Népszava, 1969. május (97. évfolyam, 99–124. szám)

1969-05-01 / 99. szám

Kilenc emelet boldogság­a később Eflej­ével fordult az idő, amióta beköltöztek a lá­tók a Lakatos utcai lakótelep utolsónak felhúzott épületébe. Kilenc emelet boldogsága sütötte át ak­kor az otthonok falait s e sorok írója akkor beszá­molt a fészekrakásról. Egyetlen eseményt ismerek azóta életükből: ennek a háznak az ötödik emeleté­ről zuhant le egy három és fél esztendős kisfiú a nyáron, de szerencsére a kupacokba hordott porha­nyót homokon nem érte sérülés... Az építkezések szokásos — ezúttal áldásos — ren­detlensége helyén most már fű zöldül, a betonját­szótéren fiúk rúgják a labdát. Egy éve is a házfel­ügyelőék foglalták krónikába az új ház jellemzőit — a lakók átlagos életkora harminc év, s csaknem vala­mennyien Kispestről ideszármazott munkásemberek — a sort ezúttal is velük kezdem. Földszint Baksa Ottóék. Villany­szerelő-házfelügyelő há­zaspár. A negyvenegyné­­hányéves asszony — ak­kor még kislánynak, Jut­kának várt — első édes­gyermeke, Tamás rúgda­­lódzik egy náluk időző szomszédasszony karján. Nyolchónapos. — A doktor néni is alig tud megválni tőle — nyug­tázza boldogan az asszony a kisfiú szépségét dicsérő szomszédasszonyi szava­kat A ház? Baksáné most is kész a statisztikával: ket­ten költöztek el egy év alatt, nem bírták a magas rezsit. (A lakások szövet­kezetiek.) Most is vár va­laki kisbabát, a második emeleten meghalt a nagy­mama, a tavalyi egy autó­­tulajdonos megmaradt magnak, motorja azóta sincs senkinek, viszont hű­tőszekrény­t gyakran szállí­tanak haza. Két esküvő is volt: két fiútestvér nősült a negyedik emeletről. L emelet Itt tavaly Pappéknál jártam. Most nincsenek itthon. Maradéktalanul boldogok voltak akkor ... A kisfiúk a szomszédgye­rekkel játszik a lépcső­házban. Gelencsérek cse­metéjével. Hívogat is a gyerek, dicsekszik, hoz­zánk tessék jönni, mi min­dig itthon vagyunk. Szur­­tos Peti, de majd kicsat­tan az egészségtől. II. emelet Batizék. Feketében a fiatalasszony, ők temet­tek. — Odaadnánk a lakást is már az édesanyámért... Életük megváltozott Most hajnalban kelnek, későn fekszenek, az eljá­ró, dolgozó emberek nagy­mamához szokott élet­rendje teljesen felborult. Egy hirtelen jött szívro­ham vitte el az egészséges nagymamát , a tizenkét éve béna nagypapa ápo­lóját. III. emelet Máté család. A családfő vizsgára készül, de míg meghallgatja a rádióból a híreket, a most érkezett Világatlasszal pihen. — Akkor is, most is elé­gedettek voltunk, vagyunk a feleségem egy közelebbi munkahelyre került, eny­­nyivel még jobban is. IV. emelet Osváth Jánosék. Tavaly csupasz padlón jártam ná­luk, most nincs egy koc­­kányi hely sem szabadon. Egyik szőnyeg a másikat éri. Függöny került az ab­lakokra is. A férfi — gépkocsiveze­tő — viszont munkahelyet változtatott, oka volt rá, némi nézeteltérés a kilo­méterórák körül, de — ahogy ő mondja — takar­ja már ezt a feledés. Sú­lyos beteg is volt a nyá­ron, mert lábon hordott ki egy tüdőgyulladást. De a mostani helyzetüket ismét „lekopogja”. V. emelet Pintynek. Betanított munkások. Az asszony: — Lement az