Népszava, 1972. december (100. évfolyam, 283–307. sz.)

1972-12-24 / 303. szám

tt­. december . Fábri Zoltán: Meg kell őrizni az egyensúlyt! Az új esztendő izgalmasnak ígér­kező filmpremierje Fábri Zoltán nevéhez fűződik. A kitűnő rendező a Plusz mínusz egy nap című leg­újabb alkotásában is a fasizmus természetrajzát kutatja. Még in­kább: az emberben rejtőző erőszak indítékait korunkban. Honnan ez az eltökélt, újra és újra visszatérő érzékeny vizsgáló­dás, amely szinte körülhatárolja, meghatározza filmjeinek gondola­tiságát, témáját?! Először erről be­szélgetünk Fábri Zoltánnal . Századunk második felében ijesztően megnövekedtek a feszültsé­gek. Az ember korlátlan technikai zsenialitása és képtelen morális kor­látoltsága olyan helyzetet teremtett, amelyben bármikor kirobbanhat egy soha nem látott, az egész világot ve­szélyeztető kataklizma. Azt is mond­hatnám, borotvaélen táncoló, ijesz­tően érzékeny egyensúlyi állapotban küzd egymással a józan ész és az el­vakult erőszak. S az összefüggések egyre bonyolultabbak. A veszélyez­tetettség egyre sokoldalúbb. A mér­legnek már jó ideje nem két, hanem legalább három vagy talán még több serpenyője is akad. Az emberiség gondolkodni tudó­ rétegeit ismeretlen félelmek, bénító szorongások lepik el. Hogyan lehet megőrizni ilyen körül­mények közt — az alapvető egyen­súlytalanságban — mégis valami­képpen az egyensúlyt?! Ezzel a gon­dolattal foglalkoznak a világ haladó filmművészei is. Évekkel ezelőtt pél­dául meghívást kaptam Párizsban a világ filmművészeinek egyhetes ta­lálkozójára. A záróülésen Cesare Za­­vattini, a nagy hírű olasz filmíró ha­tározati javaslatot terjesztett elő: forduljon a konferencia felhívással a világ filmművészeihez, hogy ezentúl ,,a világ fejlődését elősegítő”, elgondolkodtató, hasznos filmeket gyártsanak”. Naiv, de nemes pátoszú javaslatát a konferencia egyhangú­lag el is fogadta... — Filmjeiben olykor — vagy tán mindig — ott él a háború. Tény­legesen is, nemcsak áttételesen. Akárcsak egész nemzedéke, szinte képtelen elszakadni, eltávolodni ettől a meghatározó élménytől... — Az emberi emlékezet szubjek­tív. Hajlamos a rossz emlék kilúgo­zására. Későbbi generációk, akik nem kerültek személyes érintkezésbe a fasizmus erőszakra épített hatalmi mechanizmusával, nem ismerik, s nem is ismerhetik a természetrajzát. Nem is sejthetik máig lappangó kö­vetkezményeit, lélekromboló hatását. Egy korábbi filmemben elhangzik ez a mondat: „Gyűlölöm azokat a koro­kat, amelyekben az embernek szent­nek, mártírnak, vagy hősnek kell lennie ahhoz, hogy ember maradhas­son”. Egy olyan ember mondja ezt, aki „abban a korban” elmulasztotta a cselekvést, elvont humanizmusának tartózkodó kívülállása tragédia for­rásává lett, s utólag nem tud szem­benézni saját lelk­iismeretfurdalásá­­val. Pedig a szembenézés elkerülhe­tetlen ... — Az új film egyfajta szembesí­tés mindazzal, ami történt? — Az is. Az imént említett szem­benézésből csak a hősök, az elkötele­zettségüket híven tudók kerülnek ki győztesen, sokszor életük árán. Tisz­telet az eleveneknek és holtaknak, a példaképeknek. De mit tehettek azok, akik nem születtek szentnek, s nem tudtak mártírok, hősök sem lenni?! A százezrek, a milliók, akiknek jel­leme nem volt sokszorosan magasabb próbatételre szabva?! Akik a hata­lomtól való rettegés fojtogató