Népszava, 1974. április (102. évfolyam, 77–99. sz.)
1974-04-28 / 98. szám
1974. április 28 A magyar tudományt, kultúrát terjesztjük A Kultúra a kultúráért Az öt világrész csaknem minden országába eljutnak a magyar könyvek, hanglemezek, folyóiratok. Hazánk kultúráját, művészeti életének jelenét és múltját reprezentáló kiadványok határainkon túli terjesztője a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat. E vállalat bonyolítja le kulturális külkereskedelmünk nagy részét. 1974-ben például 37 országban vesz részt különböző könyvkiállításokon Varsótól Sao Paulóig. Az eddigi összforgalom ez évben lépte át az egymilliárd forintos határt . A vállalat csaknem negyedszázada bonyolítja le hazánk kulturális exportját-importját. Hogyan körvonalazható ez a nyilván sokoldalú tevékenység? — kérdeztük Kornis Pál vezérigazgatót. — Vállalatunk a kulturális külkereskedelem teljes egészét bonyolítja, a film és képzőművészet kivételével. A magyar kulturális termékek fogadtatása jó, a forgalom jelentősen emelkedett, az érdeklődés nap nap után nő. Nincs olyan európai ország, amellyel ne lenne kapcsolatunk és gyakorlatilag nincs olyan része a világnak, ahová kulturális termékeink ne jutnának el Berlinben, Varsóban és Prágában önálló üzletünk van. Londonban és a Majna melletti Frankfurtban pedig önálló képviselőnk. A forgalom nagyobb részét a szocialista országokkal bonyolítjuk, ezenkívül legjelentősebb partnerünk az NSZK, Anglia, az USA, Franciaország, Kanada és Japán. Külön kiemelt feladatunk a külföldön élő magyarok ellátása. — Kulturális külkereskedelmünkben melyik a legnépszerűbb műfaj? — Forgalmunk jelentős részét a könyvek teszik. A magyar könyvtermelés csaknem egytizede kerül exportra. Nagy a kereslet elsősorban a magyar tudományt és kultúrát reprezentáló könyvek iránt, de komoly és állandó az érdeklődés a művészeti, idegenforgalmi, szépirodalmi, ifjúsági, társadalomtudományi és politikai termékeink iránt is. Nagy sikerei vannak a szótárainknak, az Akadémiai Kiadó összes lexikonjának. Ezeket nemcsak a kint élő magyarok, hanem azok az egyetemek és könyvtárak is vásárolják, amelyek magyar anyagot gyűjtenek. Nagy az érdeklődés a Magyarok Világszövetsége által kiadott magyar nyelvkönyvek iránt is. Az elmúlt év „slágerei” a Petőficentenáriumra kiadott könyvek voltak, s elsősorban Petőfi Sándor költeményei. Az 1973- as évben a szocialista országokon kívül harmincnyolc országba jutott el magyar nyelvű könyv. Az Akadémia Kiadó és a Corvina Kiadó évente százhúsz—százharminc könyvet jelentet meg különböző nyelveken és műfajban. Az emelkedésnek — többek között —, sajnos, a fordítói kapacitás hiánya is gátat szab. Könyveink közül jó néhány valamely jelentős külföldi kiadóval közösen készül. — Itthon is nagyon keresettek az idegen nyelvű könyvek. Nagy példányszámban hozunk be a szomszédos országok által kiadott magyar nyelvű könyveket is. Igen nagy az igény a tudományos folyóiratok iránt A behozott tudományos folyóiratok nagy segítséget nyújtanak a hazai tudományos életnek. Amit mi küldünk külföldre, az a határainkon túli tudományos-kulturális köröket informálja a magyar tudósok munkájáról. — Milyen a magyar hanglemez fogadtatása külföldön, és milyen az importhanglemezek skálája? — A magyar hanglemezgyártás egyharmada a mi közvetítésünkkel jut el a világ minden tájára. 