Népszava, 1973. január (101. évfolyam, 1–25. sz.)
1973-01-20 / 16. szám
8 NÉPSZAVA Czine Mihály GYERGYAI ALBERT 80 ÉVES a Horthy-rendszer első éveibenTudóst, művészt, igaz embert köszöntünk. Úgy igaz, ahogy Kardos László mondta: „Sem a francia irodalom ismeretében, sem a művészi rangú s egyben tudományos hitelű irodalmi esszében, sem a francia próza magyar átültetésében nem ál fölötte senki.” Nemcsak a diákjai tanultak tőle: professzora szinte minden magyar esszéistának és irodalomtörténésznek; nemzedékek köszönhetik neki a világirodalmi tájékozottságot. Azok közül is sokan tanítványának vallják magukat, akik — nem lévén francia szakosok — óráira inkább, csak vendégként járhattak. Ha láttuk az egyetemen vagy az Eötvöskollégium könyvtárában, fényesebb lett a homlokunk; órái csakugyan az irodalom „laikus istentiszteletévé” nemesedtek. Hozzá még szigorlatozni is örömmel mentünk, szinte nem éreztük magunkat, amíg beszélgetett velünk. Hallgatói már régóta olyan nagy-nagy szeretettel szólnak róla, ahogy ő beszélt kedves tanárairól, Riedl Frigyesről és Horváth Jánosról. Gyergyai Albert, a tudós profeszszor minden írásában tudós és szépíró egyszerre. Felfogása — s művei — szerint nincs áthidalhatatlan ellentét az alkotó szépíró, és az irodalom tudósa között. A vallomáshoz a tanulmány és a kritika is eszköz lehet, akárcsak a vers. A filológus is lehet lírikus, csak „legyen ereje a felszín alatt és az irodalomtörténet gátjai között tartani a líráját.” A tanulmányírónak — mondotta — nem teóriákat kell gyártani, hanem — tiszta elfogulatlansággal és mélységes tárgyszeretettel — az embert kell keresni mindenütt és mindenben". Áhítatos megértéssel, az összefüggések világos feltárásával, a beleéléssel meszszebb lehet jutni a mégoly szellemes rendszereknél is. Az irodalom tanára szerinte is olyan ember, aki tud olvasni és másokat is megtanít az olvasás művészetére. Gyergyai Albert írásai erre tanítanak, s az igazi megértés művészetére. Minden gyöngeséget megérez, de a szépség áhítatában minden értéket befogad. Sohasem ítél hamarkodottan. Körüljárja, kitapogatja fokról fokra az igazságot, s „talán” — okkal, „ha ugyan” — okkal jelzi stílusában is a másféle értelmezés és a továbbgondolás lehetőségeit. A tanulmány az ő felfogásában — és gyakorlatában — „kísérlet a montaigne-i értelemben, s körülbelül ott kezdődik, ahol a tudomány hallgat s a filológia véget ér. Tőlük jön, velük gazdagodott, nekik köszönhet mindent vagy majdnem mindent, de szeretne még tovább jutni, az alkotás hevéig, a szépség és igazság forrásáig s célja elérésére minden eszközt és módszert igénybe vesz: a régi nagyok példáját, a kritika legújabb történeti módszereit”, még az olvasó rokonszándékait is, „mivel nemegyszer úgy érzi, csak hangosabban mondja ki, amit mások is éreznek, érezhetnek a nagyokkal való találkozásban”. Gyergyai Albert gazdag, szép tanulmányai igazi alkotások. Meggyőzően beszélnek: a tudós professzor vallomásos, igaz művész is. Nyolcvanadik születésnapján szeretettel köszöntjük. Fiúk évkönyve *73 — Lányok évkönyve 73 azok a fiúk és lányok, akik a Fiúk, illetve a Lányok évkönyvének iTm. első, második kiadását lapozgatták, ma már a harmadik X felé tartanak, vagy túl is vannak azon. Régóta megjelenő kiadvány ez az ifjúsági antológia, vegyes összeállítás, hiszen rendkívül szórt, változó fajsúlyú és tematikájú igények kielégítését vállalja magára Mindkét összeállítás különböző témák szerint próbálja csoportosítani a közölt cikkek, tudósítások, riportok özönét. A Fiúk évkönyve például egyaránt foglalkozik a Húsvét-szigettel és Esztergommal, Csokonai Lillájával és a szibériai sámánokkal. A fejezetcímek (mint például: Szigetek, Hazai