Népszava, 1970. november (98. évfolyam, 257–280. sz.)
1970-11-21 / 273. szám
970. november 21 NÉPSZAVA A Bundás Ferkóról mesélek ... Akit nem is Bundás Ferkónak hívtak, hanem Tavaszi Ferkónak. A kutyája neve volt Bundás, így ragadt őrá is a név. Hogy miért, az az igazi mese. 1946 tavaszán került be Tavaszi Ferkó a Munkácsy-kollégiumba. A Stefánia úton volt a kollégium, egy emeletes villában. A villa egy földbirtokosé volt, bizonyos Bakách Tamásé. Az ostrom idején üresen maradt, mert Bakáchék a szovjet csapatok elöl a Dunántúlra menekültek. A harcok során belövést kapott a ház, az ablakok is betörtek, a vakolat lenyúzódott, mint döglött lóról a bőr. A bútorokat széthordták. A kollégisták, amikor elfoglalták, úgy-ahogy rendbe tették. A leendő szobrászok, festők, grafikusok voltak a kőművesek, ácsok, mázosok. Emeletes ágyakat, tömzsi szalmazsákokat serveztek valamelyik kaszárnyából, nagy kondérokat a csempés konyhába, s a kondérokba bab meg krumpli is került, a kommunista pártszervezet jóvoltából. Inkább nyomortanya volt már a nagy Stefánia úti villé, mint főúri rezidencia. De ez a nyomorúság azért egészen különös nyomorúság volt. Fénye volt. Belső fényessége. A gyerekek hozták ezt a fényt; a tizenhét, tizennyolc, húszéves kamaszok. A ruhájukba, a viseletes gúnyájukba ivódva hozták, ahogyan jöttek, a Józsefvárosból, Újpestről, az alföldi falvakból, a tanyákról. Gyerekek? Kamaszok? Felnőttek! Egyikük-másikuk már földet osztott. Pártot szervezett. Politikai csatákban vettek részt. Meg igaziakban, valóságosakban. Az őszi választások után, amikor a reakciós népség kivonult az utcára, hogy „nem lesz vörös Budapest”, ott verekedtek mind a Rákóczi úton. A kőbányai munkások oldalán. Esténként a Bakách-villát szinte fölemelte az énekük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot...” Nemcsak énekelték, hitték is. Csinálták is. Körös-körül az úri negyed hallgatva lapult. Ez a fényesség volt benne a tavaszban is. Láthatatlanul vibráló fényesség; nem a napból jött, hanem a tárgyakból, a meggyötört házakból, a nehéz lihegéssel elindult gyári gépekből, az emberekből. A szegény emberekből. A Dunán, a komisz fagyban, nélkülözések közepette felépített első híd vastraverzeiből. A politika porondján nehéz birkózás • Darvas József szerzői estjén Szirtes Ádám olvasta fel rég járókelőt mind elnyelték a kapuk. Aki még látható az utcán, az mind egyenruhás. Most értette csak meg, hogy légiriadó van, ugyanaz, amire otthon félreverik a harangot mostanában. De otthon nincs belőle ekkora rumli, tani a dolgát mindenki tovább. Igni látszik, félénkebbek a városiak. Szerencséje volt ezzel a légiriadóval. Egészen besötétedett már, amikor lefújták, amúgy sem tudott volna hová menni. És ha nappal nem találkozott Magda nénjével, éjszaka, a besötétített utcákon hiába is keresné. Azhogy kikérdezték a házbeliek, egy terebélyes asszonyság rögtön gondjaiba vette. Paprikáskrumplit adott neki, egy púpozott tányérral, és helyet is szorított éjszakára az óvóhelyen, egy szalmazsákon. Nem volt több riadó, legalábbis még egyszer nem szirénáztak, mégis sokan odalent háltak az óvóhelyen, ez az asszonyság is. Másnap, kora reggel, amikor a ■mozgolódás elkezdődött, a takaró