1973-ban 750 ezer nagylemezt exportáltunk. Kétharmadát a szocialista országokba, egyharmadát a nyugati és a tengeren túli országokba. A nyugati országokban a magyar klasszikus lemezek iránt a legnagyobb az érdeklődés. A magyar hanglemezek nemzetközi sikerei, mint a közelmúltban a Párizsban nyert három nagy díj, feltétlenül elősegíti a munkánkat, valamint az a huszonöt nagydíj is, amelyet az NSZK- ban, Franciaországban és Japánban kaptunk, és fémjelzi egyben hanglemezeinket. A klasszikus zenében elsősorban a Bartók-összkiadás (majdnem 40 lemez) keresett, és nagy az érdeklődés Kodály iránt is. Ugyancsak keresettek népzenei felvételeink. Az import hanglemezek skáláját szélesítettük, nagyobb lett a választék. Többek között említeném a könnyűzenében behozott angol, valamint indiai lemezeket. (Indiában sok világszám lemezkiadási jogát vásárolják meg. Természetesen a lemezimport is a külkereskedelmi lehetőségeinktől függ. 1973-ban megkezdtük a műsorral ellátott magnókazetta előállítását és importálását. Ezt a tevékenységet a jövőben szélesíteni kívánjuk. Befejezésül szeretném hangsúlyozni, hogy bár feladatunk a kereskedelem, de kulturális termékekkel foglalkozni nem ugyanaz, mint más áruval. A vállalat mintegy négyszáz munkatársának tevékenysége minden elismerést megérdemel. Az egyszerű számok, tények mögött sok megfeszített, aprólékos munka rejlik. Példaként említem csomagküldő szolgálatunkat, amely minden megrendelt darabot külön csomagol és küld a világ valamely messze tájára, ahol rendelték. A feladatuk szép és fontos — a magyar tudományt, kultúrát, művészetet terjesztjük a világon — fejezte be tájékoztatóját Kornis Pál, Sz. D. tatása helyett, az egyoldalú alaki elemzések végtelen szövevényébe fullasztják a műbarátok egészséges érdeklődését. Terméketlen szószátyárkodás árasztja el a legbecsesebb hagyományokat, áltudományos verbalizmus vizezi fel legprogresszívabb mestereink példamutatását. Művészetünk közéleti igénye így oldódik fel némelyek, mellébeszélése nyomán gráfomén esztétizálásba. Nem túlzás azt állítani, hogy költészetünk volumenben, a közönségre gyakorolt hatást, a minőség mutatóit tekintve politikus költészet. S bár a költők többsége a nők magatartásával se lehetett elégedett, a halál gondolatával is sokat vívódott, a legtöbb baja mégis a közállapotokkal volt, legszenvedélyesebben a haza helyzetén, a nép megpróbáltatásain kesergett. Ez a politikai meghatározottság nem hiányzik a magyar képzőművészet történetéből sem, a haladás, a forradalmiság hangsúlyozott jellegzetessége festészetünknek, szobrászatunknak, grafikánknak — mégpedig világnézeti, társadalmi értelemben. A kifejezetten formai kísérletek mögött is ízlésbeli ellenzékiség, a maradisággal szembeni tudatos fellépés, a feudális, klerikális megrekedtség ellen tüntető intellektuális lázadás rejlett. Tiszteletre méltó képzőművészelődeink legtöbbje véleményt nyilvánított műveiben a kor legégetőbb történeti kérdéseiről, a tömegek dolgáról, az időszerű közügyekről. Ennek a progresszív, forradalmár képzőművész típusnak volt legkövetkezetesebb, s tán legtudatosabb megszemélyesítője Derkovits Gyula. Műveivel a társadalmi fejlődést akarta szolgálni; mozgósítani kívánta a proletariátust az urak hatalmának megdöntésére. Ez a mozgósítás — mondani se kellene —, nem egy