Népszava, 1972. február (100. évfolyam, 26–50. sz.)

1972-02-20 / 43. szám

an. február 20 NÉPSZAVA Tények, adatok, nézetek az életszínvonalról I. Rózsaszínű és fekete szemüveg nélkül Napjainkban ritka az olyan beszélgetés, amelyben valamilyen formában szóba ne kerülne az életszínvonal. Az üzemek, intézmények hivatalos értekezletein és a családok spontán összejövetelein egyaránt gyakori a sokszor ironizáló, szélsőséges kifakadás. A vitathatatlanul létező gondokat, a megoldásra váró problémákat sokelöljáróban talán nem árt — bár ez mostanában „kiment a divatból" — emlékeztetni rá, hogy alig több mint negyedszázaddal ezelőtt milyen körülmények között kezdtünk az országépítő munkához. Ismert tény, hogy a felszabaduláskor romokban hevert az ország. A háborúban nemzeti vagyonunk csaknem fele megsemmisült. Amikor 1945 májusában a Magyar Kommunista Párt kiadta az ország újjáépítésének jelszavát, az üzemek munkáslétszáma alig egyharmada, az ipari termelés mennyisége körülbelül egyötöde volt az előző évinek. Az 1949-ben befejezett újjáépítés óta eltelt 22 évben a magyar ipar termelése ötszörösére nőtt, 1938- hoz képest pedig nyolcszárszor felnagyítjuk, olyanynyira, hogy a fától nem látjuk az erdőt. Nem titkoljuk: a most induló sorozatban e torz szemlélettel szándékozunk perbe szállni, olyképpen, hogy elfogulatlan tárgyilagossággal igyekszünk elemezni a múltat, kutatni a jövőt. Akit érdekel a téma , tegye félre a rózsaszínű vagy a fekete szemüveget, s mértéktartó józansággal gondolkodjék velünk. rosára emelkedett. A népgazdaság mintegy ezermilliárd forint értékű állóeszköz-állományának (épületek, gépek, berendezések stb.) több mint fele a felszabadulást követő negyedszázad beruházásaiból jött létre. A világméretekben is figyelemre méltó fejlődés eredményeként napjainkban a közepesen fejlett országok közé sorolhatjuk hazánkat. Mindebből adódik, hogy a „közepesen fejlett” gazdaság csak közepes életszínvonalat képes biztosítani. A közmondás igaza, mármint a félig telt kamrából a legügyesebb háziasszony sem képes bőségesen ellátni a családot, átvitt értelemben az államháztartásra is érvényes. Sokat azóta megszüntettük. Túlzás nélkül állíthatjuk, a felszabadulás óta gyökeresen megváltozott a munkások és az alkalmazottak életkörülménye. Más kérdés, hogy kisebb-nagyobb fonákságok megmaradtak, vagy újabbak keletkeztek, de ezekről majd a későbbiekben ejtünk szót. Az életszínvonal alakulását rövidebb és hoszszabb távon egyaránt a társadalom közös bevétele, a nemzeti jövedelem gyarapodása határozza meg. Az 1950 és 1970 közötti két évtizedben a nemzeti jövedelem körülbelül megháromszorozódott. Az egy keresőre jut Történelmi ! A nemzeti jövedelem és az életszínvonal elválaszthatatlan kapcsolatát jól illusztrálja: 1970-ben a lakosság egy főre jutó reáljövedelme körülbelül 34 százalékkal volt magasabb az 1965. évinél, míg az előző ötéves időszakban 18 százalékos volt a növekedés, mert az egy főre jutó nemzeti jövedelem 31 százalékkal nőtt az előző öt évben elért 23 százalék helyett Az átlagon belül persze eléggé nagy a szóródás. A munkások és az alkalmazottak egy főre jutó öszszes jövedelme például öt év alatt 31, a parasztságé 41 százalékkal nőtt. Ezzel a különbséggel a fizikai dolgozók két alapvető csoportjának, a munkásoknak és a parasztoknak jövedelmi színvonala országos átlagban kiegyenlítődött. Ezt a folyamatot történelmi igazságtevésnek is minősíthetjük: a háború előtt a dolgozó parasztság jövedelme alig több mint fele volt a munkások jövedelmének. Mindemellett néhány kedvezőtlen jelenség is tapasztalható. A munkások és az alkalmazottak jó reálbér csaknem megkétszereződött, a reáljövedelem pedig 250 százalékkal nőtt. Ez utóbbiban nem kis szerepet játszott, hogy 20 év alatt az aktív keresők száma csaknem egymillió fővel, 25 