Népszava, 1973. január (101. évfolyam, 1–25. sz.)

1973-01-20 / 16. szám

8 NÉPSZAVA Czine Mihály GYERGYAI ALBERT 80 ÉVES a Horthy-rendszer első éveibenT­udóst, művészt, igaz embert kö­szöntünk. Úgy igaz, ahogy Kar­dos László mondta: „Sem a francia irodalom ismeretében, sem a művészi rangú s egyben tudomá­nyos hitelű irodalmi esszében, sem a francia próza magyar átültetésé­ben nem ál fölötte senki.” Nemcsak a diákjai tanultak tőle: professzora szinte minden magyar esszéistának és irodalomtörténész­nek; nemzedékek köszönhetik neki a világirodalmi tájékozottságot. Azok közül is sokan tanítványának vall­ják magukat, akik — nem lévén francia szakosok — óráira inkább, csak vendégként járhattak. Ha lát­tuk az egyetemen vagy az Eötvös­­kollégium könyvtárában, fényesebb lett a homlokunk; órái csakugyan az irodalom „laikus istentiszteletévé” nemesedtek. Hozzá még szigorlatozni is örömmel mentünk, szinte nem­ éreztük magunkat, amíg beszélgetett velünk. Hallgatói már régóta olyan nagy-nagy szeretettel szólnak róla, ahogy ő beszélt kedves tanárairól, Riedl Frigyesről és Horváth János­ról. Gyergyai Albert, a tudós profesz­­szor minden írásában tudós és szép­író egyszerre. Felfogása — s művei — szerint nincs áthidalhatatlan el­lentét az alkotó szépíró, és az iro­dalom tudósa között. A vallomás­hoz a tanulmány és a kritika is eszköz lehet, akárcsak a vers. A fi­lológus is lehet lírikus, csak „legyen ereje a felszín alatt és az irodalom­­történet gátjai között tartani a lírá­ját.” A tanulmányírónak — mon­dotta — nem teóriákat kell gyár­tani, hanem — tiszta elfogulat­lansággal és mélységes tárgyszere­tettel — az embert kell keresni mindenütt és mindenben". Áhítatos megértéssel, az összefüggések vilá­gos feltárásával, a beleéléssel mesz­­szebb lehet jutni a mégoly szelle­mes rendszereknél is. Az irodalom tanára szerinte is olyan ember, aki tud olvasni és másokat is megtanít az olvasás művészetére. G­yergyai Albert írásai erre ta­nítanak, s az igazi megértés művészetére. Minden gyönge­­séget megérez, de a szépség áhítatá­ban minden értéket befogad. Soha­sem ítél hamarkodottan.­­ Körül­­járja, kitapogatja fokról fokra az igazságot, s „talán” — okkal, „ha ugyan” — okkal jelzi stílusában is a másféle értelmezés és a tovább­gondolás lehetőségeit. A tanulmány az ő felfogásában — és gyakorlatá­ban — „kísérlet a montaigne-i érte­lemben, s körülbelül ott kezdődik, ahol a tudomány hallgat s a filo­lógia véget ér. Tőlük jön, velük gazdagodott, nekik köszönhet min­dent vagy majdnem mindent, de szeretne még tovább jutni, az alkotás hevéig, a szépség és igazság forrá­sáig s célja elérésére minden esz­közt és módszert igénybe vesz: a régi nagyok példáját, a kritika leg­újabb történeti módszereit”, még az olvasó rokonszándékait is, „mivel nemegyszer úgy érzi, csak hango­sabban mondja ki, amit mások is éreznek, érezhetnek a nagyokkal való találkozásban”. Gyergyai Albert gazdag, szép tanulmányai igazi alko­tások. Meggyőzően beszélnek: a tu­dós professzor vallomásos, igaz mű­vész is. Nyolcvanadik születésnapján sze­retettel köszöntjük. Fiúk évkönyve *73 — Lányok évkönyve 73 a­zok a fiúk és lányok, akik a Fiúk,­­ illetve a Lányok évkönyvének iTm. első, második kiadását lapozgat­ták, ma már a harmadik X felé tar­tanak, vagy túl is vannak azon. Rég­óta megjelenő kiadvány ez az ifjú­sági antológia, vegyes összeállítás, hiszen rendkívül szórt, változó faj­súlyú és tematikájú igények kielé­gítését vállalja magára Mindkét összeállítás különböző té­mák szerint próbálja csoportosítani a közölt cikkek, tudósítások, riportok özönét. A Fiúk évkönyve például egyaránt foglalkozik a Húsvét-sziget­­tel és Esztergommal, Csokonai Lillá­jával és a szibériai sámánokkal. A fejezetcímek (mint például: Szigetek, Hazai körkép, Csak fiúknak) kevés útbaigazítást adnak a témák erdejé­ben, a cikkeket, beszámolókat pedig még hozzávetőlegesen sem lehet fel­sorolni. Sokszínű könyv, az biztos. Mégis, mintha ebben a sokszínűség­ben az egyszínűség lenne uralkodó. A kötetben például aránytalanul sok a földrajzi témájú anyag, útleírás. Ezek érdekesek, hasznosak, de nagy szá­muk miatt más témák — például a művészet — elől veszik el a helyet. Határozottan kevés a művészet a kö­tetben, holott egyáltalán nem biztos, hogy a fiúkat ez a téma nem érdekli. Sok a vers, de a válogatással nem le­het egyetérteni. A grúz, örmény út­leírások mellé miért nem idézett a könyv az oly gazdag grúz és örmény költészetből, sámánokról is olvasha­tunk, viszont sámánéneket nem, pe­dig éppen most vált magyar nyelven is hozzáférhetővé a paleoázsiai népek hihetetlenül gazdag sámánkori nép­­költészete. A Petőfi-évfordulót egyet­len Petőfi-vers idézi, bár még egy kevéssé ismert (mennyi van!) költe­mény azért elkelt volna. Biológiai, történelmi, technikai té­májú cikkeket bőven találunk a kö­tetben, ezek legtöbbje érdekes, szí­nes információt nyújt. Az informá­ción túl is ad segítséget Orbán József „Vonjuk fel a vitorlákat!” című írá­sa, valamint Katona Zoltán „A gyorsolvasás” című cikke, különösen jó módszert ad az olvasás hatékony­ságának leméréséhez. Érdekes inter­jút olvashatunk David Alfaro Siquei­­rosszal, a nagy dél-amerikai festő­vel.­­ A színház és a film, sajnos, telje­sen hiányzik az összeállításból. Ez annál is inkább sajátos, mert a fia­talság érdeklődési körébe beletarto­zik, és a színházi, s a filmízlés fej­lettsége még korántsem mondható olyan fokúnak, hogy az további mun­kát ne igényelne. A korábbi évekkel szemben nincsenek új vonásai a kö­tetnek, mintha kissé elfáradtak volna szerkesztői. A Lányok évkönyve szerencsésebb válogatásnak tűnik, a témakö­rök arányosabb elosztása s az egyes témák érdekesebb megközelí­tése, igényessége, érdekessége miatt. Az információk feldolgozási módja, a cikkek hangneme az, amiről szólni érdemes. A Fiúk évkönyvével össze­hasonlítva, úgy tűnik, azt gyerekek­nek, a Lányok évkönyvét p­edig fel­nőtteknek írták. Nagyrészt igényes témákról, nagyrészt igényesen, de közérthetően szól a könyv. Mindkét évkönyvben akadnak jól és gyengéb­ben megírt anyagrészek, de egészé­ben tekintve a Fiúk évkönyve diszk­réten és finoman — egyfajta oktató, „tanító bácsis” tónusban van tartva, amire épp a serdülők a legérzéke­­nyebbek. S esetleg a forma miatt a tartalomból is elutasítják azt, amit megszívlelniük kellene. A lányok és fiúk közötti érettségi eltolódás köz­tudott, de ez talán nem olyan fokú, hogy az évkönyvek szerkesztésében is ilyen feltűnően jelen legyen. A Lányok évkönyvéből érdeklődé­sünk széles horizonton csaponghat. Középkori iparművészek és Szilvitzky Margit mai iparművész, Vajda Lajos és Ivan Mestrovic művészetéről egy­aránt olvashatunk. Tudósítást ka­punk gael kolostorról és indián erőd­ről, londoni fotókiállításról és a Se­bő—Halmos duó munkájáról, csak találomra ragadva ki néhány témát. A természettudományt idéző címek mellett — hisz lányokról van szó — divat is található, no meg receptek: orosz saláták, indián édességek. Mindkét évkönyv hagyományosan szép kiállítású, nagyon gazdag (szó szerint véve), színes fényképanyag­gal, illusztrációkkal, amelyeket a lá­nyoknak Gaál Éva és Hegedűs István, a fiúknak pedig Szecskó Tamás ké­szített. Van valami, ami mindkét kötetből nagyon hiányzik. Az érdeklődés fel­keltése után a megfelelő irodalom megadása, legalább néhány bibliog­ráfiai utalás formájában. K­özoktatásunkban és az élet más területein már régen megszűnt a nemek elkülönítése, eltűntek vagy eltűnnek a tipikus férfi-, illetve női foglalkozások, a fiúk