adott tüntetésre, újabb sztrájkra, vagy fegyveres felkelésre vonatkoztatandó, bár 1930. szeptember elsejei transzparense azt bizonyítja, hogy ilyen feladatot is szívesen vállalt. Mozgósító szándékát a propaganda legfennköltebb, legáthatóbb értelmezése szerint kell felfogni, a lelkek nevelésének, a politikai érzékenység kiművelésének, a kérlelhetetlen osztályharc felismerésének a szellemében. Derkovits Gyula olyannyira osztályharcos művészetéről mostanság mind gyakrabban olvashatók illedelmes, tudálékos publikációk, nagy komolyan megszerkesztett alaktani, ikonográfiai stúdiumok. Szaporodnak az olyan eszmefuttatások, amelyek a modernista irányzatok egyik-másik ágához kapcsolják Derkovits képeit, l’art pour Tart-os fontoskodással semmitmondó mű kereskedelmi cikkekhez mérik izzó szavú toborzóit, a proletár szolidaritás szívhez szóló vallomásait. Fonák látvány, amint éppen magyar szakemberkék próbálják gyufaszál felsercentésével a lángoszlopot megvilágítani. Akiket ingerel a művészet pártossága, azok úgy tesznek, mintha könyökükön nőne ki a kommunista eszmeiség példázatának az emlegetése. Közhely — mondják, s szólamnak nevezik a szocialista kultúra világátalakító proletár humanizmusát. Csakhogy az igazság sohase torzul közhellyé, akárhányszor emlegetik is, mert az igazság mindig felemelő, megrendítő, lelkesítő, s különösen az a proletár világnézet igazsága, a munkásosztály történelmi küldetése, a művészet tudatformáló hivatása. Az integrálszámításban a kétszer-kettő négy igazsága te benne van, a kvantumelmélet se teszi feleslegessé az alapműveleteket, de egyetlen matematikai képlet se hígul közhellyé csak azért, mert alkalmazása bevett gyakorlattá válik, legyen az akár egyszerű, akár bonyolultabb tétel felállításának az eszköze. Derkovits Gyula művészetének forradalmisága, műveinek osztályarcos telítettsége esztétikai axióma, melynek tudomásulvétele, figyelembevétele nélkül minden műtörténészi serénykedés körülötte — csak zengő érc és pengő cimbalom, egyfajta okoskodó selypegés, szomjat oltás desztillált vízzel, lábujjhegyre állás a Kilimandzsáró tövében azzal a csalfa reménnyel, hátha átlát a csúcs mögé az ágaskodó. Kár a fáradtságért! A történelem viharát nem lehet lecsillapítani kenetes nagyképűséggel, a munkásosztály vasba öltözött, festője Dózsa unokáival lépett egy sorba. Még azt is megmondották az ezoterikusok, hogy elmúltak már azok az idők, amikor Derkovits Gyula élt, művei mögül eltűnt a történelmi háttér, mondanivalóját mostanság idézni széptani anakronizmus, a győzelmes szocializmus országában minek a fasizmus kényszereiről értekezni, hová lett a tavalyi hó, céltalan az akkori áldatlan körülmények kultúraellenes kísérteteit élesztgetni. Pedig az ideológiák kibékíthetőségéről csak azok szavalnak, akik az ellenvéleményt le szeretnék fegyverezni. Derkovits művészetét a világrendszerré terebélyesedett szocialista táborban is eszmei tisztasága, megalkuvástalan proletár szellemisége teszi ma követendővé, halála után negyven évvel — gyökeresen megváltozott gazdasági viszonyok között is — minden tekintetben aktuálissá. Tudvalevő, hogy a világméretű osztályharc nem szűnt meg —, ha sokak szerint formai differenciálódtak is. Nemcsak ama „vasfüggöny” két oldalán néz farkasszemet két világ (ám a nyugati publicistát szerintem ilyen