körkép, Csak fiúknak) kevés útbaigazítást adnak a témák erdejében, a cikkeket, beszámolókat pedig még hozzávetőlegesen sem lehet felsorolni. Sokszínű könyv, az biztos. Mégis, mintha ebben a sokszínűségben az egyszínűség lenne uralkodó. A kötetben például aránytalanul sok a földrajzi témájú anyag, útleírás. Ezek érdekesek, hasznosak, de nagy számuk miatt más témák — például a művészet — elől veszik el a helyet. Határozottan kevés a művészet a kötetben, holott egyáltalán nem biztos, hogy a fiúkat ez a téma nem érdekli. Sok a vers, de a válogatással nem lehet egyetérteni. A grúz, örmény útleírások mellé miért nem idézett a könyv az oly gazdag grúz és örmény költészetből, sámánokról is olvashatunk, viszont sámánéneket nem, pedig éppen most vált magyar nyelven is hozzáférhetővé a paleoázsiai népek hihetetlenül gazdag sámánkori népköltészete. A Petőfi-évfordulót egyetlen Petőfi-vers idézi, bár még egy kevéssé ismert (mennyi van!) költemény azért elkelt volna. Biológiai, történelmi, technikai témájú cikkeket bőven találunk a kötetben, ezek legtöbbje érdekes, színes információt nyújt. Az információn túl is ad segítséget Orbán József „Vonjuk fel a vitorlákat!” című írása, valamint Katona Zoltán „A gyorsolvasás” című cikke, különösen jó módszert ad az olvasás hatékonyságának leméréséhez. Érdekes interjút olvashatunk David Alfaro Siqueirosszal, a nagy dél-amerikai festővel. A színház és a film, sajnos, teljesen hiányzik az összeállításból. Ez annál is inkább sajátos, mert a fiatalság érdeklődési körébe beletartozik, és a színházi, s a filmízlés fejlettsége még korántsem mondható olyan fokúnak, hogy az további munkát ne igényelne. A korábbi évekkel szemben nincsenek új vonásai a kötetnek, mintha kissé elfáradtak volna szerkesztői. A Lányok évkönyve szerencsésebb válogatásnak tűnik, a témakörök arányosabb elosztása s az egyes témák érdekesebb megközelítése, igényessége, érdekessége miatt. Az információk feldolgozási módja, a cikkek hangneme az, amiről szólni érdemes. A Fiúk évkönyvével összehasonlítva, úgy tűnik, azt gyerekeknek, a Lányok évkönyvét pedig felnőtteknek írták. Nagyrészt igényes témákról, nagyrészt igényesen, de közérthetően szól a könyv. Mindkét évkönyvben akadnak jól és gyengébben megírt anyagrészek, de egészében tekintve a Fiúk évkönyve diszkréten és finoman — egyfajta oktató, „tanító bácsis” tónusban van tartva, amire épp a serdülők a legérzékenyebbek. S esetleg a forma miatt a tartalomból is elutasítják azt, amit megszívlelniük kellene. A lányok és fiúk közötti érettségi eltolódás köztudott, de ez talán nem olyan fokú, hogy az évkönyvek szerkesztésében is ilyen feltűnően jelen legyen. A Lányok évkönyvéből érdeklődésünk széles horizonton csaponghat. Középkori iparművészek és Szilvitzky Margit mai iparművész, Vajda Lajos és Ivan Mestrovic művészetéről egyaránt olvashatunk. Tudósítást kapunk gael kolostorról és indián erődről, londoni fotókiállításról és a Sebő—Halmos duó munkájáról, csak találomra ragadva ki néhány témát. A természettudományt idéző címek mellett — hisz lányokról van szó — divat is található, no meg receptek: orosz saláták, indián édességek. Mindkét évkönyv hagyományosan szép kiállítású, nagyon gazdag (szó szerint véve), színes fényképanyaggal, illusztrációkkal, amelyeket a lányoknak Gaál Éva és Hegedűs István, a fiúknak pedig Szecskó Tamás készített. Van valami, ami mindkét kötetből nagyon hiányzik. Az érdeklődés felkeltése után a megfelelő irodalom megadása, legalább néhány bibliográfiai utalás formájában. Közoktatásunkban és az élet más területein már régen megszűnt a nemek elkülönítése, eltűntek vagy eltűnnek a tipikus férfi-, illetve női foglalkozások, a fiúk és a lányok