljzaton több száz ember zsúfolódott össze. Az egyforma nappalok és éjszakák csöndjében először csak elejtett szavakból, később mind hangosabban elmondott történetekből ismertük meg azoknak a sarisápi partizánoknak a nevét, akik a fölöttünk húzódó erdőkben szerveződtek olyan erős egységgé, hogy rettegésben tartották a német csapatokat. A németek iszonyú félelmét s egyben tehetetlen bosszúszomját mutatta, hogy bár sok százan voltunk a föld alatt, berobbantották a lejtakna bejáratát, nehogy a partizánok a bányafolyosókon keresztül lephessék meg őket. Partizánok az erdőn A partizánegység vezetője Zgyerka János bányász volt, régi szervezett munkás, a kommunista párt tagja, aki börtönbüntetése után 10 évi házi internálásban élt, örökösen megfosztva politikai jogaitól. Bár rábizonyítani semmit sem tudtak, a dorogi német parancsnokság Zgyerka János elfogatására és kivégzésére adott ki parancsot 1944 szeptemberében, amikor a szénmedence bányáiban megfoghatatlan módon csökkenni kezdett a termelés. Zgyerka János akkor már hetek óta nem aludt otthon, mint ahogy nem aludt otthon a többi bányász sem, akik szerepeltek a feketelistákon. Egy fiatal legény hozta meg kora reggel az elfogatás hírét. Zgyerka János még üzent internálótáborba vitt fiának, hogy várja az erdőn, azután bevette magát a falu fölötti erdő sűrűjébe. Az első akciót magányosan hajtotta végre. A Mária-halom felé vezető úton hangtalanul dőlt el a német járőr. Zgyerka János fegyverhez jutott. Néhány nap múlva egymás után csatlakoztak hozzá azok a bányászok, akik mind számíthattak rá, hogy Zgverka után az ő nevük kerül fel az elfogatóparancsra. Mire lehullott a hó, szakasszá szerveződtek, valamennyi fegyverüket a németektől szerezték, gyakran nyílt harcban. Amikor az utolsó német ellentámadás még egyszer elfoglalta Sárisápot, az otthon maradottak közül sorra szedték a túszokat a németek és sorra gyilkolták le az embereket, mert a faluban senki sem volt hajlandó őket a partizánok nyomára vezetni. Százhuszonnyolc halottja volt Sárisápnak, mire a község felszabadult. A Zgyerka János vezette partizáncsoport tagjai közül sokan a szovjet hadsereg soraiban harcoltak tovább, mások vezető posztokon és a bányákban kezdtek munkához, hogy minél előbb megindulhasson az élet. Bíróság előtt Zgyerka János a bányászszakszervezet elnöke, ma is Sárisápon él. A felszabadulás után sokfelé elszólította a kötelesség, elkerült a községből, de amikor 1957-ben egy harcokban, küzdelmekben gazdag életút megérdemelt pihenőjéhez jutott, azonnal visszaköltözött Sárimeghalt, tizenhárom évesen kerültem a bányába, mint családfenntartó. Kemény tél volt 1917-ben, a kapca ráfagyott a lábamra, anyám a sütőn melengette, hogy felengedjen, le tudja venni rólam. Sírtam a fájdalomtól s anyám együtt sirt velem, így kezdődött Zgyerka János bányászélete, s az 1917-es általános sztrájkkal, amelyben már mint futár vett részt. A 12 órás műszak és a vasárnapi munka ellen tiltakoztak akkor a bányászok. Zgyerka János a könyvtárból vitte haza a könyveket, hogy pótolni tudja az iskolát. Kocsmázás helyett számtant tanult, s hallgatta a rendszeresen összeülő szervezett munkásokat. 1918-ban lett szervezett munkássá és 1925-ben már ő a helyi szakszervezeti csoport elnöke. A Kommunisták Magyarországi Pártjának 1928 óta tagja. 1928-ban fogtak el először, öt napig vertek, de a sztrájkokból, röplapokból, a felforgató tevékenységből még nem tudtak rám bizonyítani semmit, összekötő útján kaptam az üzenetet, hogy tűnjek el. A párt segítsége révén jutottam ki Franciaországba, ahol majd három évig éltem. Alig szólított haza a párt a baloldali szakszervezeti munkában való részvételre, néhány hónap után lebuktam. Úgy volt, hogy statáriális bíróság elé visznek és kivégeznek. Hánysápra. Lakása olyan, mint szót néztem különböző bármelyik bányászé. A konyhában beszélgetünk, a viaszosvászonnal borított asztal mellett. Az asztalon egy 1948-as, „MKP” feliratú zománcozott bádog hamutartó. Mindketten tudjuk, hogy lehetetlen a vállalkozás, ötven év küzdelmeit sorra venni egy rövidke írásban. A regényes élet kötetnyi könyvben is aligha férne el. Mit mondhatnak hát el a kiragadott részletek? — Heten voltunk testvérek, s amikor az apám börtönökben a rácsos ablakokat, hogy na öreg ég, látlak-e még egyszer? Két fegyőr vitt a vizsgálóbíró elé, mert magamtól nem tudtam megállni a lábamon, úgy szétverték a talpamat. Az egyik zsandár azt mondta, „na, Zgyerka, végre fölakasztanak”. Csak annyit válaszoltam viszszakérdezve, hogy maga azt hiszi, ha engem felakasztanak, velem együtt az egész munkásosztályt is felkötötték? Erre elhallgatott. 