alól hallgatta, hogy a háziak kupaktanácsot tartanak az ő dolgában. Kásás hang: — Kérem, a rendőrségnek kell jelenteni. Egy lépést se zídig... Az asszonyság: — Maga meg de nagyra van a rendőrséggel!... Képes rásütni még erre a gyerekre is, hogy katonaszökevény... A kásás: — Kérem, én senkire sem sütöm rá, és kikérem magamnak ...! Belevág egy kajla beszédű, aki annak mondja az á-betűt. Ahogy Tolnay Klári is néha, a rádióban: — Hagyjaotok maor!... Majd én feladom a kalauznak a vonatra. Pincehang: — Ha még egyáltalán megyen arra vonat! Kásás: — Aztán mért ne menne? Pince: — Megyek, persze, hogy megyen. Ha még el nem vágták a vonalat az oroszok. Kásás: — Figyelmeztetem, kérem, ez rémhírterjesztés . .. Rikácsoló nő, messzebbről: — Figyelmeztesse maga a nagyanyját! Kicsoda maga, hogy folyton bennünket egzechroz?!... Még ilyet!... Az asszonyság: — Ha legalább a cím megvolna ... Kis szamár, azt hiszi, úgy van, mint falun ... Kásás: — Kérem, én nem tehetek róla, de nekem az ki van adva, hogy idegen nem tartózkodhat... Asszonyság: — Jó, hát nem tartózkodhat! ... Hol van itt a tartózkodás? Ez nem tartózkodás!... folyt; néha már úgy látszott, hogy a forradalom erői kénytelenek lesznek visszavonulni. Legalább időlegesen. De lentről valami olyan hitteli erő áradt fölfelé, hogy aki ezt megérezte, tudta: nincs, nem lehet visszavonulás. Százezer ember? Félmillió ember? A Hősök tere szinte szétfeszült a rengeteg néptől, a Baloldali Blokk gyűlésén. „Földet vissza nem adunk!” „Vesszen a reakció!” Örvénylett a tér, mint az áradó folyó. Hitele volt a jelszavaknak. Töltése. Vonzása. Egy szó: százszorosát jelentette önmagának. Ott álltam én is, a téren, Géza mellett, a kollégisták között. Akkor már a filmgyárban voltam, de munkánk nemigen akadt — az időm jó részét a kollégiumban töltöttem. Alakrajzot tanítottam. Szívesen csináltam. S nem győztem Gézával együtt ámuldozni: honnan és hogyan lökődött fel egyszerre ez a sok, friss tehetség? Néztem a rajzlapok fölött a tömpe ujjakat, amelyek egy kicsit még görcsösen fogták a ceruzát — s alig bírtam legyűrni a meghatódásomat. „Ez az igazi forradalom ...” — mormogta a fülembe Géza. Ennek a tavasznak egyik reggelén csöngetett be a kollégium kapuján Tavaszi Ferkó. Ott állt a kapu előtt, türelmesen, komolyan, amíg beengedték. Hűvösek voltak még a napok, éjjelenként gyenge fagy kártyázta a vizeket, suba volt a vállára terítve, a fején bárány bőr kucsma. A kezében nagy bugyor, kendőbe kötve. A lábánál egy fekete puli ült, csak a lihegő piros nyelve látszott ki a rengeteg szőr közül. — Itt lehet szobrásznak lenni? — kérdezte Tavaszi Ferkó a napos kollégistától, édesen lágy, kicsit palócos kiejtéssel. — Mert én az akarok lenni. — Itt — mondta a napos. Mit is mondhatott volna? Akkor azon a tavaszon a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy egy tömzsi, subás parasztlegényke, pulival, becsönget a Stefánia úti villa kapuján, és szobrász akar lenni. Gézával együtt vallattuk ki a legénykét. Géza kérdezett: — Honnan jöttél? — Hortról. Heves megye: — A Heves így hangzott: „Hevezs”. Kásás: — ... Az is, helyzet, kérem, hogy nem tartózkodhat... Kajla: — Hagyjaotok maor, az isten addja meg!... Mondom, én