érdeklődési köre, világszemlélete egyre inkább hasonul egymáshoz. Valószínű, hogy mégis indokolt továbbra is fenntartani ezt az elkülönítést az évkönyvek vonatkozásában, s nemcsak a tipikusan fiúkat, illetve lányokat érdeklő témákra figyelve. Viszont fontos lenne, hogy a többi írás a két kötetben egyforma szinten látna napvilágot. Szerkesztési különbözőség — köteten belüli ciklusonként — inkább az életkorok vonatkozásában szükséges. De elképzelhető lenne két kiadás is, két változat az évkönyvekből, egy a fiatalabbak s egy az idősebbek részére. Ezáltal megszűnne az a széles igényskála, amit az összeállítások szeretnének, de — érthető módon — nem mindig tudnak kielégíteni. (Móra Kiadó) Márai—G. Botond Jobbágy. Károly -MADÁCH „Göthös, tyúkmellü tekintetes úr, szegény.... — mondták — köhögés fojtogatja .. ." és félreálltak kalapjuk levéve a parasztok, ha mellettük elzörgött kopott kocsija Balassagyarmatra. Mosolyára ki emlékszik? Bajusza, e két varjúszárny mikor rándult széjjel? „A sok könyv... súgták — jobb, ha térdre hullva betelünk szépen Isten kegyelmével.. Nyomában — ki tudta? — szinte zúgott az emberiség sorsa. Az eperfák beleroskadtak, hogy tartani bírják a nehéz eget, hol Ádám háborúzott; térden csúsztak a gazos krumplifürdön „milliók egyért”, kerge kártyahősök kiabálták: „az kell, Gyarmatra, börtön!' s forradalmak felhője kergetőzött. Éva! hördült fel néha, Éva! Éva! S a pénzt sürgető levéltöredékek mögött szétnyílt a selymek hasadéka és Fráter Erzsi fehér bőre fénylett. Mi volt itt még, ami vonz, ami tarthat? Ha van korában űrhajó a Holdba, ő az első, ki vértányón, bomolva nekiindul a kísérleti startnak. De csak ez volt, a sárba-porba fulladt, szívszakasztó dombokkal teli Nógrád. Papírra dőlt, — maga sem tudta mit tesz — leírt mindent, mit éltünk, s újraélünk, egy szállni vágyó nemzet vízióját. MINILEXIKON LEGÁLIS ÉS ILLEGÁLIS MUNKA KOMBINÁCIÓJA. Azokban az országokban, ahol a forradalmi munkáspárt illegalitásban van, az illegális párt felhasználja politikája terjesztésére mindazokat a hatóságilag engedélyezett vagy megtűrt politikai, gazdasági, kulturális, sport- stb. egyesületeket, amelyek a munkások egyes csoportjait tömörítik. Magyarországon a Horthy-rendszer éveiben az illegális KMP a szakszervezeteken kívül jelentős felvilágosító munkát végzett a munkás-kultúregyesületekben. Szavalókórusokban, a Magyarországi Eszperantista Munkások Szövetségében, az Alkoholellenes Munkás Szövetségben (AMSZ), a Munkás Testedző Egyesületben (MTE), valamint a Természetbarátok Turista Egyesületében (TTE). MSZDP PARLAMENTI FRAKCIÓJA. A Szociáldemokrata Párt országgyűlési képviselőinek csoportja. Az 1922. évi nemzetgyűlési választások után alakult, amikor első ízben kerültek szociáldemokrata képviselők a magyar törvényhozó testületbe. A parlamenti frakció szervezeti szabályzata szerint a párt képviselői együttesen parlamenti csoportot alkottak, amelynek ülésein teljes joggal részt vehettek a pártvezetőség tagjai. A frakció az operatív irányításra intéző bizottságot választott, amely gyakorlatilag a párt legfontosabb vezető testületévé vált és minden fontos politikai kérdésben meghatározta a párt állásfoglalását. .. r. tsz S. fanairól A MAGYAR MUNKÁSMOZGALOM FEJEZETEIBŐL Sipos Péter: 22. A Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek 1921—1922 fordulójáig a magyar munkásmozgalom minden szervezete, intézménye ténylegesen törvényen kívüli helyzetben volt. A Szociáldemokrata Párt helyi organizációi egyáltalán nem működtek, a szakszervezetek, a kultúr- és a sportegyesületek munkáját a hatóságok minden elképzelhető módon akadályozták. A véres fehérterror elmúltával is napirenden volt a szervezetek tevékenységének