köze­gében rossz ösztöneik szunnyadó vakvágányára lökve élni akartak?! Megmaradni. S ez még a jobbik eset volt. De ha egy váratlan fordulat kényszere válaszút elé állítva dön­tést követelt tőlük, legtöbbjük elbu­kott. Egymás árulójává, gyilkosává lettek... Az utókor azonban fele­lősséget, választ követel. S ez alól a „parancsra tettem” szánalmas — csak látszólag igaz — refrénje sem ment fel senkit sem. — Most befejezett filmemnek egy háborús bűnös a főszereplője, aki 25 év után kijön a börtönből. Tétova széthullottságában előbb öngyilkos­ságra készül, majd hajdani sorstár­sának kinyújtott kezét elfogadva, va­lami irracionálisra növekedett tisztu­lási vágytól űzve a tett színhelyére megy. Meg akar bocsátani és szere­­tetet zsarolni ott, ahol még azt sem teszik számára lehetővé, hogy bocsá­natot kérjen ... Mi történik ezzel az emberrel negyvennyolc óra alatt? Mik azok a reflexek, amelyek mun­kálnak, majd elhatalmasodnak ben­ne, ahogy fokozatosan felismeri kap­csolatteremtési próbálkozásainak sa­ját belső meghasonlottságában gyö­kerező képtelenségét?! Felbomlott személyiségének, morális szétesett­­ségének eredete kettős: a történelem és a társadalom objektív törvényét semmibe vevő kor, amely saját erő­szaktörvényének kritikátlan végre­hajtását követelte tőle és önma­ga, aki ennek a követelésnek saját elhatározásából eleget tett. — Tehát túlélő bűnösök és túlélő áldozatok „együttéléséről” szól a film. — Még inkább: ennek az együtt­élésnek kényszerű szükségéről és egyidejű képtelenségéről, a szubjek­tív és objektív igazság viszonylatai-­ ról, az emlékezés és felejtés kérdései­ről. És még arról is akarok beszélni ebben a filmben, amit a leglényege­sebbnek tartok: válságos időkben a tettek megnövekedett felelősségéről és a társadalomellenes bűn személyi­ségromboló törvényéről, amely óha­tatlanul visszavezet szülőanyjához, az erőszakhoz. — A világ objektíve olyan körü­löttünk, amilyen. Ellentmondásokkal teli, bonyolultan változik, fejlődik, magában hordja az emberhez leg­méltóbb, a szabadság eszményére épülő rend lassú vagy robbanásszerű kialakulásának lehetőségét. De most harcok folynak benne, sok helyütt fegyverrel, másutt fegyvertelenül. És van, ahol a hatalom erőszaktörvénye társadalomellenes tetteket is követel. Nem árt tudatosítani felismerésein­ket. Nem árt üzeneteket küldeni, megkísérelni az elgondolkoztatást, így értelmezem ennek a dióhéjnyi példázatnak talán tágabbra is általá­nosító aktualitását és hasznát. öreg este van már, de a Kmetty utcai műteremben, Lessenyei Márta és Kiss Sándor közös műhelyében még világos az ablak. Beljebb kerül­ve agyagtömbök és gipszöntvények, hosszú polcokra helyezett kisplasz­tika- és éremvázlatok, csillogó már­vány és bronzszobrocskák fogadják a látogatót, a neves és népszerű szob­rászházaspár kész, illetve készülő­félben levő művei. Hogy előadom jö­vetelem célját — jövő évi terveikről, munkáikról szeretnék érdeklődni — összemosolyognak. — Nálunk, képzőművészeknél — mondja Kiss Sándor — a tervek és elképzelések a legkevésbé vannak időhöz kötve. Egy-egy gondolat, meg­bízás sokszor évekig érlelődik az emberben, amíg megvalósításra, ki­vitelezésre kerül. Itt van például Márta Derecskére készülő felszaba­dulási emlékműve — mutat rá egy nylonba bugyolált figurára —, a na­pokban készült el csaknem három­évi munka