elviszem, költse csak fel. Aztán feladom a kalauznak, az lesz a legjobb. Vasutas volt a kajla beszédű, és éppen az»állomásra ment. De el sem jutottak az állomásig, mert egy szembe jövő vasutas ismerősétől megtudta, hogy ma hajnalban csakugyan elvágták a vonalat az oroszok, és arrafelé nem megy ki több vonat. — No, barátocskám, most aztán csakugyan nincs más hátra, csak a rendőrség — mondta a maga módján a vasutas. Megkérdezte a sarki újságárust, nem látott-e errefelé valahol rendőrt. Náluk a falun csendőrök vannak, de azokat is jobb elkerülni, összeverik az embert, meg a laktanya pincéjébe zárják. Amíg a vasutas lapot vásárolt, meg tanakodott az újságárussal, hol keresse a rendőrt, ő elhúzódott tőle a sarokig, aztán usgyi. Nem nézett vissza, kergetik-e vagy sem, de akkor sem futhatott volna jobban, ha az egész város őt kergeti. Futott, futott, amíg a tüdeje bírta. Hamar beleszokott a csavargásba. Megtanulta, hogy ő menekültnek számít „az ideiglenesen megszállt országrészből”. Tetszett neki ez a menekült dolog, szinte felnőttnek érezhette magát. Hiszen nem gyerek volt többé, hanem „menekült”, akire oda kell figyelni. Tudta már, hogy minden házban van légópince, s csak jelentkeznie kell a légóparancsnoknál. Aki persze kikérdezi, hogy s mint, de mindig szorít helyet éjszakára. És rendszerint kerül olyan asszonyság fele is a pincében, aki pártfogásába veszi, néha jobban, mint szeretné, mert levetkőzteti, mosdatja, megnézi az ingét, nincs-e benne tetű. Ha napközben megéhezett, leginkább egy vendéglő konyhájára lárogatott el, mind ismerték már az aszszonyok a konyhán a „menekült kisfiút”, tettek félre neki a jobb falatokból is. Csellengett az utcákon, a piacon, az Avas oldalában, bámészkodott. Emlegette még a nénjét, ha kikérdezték, de már eszébe sem jutott, hogy az utcán a járókelők közt keresse. Tulajdonképp nagyonól érezte magát ebben a nagy szabadságban, mint senki,ez sem tartozó, független „menekült”. — Akkor földik vagyunk. Ki küldött ide? — Egy olyan szőke, fiatal. Úriemberféle. De mégse az. — Mégse az? — ... Mert földet osztott nálunk. — Aha. — Géza alig bírta visszagyűrni a nevetést. Lassan-lassan kiderült: Jancsi-Jeannette irányította a kollégiumhoz. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Leszek, májiusban. — Így mondta: májiusban. — Az apád? — Juhász. Volt csak ugyan.— Már nem az? — Nincsenek juhok az uradalomban. Meg uradalom sincs már. — Akkor mit csinál? — Kapott földet. Nyolc holdat. Mert hogy négyen vagyunk testvérek. Meg az édesanyám. — Kicsit megállt. — Meg az apám is, így hatan. — És te? Mit csináltál eddig? — Bojtár voltam. Az édesapám mellett. — Hány iskolát jártál? — Ötöt. — De némi gondolkodás után, kiegészítette: — Úgy nagyjából. — Mi az, hogy nagyjából? — Hát úgy nagyjából. — Bizonyítványod van róla? — Az van. — S bontogatni kezdte a bugyrot. Minden világos volt már, tudtunk mindent, amit tudni kellett. De Géza nem hagyta abba a kérdezést. Komoly volt, roppant komolyan csinálta a vallatást. Én azonban ismertem jól, láttam, hogy a bőrén átsüt a derű, a rejtett mosolygás. Nyilván ő is érezte ezt. Ezért próbált nagyon hivatalos lenni. Amióta ismertem, soha nem láttam még ennyire kiegyensúlyozottnak, mint