Népszava, 1972. december (100. évfolyam, 283–307. sz.)
1972-12-24 / 303. szám
tt. december . Fábri Zoltán: Meg kell őrizni az egyensúlyt! Az új esztendő izgalmasnak ígérkező filmpremierje Fábri Zoltán nevéhez fűződik. A kitűnő rendező a Plusz mínusz egy nap című legújabb alkotásában is a fasizmus természetrajzát kutatja. Még inkább: az emberben rejtőző erőszak indítékait korunkban. Honnan ez az eltökélt, újra és újra visszatérő érzékeny vizsgálódás, amely szinte körülhatárolja, meghatározza filmjeinek gondolatiságát, témáját?! Először erről beszélgetünk Fábri Zoltánnal . Századunk második felében ijesztően megnövekedtek a feszültségek. Az ember korlátlan technikai zsenialitása és képtelen morális korlátoltsága olyan helyzetet teremtett, amelyben bármikor kirobbanhat egy soha nem látott, az egész világot veszélyeztető kataklizma. Azt is mondhatnám, borotvaélen táncoló, ijesztően érzékeny egyensúlyi állapotban küzd egymással a józan ész és az elvakult erőszak. S az összefüggések egyre bonyolultabbak. A veszélyeztetettség egyre sokoldalúbb. A mérlegnek már jó ideje nem két, hanem legalább három vagy talán még több serpenyője is akad. Az emberiség gondolkodni tudó rétegeit ismeretlen félelmek, bénító szorongások lepik el. Hogyan lehet megőrizni ilyen körülmények közt — az alapvető egyensúlytalanságban — mégis valamiképpen az egyensúlyt?! Ezzel a gondolattal foglalkoznak a világ haladó filmművészei is. Évekkel ezelőtt például meghívást kaptam Párizsban a világ filmművészeinek egyhetes találkozójára. A záróülésen Cesare Zavattini, a nagy hírű olasz filmíró határozati javaslatot terjesztett elő: forduljon a konferencia felhívással a világ filmművészeihez, hogy ezentúl ,,a világ fejlődését elősegítő”, elgondolkodtató, hasznos filmeket gyártsanak”. Naiv, de nemes pátoszú javaslatát a konferencia egyhangúlag el is fogadta... — Filmjeiben olykor — vagy tán mindig — ott él a háború. Ténylegesen is, nemcsak áttételesen. Akárcsak egész nemzedéke, szinte képtelen elszakadni, eltávolodni ettől a meghatározó élménytől... — Az emberi emlékezet szubjektív. Hajlamos a rossz emlék kilúgozására. Későbbi generációk, akik nem kerültek személyes érintkezésbe a fasizmus erőszakra épített hatalmi mechanizmusával, nem ismerik, s nem is ismerhetik a természetrajzát. Nem is sejthetik máig lappangó következményeit, lélekromboló hatását. Egy korábbi filmemben elhangzik ez a mondat: „Gyűlölöm azokat a korokat, amelyekben az embernek szentnek, mártírnak, vagy hősnek kell lennie ahhoz, hogy ember maradhasson”. Egy olyan ember mondja ezt, aki „abban a korban” elmulasztotta a cselekvést, elvont humanizmusának tartózkodó kívülállása tragédia forrásává lett, s utólag nem tud szembenézni saját lelkiismeretfurdalásával. Pedig a szembenézés elkerülhetetlen ... — Az új film egyfajta szembesítés mindazzal, ami történt? — Az is. Az imént említett szembenézésből csak a hősök, az elkötelezettségüket híven tudók kerülnek ki győztesen, sokszor életük árán. Tisztelet az eleveneknek és holtaknak, a példaképeknek. De mit tehettek azok, akik nem születtek szentnek, s nem tudtak mártírok, hősök sem lenni?! A százezrek, a milliók, akiknek jelleme nem volt sokszorosan magasabb próbatételre szabva?! Akik a hatalomtól való rettegés fojtogató közegében