adósság, bútort vettünk, jól megy a gyereknek az iskola, mit soroljak még? — Nyaralás? — Nem megyünk seho­va. Békésből jönnek a bá­tyámék, még nem látták az új lakást. Ezen az emeleten Simo­­nékhoz is becsengetek. At­tilára vagyok kíváncsi, a szerencsés kisfiúra. — Gyere csak, te űrha­jós — hívja az anyja mo­solyogva. Attila szőke vasgyúró, eleven, mint a csík, s már­is meghív a nagymamá­hoz Kárpét-Ukrajnába, ahová szombaton viszi a vonat látogatóba a csalá­dot. ő is, a mama is szov­jet állampolgár, de itt ver­tek gyökeret a magyar pa­pánál. VI. emelet Andáék. Tisztviselők. Három piros szegfű il­latozik a televízión. A ti­zenkettedik házassági év­fordulójukat ülik. — Bosszúság? — kérde­zi a férj. — Olyan köny­vek árát szállították le, amelyek közül nekünk már sok megvan. Más? Ez már gond! Még mindig nem kaptunk telefont. A feleségem sokat túlórázik, szeretné a két fiút eliga­zítani bentről ilyenkor. Nyári álom, amely ta­lán az idén megvalósul: két hét Szász-Svájcban, négyesben, sátorban és egy szép, olcsó NDK-füg­­göny. VII. emelet Szuromiék. Gépkocsive­zető — munkás házaspár. Mindenórás már az asz­­szony, a kétéves kisfiúval járó három itthoni évet így majd megtoldja még kettővel. Tavaly óta egy tévével gyarapodtak, rész­letre ugyan, de most már belevágnak a hűtőgépbe is. A kisfiú asztmája is elmúlt, tavaly még nem bírta a távfűtést. VIII. emelet Toplákék. — Munkás mind a kettő. A férfi: — Többszörösen kitüntetett vasesztergá­lyos vagyok, selejtmente­­sen dolgozom, de úgy ér­zem, a fizetésemben ez nem mutatkozik. De hagy­juk az anyagiakat. Az elis­merés még jobban hiány­zik. Aztán a fiam, mielőtt ide költöztünk volna, tisz­ta jeles volt, itt meg vala­hogy megtört, 4.6—4.7. Adósságunk nincs, bána­tunk se, a sportot szere­tem, be is írattam a fiam a Vasas labdarúgó szak­osztályába. Ne siessen, az akváriumot azért nézze meg, tavaly még nem volt... IX. emelet Bánfalviék. Autószerelő­ápolónő házaspár. — Hatszáz forint bér­emelést hozott nekünk ez az év. A feleségemnek kétszázat, nekem négyet. Megvan belőle a nyári re­zsi. Ezt a két képet vettük tavaly óta 1300 forintért. Nem sajnáltam értük a pénzt, örökös darab, én szeretem ezeket a színe­ket, nem tartom giccsnek. Most kezdünk gépesíteni. De már csak készpénzért veszünk mindent, nem akarunk részlettel küsz­ködni. Más érdemleges igazán nem történt ve­lünk Az ember természeté­ből, meg az élet rendjé­ből fakad: ami egy éve még jó volt, ma már kevés. Új vágyak, új ter­vek születtek a kilenc emeleten is. Kinek egy telefon hozná meg az örömet, kinek egy hűtő­szekrény, kinek a válla­latnál hiába várt elis­merő szó. Szurominénak, ha fiú helyett lánya szü­letne, az alkalmi űrha­jós szüleinek, ha a fel­nőttek nem emlékeztet­nék a gyereket a ször­nyű élményre, a házfel­­ügyelőnő, ha a gondozá­si segély neki is járna. És így tovább ... Jövőre vajon mi hiányzik majd? Légrády Eszter A forradalmár pihenőben Még gyerek voltam 1944-ben. Nem sokat ér­tettem a világból. Amikor a front már másodszor hú­zódott át rajtunk, lemen­tünk a bányába, ahol a szálkás deszkákból ácsolt aljzaton több száz ember zsúfolódott