százalékkal nőtt. Az úgynevezett „borítékon kívüli” juttatások ugyancsak számottevően emelkedtek. Például: 1970- ben a lakosság munkából származó összes pénzbevétele 141,4 milliárd forint volt, a pénzbeni társadalmi juttatásoké (nyugdíj, táppénz, családi pótlék, gyermekgondozási segély stb.) 21,2 milliárd, a természetbeni juttatásoké pedig 23,5 milliárd forintot tett ki. gazságtevés havi átlagbére például az állami szektorban öt év alatt 428 forinttal, 25 százalékkal emelkedett. Ezen belül azonban az iparban 20, az építőiparban 27, a mező-, erdő- és vízgazdálkodás területén 35, a közlekedési és hírközlési ágazatban 29, a kereskedelemben 25, az úgynevezett nem anyagi ágazatokban 37 százalékkal nőtt. Mindebből levonható a tanulság: az átlagos javulásról tanúskodó számok megbízhatóan jelzik, hogy általában évről évre többet keres és jobban él az ország népe, de ezen belül pontatlanul tükrözik az egyes rétegek, szakmák és családok boldogulási lehetőségét. A kormány vezetőinek és a SZOT titkárságának egyik közelmúltban történt tanácskozásán ezért határozták el, hogy a jövőben az átlagon belüli szóródásokat is jobban figyelemmel kell kísérni, s az esetleges torzulásokat a lehetőség határain belül minél gyorsabban meg kell szüntetni. Mocsári Károly (Következik: Arányok és aránytalanságok) Gazdaságilag közepesen fejlett ország Nem „terülj A szocializmus nem „terülj asztalkám”. A termelési viszonyok megváltozása, a kizsákmányolás felszámolása önmagában kevés a bőséghez, s „csupán” a javak igazságosabb elosztására ad lehetőséget. A korabeli statisztika szerint 1938-ban a tőkések, a földbirtokosok és a nagy jövedelmű alkalmazottai, akik a népesség 9 százalékát tették ki, a jövedelmek 37 százalékát vágták zsebre. A népesség asztalkáma 43 százalékát alkotó proletariátus ugyanakkor mindössze 24 százalékos arányban részesült az egyéni jövedelmekből. Az idősebbek minden bizonynyal emlékeznek rá, hogy alig több mint negyedszázaddal ezelőtt Horthy Magyarországát a „hárommillió koldus országának” titulálták, ahol a munkás- és parasztemberek jó részének még az is gondot okozott, mit adjon enni gyermekének. A régi igazságtalansá Hajnalban a vágócsarnokban A vágócsarnokban hajnali fél 6-kor kezdődik a műszak. A szúrók látnak először munkához, aztán tj-ra megérkeznek a többiek is. A hajtók beterelik az állatot, árammal elkábítják, szúrják, perzselik, majd függesztve bontják, hasítják. Több mint 60 ember dolgozik itt. Ruhájuk nedves, zsíros. Meleg pára ömlik el a csarnokban, a friss hús fojtó szaga a perzselés furcsa illatával vegyül. Késeket fennek, bárdokat élesítenek. Egy asszony szüntelenül seper. Az állatorvos fel sem pillant. Ragasztja lila pecséteit. Megállni, szusszanni nemigen van idő, ha egyszer megkezdődött az egész, a félsertések egyhangú körforgása. * A sertésvágóhídra mostanában hetente 30 ezer hízó kerül. Kint a Gubacsi úton sorakoznak vonyító terhükkel a pótkocsis autók. Szakadatlanul jön az utánpótlás. — Van olyan nap, amikor 5600 sertést vágunk egy műszak alatt — mondja Takács Sándor, a Gagavin szocialista brigád vezetője. — Jócskán megszaporodott a munka, régebben ennek a felét se vágtuk. Mint a szekrényben a ruhák, úgy sorakoznak a függesztőpályán az előkészített félsertések. Megállni, beszélgetni itt nem lehet. Percenként tolják át a hűtőbe a „félkész árut”. Takács Sándor brigádja csupa fiatalemberből áll. Átlagéletkoruk 30 körül van. Ő nyolcadik éve a vezetőjük. Jóformán kölyökkora óta itt dolgozik. Ebben a gyárban szabadult, és itt lett technikus. Nehéz kenyér. Akik könnyen mondanak ítéletet a mai fiatalokról, azoknak igen tanulságos lenne végignézni egy műszakot a vágócsarnokban. Hosszú és rövid hajú fiatalembereket találnának itt — igaz, valamennyi fehér sapkában —, akiknek annyi erőre van szükségük napi munkájukhoz, mint a nehéziparban egy kohásznak. A Gagarinbrigád az ország egyik legkorszerűbb vágóvonalán dolgozik. 