és a lányok érdeklődési köre, világszemlélete egy­re inkább hasonul egymáshoz. Való­színű, hogy mégis indokolt továbbra is fenntartani ezt az elkülönítést az évkönyvek vonatkozásában, s nem­csak a tipikusan fiúkat, illetve lányo­kat érdeklő témákra figyelve. Viszont fontos lenne, hogy a többi írás a két kötetben egyforma szinten látna nap­világot. Szerkesztési különbözőség — köteten belüli ciklusonként — inkább az életkorok vonatkozásában szüksé­ges. De elképzelhető lenne két kiadás is, két változat az évkönyvekből, egy a fiatalabbak s egy az idősebbek ré­szére. Ezáltal megszűnne az a széles igényskála, amit az összeállítások szeretnének, de — érthető módon — nem mindig tudnak kielégíteni. (Mó­ra Kiadó) Márai—G. Botond Jobbágy. Károly -MADÁCH „Göthös, tyúkmellü tekintetes úr, szegény...­­. — mondták — köhögés fojtogatja .. ." és félreálltak kalapjuk levéve a parasztok, ha mellettük elzörgött kopott kocsija Balassagyarmatra. Mosolyára ki emlékszik? Bajusza, e két varjúszárny mikor rándult széjjel? „A sok könyv... súgták — jobb, ha térdre hullva betelünk szépen Isten kegyelmével.. Nyomában — ki tudta? — szinte zúgott az emberiség sorsa. Az eperfák beleroskadtak, hogy tartani bírják a nehéz eget, hol Ádám háborúzott; térden csúsztak a gazos krumplifür­dön „milliók egyért”, kerge kártyahősök kiabálták: „az kell, Gyarmatra, börtön!' s forradalmak felhője kergetőzött. Éva! hördült fel néha, Éva! Éva! S a pénzt sürgető levéltöredékek mögött szétnyílt a selymek hasadéka és Fráter Erzsi fehér bőre fénylett. Mi volt itt még, ami vonz, ami tarthat? Ha van korában űrhajó a Holdba, ő az első, ki vért­ányón, bomolva nekiindul a kísérleti startnak. De csak ez volt, a sárba-porba­ fulladt, szívszakasztó dombokkal teli Nógrád. Papírra dőlt, — maga sem tudta mit tesz — leírt mindent, mit éltünk, s újraélünk, egy szállni vágyó nemzet vízióját. MIN­ILEX­IKON LEGÁLIS ÉS ILLEGÁLIS MUN­KA KOMBINÁCIÓJA. Azokban az országokban, ahol a forradalmi mun­káspárt illegalitásban van, az illegá­lis párt felhasználja politikája ter­jesztésére mindazokat a hatóságilag engedélyezett vagy megtűrt politi­kai, gazdasági, kulturális, sport- stb. egyesületeket, amelyek a munkások egyes csoportjait tömörítik. Magyar­­országon a Horthy-rendszer éveiben az illegális KMP a szakszervezeteken kívül jelentős felvilágosító munkát végzett a munkás-kultúregyesüle­­tekben. Szavalókórusokban, a Ma­gyarországi Eszperantista Munkások Szövetségében, az Alkoholellenes Munkás Szövetségben (AMSZ), a Munkás Testedző Egyesületben (MTE), valamint a Természetbará­tok Turista Egyesületében (TTE). MSZDP PARLAMENTI FRAK­CIÓJA. A Szociáldemokrata Párt or­szággyűlési képviselőinek csoportja. Az 1922. évi nemzetgyűlési válasz­tások után alakult, amikor első íz­ben kerültek szociáldemokrata kép­viselők a magyar törvényhozó tes­tületbe. A parlamenti frakció szer­­vezeti szabályzata szerint a párt képviselői együttesen parlamenti csoportot alkottak, amelynek ülé­sein teljes joggal részt vehettek a pártvezetőség tagjai. A frakció az operatív irányításra intéző bizottsá­got választott, amely gyakorlatilag a párt legfontosabb vezető testületévé vált és minden fontos politikai kér­désben meghatározta a párt állás­­foglalását. .. r. tsz S. fanair­ól A MAGYAR MUNKÁSMOZGALOM FEJEZETEIBŐL Sipos Péter: 22. A Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek 1921—1922 fordulójáig a magyar munkásmozgalom minden szerveze­te, intézménye ténylegesen törvé­nyen kívüli helyzetben volt. A Szo­ciáldemokrata Párt helyi organizá­ciói egyáltalán nem működtek, a szakszervezetek, a kultúr- és a sport­egyesületek munkáját a hatóságok minden elképzelhető módon akadá­lyozták. A véres fehérterror elmúl­tával is napirenden volt a szerveze­tek