össze. Az egy­forma nappalok és éjsza­kák csöndjében először csak elejtett szavakból, később mind hangosabban elmondott történetekből ismertük meg azoknak a sarisápi partizánoknak a nevét, akik a fölöttünk hú­zódó erdőkben szerveződ­tek olyan erős egységgé, hogy rettegésben tartották a német csapatokat. A né­metek iszonyú félelmét s egyben tehetetlen bosszú­­szomját mutatta, hogy bár sok százan voltunk a föld alatt, berobbantották a lejtakna bejáratát, nehogy a partizánok a bányafo­lyosókon keresztül lephes­sék meg őket. Partizánok az erdőn A partizánegység ve­zetője Zgyerka János bá­nyász volt, régi szervezett munkás, a kommunista párt tagja, aki börtönbün­tetése után 10 évi házi in­ternálásban élt, örökösen megfosztva politikai jogai­tól. Bár rábizonyítani semmit sem tudtak, a do­rogi német parancsnokság Zgyerka János elfogatásá­­ra és kivégzésére adott ki parancsot 1944 szeptembe­rében, amikor a szénme­dence bányáiban megfog­hatatlan módon csökken­ni kezdett a termelés. Zgyerka János akkor már hetek óta nem aludt ott­hon, mint ahogy nem aludt otthon a többi bá­nyász sem, akik szerepel­tek a feketelistákon. Egy fiatal legény hozta meg kora reggel az elfogatás hírét. Zgyerka János még üzent internálótáborba vitt fiának, hogy várja az erdőn, azután bevette ma­gát a falu fölötti erdő sű­rűjébe. Az első akciót ma­gányosan hajtotta végre. A Mária-halom felé veze­tő úton hangtalanul dőlt el a német járőr. Zgyerka János fegyverhez jutott. Néhány nap múlva egy­más után csatlakoztak hoz­zá azok a bányászok, akik mind számíthattak rá, hogy Zgverka után az ő nevük kerül fel az elfo­gatóparancsra. Mire lehullott a hó, sza­kasszá szerveződtek, vala­mennyi fegyverüket a né­metektől szerezték, gyak­ran nyílt harcban. Ami­kor az utolsó német ellen­­támadás még egyszer el­foglalta Sárisápot, az ott­hon maradottak közül sor­ra szedték a túszokat a németek és sorra gyilkol­ták le az embereket, mert a faluban senki sem volt hajlandó őket a partizá­nok nyomára vezetni. Százhuszonnyolc halott­ja volt Sárisápnak, mire a község felszabadult. A Zgyerka János vezette partizáncsoport tagjai kö­zül sokan a szovjet hadse­reg soraiban harcoltak to­vább, mások vezető posz­tokon és a bányákban kezdtek munkához, hogy minél előbb megindulhas­son az élet. Bíróság előtt Zgyerka János a bá­nyászszakszervezet elnöke, ma is Sárisápon él. A fel­­szabadulás után sokfelé el­szólította a kötelesség, el­került a községből, de amikor 1957-ben egy har­cokban, küzdelmekben gazdag életút megérdemelt pihenőjéhez jutott, azon­nal visszaköltözött Sári­meghalt, tizenhárom éve­sen kerültem a bányába, mint családfenntartó. Ke­mény tél volt 1917-ben, a kapca ráfagyott a lábam­ra, anyám a sütőn melen­gette, hogy felengedjen, le tudja venni rólam. Sírtam a fájdalomtól s anyám együtt sirt velem, így kezdődött Zgyerka János bányászélete, s az 1917-es általános sztrájk­kal, amelyben már mint futár vett részt. A 12 órás műszak és a vasárnapi munka ellen tiltakoztak akkor a bányászok. Zgyer­ka János a könyvtárból vitte haza a könyveket, hogy pótolni tudja az isko­lát. Kocsmázás helyett számtant tanult, s hallgat­ta a rendszeresen össze­ülő szervezett munkáso­kat. 1918-ban lett szerve­zett munkássá és 1925-ben már ő a helyi szakszerve­zeti csoport elnöke. A Kommunisták Magyaror­­szági Pártjának 1928 óta tagja.