rossz ösztöneik szunnyadó vakvágányára lökve élni akartak?! Megmaradni. S ez még a jobbik eset volt. De ha egy váratlan fordulat kényszere válaszút elé állítva döntést követelt tőlük, legtöbbjük elbukott. Egymás árulójává, gyilkosává lettek... Az utókor azonban felelősséget, választ követel. S ez alól a „parancsra tettem” szánalmas — csak látszólag igaz — refrénje sem ment fel senkit sem. — Most befejezett filmemnek egy háborús bűnös a főszereplője, aki 25 év után kijön a börtönből. Tétova széthullottságában előbb öngyilkosságra készül, majd hajdani sorstársának kinyújtott kezét elfogadva, valami irracionálisra növekedett tisztulási vágytól űzve a tett színhelyére megy. Meg akar bocsátani és szeretetet zsarolni ott, ahol még azt sem teszik számára lehetővé, hogy bocsánatot kérjen ... Mi történik ezzel az emberrel negyvennyolc óra alatt? Mik azok a reflexek, amelyek munkálnak, majd elhatalmasodnak benne, ahogy fokozatosan felismeri kapcsolatteremtési próbálkozásainak saját belső meghasonlottságában gyökerező képtelenségét?! Felbomlott személyiségének, morális szétesettségének eredete kettős: a történelem és a társadalom objektív törvényét semmibe vevő kor, amely saját erőszaktörvényének kritikátlan végrehajtását követelte tőle és önmaga, aki ennek a követelésnek saját elhatározásából eleget tett. — Tehát túlélő bűnösök és túlélő áldozatok „együttéléséről” szól a film. — Még inkább: ennek az együttélésnek kényszerű szükségéről és egyidejű képtelenségéről, a szubjektív és objektív igazság viszonylatai- ról, az emlékezés és felejtés kérdéseiről. És még arról is akarok beszélni ebben a filmben, amit a leglényegesebbnek tartok: válságos időkben a tettek megnövekedett felelősségéről és a társadalomellenes bűn személyiségromboló törvényéről, amely óhatatlanul visszavezet szülőanyjához, az erőszakhoz. — A világ objektíve olyan körülöttünk, amilyen. Ellentmondásokkal teli, bonyolultan változik, fejlődik, magában hordja az emberhez legméltóbb, a szabadság eszményére épülő rend lassú vagy robbanásszerű kialakulásának lehetőségét. De most harcok folynak benne, sok helyütt fegyverrel, másutt fegyvertelenül. És van, ahol a hatalom erőszaktörvénye társadalomellenes tetteket is követel. Nem árt tudatosítani felismeréseinket. Nem árt üzeneteket küldeni, megkísérelni az elgondolkoztatást, így értelmezem ennek a dióhéjnyi példázatnak talán tágabbra is általánosító aktualitását és hasznát. öreg este van már, de a Kmetty utcai műteremben, Lessenyei Márta és Kiss Sándor közös műhelyében még világos az ablak. Beljebb kerülve agyagtömbök és gipszöntvények, hosszú polcokra helyezett kisplasztika- és éremvázlatok, csillogó márvány és bronzszobrocskák fogadják a látogatót, a neves és népszerű szobrászházaspár kész, illetve készülőfélben levő művei. Hogy előadom jövetelem célját — jövő évi terveikről, munkáikról szeretnék érdeklődni — összemosolyognak. — Nálunk, képzőművészeknél — mondja Kiss Sándor — a tervek és elképzelések a legkevésbé vannak időhöz kötve. Egy-egy gondolat, megbízás sokszor évekig érlelődik az emberben, amíg megvalósításra, kivitelezésre kerül. Itt van például Márta Derecskére készülő felszabadulási emlékműve — mutat rá egy nylonba bugyolált figurára —, a napokban készült el csaknem háromévi munka