1965-ben állították üzembe ezt a vonalat, és nem véletlen, hogy fiatalok állnak mellette. Az öregeknek nem tetszett az újítás. Nem szívesen dolgoztak itt. A fiatalok mutatták meg, nemcsak kézzel lehet gyorsan és pontosan dolgozni. — Tulajdonképpen itt, a vágócsarnokban dől el, hogy „győzzük-e az iramot”, meg tudjuk-e szervezni a zökkenőmentes termelést — mondja Deák Imre igazgató. — Takács Sándor brigádja kulcspozíciót tölt be. Tőlük függ szinte az egész vágóhíd munkája. Eddig nem is csalódtunk bennük. — Túlórák? — kérdez vissza Takács Sándor. — Hát tessék elképzelni, fél 6-tól 2-ig megy a műszak, és ha szükség van rá, 4-ig, 5-ig megyünk tovább. A hasító több száz állatot bont. A bárdot csak megemelni is elég ... — Amióta új bérezést kapunk, az úgynevezett kombinált bérezést, persze, szívesebben maradnak az emberek. Minden sertés után a rendes darabbéren túl 70 fillért kapunk. Nagyképűen hangzik, de higgye el, megértik a fiúk, hogy vállalati, sőt, országos érdekről van szó. Nemrégiben kaptunk új öltözőt. Ez is segített abban, hogy maradnak az emberek. Naponta mindig, de ha kell, akár napjában többször is kapunk tiszta munkaruhát. Védőitalként ilyenkor télen teát, nyáron szódavizet. Amennyit csak akarunk. — Nem örülünk a túlóráknak, de kényszerhelyzetben vagyunk — mondja később Schild Lajos, a vállalat szakszervezeti bizottságának munkatársa. — Megértéssel kellett fogadnunk. Nemcsak vállalati, népgazdasági érdekről is van szó. Úgy döntöttünk, hogy a 44 órás munkahetet megtartjuk. A kéthetenkénti szabad szombat nagyon jól jön a dolgozóknak. A nyújtott műszak kínálkozott a legjobb megoldásnak. Persze, a vállalatvezetéssel együtt azon vagyunk, hogy havonta csak annyi legyen a túlóra, amennyire feltétlenül szükség van. De ha befut egy nagyobb élőállat-szállítmány, nincs mit tenni — vágni kell. Csak itt a sertésvágóhídon 28 szocialista brigád van. Hogy nagyobb probléma nélkül folyik a termelés, főleg nekik köszönhetjük. A sertésvágóhíd több mint 70 esztendős. Sokat javultak a munkakörülmények, de sajnos, érezzük és tudjuk, hogy még jócskán van tennivalónk. A népgazdaság negyedik ötéves terve a mezőgazdaság egyik feladatát abban jelölte meg, hogy 1975-re 30 százalékkal növelje a sertéshústermelést. 1971-ben már annyi sertéshúst termeltünk, amennyit a terv 1975-re irányzott elő. A sertéshúsprogram sikerei a tények. A siker azonban gonddal is jár. A felvásárlás 1971-ben csaknem 60 százalékkal nőtt, míg a vágóhidak befogadóképessége csak a tervidőszak végére éri el a kellő mértéket. Kovács Ildikó S már csinálni a bővítést, mert ez a nép gazdaságnak is fontos.” Ilyen meggondolásból aztán minden követ megmozgatnak, hogy valamiképp mégiscsak megtalálják a kiskaput, a szabad utat a maguk kis vicinális mozdonya részére. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a beruházások tekintetében sem könnyű országos mércével mérni és aszerint cselekedni, hiszen helyi szempontokból az igények majdnem mindig megalapozottak és jogosak. Nemrégiben Tápiószelén beszélgettem a község vezetőivel a jövőről. Elmondották, hogy régi vágyuk, tervük már egy művelődési ház építése. Szüksége van erre a lakosságnak? De mennyire! Több mint félezer munkás jár be a fővárosba hét végén, akik végre odahaza szeretnének művelődni, szórakozni. Kialakult közben a helyi ipar alapja is, s az új éleforma felébresztette a kulturálódás igényét az eddig csak a ház körül tevékenykedő asszonyokban. (Olyannyira, hogy a szabadegyetem előadásaira — hely hiányában a tanácsteremben tartják őket — az érdeklődőknek csak egy része fér be.) Nem uniformizálás !SZINTÉN SAJNÁLOM, hogy a malenben „nálunk feltétlenül meg kell gát Kovács Gyulának nevező olvasónk „elfelejtette” pontos címét feltüntetni szerkesztőségünknek küldött levelében. Tartózkodásának okát már csak azért sem értem, mert soraiból kiderül: jószándékúan politizáló, gondolkodó ember. Ezért is érdemesnek látszik papírra vetni azokat a gondolatokat, amelyeket a levél ébreszt. Kovács Gyula ugyanis olyasmit kérdez, ami másoknak is szeget üthetett a fejébe. Ezt írja: „Némi aggodalommal hallom mostanában ismét emlegetni, mint társadalmi követelményt, az egységes szemlélet, egységes cselekvés elvét. Ne értsenek félre: én nagy vonalaiban helyeslem, jónak tartom a mai politikát. Azt azonban nem tudom elképzelni, hogy mindenki minden kérdésben egyetértsen, s ugyanazt tegye. Ilyesmit a lódenkabátos korszakban próbáltak erőltetni. Egységesen kellett helyeselnünk sok minden más mellett a húsvét-hétfő eltörlését, hiszen ugyebár mi kértük, előírták még azt is, hogy melyik filmről mi legyen a véleményünk. (Még szerencse, hogy akkor nem volt tévé...) Ma már azonban a szocialista demokráciával hogyan egyeztethető össze az egységesség követelménye? Nem jutunk vissza a módenkorba, ha megkíséreljük a gondolatok és a tettek uniformizálását?" Könnyű lenne a szerkesztői üzenetek távirati stílusában felelni a Kovács Gyuláknak: bizonyára figyelmetlenségből eredő gyökeres félreértésről van szó, senki sem akar „uniformizálni a semmit. Attól tartok azonban, ilyen sommásan nem lehet tisztázni a félreértést, a fogalmak leegyszerűsítését. Néhány példa alighanem minden elméleti levezetésnél világosabban érzékelteti, hogyan is értelmezzük ezt a követelményt. DÉGI JÓ ISMERŐSÖM egyik öntödénk művezetője. Magánbeszélgetések során is meggyőződhettem róla, hogy érti, elfogadja a gazdaságirányítás jelenlegi rendszerének alapelveit. Különösen az anyagi differenciálás gondolatáért lelkesedik, felismerve annak nemcsak ösztönző, tehát gazdaságilag szükségszerű voltát, hanem társadalmi igazságosságát is. Éppen ezért döbbentett meg, amikor nemrégiben, riportügyben járván, azt tapasztaltam üzemében, hogy ott bizony alig-alig mutatkozik valamiféle különbség a bérekben. S ebben neki is része van, nem is csekély, hiszen elsősorban ő hivatott a besorolásokra javaslatot tenni. Amikor elképedten érdeklődtem, hol van hát az általa agyondicsért differenciálás, így mentegetőzött: „Hja kérem, ha én azt a néhány embert, aki a legkvalifikáltabb munkát végzi, s a legszorgalmasabb, úgy megfizetném, ahogy megérdemli, megnézhetném magam! Abból a pénzből, amit emelésre kapunk, mindenkinek kell juttatni valamit, mert különben faképnél hagynak még a leggyengébbek, sőt a lógósok is. Márpedig egyetlen embert sem nélkülözhetek. Szóval, helyes a differenciálás, de az öntödében ezt nem lehet megcsinálni!” Hát hol lehet? Megvalósulhatna-e bárhol is valaha valami ebből a mindannyiunk által helyesnek tartott, elfogadott, továbbfejlődésünk szempontjából oly fontos alapelvből, ha mindenütt a kényelmesség szemüvegével néznének körül, mint az öntödei művezető, mondván: „Remek dolog, de csinálják meg másutt, mert nálunk ez sajnos, kivihetetlen.” „Igen ám, de nálunk...” és „persze, persze, csakhogy én ..A mi gyárunk, az én házam — ezek köré épül a kifogások kőkerítése. Hányan, de hányan bólogattak szívvel-lélekkel, amikor legutóbb Nyers Rezső, a párt Központi Bizottságának titkára, a beruházások „túlfűtöttségét” jellemezve, találóan megállapította: „Ebből a szempontból népgazdaságunk olyan kazánhoz hasonló, amelyet túlfűtenek a kezelők, a hőhasznosítás viszont éppen ezért romlik. Jellemző tünet, hogy míg a népgazdasági összberuházás 1971. évben 12 milliárd forinttal nagyobb volt az 1970. évinél, addig az üzembe helyezett objektumok értéke azonos szinten maradt... Bebizonyosodott, hogy... a beruházási hatékonyság szempontjából az építési kapacitás erőltetett kihasználása éppen nem a