eredményeként. Tény, hogy valamelyest megkésett vele, de hát csak most érezte teljesnek, olyan­nak, amely valóban kifejezi a felsza­badulás magasztos gondolatát. Hiá­ba, a művészi lelkiismeret nagy úr, nem lehet büntetlenül áthágni. A sietségnek, felületességnek ugyanis nemcsak a mű, hanem a közönség is kárát láthatja. Mert a fércmunka, ugye, nem műalkotás, nincs sem ka­­tartikus, sem mozgósító ereje. Díszít­mény, funkció nélkül. Egyébiránt magam sem tartozom a szaporake­­zűek közé, ha két-három jó szobrot meg tudok faragni évenként, már el­mondhatom: szerencsés esztendőt zártam. Lessenyei Márta pár napja nyerte el az év utolsó országos kiállítása, a miskolci téli tárlat nagydíját. Hogy gratulálok ehhez a szép siker­hez, tűnődve jegyzi meg: — Ma már néhány dolgot másként csinálnék meg, mint a hatvanas évek derekán. Mindenesetre­ ez is mutat­ja, hogy tovább kell lépnem. Jövőre Derecskére tervezek tárlatot, zömmel új szobrokról. Többször lent járva az emlékmű elhelyezése ügyében, a falu világa nagyon megfogott, ezeket az élményeimet-érzelmeimet szeretném kőbe-bronzba önteni. A régi életfor­ma már kipusztulóban, az új terje­dőben, izgalmas dolog szobrászilag is észrevételezni a változásokat. Monu­mentális feladatként Ferenczy Noé­mi síremlékének megtervezése és ki­vitelezése fog lekötni 1973-ban, a nagyszerű művésznő szellemét leg­emlékezetesebb munkái tükrében szeretném megidézni. Hisz a művész maradandóságát műveinek maradan­­dósága bizonyítja leginkább... Kiss Sándor csak fényképeken tud­ja megmutatni ez évi munkásságának termését, és egy gipszöntvényen, amely öntésre várva támaszkodik a műterem szegletében. — Ez a faragott fríz, ami ezen a rossz fotón látható, a Minisztertanács balatonszemesi üdülőjének tanács­termét díszíti. Diófából készült, motí­vumaiba szűkebb pátriám. Erdély népművészetének legszebb formáit dolgoztam bele. Főként kalotaszegi motívumokat. Hihetetlen, mennyi szellem, lelemény van ezekben a ré­gi formákban. A népi alkotóerő mi­lyen eleven jelenléte! Másik nagyobb munkám — szintén fafaragás — a nyíregyházi pártház nagytermében került elhelyezésre. Figurális munka, Nyírség nagy szülötteit, Kölcseyt, Bessenyeit, Esze Tamást, s az újab­bak közül Móriczot, Szamuelyt, Zal­kát, Váci Mihályt idézi. Sok szere­tettel csináltam, hisz valamennyiük, régiek, újak, nagyon a szívemhez nőttek. A tettek emberei voltak ők, s a tettekre oly igen szükség van nap­jainkban is. — És jövőre, 1973-ban milyen Kiss Sándor-műveket láthatunk majd? — A várbeli Fortuna utcában ál­lítják fel bronzba öntött utcatáblá­mat. Pályázaton nyert monumentális munkám a szarvasi új tanács- és pártház homlokzati díszítményének kivitelezése. Ez is fából lesz, a kilenc méter hosszú fríz magyar népi motí­vumokból áll majd össze. A terve­zéssel jószerivel már elkészültem, most éppen a faanyag után szaladgá­lok. Régi adósságom ezen túl a szom­bathely­i OTP-székház homlokzatá­nak kialakítása is. Témája: a pénz útja az élet és a közgazdaság csator­náiban. Bronzból tervezem, elvon­­tabb felfogásban. És végül: szeret­ném kiteljesíteni Erdély nagyjairól készült éremsorozatomat, sorra meg­örökítve a politika, műveltség és köz­élet erdélyi csillagait. Ez mintegy becsületbeli kötelességem is: sokat merítettem tőlük, sokat tanultam példájukból, s úgy is, mint ember, úgy