eredményeként. Tény, hogy valamelyest megkésett vele, de hát csak most érezte teljesnek, olyannak, amely valóban kifejezi a felszabadulás magasztos gondolatát. Hiába, a művészi lelkiismeret nagy úr, nem lehet büntetlenül áthágni. A sietségnek, felületességnek ugyanis nemcsak a mű, hanem a közönség is kárát láthatja. Mert a fércmunka, ugye, nem műalkotás, nincs sem katartikus, sem mozgósító ereje. Díszítmény, funkció nélkül. Egyébiránt magam sem tartozom a szaporakezűek közé, ha két-három jó szobrot meg tudok faragni évenként, már elmondhatom: szerencsés esztendőt zártam. Lessenyei Márta pár napja nyerte el az év utolsó országos kiállítása, a miskolci téli tárlat nagydíját. Hogy gratulálok ehhez a szép sikerhez, tűnődve jegyzi meg: — Ma már néhány dolgot másként csinálnék meg, mint a hatvanas évek derekán. Mindenesetre ez is mutatja, hogy tovább kell lépnem. Jövőre Derecskére tervezek tárlatot, zömmel új szobrokról. Többször lent járva az emlékmű elhelyezése ügyében, a falu világa nagyon megfogott, ezeket az élményeimet-érzelmeimet szeretném kőbe-bronzba önteni. A régi életforma már kipusztulóban, az új terjedőben, izgalmas dolog szobrászilag is észrevételezni a változásokat. Monumentális feladatként Ferenczy Noémi síremlékének megtervezése és kivitelezése fog lekötni 1973-ban, a nagyszerű művésznő szellemét legemlékezetesebb munkái tükrében szeretném megidézni. Hisz a művész maradandóságát műveinek maradandósága bizonyítja leginkább... Kiss Sándor csak fényképeken tudja megmutatni ez évi munkásságának termését, és egy gipszöntvényen, amely öntésre várva támaszkodik a műterem szegletében. — Ez a faragott fríz, ami ezen a rossz fotón látható, a Minisztertanács balatonszemesi üdülőjének tanácstermét díszíti. Diófából készült, motívumaiba szűkebb pátriám. Erdély népművészetének legszebb formáit dolgoztam bele. Főként kalotaszegi motívumokat. Hihetetlen, mennyi szellem, lelemény van ezekben a régi formákban. A népi alkotóerő milyen eleven jelenléte! Másik nagyobb munkám — szintén fafaragás — a nyíregyházi pártház nagytermében került elhelyezésre. Figurális munka, Nyírség nagy szülötteit, Kölcseyt, Bessenyeit, Esze Tamást, s az újabbak közül Móriczot, Szamuelyt, Zalkát, Váci Mihályt idézi. Sok szeretettel csináltam, hisz valamennyiük, régiek, újak, nagyon a szívemhez nőttek. A tettek emberei voltak ők, s a tettekre oly igen szükség van napjainkban is. — És jövőre, 1973-ban milyen Kiss Sándor-műveket láthatunk majd? — A várbeli Fortuna utcában állítják fel bronzba öntött utcatáblámat. Pályázaton nyert monumentális munkám a szarvasi új tanács- és pártház homlokzati díszítményének kivitelezése. Ez is fából lesz, a kilenc méter hosszú fríz magyar népi motívumokból áll majd össze. A tervezéssel jószerivel már elkészültem, most éppen a faanyag után szaladgálok. Régi adósságom ezen túl a szombathelyi OTP-székház homlokzatának kialakítása is. Témája: a pénz útja az élet és a közgazdaság csatornáiban. Bronzból tervezem, elvontabb felfogásban. És végül: szeretném kiteljesíteni Erdély nagyjairól készült éremsorozatomat, sorra megörökítve a politika, műveltség és közélet erdélyi csillagait. Ez mintegy becsületbeli kötelességem is: sokat merítettem tőlük, sokat tanultam példájukból, s úgy is, mint ember, úgy