megfelelő gyógyszer.” Az ÉRVELÉS hatására ki ne fogadná ** el, hogy okosan, megfontoltan koncentrálni kell a meglévő erőket, s amíg be nem fejeződnek a folyamatban lévő beruházások, addig százszor is meg kell fontolni, belefogjunk-e valami újba? Az egyetértésben idáig nincs is hiány. A baj ott kezdődik, amikor sok „elvben egyetértő” kisüti, hogy természetesen a „szomszéd” által sürgetett új gépsor, üzemcsarnok az, ami ráér, amit „közös érdekből” el kell és lehet halasztani, es Miklós Dezső . S MÉGIS, nagyon könnyen lehetséges, hogy az eddig már-már biztosnak látszó terv a beruházások koncentrálása következtében egyelőre kútba esik, az építkezést még nem lehet elkezdeni. Ez esetben válaszút elé kerül a község vezetősége, lakossága egyaránt: képesek-e belátni az országos érdek előbbrevalóságát, s belenyugodva a történtekbe, szorgalmasan segítik-e a közös célok mielőbbi megvalósítását, vagy pedig sértődötten visszahúzódnak, és vélt sérelmeiket hangoztatva a döntés megváltoztatásának „kiügyeskedésére” fecsérlik idejüket, energiájukat? Merem remélni, hogy azonosulni tudnak az országos érdek felismeréséből fakadó szemlélettel, s ez határozza meg cselekedeteiket is. Talán nem veszi rossznéven Kovács Gyula, ha példáimat a gazdasági élet területéről veszem, de pillanatnyilag ezen a területen észlelhető leginkább egy bizonyos „kettőslátás”. Akadnak, akiknél ez a gyárkapuban kezdődik. Amíg „kinn” vannak, amíg a piacot vagy az üzleteket járják, mérgelődnek, ha valamilyen szabadáras cikknek megint felment az ára; ha a cipőt, ruhát, televíziókészüléket vissza kell vinni cserélni, mert odahaza derül ki, hogy — enyhén szólva — nem olyan minőségű, amilyennek hirdetik. Helyes és jogos ez a kritikus fogyasztói szemlélet. Csak éppen vajmi keveset ér, ha „tulajdonosa” benn a munkahelyén, „hadd szaladjon, mit számít egy kis hiba!” jelszóval hagyja, sőt valósággal kiverekszi, hogy az ő gyenge minőségű terméke kikerüljön a piacra ... Ha „kicsire nem adunk!” felkiáltással a szükségesnél bőkezűbben használjuk fel az anyagot, nem gondolva arra, hogy ennek a nagyvonalúságnak is van némi köze az árak alakulásához ... Ha „eddig jó volt, egy darabig még ezután is elvegetálunk vele!” legyintéssel semmiféle erőfeszítést sem teszünk a gazdaságtalan termékek gyártásának megszüntetéséért, mert minek vállaljuk a kockázatot valami újjal, elvégre jobb a biztos. Korántsem, még megközelítőleg sem teljes a felsorolás, egyelőre talán mégis elég. Hiszen csupán annyit szeretnék ezúttal érzékeltetni Kovács Gyulával és társaival: nem minden bagatell, csipcsup apróságban szükséges, hogy egyformán nézzünk és cselekedjünk. Ám az alapvető, jövőnk alakulását meghatározó kérdésekben szükséges az egység. Ezeket egyébként — hadd emlékeztessek rá — közösen vitattuk meg, fogadtuk el, s közösen vállaltuk a határozatok végrehajtását, a szocialista demokrácia tisztességes szabályai szerint. (Már csak ezért sem lehet bármiféle párhuzamot keresni e tekintetben az ötvenes évek gyakorlatával.) Ha ÚGY TETSZIK, sokkal kevesebb* * ről van tehát szó, mint bármiféle „uniformizálásról”. A valóságban, úgy érzem, tulajdonképpen sokkal többről: annak a felismeréséből, hogy nem lehet egy szájból hideget és meleget fújni egyszerre. Nem lehet elfogadni, lelkesen helyeselni fontos határozatokat —csak általában, elvben. Úgy, hogy amíg másokra vonatkoznak, addig nagyon jók, de amikor nekem kell kivennem belőlük a magam részét, akkor félreállok, ürügyet, kibúvót keresek, mert a végrehajtás valahol érinti szűk kis érdekköröcskéimet, vagy éppenséggel csak kényelmetlen, fáradságos. „Nem lehet? De hiszen sokan éppen ezt teszik!” — vetheti ellenem valaki. Igaz. Ezért időszerű annyira a kettős egység elvének tisztázása, még inkább érvényesítése. Enélkül csak topoghatunk. De mi haladni akarunk.