is, mint művész, az ő követőjük­­nek vallom magamat. Lessenyei Márta — Kiss Sándor: A művészi lelkiismeret nagy úr NÉPSZAVA Szokolay Sándor: Nem bizonyítani, hanem mondani akarok a művemmel Szokolay Sándor az 1964 óta el­telt nyolc év alatt három zenedrá­mát és egy „oratórium-balettet’ fejezett be, egyéb — nagyrészt szintén drámai vonatkozású — műveit nem említve. Zenetörténe­­tileg is ritka teljesítmény. Tű, ezen, az egyik legdúsabb egyéni­ség, akit az életben megismertem Amennyire kellemes és tartalmas a beszélgetés vele annyira félel­metes újságírói szempontból. Ál­landóan a gondolat torlódásának a veszélye fenyeget. Mondatait is töprengve komponálja, mint a ze­nét: menetközben módosít, kihúz beletold magvas mondanivalójába Két kérdésre korlátozódtunk, de százat érintettünk a művészeti al­kotás nagy témavilágában. Az el­ső kérdés: mostani munkája, a Sámson című új opera, Németh László drámájára. A második: a műfaj, a zenedráma sorsa. — A Sámsonról azt mondhatom: lényegében készen van. A szöveg­könyvet, Németh László hozzájáru­lásával, teljesen az ő anyagából ezúttal is magam készítettem. Most a hangszerelés részletein dolgozom. Az Operaház úgy tervezi, hogy 1973- ban, a Budapesti Művészeti Hetek keretében mutatja be új operámat. Felteszem a kérdést, amely a mű gondolati megszületésekor — évek­kel ezelőtt — már körüllengte: miért éppen a Sámson? — Arra sem tudnék egészen pon­tos választ adni, miért éppen a Vér­­nász, majd a Hamlet lettek korábbi műveim. Egyszerűen, mert izgattak, és mert zenei megfogalmazásuk ér­dekesnek és lehetségesnek tűnt. Amióta élek, a konfliktusok érde­kelnek. Nyilván ennek a beállított­ságnak is jelentős a része abban, hogy­ mind közelebb kerültem az operaműfajhoz. A Vérász — na­gyon leegyszerűsítve — a szív és az ész kibékíthetetlen szembekerülésé­nek a konfliktusát hordja magában; a Hamlet az­­igazság keresésének a konfliktusát; a Sámson az elhivatott­ságét. Kemény, és örökre cáfolhatat­lan tény: áldozat nélkül sem keres­ni, sem meglelni és felmutatni nem lehet semmiféle igazságot, és megva­lósítani sem lehet semmiféle elhiva­tottságot. Megjegyeztem közben, hogy ugyanezt az alapgondolatot fejez­te ki Szokolay tavaly bemutatott „oratórium-balettje”. Az áldozat és, hogy a gondolat vissza-visszatér nyilatkozataiban. — Nem én vagyok az első alkotó­­művész, aki tulajdonképpen egyet­len gondolatot szeretne jól kifejez­ni egész életében. Természetesen sok­féleképpen. A Sámsonhoz még hoz­záfűzöm: a főhős roppant ereje nem egyszerűen erőt, hanem tehetséget jelent. Nem az erő „behemótjáról”, hanem a tiszta és igazi törekvések­ről, az emberi képességek összessé­géről van szó. A szerző belelendül a témába, és most már kérdés nélkül folytatja, amint az új mű stílusára, zenei megoldásaira terelődik a szó. Ar­ra, hová helyezzük, viszonyítva az előzményekhez? — Nem szeretem a besorolásokat. Meggyőződésem, hogy előre lépni csak befelé fordulva lehet. Sikere­ket arattam az elmúlt években, de nem vagyok sikerember. Az ideálom a vallomásszerű komponálás. Nem bizonyítani, hanem mondani akarok a művemmel. Még csak nem is gon­dolkodom azon, vajon milyen alko­tói körhöz, stílusirányzathoz soroló­dom. Olyan eszközökkel élek, ami­lyeneknek szükségét érzem. Kísérlet­képpen vagy a tréfa kedvéért korunk bármely stílus formájában tudnék