felfüggesztése létesítményeik elfoglalása, rendezvényeik betiltása, lapjaik elkobzása, aktivistáik internálása. Nem sok híja volt, hogy az uralkodó osztályok szélsőséges elemei teljesen érvényre juttassák programjukat, amit így fogalmhatott meg egy, a Népszavához írt, „Tényleges tisztek" aláírású levél 1919 novemberében: „A népnek nem lesz bűzhödt szava, nem lesz gyülekezési joga, legfeljebb a gyűjtőfogházban, nem lesz sztrájk, mert szuronyok között dolgoznak, ha kell. Nem tárgyalunk, csak parancsolunk! Feltétlen engedelmességet követelünk!” A Magyarországi Szociáldemokrata Párt az 1919. augusztus 24-i újjáalakuló kongresszus határozatai alapján következetesen hangsúlyozta: nem vállal semmiféle közösséget a Tanácsköztársasággal, és nem tűr meg a soraiban kommunistákat. Vezetői ismételten kifejtették újságcikkekben, memorandumokban és tárgyalásokon, hogy csakis „humánus és legális eszközökkel” vívják az osztályharcot, amelynek célja nem a fennálló rend forradalmi megdöntése, hanem fokozatos belső átalakítása. A reformok közvetlen eredménye, úgymond, a polgári demokrácia lesz, míg az osztály nélküli társadalom olyan távoli célkitűzés, amelynek megvalósulása a termelőerők feltartóztathatatlan fejlődésének függvénye — történelmi szükségszerűség. A proletariátusnak addig fel kell készülnie, hogy a szocializmus majdani beköszöntésekor képes legyen átvenni az élet minden területén az irányítást. A munkásosztály önképzésének feltétele viszont a minél kedvezőbb munkakörülmények és magasabb bérek amelyekért állandóan küzdeni kell a mindenkori gazdasági viszonyoknak megfelelő módszerekkel. A sűrűn váltakozó kormányok 1919—1921-ben nem voltak hajlandók még a fenti elvek alapján sem elismerni a munkásmozgalom önálló létét, garantálni működésének biztosítékait. A megegyezés feltételéül a megbeszélések során a nemzeti alapra való helyezkedést” és „az osztályharcról való lemondást” követelték, vagyis azt, hogy a Szociáldemokrata Párt tagadja meg nyilvánosan a marxizmust, mondjon le a polgári demokrácia és a szocializmus hirdetéséről még békés, mérsékelt frazeológiával is, ne kezdeményezzen, és ne támogasson bérmozgalmakat, a szakszervezeteket változtassa önszántából jótékony célú segélyegyletekké, szakítson meg minden kapcsolatot a II. Internacionáléval és a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetséggel. A Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek vezetői azonban látták, hogy a szervezett munkásság ilyen feltételeket nem fogad el. A magyar proletariátus fáradt volt és elkeseredett, de annyira nem gyengült le, hogy ellenállás nélkül hagyta volna magát megfosztani szervezeteitől — utolsó menedékétől a sötét években. Sok munkásban élt még a nosztalgia a Tanácsköztársaság iránt. Mégis, maroknyiak voltak csupán, akik már most, szinte a vereség másnapján megint készen állottak arra, hogy mindent, akár az életüket is kockáztassák az új proletárdiktatúráért. A munkásosztály tekintélyes része, s ez az immár 7—8 éve tartós parttalannak tűnő nélkülözés után érthető, elsősorban aktuális gazdasági érdekeit tartotta szem előtt Tudatában volt viszont annak, hogy amennyiben még a szakszervezetekről is lemond, akkor teljesen kiszolgáltatja magát a tőkések bérdiktatúrájának, a horthysta hatóságok önkényének. Ezért a munkásság zöme határozottan szembefordult azokkal a törekvésekkel, amelyek különböző „nemzeti”, illetve „keresztényszocialista” szervezetekbe akarták csábítani és kényszeríteni. A munkásmozgalom legalitása alapvető feltétele volt a Kommunisták Magyarországi Pártja eredményes működésének is, hiszen a forradalmi erők aligha találhattak volna másutt terepet az agitációra és szervezeti