tevékenységének felfüggesztése létesítményeik elfoglalása, rendezvé­nyeik betiltása, lapjaik elkobzása, aktivistáik internálása. Nem sok híja volt, hogy az uralkodó osztályok szélsőséges elemei teljesen érvényre juttassák programjukat, amit így fo­­galmhatott meg egy, a Népszavához írt, „Tényleges tisztek" aláírású le­vél 1919 novemberében: „A népnek nem lesz bűzhödt szava, nem lesz gyülekezési joga, legfeljebb a gyűj­tőfogházban, nem lesz sztrájk, mert szuronyok között dolgoznak, ha kell. Nem tárgyalunk, csak parancsolunk! Feltétlen engedelmességet követe­lünk!” A Magyarországi Szociáldemokra­ta Párt az 1919. augusztus 24-i újjá­alakuló kongresszus határozatai alapján következetesen hangsúlyoz­ta: nem vállal semmiféle kö­zösséget a Tanácsköztársasággal, és nem tűr meg a soraiban kom­munistákat. Vezetői ismételten ki­fejtették újságcikkekben, memoran­dumokban és tárgyalásokon, hogy csakis „humánus és legális eszkö­zökkel” vívják az osztály­harcot, amelynek célja nem a fennálló rend forradalmi megdöntése, hanem foko­zatos belső átalakítása. A reformok közvetlen eredménye, úgymond, a polgári demokrácia lesz, míg az osz­tály nélküli társadalom olyan távoli célkitűzés, amelynek megvalósulása a termelőerők feltartóztathatatlan fejlődésének függvénye — történel­mi szükségszerűség. A proletariátus­nak addig fel kell készülnie, hogy a szocializmus majdani beköszöntése­kor képes legyen átvenni az élet minden területén az irányítást. A munkásosztály önképzésének felté­tele viszont a minél kedvezőbb mun­kakörülmények és magasabb bérek amelyekért állandóan küzdeni kell a mindenkori gazdasági viszonyok­nak megfelelő módszerekkel. A sűrűn váltakozó kormányok 1919—1921-ben nem voltak hajlan­dók még a fenti elvek alapján sem elismerni a munkásmozgalom önálló létét, garantálni működésének bizto­sítékait. A megegyezés feltételéül a megbeszélések során a nemzeti alapra való helyezkedést” és „az osz­tályharcról való lemondást” követel­ték, vagyis azt, hogy a Szociálde­mokrata Párt tagadja meg nyilváno­san a marxizmust, mondjon le a pol­gári demokrácia és a szocializmus hirdetéséről még békés, mérsékelt frazeológiával is, ne kezdeményez­zen, és ne támogasson bérmozgalma­kat, a szakszervezeteket változtassa önszántából jótékony célú segély­egyletekké, szakítson meg minden kapcsolatot a II. Internacionáléval és a Nemzetközi Szakszervezeti Szö­vetséggel. A Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek vezetői azonban lát­ták, hogy a szervezett munkásság ilyen feltételeket nem fogad el. A magyar proletariátus fáradt volt és elkeseredett, de annyira nem gyen­gült le, hogy ellenállás nélkül hagy­ta volna magát megfosztani szerve­zeteitől — utolsó menedékétől a sötét években. Sok munkásban élt még a nosztalgia a Tanácsköztársaság iránt. Mégis, maroknyiak voltak csupán, akik már most, szinte a vereség másnapján megint készen állottak arra, hogy mindent, akár az életü­ket is kockáztassák az új proletár­diktatúráért. A munkásosztály te­kintélyes része, s ez az immár 7—8 éve tartó­s parttalannak tűnő nél­külözés után érthető, elsősorban aktuális gazdasági érdekeit tar­totta szem előtt Tudatában volt vi­szont annak, hogy amennyiben még a szakszervezetekről is lemond, ak­kor teljesen kiszolgáltatja magát a tőkések bérdiktatúrájának, a hor­thysta hatóságok önkényének. Ezért a munkásság zöme határozottan szembefordult azokkal a törekvések­kel, amelyek különböző „nemzeti”, illetve „keresztényszocialista” szer­vezetekbe akarták csábítani és kény­szeríteni. A munkásmozgalom legalitása alapvető feltétele volt a Kommu­nisták Magyarországi Pártja ered­ményes működésének is, hiszen a forradalmi erők aligha találhattak volna másutt terepet az agitációra és szervezeti kibontakozásra. „Ne­künk