komponálni. Ez azonban nem művé­szet. Minél több művet írok, annál biztosabban tudom: vállalnunk kell magunkat. Ami nem a sajátunk, azt a mű kiveti magából, miként a test az idegen szívet, szervátültetésnél Művészi alkotást, operát nem lehet létrehozni stílusfitogtatásból, csak meggyőződésből. A Sámson egyéb­ként magába ötvöz elemeket mind­két előző operámból. De kétségkívül van benne — nem annyira stiláris, inkább talán emberi­­ visszafordu­lás. Visszafordulás eredendő, gyer­mekkori élményeimhez, leghűbb ön­magamhoz. Körülbelül itt érkeztünk el má­sodik fő kérdésünkhöz: hogyan lát­ja Szokolay Sándor, operák sorá­nak szerzője, a műfaj jövőjét? Mi a véleménye: válságban van-e az opera vagy nincs? — Működésem arra vall, mintha a választ máris megadtam volna. Hol­ott nincs így. Ilyen kérdést már a rádióban is feltettek nekem éppen az idén. Most sem mondhatok mást: a válság tagadhatatlan, az ezzel kap­csolatos jóslások a műfaj elhalásáról ellenben nevetségesek, mint minden jóslás. Természetes dolog, hogy az idő minden felett eljár, mivel nem áll meg Azok a nagy művek, ame­lyek a megújuló idővel maguk is mindig megújulásra képesek. Ami n­em tud változni, az elpusztul. — Már most közelebbről a műfaj válságáról: milyen művek kellenek a megszüntetéséhez? Milyen a modern opera? Ez rossz kérdés. Mert hiszen milyen a nem modern? Mindeneset­re sokféle. A „ciril” jelleg önmagá­ban nem tesz korszerűvé, maivá egy operaművet. Én eddig inkább régi témákban találtam meg mai monda­nivalómhoz a megfelelő szövegköny­vet. Lehet, hogy írok majd „civil" operát. Az utak és a sorrendek kü­lönfélék. Petrovics Emil, a „mai” C’est la guerre után a Bűn és bűn­­hődésből írt zenedrámát — aligha kisebb mai indulattal, mint koráb­ban. — Hadd idézzem Kodályt, amikor azt mondja (nem szó szerint): a je­lentős művek úgy jelentősek, hogy egyik lábukkal minél erősebben áll­nak a múlt fundamentumán, a másik­kal minél messzebb lépnek előre a jövőbe. De hangsúlyozni kell: sem­miféle új eszköz a zenében nem pó­tolhatja az átélést. Meggyőződésem — ezzel kapcsolatban is —, hogy a dal­lam nélkülözhetetlen. Természetesen maga a fogalom is változáson ment és megy át. Öröknek azt tartom, hogy a zörej nem veheti át a dallam sze­repét. A palestrinai dallamfogalmat tartom öröknek. Azt nevezetesen, hogy a dallam megküzd a csúcspon­tokért. A hangzó tér, alsó és felső határa közt cikázó hatás, a folyto­nos regiszterváltás alkalmas lehet egy és más kifejezésére (kivételes helyeken alkalmazom is), de nem pó­tolhatja a dallamot. Nem lehet a mű hordozója. Főleg nem az operáé. Nem vagyok hajlandó kiiktatni a normáli­san énekelhető kis hangközöket. Bi­zonyos felfogásokkal ellentétben val­lom, hogy a bennük rejlő lehetőségek nem merültek ki. Azt hiszem, forma­lista okokból, idő előtt temették el az operaalkotás egy sor természetes építő elemét — ez is hozzájárul a műfaj válságához. Hadd mondjam azt: kísérletezni szabad is, kell is, — de csak tehetségesen. A tehetség­telen, úgynevezett „kísérletek” kárá­ra vannak a művészetnek. Termé­szetesen az operának is. Nos, körülbelül ez a századrésze és legfőbb kivonata annak, amit Szo­kolay Sándor mondott új művéről és az operaműfaj jövőjéről. 23 Az összeállítást írták: Gantner Ilona, Rideg Gábor, Mátyás István, Tasnádi Attila, Rajk András, Vajk Vera.

Next