Népszava, 1974. március (102. évfolyam, 50–76. sz.)

1974-03-16 / 63. szám

KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMÁNY * IRODALOM * MŰVÉSZET Kiss Dénes NYELVI FÉRGESEDÉS? B­izonyt a szóhasználat gyökereit, indítékait keresem. Nem kis megdöbbenéssel hallottam ugyanis, hogy a mai tizenévesek így szólít-­ ják meg egymást: „te féreg”, „fér­gem” stb. Nemcsak fiú a fiút, ha­nem lányokat is, és fordítva. Bizo­nyára nem mindegyikük használja ezt a kifejezést, s remélhetőleg nem is válik olyan — kívülállást jelentő — „divattá”, mint a hapsi, a tag, a pali stb. szavak használata. Éppen a Szép Szó hasábjain írt nemrégiben Csók Gyula Szomjúság a szép szóra címmel érdekes eszmefuttatást Ez az általa említett szomjúság nagyon mélyen bennünk létező igény. Ugyanakkor gyakran szemérmesen titkolni „kell”. Főként a fiatalok ér­zik úgy, hogy a hanyag testtartás — emberi tartás! — s egyúttal szóhasz­nálat jelenti a felnőttséget. Vagyis a belső igénynek éppen az ellenkezője „fejlődik” ki. Izgalmas, sok finom titkot feltáró gondolatmenet lehet­ne az idegen, vagyis nem szorosan egy-egy körhöz tartozókkal szemben való, végső soron sértő szóhaszná­latok lelki hátterének vizsgálata. Természetesen ehhez többféle meg­közelítés szükséges, ami messze túl­megy e dolgozat keretein, mégis megpróbálkozom e kérdés vázlatos körüljárásával. Mi döbbentett meg annyira? Az előbb felsorolt kifejezések akár­mennyire idegenek, mégsem ugyan­azt a jelentéstartalmat hordozzák, sugallják, mint a „féreg” szó. Két­ségtelen, hogy nem hízelgő például a „pók” sem, de nemzedékem szó­kincsének külvárosi, sötétebb zugai­ban sem találtam a „féreg”-h­ez ha­sonló jelentéstartalmú kifejezést. Ez késztetett írásra. Lehet, hogy hiábavaló az egyolda­lú töprengés, mert a társadalmi — és nyelvi — elidegenedés bandaszel­lem keretében, mégis rajtakaphatat­­lan rendszer szerint megy végbe. S talán nem is csupán egyetlen nemze­dékhez vagy korosztályhoz kapcsoló­dik. Talán megemlíthetem, hogy a szemléletmód egyik okozója a jelen­ségnek. Nemrégiben barátom kocsi­jában ültem. Zsúfolt várakozóhely­ről nehezen tudott kitolatni, fel kel­lett mennie a járdára. Jól vezet, csak éppen vigyázni akart. Pillanatok alatt támadtak „segítőkész” szakér­tők, akik „te hülye!” felszólítással igyekeztek segíteni. Azt is megfi­gyeltem, hogy az azonos kocsiban ülők számára általában a másik ko­csi vezetője a hülye. De hagyjuk ezt. Csak éppen jelezni akartam, akár Hosszabb távú, akár alkalmilag lét­rejött csoportok cinkosan összetar­tó szemléletét. Ezzel oda is eljutot­tam, hogy a nyelvi formák sem egé­szen véletlenek. Ennek hangoztatá­sa nem volna más, mint maradiság, babona. Ezért sem hagy nyugton e jelenség. Nézzük a szót ősi örökség a finn­ugor korból. A magánhangzó ár­nyaltságát nem jelölve, vogul és zűr­jén nyelven a féreg , perk. A pūf, gok hasonulást, változást figyelem­be véve, azonosak a mássalhang­zók. A szó jelentései: féreg, tetű, ku­kac, rovar stb. De miért kell, miért akarom ezt is bemutatni? Mert régi, egyértelműen meghatározható jelen­téstartalmat hordozó szó. Ugyancsak réginek számítanak a hozzá tartozó, következő jelentéstartalmak is: un­dorító, kártékony, rút stb. Gondol­juk csak meg, ilyen és hasonlóan alantas mellékjelentések korántsem járulnak például a „pók” szóhoz, bár az sem a leghízelgőbb kifejezés! De ennél is bővebb a „féreg” jelentés­köre. A szó holdudvarában ott ta­láljuk még: a megvetésre méltó, gyáva, hitvány, gerinctelen, élőskö­dő stb., eléggé közismert jelentéstar­talmakat. A férgek több ezer éve ismert és határozottan megnevezett tulajdonságai változtak volna meg? Nem. Ugyanis látszólag nem is min­dig bántó szándékkal használják egymással kapcsolatban a tizenéve­sek. Sajnos, éppen ezt a tényt tar­tom a legfontosabbnak