1935-ben szabadult a börtönből Zgyerka János. Megszokszorozott figyelemmel követték minden lépését, mégis megjelentek a röplapok, mégis folyt az ellenállás szervezése, mert a jól kiépített szervezetben újak foglalták el a lebukottak helyét. Fegyverrel a munkáshatalomért Nehéz lenne pontosan számba venni azokat a vezető posztokat és társadalmi megbízatásokat, amelyeket Zgyerka János a felszabadulás óta látott el, s nyugdíjasan, de erőteljesen, életünk minden dolga iránt érdeklődve lát el ma is. A bányászszakszervezet főtitkáraként kezdte meg 1945-ben a munkát, volt országgyűlési képviselő, a párt központi vezetőségének tagja, részt vett a SZOT-elnökség, a francia—magyar kulturális kapcsolatok parlamenti bizottsága, a partizánszövetség vezetősége munkájában s volt vállalati igazgató. 1957 óta nyugdíjas. Kimagasló munkája elismeréséül akkor a Vörös Zászló Érdemrendet kapta meg, de kitüntetéseit sem könnyebb számon tartani, mint vezető funkcióit. 1956-ban újra fegyvert fogott a munkáshatalomért, hogy senki ne vehesse el azt az életünket, amelyért évtizedeken át annyi munkás vérével kellett megfizetni. Az ajtóban áll, amikor elbúcsúzunk. Magasan, egyenesen, betöltve az egész ajtókeretet. A ház, ahol lakik, szelíd dombok övezte völgyben áll, a dombokon erdő, amely annyiszor nyújtott menedéket Zgverka János számára. Ma is gyakran megjárja ezeket az erdőket. Vadászik. De még mindig kevés az ideje rá, mert azzal, hogy Sárisápra költözött, nem a munkától vált meg, csak hazatért. Diósdi László A nagy május „A Duna mentén a helyzet változatlan. Hírszerzőink megállapítása szerint a csehek Lipótvár-Zsolnán át erőket toltak el Kassa felé . Balassagyarmatnál a cseh őrségek figyelmeztették őrségeinket, hogy ha vörös szalagokat, vagy kommunista röpcédulákat visznek vagy dobnak át, tüzelni fognak ... Az 5. hadosztály Miskolc körüli helyzete kritikus stádiumba jutott. Rimaszécsnél, Bánrévénél és Putnoknál a csehek átlépték a Sajót. Miskolc irányában Sajószentpéterig nyomultak előre. A románok a szolnoki és tiszafüredi hídfő kivételével mindenütt elérték a Tiszát. A Hódmezővásárhelyen át előrenyomuló francia szpáhik elérték a Tiszát. Szegedtől 10 kilométerre északra, Sándorfalvánál járőrcsatározás a franciákkal...” Ezt 1919. május elsején reggel 8 órakor jelentette a hadügyi népbiztosság hadműveleti osztálya. És Budapest mégis ünnepelt. A Tisza Kálmán téren a Józsefváros gyülekezett, a Boráros téren a ferencvárosiak, a Lehel téren Angyalföld, a Bethlen téren a Csikágó, az Országház és Szabadság téren például a Viktória Gőzmalom, a Lord és Tarsa Fatermelő Cég, a Giro Pénztár Egylet. A levegőben hét repülőgép kering, kétfedelűek. Mátyásföldről jöttek. „Emberemlékezet óta Budapest ilyen szépen nem volt feldíszítve. A legkisebb mellékutca mindegyik házacskája csakúgy, mint a nagykörútok képe magán viselte az ünnepség hangulatát és külső díszét. Vörös mezt öltött az egész város.. Budán a legdíszesebb a Vérmező volt...” A Vörös Újság tudósításából szinte a színes filmek pontos árnyalataival ragyog 50 év távolából, az első, igazi május vörös Budapestje. A Lánchíd hídfőjénél diadalkapu. A Ferenciek terén Lenin és Liebknecht szobra... A városligeti tavon, a partokon, a vajdahunyadi váron mindenütt vörös dekoráció, képek szalagok, transzparensek. A Baross-szobor helyén, a Keleti pályaudvar előtt — ott, ahol most az aluljáró épül —, vörös oszloptömb tetején hatalmas ötágú csillag. És szól a zene az egész városban. Hangszórók még nincsenek. Ez egyébként az ünnep programjából