is használna, ha a munkásság akármilyen formában politikai kife­jezéshez jutna és legalább dadogni tudna, ha nem beszélni” — írta Kun Béla az SZDP taktikáját elemezve 1921 októberében. A Szociáldemokrata Párt és a Horthy-rendszer megegyezéséhez 1921­ végére a kormányzat olda­láról is megértek a feltételek. Az ellenforradalom táborában mindin­kább előtérbe került a háború előtti konzervatív-liberális rezsim törvényességének helyreállítását kí­vánó nagyburzsoázia és a vele össze­fonódott arisztokrácia, amelynek po­litikai képviselője gróf Bethlen Ist­ván miniszterelnök 1921 decembe­rében írásbeli megegyezést kötött Peyer Károllyal és az SZDP más ve­zetőivel A paktum kifejezte, hogy a kor­mány belennyugodott az SZDP és a többi munkásszervezet, egyesület, intézmény legális működésébe a Ta­nácsköztársaság megdöntése óta hir­detett és gyakorolt módszereikkel, megtűri a marxista kifejezésmódot a munkásság politikai törekvéseinek megfogalmazásában és az osztály­­harc elvének érvényesítését gazda­sági harcainak vezetésében. Az SZDP pedig lemondott azon pozí­cióinak visszaszerzéséről, amelyek­ből 1919 augusztus óta kiszorult, te­hát feladta a harcot a közalkalma­zottak, a postások és a vasutasok szakszervezeteinek visszaállításáért és szervezeti erejének növeléséért az agrárproletariátus soraiban. A párt a paktumban olyan belpolitikai és nemzetközi kötelezettségeket is vállalt, amelyek betartása csorbí­totta volna a hitelét a demokrácia és internacionalizmus jegyében hir­detett jelszavainak», így lemondott a köztársasági propagandáról és köte­lezte magát, hogy külföldi összeköt­tetéseit hasznosítja a rendszer nem­zetközi­­tekintélyének megszilárdí­tása érdekében. Az ellenforradalmi rendszer poli­tikai konszolidációja 1922 nyarán a második nemzetgyűlési választáso­kon a bethleni Egységes Párt perfid eszközökkel biztosított győzelmével lezárult. A Szociáldemokrata Párt­nak — minden terror és machináció ellenére — 24 képviselője került a parlamentbe, közel 290 ezer szava­zattal. A fővárosban és környékén a párt 167 ezer voksot kapott, ami azt bizonyítja, hogy a szavazati joggal rendelkező munkásság egységesen támogatta. A szakszervezetek taglét­száma ugyanebben az esztendőben meghaladta a kétszázezret, amely csúcsmagasságnak tekinthető az el­lenforradalmi rendszer egész, ne­gyedszázadában. Tekintettel arra, hogy a szakszer­vezetek egy ellenforradalmi diktatú­ra körülményei között működtek, te­vékenységükben elválaszthatatlanul ötvöződött a gazdasági érdekvéde­lem és a harc a munkásság politikai jogaiért. A nagyobb munkabérért, a kedvezőbb munkafeltételekért vívott küzdelmeket is hátráltatta ugyanis a demokratikus szabadságjogok hiá­nya, vagy még egyes „liberálisabb” időszakokban is szűk körű érvénye­sülése. A szakszervezetek politikai törekvéseiket a Szociáldemokrata Párt révén képviseltették, a pártnak viszont a szakszervezetek biztosítot­ták a küzdelemhez szükséges töme­geket. Az SZDP politikai jelenléte megóvta a szakszervezeteket attól, hogy kizárólag trade-unionista vagy szociálpolitikai intézményekké szür­küljenek, az SZDP politikai műkö­déséhez pedig a szakszervezetek te­remtették meg az anyagi-szervezeti feltételeket. A magyar szakszerve­zeti mozgalom politikai aktivitása egyúttal lehetőséget biztosított a kommunisták számára is, hogy erő­sítsék e politikum osztályharcos tar­talmát és kiépítsék a szakszerveze­tekben a forradalmi irányzat mag­­vát. Mindezen körülmények együttesen tették képessé a munkásmozgalmat arra, hogy még az ellenforradalmi diktatúra -b­-Tonyai között is ki­neveljen és megőrizzen százezernyi osztálytudatos, a burzsoázia eszmé­nyeit és intézményeit elutasító, ön­álló szervezeteihez ragaszkodó imok­kál Magyarországon.

Next