a további töprengés szempontjából. M­i történt több ezer év után a szóval? Valóban teljesen „vé­letlenül” találtak rá és választot­ták ki a fiatalok a milliós szókincs­ből? Vagy ez is egyfajta „lázadás” az előző nemzedék ellen? Egysze­rűen felületesség? Nem hiszem. Ha jobban körül akarnánk határolni azokat a csoportokat, amelyek legin­kább használják, úgy tűnik, olyan fiatalokról van szó, akik kevesebb időt töltenek felnőtt, például csalá­di közösségben, és többet vannak az utcán és egymás közt. Már a gyári, munkahelyi emberközösség is szűrő­je lehet az ilyen szélsőségeknek. Mégis, több dolog egymásra utalása arra mutat, hogy e látszólagos el­szigeteltség egymagában nem elég a hasonló kifejezések elburjánzásá­hoz. Más okokat is kell keresnünk. A nyelvi „férgesedés” több együtt­ható következménye. A véletlensze­rűséget részben cáfolja az is, hogy nem mást választottak egymás meg­szólítására. Mondjuk ezeket vagy ezekhez hasonló kifejezéseket: ma­daram, napfényem, árnyékom stb. Sorolhatnám hosszan a nyelv sza­vait. Még az elfogadott „bogaram” kifejezés is enyhének tűnik a „fé­reg” mellett. Kezdjünk új kört A „pali” kife­jezést, ha kissé erőltetten is, de „megérthetjük” talán a fülünkben ott­­hangzó Pál, Pali szókból. Annál is inkább, mert csak férfiakra vo­natkozik, akárcsak a „hapsi”, „tag”, „manus” stb. kifejezés. Ezek átvéte­lek is lehetnek. Némi áthallásra gyanakodhatunk az „apám”, „apus­­kám” szavakból is, de például a „tag” is hasonlóan következhet a „tagbaszakadt”, „taglejtés” stb. sza­vakból. Mindez nem szószármazta­tás, csak éppen emlékeztető bizo­nyos lehetőségekre, amit természe­tesnek mondhatunk. Ugyanakkor a „bogaram” már kétnemű, s még in­kább az a „férgem”. S ne felejt­sük el, ebben az esetben is észlelhető bizonyos logikai szám Bogarak, fér­gek esetében tudós legyen a talpán, aki megállapítja a nemüket. Néha így vagyunk az utcán járkáló tizen­évesekkel is. De ha így van is, bele­nyugodhatunk e gondolatvezetésbe? Nem hiszem. Ha csak ez az indíték vagy netán „cél”, akkor is akadt több­­­a enyhébb, s mégis „megjelölő” ki­fejezés is: kukac, giliszta, hernyó, pondró stb. Nem mintha ezek szeb­bek lennének, de valamelyest két­ségtelenül enyhébbek, mint a mind­ezt eggyé tömörítő „féreg”. Okunk van tovább kutatni az oko­kat. Erősödik a gyanúnk, hogy a „hippiszellem” következményeként nem véletlen a „féreg” megszólítás, de tegyük hozzá, csakis akkor ter­jedhet el, ha valamennyien cinkos­ságot vállalunk vele. S nemcsak ez­zel a kifejezéssel, hanem az általá­nos nyelvi romlással, szavak jelen­téstartalmának hitelrontására. Ezért rövid kitérőt kell tennünk a felnőt­tek felelősebb világába. Ők is nö­velik naponta a nyelvi zavart, még­pedig — sajnos! — nem is ritkán ország-világ előtt! Egyetlen példa is elég annak jelzésére, hogy mire gon­dolhatunk. Hely és idő sincs arra — bár érdemes és tanulságos lenne! —, hogy sorra járjuk az üzleteket és megnézzük az új testápoló és egyéb magyar gyártmányú cikkek új nevét Ezek megnevezése látszólag „nem-m­zetközi”. Nem értem ezt sem. Ma­gyarul beszélünk, magyar anyanyel­vű vevőkre kell számítani. S jobb, ha a vevő nem érti, mit vásárol? Ez a „jó hangzás” a sznob füleknek szól? Ellenérvként az sem fogadható el, hogy nem magyar nyelvű alap­anyagok nyomán kapták a nevüket. A vásárlók elsősorban nem vegyé­szek, hanem mindenekelőtt magyar anyanyelvűek. Ha másra nem, egy dologra mindenesetre „jó” ez a „nemzetközi” megnevezés. Zavarta­­lanabbul lehet változtatni a cikkek nevét Másként az egységes nyelvi szűrő máris egyfajta gátat jelentene! De térjünk rá a példára, amely azt is elárulja, hogy olykor már hiva­talosan is hitelesítődik a nyelvi romlás. N­em tudom, mikor kezdődött Bu­dapesten a „butik”-járvány. Elő­ször csak magánüzletek cégtábláján