is látszik: a Vérmező különböző sarkain különböző szónokok szerepelnek az előadók listáján. Az Iparcsarnokban viszont Bokányi és Landler áll az éljenző tömeg közepén. „Én azt mondom, ne kételkedjetek, ne gáncsoskodjatok, ne féljetek! Ez a mostani nagy vörös május meghozza a proletár föltámadást! Aki egyszer a Napba nézett, az nem tud hozzászokni a bűzös petróleumlámpához. Aki egyszer összetörte rabbilincseit, nem lesz olyan ostoba, hogy megint összekovácsolja őket...” B-A város felett énekszó száll: „Munka vitézeim, még mire vártok, jönnek a szovjet hős proletárok .. A Margitsziget örökzöld és tarka virágfüzérek tündérkertje, tíz meg tízezer kis külvárosi gyerek paradicsoma ezen a napon. Még délután négykor is tart a felvonulásuk, zsömlét kapnak, süteményt, cukrot, apró vörös zászlóik — a kortárs riporter írja így —, megannyi piros pillangóként szálldosnak. „Aki egyszer a Napba nézett.. A Népszigeten — hiába permetezi helyi zápor —, két rögtönzött színpad katonazenekar játszik. Az egész országban felvonulás, ünnep. Cegléd: reggel 6-kor hat cigányzenekar játssza a Marseillaise-t és az Internacionálét. Díszszemle a vöröskatonák felett: a parancsnok beszél. „Nem ünnepnapi beszéd akar ez lenni, hanem figyelmeztető szó, hogy nekünk, proletároknak mi a kötelességünk, hogy nekünk az utolsó leheletünkig meg kell védenünk a proletárok uralmát.” A parancsnok nem ünneprontó ember. A parancsnoknak igaza van Ez az ünnep halálos, fojtogató gyűrű közepén: mozgósítás. A felvonuló munkások zsebében ott a Népszava, meg a Vörös Újság. Mind a kettőben, fett szedesse! ott a ..Behívási parancs”. „A hadügyi népbiztosság felszólítja a vasmunkások, nyomdászok, bőrmunkások, villamosvasúti alkalmazottak, grafikai munkások, bőröndösök, könyvkötők, épitőmunkások, szabók, vasutasok, vegyiipari munkások, pincérek, famunkások, alkalmazott mérnökök, pénzintézeti és biztosítási tisztviselők szervezeteit, hogy a Vörös Hadsereg számára lajstromozott, katonailag már kiképzett tagjaikat tényleges szolgálatuk megkezdése végett bevonulásra utasítsák. Bevonulási nap május 2, 3, 5, délelőtt. Mindenki abba a laktanyába tartozik bevonulni, amelyet a szakszervezet kijelölt számára.” A vörös május dekorációi még el sem halványulnak, amikor a budapesti központi munkás- és katonatanács összeül az új városháza nagytermében. Kun Béla beszél „Itt Budapesten megvannak a gyári munkászászlóaljak, elvtársak. Ezeknek a számára készen van a kaszárnyákban minden fölszerelés, ha nem is valamilyen tökéletes, de megfelelő fölszerelés. Arról van szó, elvtársaim, hogy odaadjuk-e Budapestet, vagy pedig küzdjünk Budapestért, küzdjön a budapesti proletariátus azért, hogy a diktatúra Budapesten megmaradjon ... Mi kis csoport, a munkásmozgalom többsége ellenére elkezdtük a harcot a diktatúráért. Elkezdtük azzal a tudattal, hogy ennek jönnie kell. Jött is és újból jönni fog még akkor is, hogy ha leverik ma a Tanács-Magyarországot.” Elhangzik egy bejelentés: a románok elhagyták Szolnokot, Abony felé menetelnek. Van még egy pár erős zászlóalj. Intézkedést, parancsot sürget az idő. Május 4.: a proletárforradalom megmentésére „elrendeljük a proletárság általános mozgósításai. Budapestet a mai naptól hadműveleti területnek nyilvánítjuk”. Aláírás: a forradalmi kormányzótanács. Az utcán plakátok: „Be a vörös hadseregbe!" A lapok még csak ezen a napon köztik a vidéki május elsejei ünnepségek eseményeit. Ugyanezekben a napokban Kun Béla és a hadseregparancsnok Böhm Vilmos telefonbeszélgetése: — Halló, itt különvonat. Böhm. — Itt Kun Béla. — Mi újság Budapesten? — A proletariátusban nem csalódtunk. A mai nap folyamán olyan számban jelentkeztek a gyárak munkásai, hogy a helyzet csak a legoptimisztikusabban ítélhető meg. A mai nap folyamán 26 komplett zászlóaljat állítottunk fel, csapataink Szolnokot rohammal foglalták el. Egy mondat a hadijelentésből: „A csapatok élén a fáradhatatlan Szamuely Tibor irányította a támadást." Szerkesztői üzenet, Népszava, 1919. május 3., Érdeklődő. Beléphet a Vörös Hadseregbe.” Baktai Ferenc NÉPSZAVA 1969 május 1