kibontakozásra. „Nekünk is használna, ha a munkásság akármilyen formában politikai kifejezéshez jutna és legalább dadogni tudna, ha nem beszélni” — írta Kun Béla az SZDP taktikáját elemezve 1921 októberében. A Szociáldemokrata Párt és a Horthy-rendszer megegyezéséhez 1921 végére a kormányzat oldaláról is megértek a feltételek. Az ellenforradalom táborában mindinkább előtérbe került a háború előtti konzervatív-liberális rezsim törvényességének helyreállítását kívánó nagyburzsoázia és a vele összefonódott arisztokrácia, amelynek politikai képviselője gróf Bethlen István miniszterelnök 1921 decemberében írásbeli megegyezést kötött Peyer Károllyal és az SZDP más vezetőivel A paktum kifejezte, hogy a kormány belennyugodott az SZDP és a többi munkásszervezet, egyesület, intézmény legális működésébe a Tanácsköztársaság megdöntése óta hirdetett és gyakorolt módszereikkel, megtűri a marxista kifejezésmódot a munkásság politikai törekvéseinek megfogalmazásában és az osztályharc elvének érvényesítését gazdasági harcainak vezetésében. Az SZDP pedig lemondott azon pozícióinak visszaszerzéséről, amelyekből 1919 augusztus óta kiszorult, tehát feladta a harcot a közalkalmazottak, a postások és a vasutasok szakszervezeteinek visszaállításáért és szervezeti erejének növeléséért az agrárproletariátus soraiban. A párt a paktumban olyan belpolitikai és nemzetközi kötelezettségeket is vállalt, amelyek betartása csorbította volna a hitelét a demokrácia és internacionalizmus jegyében hirdetett jelszavainak», így lemondott a köztársasági propagandáról és kötelezte magát, hogy külföldi összeköttetéseit hasznosítja a rendszer nemzetközitekintélyének megszilárdítása érdekében. Az ellenforradalmi rendszer politikai konszolidációja 1922 nyarán a második nemzetgyűlési választásokon a bethleni Egységes Párt perfid eszközökkel biztosított győzelmével lezárult. A Szociáldemokrata Pártnak — minden terror és machináció ellenére — 24 képviselője került a parlamentbe, közel 290 ezer szavazattal. A fővárosban és környékén a párt 167 ezer voksot kapott, ami azt bizonyítja, hogy a szavazati joggal rendelkező munkásság egységesen támogatta. A szakszervezetek taglétszáma ugyanebben az esztendőben meghaladta a kétszázezret, amely csúcsmagasságnak tekinthető az ellenforradalmi rendszer egész, negyedszázadában. Tekintettel arra, hogy a szakszervezetek egy ellenforradalmi diktatúra körülményei között működtek, tevékenységükben elválaszthatatlanul ötvöződött a gazdasági érdekvédelem és a harc a munkásság politikai jogaiért. A nagyobb munkabérért, a kedvezőbb munkafeltételekért vívott küzdelmeket is hátráltatta ugyanis a demokratikus szabadságjogok hiánya, vagy még egyes „liberálisabb” időszakokban is szűk körű érvényesülése. A szakszervezetek politikai törekvéseiket a Szociáldemokrata Párt révén képviseltették, a pártnak viszont a szakszervezetek biztosították a küzdelemhez szükséges tömegeket. Az SZDP politikai jelenléte megóvta a szakszervezeteket attól, hogy kizárólag trade-unionista vagy szociálpolitikai intézményekké szürküljenek, az SZDP politikai működéséhez pedig a szakszervezetek teremtették meg az anyagi-szervezeti feltételeket. A magyar szakszervezeti mozgalom politikai aktivitása egyúttal lehetőséget biztosított a kommunisták számára is, hogy erősítsék e politikum osztályharcos tartalmát és kiépítsék a szakszervezetekben a forradalmi irányzat magvát. Mindezen körülmények együttesen tették képessé a munkásmozgalmat arra, hogy még az ellenforradalmi diktatúra -b-Tonyai között is kineveljen és megőrizzen százezernyi osztálytudatos, a burzsoázia eszményeit és intézményeit elutasító, önálló szervezeteihez ragaszkodó imokkál Magyarországon.