figyelhettük meg a tüneteket, még­pedig azonnal többféle változatban volt — és van —, ahol csak amúgy „magyarosan” Butik, másutt a nyu­gati műveltség hatására már Bou­tique, és akad félművelt változat is: Boutik. Bármennyire is mulatságos, a „bu­tik” szóról nagyanyám szavai jutot­tak eszembe, aki a mókásan, esetle­nül bukdácsoló, néhány napos apró­­jószágokat, kiskacsákat, kiscsibéket szokta így megszólítani: „ti kis bu­tik”. Azaz: butuskák. Nyelvünk já­tékosságra, kicsinyítő kedveskedésre szüntelen hajlamos törvényszerűsé­geibe valóban, így is beleülik ez a szóalak. Lehet hogy ez földhözra­gadt szemlélet, de arra gondoltam első pillanatban , mivel annyira a fülemben maradt ez a kifejezés —, mit keresnek itt a kiscsibék, kiska­csák? De aztán rögtön tudtam, hogy ez nem baromfi­, ez már kacsaügy! Néhány hónapja olvashattuk az Élet és Irodalom hasábjain, hogy a francia kormány (!) törvénybe iktat­ta a francia nyelv védelmét és meg­tiltotta (!) sok idegen — főként angol — szó használatát Bizonyos szava­két pedig nem ajánlja. Figyelemre méltó, hogy ide sorolta a technikai kifejezéseket is. Nos, az etimológiai szótár szerint a Boutique francia szó. Jelentése: sátor, kunyhó. A magyar nyelvben is hasonló jelentéstartalmakat hor­doz: bódé, csapszék, falatozó stb. Német eredetű a butiké, budike, az­az: bolt, csapszék, butik, vásári bó­dé. „A fr. boutique arra a görög— latin szóra megy vissza, mely a mi bodega, patika szavainknak is vég­ső forrása” — olvashatjuk még. Te­hát a sokféle értelmű szó, egyértel­műen nem magyar eredetű. De nem is ez a baj, hanem az, hogy a ma­gyar nyelvben sem azt jelenti, amire ezúttal igénybe veszik. Sőt, ha meg­említem, hogy a bodega vagy budi — az utóbbi elhanyagolt, koszos, ro­zoga illemhely —­ ugyancsak nem azt jelenti, amire jelenleg közeli ro­konát használják. A huncut gondo­lattársítás folytán különös kiárusí­tásra gondolhatnánk!... Igaz, más szavak jelentése is vál­tozott nemzetközien is. Sok idegen szó meghonosodott, de végül ez sem elfogadható érv. Az idegen szavak használatát csakis az indokolhatja, ha nincs helyettük pillanatnyilag pontos, és alkalmas magyar szavunk. Attól tartok azonban, hogy ezúttal is olcsó reklámról van szó. Az idegen szó „méz” a madzagon. S éppen mert nyugati „jellegzetességet” akar­tak átvenni, lett az egész szürke és jellegtelen. Az is furcsa, hogy senki se nézze meg, mit ír erről a sokszo­rosan elhasznált szóról az etimoló­giai szótár. A szerkesztők a kis át­tekintés végére a következőket is odaírták: „Alacsony stílusértékű szó „méz” a madzagon. S éppen akkor a használata? Az egyik nagy üzlet cégtábláj­n ez olvasható: „Mo­di butik.” Hát miféle holmi, kicit­­kacat a magyar szó? Hiszen ez már nemcsak nyelvi leértékelés, hanem kiárusítás! E­z a kis eszmefuttatás így nem so­kat érne. Ilyesmit észrevenni manapság nem nehéz. Bizonyára másoknak is föltűnt. Viszont most kis, rögtönzött szóárudát nyitok an­nak igazolására, hogy nyelvünk sza­vaiból is bőven válogathatunk meg­felelő, hangulatos kifejezéseket, íme: Cókmók, Tarka cucc, Tarka cókmók stb. Ajánlhatnám a meg­honosodott bolt szavunkat is: Tarka­barka bolt, Cókmókbolt, Cuccok­­holmik boltja stb. Már csak azért is, mert a közhasználatú „cucc” sza­vunk amúgy is kifejezi azt a min­denfélét, amit ezekben a kis és nagy üzletekben árusítanak. Arról nem is beszélve, hogy a külföldi vevők, ha valami kedvükre valót vásárolnak, mondjuk a Cuccárudában, hazatérve sem felejtik el hogy az árut Ma­gyarországon vásárolták és nem má­sutt, a felsorolt szavakon kívül is akad még magyar szó a „butik” helyette­sítésére. Különben sem törvényszerű, hogy bizonyos gazdagodást nyelvi — és egyéb! — szegényedés fémjelez­zen. Itt idézném Csák Gyulát: „Is­mert mondás, hogy vannak, akire nem tudják, mit