ezekben az időkben. A görcsössége, a szüntelen kétkedése feloldódott. Sokkal kevesebbet beszélt, mint régen, de rengeteget dolgozott. Azt hiszem, a legjobb népi kollégiumi igazgatók egyike volt. A fiai imádták. Újabb s megint újabb kérdéseket tett föl. Amilyeneket másoktól, a kezdő ismerkedésnél sose kérdeztünk. Tulajdonképpen megértettem. A helyében, azt hiszem, én is ezt csináltam volna. Ferkó, Tavaszi Ferkó olyan természetes biztonsággal és okossággal válaszolgatott, hogy a feleletei már előkészítették az ember szájában a következő kérdés jó ízét. Nem volt benne semmi görcsös paraszti elfogódottság. De követelőző hányavetiség se. Valahogy itthon volt. Ebben a villában is. Így kezdte sok mondatát: — Odahaza azt mondták ... Ebben a személytelen hivatkozásban azt érezte az ember, hogy egy mélyvilág ,most felnyíló, új, kicsit még tartózkodó, de nem félénk kíváncsiságát hozta magával. Elküldték onnan: nézzen szét, de ha muszáj, vissza is mehet. S nem mellékes, hogy mit jelent? ... — No és a kutya? — Géza a szeme sarkából az arca komolyságán át, huncut villanást küldött felém. — Azzal mi lesz? Ha egyáltalán itt maradsz? Mert azt még meglátjuk, hogy mit tudsz. Tudsz valamit mutatni? Ferkó megint a bugyrához kapdosott. Oldozni kezdte a csomókat, a fogával is, de Géza rákérdezett megint : — Mi a kutyád neve? — Bundás. — Bundás. Vele mi lesz? Itt ám nemigen maradhat. Ferkó most először zavarodott meg. Rövid nyakán a feje mozdulatlan maradt, de a keskeny vágású, fekete szemei a széltől, naptól pirosbarnára cserzett arcában, jobbrabalra jártak. A tekintete ide-oda csapódott, mint a fészkét vesztett fecske. A kutya ott ült mellette, a padlón, az igazgatói szobában, a lábához húzódva, s most is lógatta, persze, a szörcsomók közül, a piros nyelvét. A feje, a beszéd szerint, hogy ki szólt éppen — mintha csontra lesne — hol ide, hol oda mozdult. — Itt szigorú házirend van! — tette még hozzá, zordan, Géza. — Akkor .. . akkor ... — oda volt már a hazulról hozott magabiztosság — Én neveltem.. Nem menne el mellőlem, úgyse. Meg nyáj sincsen most már. — Mutasd, mit hoztál. Fafaragások, botfejek, szlöjdszerű agyaggyurmák — levelek, gyümölcsök — aztán agyagfejek kerültek elő a bugyorból. Köztük egy miniatűr mellszobor: befont hajú, férfiparasztfej. Mindegyiken sok gyerekes pepecselés — de sok egyéni, erőteljes vonás is. Nem lehetett nem észrevenni a határozott tehetséget. Különösen a kis mellszobor ígért nagyon sokat. — Ez ki? — A nagyapám. — Ilyen haj már nincs. Honnan másoltad? — A nagyapámról. Még él. — Ferkó dacos lett. A suba szőrei mintha védekező tüskékké változtak volna. Mert a subát az istennek se tette volna le. Éreztem: a dac nem is annyira Géza kétkedésének, mint inkább Bundás sorsának szól... Gézát már nem a „művek” érdekelték, hanem az ember. Az emberféle. Gyönyörködött benne. Bár rejtegette. — Estére meglátjuk. Nálunk demokrácia van, kiskomám! Az esti kollégiumi gyűlés azzal kezdődött, hogy a fiúk megnézegették Tavaszi Ferkó sorba rakott műveit, aztán kivallatták, nagyjából úgy, ahogyan Géza. A vitában aztán inkább már csal: a Bundás sorsáról esett szó. Miután Ferkó most már egészen határozottan kijelentette: ha a kutya nem maradhat, nem