is, mint művész, az ő követőjüknek vallom magamat. Lessenyei Márta — Kiss Sándor: A művészi lelkiismeret nagy úr NÉPSZAVA Szokolay Sándor: Nem bizonyítani, hanem mondani akarok a művemmel Szokolay Sándor az 1964 óta eltelt nyolc év alatt három zenedrámát és egy „oratórium-balettet’ fejezett be, egyéb — nagyrészt szintén drámai vonatkozású — műveit nem említve. Zenetörténetileg is ritka teljesítmény. Tű, ezen, az egyik legdúsabb egyéniség, akit az életben megismertem Amennyire kellemes és tartalmas a beszélgetés vele annyira félelmetes újságírói szempontból. Állandóan a gondolat torlódásának a veszélye fenyeget. Mondatait is töprengve komponálja, mint a zenét: menetközben módosít, kihúz beletold magvas mondanivalójába Két kérdésre korlátozódtunk, de százat érintettünk a művészeti alkotás nagy témavilágában. Az első kérdés: mostani munkája, a Sámson című új opera, Németh László drámájára. A második: a műfaj, a zenedráma sorsa. — A Sámsonról azt mondhatom: lényegében készen van. A szövegkönyvet, Németh László hozzájárulásával, teljesen az ő anyagából ezúttal is magam készítettem. Most a hangszerelés részletein dolgozom. Az Operaház úgy tervezi, hogy 1973- ban, a Budapesti Művészeti Hetek keretében mutatja be új operámat. Felteszem a kérdést, amely a mű gondolati megszületésekor — évekkel ezelőtt — már körüllengte: miért éppen a Sámson? — Arra sem tudnék egészen pontos választ adni, miért éppen a Vérnász, majd a Hamlet lettek korábbi műveim. Egyszerűen, mert izgattak, és mert zenei megfogalmazásuk érdekesnek és lehetségesnek tűnt. Amióta élek, a konfliktusok érdekelnek. Nyilván ennek a beállítottságnak is jelentős a része abban, hogy mind közelebb kerültem az operaműfajhoz. A Vérász — nagyon leegyszerűsítve — a szív és az ész kibékíthetetlen szembekerülésének a konfliktusát hordja magában; a Hamlet azigazság keresésének a konfliktusát; a Sámson az elhivatottságét. Kemény, és örökre cáfolhatatlan tény: áldozat nélkül sem keresni, sem meglelni és felmutatni nem lehet semmiféle igazságot, és megvalósítani sem lehet semmiféle elhivatottságot. Megjegyeztem közben, hogy ugyanezt az alapgondolatot fejezte ki Szokolay tavaly bemutatott „oratórium-balettje”. Az áldozat és, hogy a gondolat vissza-visszatér nyilatkozataiban. — Nem én vagyok az első alkotóművész, aki tulajdonképpen egyetlen gondolatot szeretne jól kifejezni egész életében. Természetesen sokféleképpen. A Sámsonhoz még hozzáfűzöm: a főhős roppant ereje nem egyszerűen erőt, hanem tehetséget jelent. Nem az erő „behemótjáról”, hanem a tiszta és igazi törekvésekről, az emberi képességek összességéről van szó. A szerző belelendül a témába, és most már kérdés nélkül folytatja, amint az új mű stílusára, zenei megoldásaira terelődik a szó. Arra, hová helyezzük, viszonyítva az előzményekhez? — Nem szeretem a besorolásokat. Meggyőződésem, hogy előre lépni csak befelé fordulva lehet. Sikereket arattam az elmúlt években, de nem vagyok sikerember. Az ideálom a vallomásszerű komponálás. Nem bizonyítani, hanem mondani akarok a művemmel. Még csak nem is gondolkodom azon, vajon milyen alkotói körhöz, stílusirányzathoz sorolódom. Olyan eszközökkel élek, amilyeneknek szükségét érzem. Kísérletképpen vagy a tréfa kedvéért korunk bármely stílus formájában tudnék