­­ 1928-ban fogtak el először, öt napig vertek, de a sztrájkokból, röpla­pokból, a felforgató tevé­kenységből még nem tud­tak rám bizonyítani sem­mit, összekötő útján kap­tam az üzenetet, hogy tűn­jek el. A párt segítsége ré­vén jutottam ki Francia­­országba, ahol majd há­rom évig éltem. Alig szó­lított haza a párt a balol­dali szakszervezeti mun­kában való részvételre, néhány hónap után lebuk­tam. Úgy volt, hogy sta­­táriális bíróság elé visz­nek és kivégeznek. Hány­­sápra. Lakása olyan, mint szót néztem különböző bármelyik bányászé. A konyhában beszélgetünk, a viaszosvászonnal borított asztal mellett. Az aszta­lon egy 1948-as, „MKP” feliratú zománcozott bá­dog hamutartó. Mindket­ten tudjuk, hogy lehetet­len a vállalkozás, ötven év küzdelmeit sorra venni egy rövidke írásban. A re­gényes élet kötetnyi könyvben is aligha férne el. Mit mondhatnak hát el a kiragadott részletek? — Heten voltunk test­vérek, s amikor az apám börtönökben a rácsos ab­lakokat, hogy na öreg ég, látlak-e még egyszer? Két fegyőr vitt a vizsgálóbíró elé, mert magamtól nem tudtam megállni a lába­mon, úgy szétverték a tal­pamat. Az egyik zsandár azt mondta, „na, Zgyerka, végre fölakasztanak”. Csak annyit válaszoltam visz­­szakérdezve, hogy ma­ga azt hiszi, ha en­gem felakasztanak, ve­lem együtt az egész mun­kásosztályt is felkötötték? Erre elhallgatott. 1935-ben szabadult a börtönből Zgyerka János. Megszokszorozott figye­lemmel követték minden lépését, mégis megjelen­tek a röplapok, mégis folyt az ellenállás szervezése, mert a jól kiépített szer­vezetben újak foglalták el a lebukottak helyét. Fegyverrel a munkás­hatalomért Nehéz lenne pontosan számba venni azokat a ve­zető posztokat és társa­dalmi megbízatásokat, amelyeket Zgyerka János a felszabadulás óta látott el, s nyugdíjasan, de erő­teljesen, életünk minden dolga iránt érdeklődve lát el ma is. A bányászszak­szervezet főtitkáraként kezdte meg 1945-ben a munkát, volt országgyűlé­si képviselő, a párt köz­ponti vezetőségének tagja, részt vett a SZOT-elnök­­ség, a francia—magyar kulturális kapcsolatok parlamenti bizottsága, a partizánszövetség vezető­sége munkájában s volt vállalati igazgató. 1957 óta nyugdíjas. Ki­magasló munkája elisme­réséül akkor a Vörös Zász­ló Érdemrendet kapta meg, de kitüntetéseit sem könnyebb számon tartani, mint vezető funkcióit. 1956-ban újra fegyvert fo­gott a munkáshatalomért, hogy senki ne vehesse el azt az életünket, amelyért évtizedeken át annyi mun­kás vérével kellett megfi­zetni. Az ajtóban áll, amikor elbúcsúzunk. Magasan, egyenesen, betöltve az egész ajtókeretet. A ház, ahol lakik, szelíd dombok övezte völgyben áll, a dombokon erdő, amely annyiszor nyújtott mene­déket Zgverka János szá­mára. Ma is gyakran meg­járja ezeket az erdőket. Vadászik. De még mindig kevés az ideje rá, mert azzal, hogy Sárisápra költözött, nem a munkától vált meg, csak hazatért. Diósdi