marad ő sem. Szélsőséges nézetek csaptak össze: Fukász Jancsi, egy apostagi fiú, élesen megbírálta Ferkót, hogy individualista. Ferkó aligha ismerte a szót, de nyilván érezte, hogy nagy sértés lehet: összeszűkült szemmel nézegette Fukászt. Aki még a tegnapi marxista kör anyagára hivatkozott. Miszerint a burzsoázia mindent fölhasznál az osztályharc elleplezésére, kispolgári érzelgősséget, üdvhadsereget, állatvédő egyesületeket stb. Javasolta Ferkó fölvételét — de egyben a Bundás eltávolítását. A javaslat második felét nem fogadta osztatlan egyetértés. — Ez egy juhászkutya! — emelgette az öklét mérgesen Kiss Lajos. Szobrásznövendék volt ő is. Néhány közbeszóló meg is gyanúsította, hogy nem elfogulatlan. Nem hagyta az igazát. — Mért kiabáltok? Ha pincsi lenne, szobakutya, akkor nem mondom! Olyan reszketős selyempincsi Felöltöztetve ruhában! De juhászkutya! Puli! Ez mellékes dolog, elvtársak?! — S megrázta sűrű, fekete sörényét. A másik öklét csak azért nem emelte a magasba,, mert a jobb keze gipszben volt. A nyakába felkötve. Tegnapelőtt az „állami kollégistákkal” verekedett össze. A kisgazdapárti kollégistákkal, akik a „vörös diktatúra” ellen tüntettek, es képfelték a népi kollégiumok „államosítását”. Verekedés közben megrepedt a kézfej csontja. — Egy kutyának is lehetnek osztálykörülményei, elvtársak! Csak mindig a konkrét helyzetet kell vizsgálni. Ez a dialektika! Röpködtek a frissen megtanult fogalmak, sokszor egészen fura összefüggésekben ... Géza a sarokban állt, a karját a mellén összefonva, nem szólt közbe mélységes derűvel figyelt. Később Sári is megérkezett, Gézáért jött, nyilván. Mögéje állt, a vállára támasztotta a fejét; most már két arc mosolygott egymás mellett. Mintha egymástól kapták volna a fényességüket. Sári megjelenése egy kicsit megbolydította a fiatalokat. Csak néha lestek oda, a sarokba, akkor is lopva — de egy másfajta izgalom pezsgése is érződött már a levegőbe. Géza odaintette Pinokkiót. — Majd te törődj vele! — mondta neki,halkan. Tavaszi Ferkora értette, aki még mindig a terem közepén izzadt. Konok, kerek fejével öklelőn fordult arrafelé, ahol éppen beszélt valaki. Mintha minden, ami elhangzik, valamilyen módon az ő jogát vitatná, hogy itt legyen. A kezével időnként lefelé nyúlkált, alighanem a Bundás fejét kereste, simogatón. Bátorítva vagy éppen bátorságot keresve. Már nem volt olyan magabiztos, mint reggel. Bundás persze nem volt ott. Ide már nem engedték be. No, de a Bundás sorsát végül mégis el kellett dönteni. Szót kért Tóth Laci is, akit az ostrom alatt, egész családjával együtt, belegéppisztolyoztak a Dunába a nyilasok. A■ fejlövése nem volt halálos, valahogy kimászott a Dunából, és megmenekült. Egyedül a családból. De azóta dadogott. Furcsa, egzotikus virágálmokat rajzolt. Fantasztikus állatokkal. Szertelenül, de nagyon tehetségesen. Az embernek az volt az érzése, hogy a víz alól, a Duna fenekéről hozta ezeket a különös víziókat. — A ku... ku ... kutya ... Fö ... fölajánlom az ... az adagom se ... felét... A ... a ... ku ... kutya jó ... jó ... — Csak ennyit mondott a nagy-nagy csöndben, s leült. Megtapsolták erősen. Bundás sorsa lényegében el is dőlt. Csupán az volt a kikötés, hogy az