komponálni. Ez azonban nem művészet. Minél több művet írok, annál biztosabban tudom: vállalnunk kell magunkat. Ami nem a sajátunk, azt a mű kiveti magából, miként a test az idegen szívet, szervátültetésnél Művészi alkotást, operát nem lehet létrehozni stílusfitogtatásból, csak meggyőződésből. A Sámson egyébként magába ötvöz elemeket mindkét előző operámból. De kétségkívül van benne — nem annyira stiláris, inkább talán emberi visszafordulás. Visszafordulás eredendő, gyermekkori élményeimhez, leghűbb önmagamhoz. Körülbelül itt érkeztünk el második fő kérdésünkhöz: hogyan látja Szokolay Sándor, operák sorának szerzője, a műfaj jövőjét? Mi a véleménye: válságban van-e az opera vagy nincs? — Működésem arra vall, mintha a választ máris megadtam volna. Holott nincs így. Ilyen kérdést már a rádióban is feltettek nekem éppen az idén. Most sem mondhatok mást: a válság tagadhatatlan, az ezzel kapcsolatos jóslások a műfaj elhalásáról ellenben nevetségesek, mint minden jóslás. Természetes dolog, hogy az idő minden felett eljár, mivel nem áll meg Azok a nagy művek, amelyek a megújuló idővel maguk is mindig megújulásra képesek. Ami nem tud változni, az elpusztul. — Már most közelebbről a műfaj válságáról: milyen művek kellenek a megszüntetéséhez? Milyen a modern opera? Ez rossz kérdés. Mert hiszen milyen a nem modern? Mindenesetre sokféle. A „ciril” jelleg önmagában nem tesz korszerűvé, maivá egy operaművet. Én eddig inkább régi témákban találtam meg mai mondanivalómhoz a megfelelő szövegkönyvet. Lehet, hogy írok majd „civil" operát. Az utak és a sorrendek különfélék. Petrovics Emil, a „mai” C’est la guerre után a Bűn és bűnhődésből írt zenedrámát — aligha kisebb mai indulattal, mint korábban. — Hadd idézzem Kodályt, amikor azt mondja (nem szó szerint): a jelentős művek úgy jelentősek, hogy egyik lábukkal minél erősebben állnak a múlt fundamentumán, a másikkal minél messzebb lépnek előre a jövőbe. De hangsúlyozni kell: semmiféle új eszköz a zenében nem pótolhatja az átélést. Meggyőződésem — ezzel kapcsolatban is —, hogy a dallam nélkülözhetetlen. Természetesen maga a fogalom is változáson ment és megy át. Öröknek azt tartom, hogy a zörej nem veheti át a dallam szerepét. A palestrinai dallamfogalmat tartom öröknek. Azt nevezetesen, hogy a dallam megküzd a csúcspontokért. A hangzó tér, alsó és felső határa közt cikázó hatás, a folytonos regiszterváltás alkalmas lehet egy és más kifejezésére (kivételes helyeken alkalmazom is), de nem pótolhatja a dallamot. Nem lehet a mű hordozója. Főleg nem az operáé. Nem vagyok hajlandó kiiktatni a normálisan énekelhető kis hangközöket. Bizonyos felfogásokkal ellentétben vallom, hogy a bennük rejlő lehetőségek nem merültek ki. Azt hiszem, formalista okokból, idő előtt temették el az operaalkotás egy sor természetes építő elemét — ez is hozzájárul a műfaj válságához. Hadd mondjam azt: kísérletezni szabad is, kell is, — de csak tehetségesen. A tehetségtelen, úgynevezett „kísérletek” kárára vannak a művészetnek. Természetesen az operának is. Nos, körülbelül ez a századrésze és legfőbb kivonata annak, amit Szokolay Sándor mondott új művéről és az operaműfaj jövőjéről. 23 Az összeállítást írták: Gantner Ilona, Rideg Gábor, Mátyás István, Tasnádi Attila, Rajk András, Vajk Vera.