László A nagy május „A Duna mentén a helyzet változatlan. Hírszer­zőink megállapítása szerint a csehek Lipótvár-Zsol­nán át erőket toltak el Kassa felé . Balassagyar­matnál a cseh őrségek figyelmeztették őrségeinket, hogy ha vörös szalagokat, vagy kommunista röpcé­dulákat visznek vagy dobnak át, tüzelni fognak ... Az 5. hadosztály Miskolc körüli helyzete kritikus stádiumba jutott. Rimaszécsnél, Bánrévénél és Put­­noknál a csehek átlépték a Sajót. Miskolc irányában Sajószentpéterig nyomultak előre. A románok a szolnoki és tiszafüredi hídfő kivételével mindenütt elérték a Tiszát. A Hódmezővásárhelyen át előre­nyomuló francia szpáhik elérték a Tiszát. Szegedtől 10 kilométerre északra, Sándorfalvánál járőrcsatáro­zás a franciákkal...” Ezt 1919. május elsején reggel 8 órakor jelentet­te a hadügyi népbiztosság hadműveleti osztálya. És Budapest mégis ün­nepelt. A Tisza Kálmán téren a Józsefváros gyülekezett, a Boráros téren a ferenc­városiak, a Lehel téren Angyalföld, a Bethlen té­ren a Csikágó, az Ország­ház és Szabadság téren például a Viktória Gőz­malom, a Lord és Tarsa Fatermelő Cég, a Giro Pénztár Egylet. A levegő­ben hét repülőgép ke­ring, kétfedelűek. Má­tyásföldről jöttek. „Emberemlékezet óta Budapest ilyen szépen nem volt feldíszítve. A legkisebb mellékutca mindegyik házacskája csakúgy, mint a nagykör­útok képe magán viselte az ünnepség hangulatát és külső díszét. Vörös mezt öltött az egész város.. Budán a legdíszesebb a Vérmező volt...” A Vörös Újság tudósí­tásából szinte a színes filmek pontos árnyalatai­val ragyog 50 év távolá­ból, az első, igazi május vörös Budapestje. A Lánchíd hídfőjénél dia­dalkapu. A Ferenciek te­rén Lenin és Liebknecht szobra... A városligeti tavon, a partokon, a vaj­dahunyadi váron min­denütt vörös dekoráció, képek szalagok, transzpa­rensek. A Baross-szobor helyén, a Keleti pálya­udvar előtt — ott, ahol most az aluljáró épül —, vörös oszloptömb tetején hatalmas ötágú csillag. És szól a zene az egész városban. Hangszórók még nincse­nek. Ez egyébként az ün­nep programjából is lát­szik: a Vérmező különbö­ző sarkain különböző szó­nokok szerepelnek az előadók listáján. Az Ipar­csarnokban viszont Bo­kányi és Landler áll az éljenző tömeg közepén. „Én azt mondom, ne kételkedjetek, ne gán­­csoskodjatok, ne féljetek! Ez a mostani nagy vörös május meghozza a prole­tár föltámadást! Aki egy­szer a Napba nézett, az nem tud hozzászokni a bűzös petróleumlámpá­hoz. Aki egyszer össze­törte rabbilincseit, nem lesz olyan ostoba, hogy megint összekovácsolja őket...” B­­-A város felett énekszó száll: „Munka vitézeim, még mire vártok, jönnek a szovjet­ hős proletá­rok .. A Margitsziget örökzöld és tarka virágfüzérek tündérkertje, tíz meg tíz­ezer kis külvárosi gyerek paradicsoma ezen a na­pon. Még délután négy­kor is tart a felvonulásuk, zsömlét kapnak, süte­ményt, cukrot, apró vörös zászlóik — a kortárs ri­porter írja így —, meg­annyi piros pillangóként szálldosnak. „Aki egyszer a Napba nézett.. A Népszigeten — hiába permetezi helyi zápor —, két rögtönzött színpad katonazenekar játszik. Az egész országban fel­vonulás, ünnep. Cegléd: reggel 6-kor hat cigány­zenekar játssza a Mar­­seillaise-t és az Interna­­cionálét. Díszszemle a vöröskatonák felett: a pa­rancsnok beszél. „Nem ünnepnapi beszéd akar ez lenni, hanem figyel­meztető szó, hogy nekünk, proletároknak mi a köte­lességünk, hogy nekünk az utolsó leheletünkig meg kell védenünk a pro­letárok uralmát.” A parancsnok nem ün­neprontó ember. A pa­rancsnoknak igaza van Ez az ünnep halálos, foj­togató gyűrű közepén: mozgósítás. A felvonuló munkások zsebében ott a Népszava, meg a Vörös Újság. Mind a kettőben, fett szedesse! ott a ..Behívási parancs”. „A hadügyi népbiztos­ság felszólítja a vasmun­kások, nyomdászok, bőr­munkások, villamosvasúti alkalmazottak, grafikai munkások, bőröndösök, könyvkötők, épitőmunká­­sok, szabók, vasutasok, ve­gyiipari munkások, pincé­rek, famunkások, alkal­mazott mérnökök, pénzin­tézeti és biztosítási tiszt­viselők szervezeteit, hogy a Vörös Hadsereg számá­ra lajstromozott, katonai­lag már kiképzett tagjai­kat tényleges szolgálatuk megkezdése végett bevo­nulásra utasítsák. Bevo­nulási nap május 2, 3, 5, délelőtt. Mindenki abba a laktanyába tartozik bevo­nulni, amelyet a szakszer­vezet kijelölt számára.”­­ A vörös május dekorá­ciói még el sem halvá­nyulnak, amikor a buda­pesti központi munkás- és katonatanács összeül az új városháza nagytermé­ben. Kun Béla beszél „Itt Budapesten megvan­nak a gyári munkászász­lóaljak, elvtársak. Ezek­nek a számára készen van a kaszárnyákban minden fölszerelés, ha nem is va­lamilyen tökéletes, de megfelelő fölszerelés. Ar­ról van szó, elvtársaim, hogy odaadjuk-e Budapes­tet, vagy pedig küzdjünk Budapestért, küzdjön a budapesti proletariátus azért, hogy a diktatúra Budapesten megmarad­jon ... Mi kis csoport, a munkásmozgalom többsé­ge ellenére elkezdtük a harcot a diktatúráért. El­kezdtük azzal a tudattal, hogy ennek jönnie kell. Jött is és újból jönni fog még akkor is, hogy ha le­verik ma a Tanács-Ma­­gyarországot.” Elhangzik egy bejelen­tés: a románok elhagy­ták Szolnokot, Abony fe­lé menetelnek. Van még egy pár erős zászlóalj. In­tézkedést, parancsot sür­get az idő.­­ Május 4.: a proletár­forradalom megmentésére „elrendeljük a proletár­­ság általános mozgósítá­sai. Budapestet a mai nap­tól hadműveleti terület­nek nyilvánítjuk”. Alá­írás: a forradalmi kor­mányzótanács. Az utcán plakátok: „Be a vörös hadseregbe!" A lapok még csak ezen a napon köztik a vidéki május elsejei ün­nepségek eseményeit. Ugyanezekben a napok­ban Kun Béla és a hadse­regparancsnok Böhm Vil­mos telefonbeszélgetése: — Halló, itt különvo­nat. Böhm. — Itt Kun Béla. — Mi újság Budapes­ten? — A proletariátusban nem csalódtunk. A mai nap folyamán olyan szám­ban jelentkeztek a gyárak munkásai, hogy a hely­zet csak a legoptimiszti­­kusabban ítélhető meg. A mai nap folyamán 26 komplett zászlóaljat állí­tottunk fel, csapataink Szolnokot rohammal fog­lalták el. Egy mondat a hadije­lentésből: „A csapatok élén a fáradhatatlan Sza­muely Tibor irányította a támadást." Szerkesztői üzenet, Nép­szava, 1919. május 3., Érdeklődő. Beléphet a Vö­rös Hadseregbe.” Baktai Ferenc NÉPSZAVA 1969 május 1

Next