udvaron kell laknia. Ezen az első éjjelen azért a Ferkó ágya alatt aludt. Tél óta Bakách Tamás is ott lakott a villában. Nem a család — egyedül ő. Valamiféle összeköttetésekkel „ellenállási papírt” szerzett, s olyan utasítást, hogy a kollégiumnak ki kell ürítenie a villát. Ez persze nem történt meg, hiába ágált s hangoskodott. De behurcolkodott egy üresen álló kis toronyszobába. Nyilván, hogy személyes jelenlétével dokumentálja a jogfolytonosságot. Tavaszra már nagyon megcsöndesedett. Semmi rosszat nem csinált. De a jelenléte mégis idegesítő volt. A fiúk megpróbálták apróbb-nagyobb bosszantásokkal kiszekírozni, nem hagyta magát. Hosszú orrú, sovány, ősz hajú ember volt ez a Bakách Tamás, olyan egyenes tartással, mintha mindig lovon ülne, s iskolalovaglást végezne. Reggelenként, amikor már jobb idő volt, viramában és a vállára vetett felöltőben órákra sétálgatott a kertben, az udvaron. Bundásnak nem volt rokonszenves az ősz hajú úriember. Amint meglátta, elkezdte „keríteni”. Szaladozott körülötte, kisebb-nagyobb körökkel, s ugatta, ugatta, csillapíthatatlanul. Mint valamikor a tilosba tartó birkákat. Bakách először megpróbált barátkozni a kutyával. Kenyeret dobott neki. Bundás nem barátkozott. Aztán rúgásokkal meg bottal kergette. Ettől viszont csk nőtt a kutya dühe. A pizsama helyett rendes utcai ruhát vett fel. Ez se segített: Bundás ellenszenve, úgy látszik, nem a pizsamának szólt. Bakách végül is abbahagyta a reggeli sétákat. Bundás viszont most már azt leste, hogy mikor megy el hazulról, és mikor jön haza? A kerítés egyszer sem maradt el. Kész cirkusz volt. A kollégisták az ablakban álltak ilyenkor, és mulattak. Bakách már alig mert kimozdulni a toronyszobából. Fölindultan panaszkodott Gézának, s követelte a kutya eltávolítását. Géza udvariasan sajnálkozott — de nem ígért semmit. Ferkót azért magához hívata: — Csinálj valamit azzal a kutyával! Nem te uszítod? Ferkó ártatlanul tiltakozott. „Hogy is gondolhat ilyesmit az igazgató elvtárs?" De Utána, néhány napig, mégiscsak csend volt. Bundás nem „kerített”. Bakách újra megjelent a kertben, s a reggeli sétákon egy fokkal nagyobb öntudattal lépkedett. Majdnem diadalmasan. Ám nagyon rövid ideig tartott a békesség. Egyik reggel Bundás újra elkezdte Bakáchot „keríteni”, s ha lehet, még veszettebb csaholással, mint azelőtt. Bakách viszont most már nem akart meghátrálni. Inkább még nyújtotta a sétáit. Délelőttönként olyan ricsaj volt az udvaron, hogy szinte dolgozni se lehetett bent a szobákban. Géza megint hivatta Ferkót, most már igazán mérgesen: — Nem megmondtam, hogy beszélj a kutyáddal?! — Nem hallgat az énrám. — Azt hiszem, hogy nagyon is! Mért volt csönd néhány napig? — Ferkó csak nézett rá az apró, fekete szemeivel, és hallgatott. — Bolondokháza van itt. Vagy rend lesz, vagy elvitetem a kutyádat a sintérekkel. Megértetted?! Ferkó egy kicsit megszeppent, de aztán kihúzta magát, s kapták félében állva, erősen szembenézett Gézával. — Igazgató elvtárs, én azt tanultam a marxista körben, hogy minden fronton vívni kell az osztályharcot! Géza elnevette magát, s elzavarta Ferkót. Bakách nemsokára elhurcolkodott a villából. Darvas József BUNDÁS FERKÓ Kozár Mária: Eluard illusztráció 9