csináljanak jómód­jukban.” Így vagyunk a nyelvvel is? Vagy utalhatnék, gondolatában sok tekintetben idevágó. Fekete G­yula „Új nagyhatalom” című cikkére, amelyben a tévé óriási hatásáról töp­reng. Sok ott is a „produkció”. Hiszen produkció: a szavalat, a tánc, a bű­vészmutatvány, az ének stb. Külö­nösen a „Ki mit tud”-műsorokban volt feltűnő,­­hogy minden számot ezzel a szóval jelentettek be. Nem csoda, ha a gyerek akkor is „produ­kálja magát”, ha játszik, ha verek­szik stb. Az utcákon félembernyi falragaszokon ezt olvashatjuk város­szerte: „Folklórcentrum.” Ezt is hall­hatjuk: „Folklórfesztivál.” Erőltetik ezt a kimondhatatlan szót. Holott a népművészet szavunk kitűnő gyűjtő­név, értik Szabolcstól Zaláig. A köz­pont is kifejező, jó szó. Vajon miért nem tetszenek? De térjünk vissza a „féreg” kifeje­zésre. Az eddigiekből is gondolható, hogy összefüggés van közte és az idézett példák között. Sajnos, az utóbbiakat oldalakon át írhatnánk. Ez a fajta férgesedés tehát tünet, va­lami rejtett felületességé. Nemrég az Ifjúsági Magazin főszerkesztője meg­­bízott, hogy olvassam el vagy ötven­hatvan tizenéves lány és fiú levelét. Arról vitatkoztak ezek a fiatalok, hogy „pisis csajnak” tekintendő-e az a lány, akinek este nyolcig haza kell mennie. Hemzsegett a levelekben a kifejezési hanyagság és felületesség. Egyikük például ezt írta: „Nem ve­tem meg őket...”, mármint a saját szüleit, mert megkövetelik tőle, hogy hazamenjen nyolcig. Nyilván nem rosszindulatú a kifejezés, inkább fe­lületes. De ez még nagyobb baj! Ez a kislány sem gondolta végig soha, hogy kiket lehet vagy kell megvet­ni! Éppen a féregszerű embereket! Befejezésül nem is kell sokat be­szélnem arról, mi lesz, ha a szavai elvesztik igazi jelentéstartalmukat. A legszebb, legnemesebb emberi esz­méket, hitvallásokat sem leszünk ké­pesek átadni az utánunk jövő nem­zedékeknek. S gondoljuk csak meg, hányan haltak meg azért, mert bizo­nyos szavakat kimondták, és hittek azok jelentésében. Mindezek után azt mondhatom, otthon a szülő a nagyhatalom, az iskolában a tanító, a tanár. Vagyis a felelősség közös! Szülőé, újságíróé, színészé, mindnyá­junké. Akárhogyan is szörnyülköd-A jó és össze nem téveszthető üz­­letnév, egyúttal kitűnő márkavéd- xera a „féreg” szó használata miatt, jegy is lehet Persze, ehhez az is kell mondanom, hogy a nyelvi szükséges, hogy megbízható, jó le­­férgesedést sehogy se tudom pusztán gyen az áru. Meggyőződésem, hogy a tizenévesek rovására nyugtázni? Ács Jenő A CSAPDA GYERMEKE Petőfi a Hegyalján 1844-ben Hallgat az arc egyedül a lépő láb virágzik Még egy kurta óra s a magas és tiszta reggel homloka lestek a fanyar fény kihajt a fán s az eddig gubbasztó levegőt megújítja keserű-hideg szél Erős vagyok izmomat hallgatni tanítom hadd üljön benne a ver­­ csontjaim mint fehérül! morotvák csöndesed­jenek fis te parazsain engedd hogy lelkedet kiraboljam s fürtösre lóbázzam mint virágát a bodza Kell a fény ami a furfangos marcangoló körmök között is él mert a hajlékony elámult torokban megpattan s befelé vérzik a beszed Kitárult régi őszök zamata lángol át meg átjárja idegen nagy tüze két kezemet magasztalást vajúdik ez a virradat lehajol egészen a földin gyötrött izek ragyogó sodra sarjad elő kiront m­égig ez csordultig zúdítja vérem kezemet Nappá zabolázza Ne ily hirtelen! — szólok — , mert uj árnyék törrenti szivemet hadd kapaszkodjam a századokba két part között kicsikart lángban vörös-arany habzásban élni akarok Mint a hurok fiai a csapda gyermekei Akiknek torkán öt nyitott seb ágaskodik s zúzó eszközük csak a kitüremkedő költemény míg viaskodnak a sas szárnyainak árnyékában hogy ne tévelygő gyökerek legyenek akik káromolják a törzset Eltévedéstől nem kell félnem hóhérolt férfiak csillagsodra várja vérem fekete hamuját

Next