leegyszerűsítetten), hanem a kapitalista és a szocialista országokon belül is, a társadalmi igazságot igenlő emberek eszméletében, idegrendszerében is. Senki se vonja kétségbe, hogy a békés egymás mellett élés programjában az imperialisták is remek lehetőségeket látnak a maguk számára a szocialista tömb belső fellazítására, ideológiai megpuhítására. Nem lenne helyes belemenni a kommunista munkásmozgalom legátütőbb művelődési vívmányainak megszelídítésébe. A jobbhiszemű műértők még azzal is szoktak érvelni, hogy Derkovits — pályája delelőjén — a festői gyengédség megteremtőjévé fejlődött, korai képeinek ridegebb szerkezetessége, harsányabb szókimondása lebegő violák decens árnyalataiban oldódott fel. De hát a gyöngyházasan vibráló színek a külvárosi híd téli dermedtségét bontották vízióvá, egy halálra ítéltnek a kivégzés előtti utolsó hajnalára emlékeztettek A finom harmóniák nyugalmas monumentalitása — az Anyában — az „örök emberit” osztálytartalommal ruházta fel. A térileg rétegesen felépített képszerű remeklés — a Nemzedékek — fényitatta koloritjában a marxista munkás alakját tette jelképes érvényűvé, és ábrázolta konkrét jelleművé. Kinek jutna eszébe József Attila bársony neszett, szellőzködő lágy melegben tapsikoló jázminjait az ezer évig kizsákmányolt nép súlyos végzetének lélektipró dübörgésével szembeállítani ? V "gy emlékezünk Derkovits Gyulára — nehéz életéhez, sugárzó művészetéhez — méltóan, ha tántoríthatatlanul ragaszkodunk műveinek csonkítatlan szellemiségéhez. Ne hagyjuk „fellazítani” Derkovits örökségét, tanuljunk tőle eszmei hűséget, kommunista igényességet. NÉPSZAVA Előd László DURUZSLÓ el kellene menni itt kéne maradni parázsló tüzem füstgomolyában hét falu tornya hét város tornya kelleti magát, el kellene menni fel-felcsapó lángban itt kéne maradni pernye hullásában — magam elemésztem sosem járt magasba méretlen mélybe fel- s alászállnék: lehetnék végre teljes-egy magam otthon akárhol mindig otthontalan el is kell menni itt is kell maradni — itt kell maradni bár el kéne menni Hajnal Gábor FOGAM KÖZT CSIKOROG Sárga homok lebeg a levegőben fogam közt csikorog a sivatag láthatatlan keresztem cipelem a rám zuhogó gyilkos napsugárban. Kiszáradok nincs erőm átkozódni a könyörgés tudom már hasztalan el kell viselnem mi rám méretett úttal azt homokban így baktatok. Sárga homok lebeg a levegőben fogam közt csikorog a sivatag 9 Vidéken — provincializmus nélkül Interjú Páko „A prófétaság meghaladott dolog, de ma is figyelmeztet az író. Állandóan felszínen tartja azt a problémát, hogy a világot meg lehet menteni. „A hivatásnak ez a legizgalmasabb része. Küszködés a mindig jobbra” — mondta Pákolitz István egy 1970-ben megjelent beszélgetés, illetve íróportrébeszélgetés során. Ugyanabban az évben a Füredi tavasz című versében is megfogalmazta ezeket a gondolatokat: „munkál bennünk a fölbújtó remény, / hogy jobb sorsra érdemes / az ember / a világ.” Bár alcím nem jelzi, az említett költemény a balatonfüredi nemzetközi költőtalálkozó alkalmából íródott — hangoztatva: a „nyílt szívű-szavú összeesküvők” (költők) jobb sorsot sürgető táborába tartozik, akik felelősséget éreznek embertársaikért, hazájukért, más népekért — az egész emberiségért... Az emberiségért — írom le már-már elbátortalanodva. Félelmem, hogy félreértik túlságosan is hangzatosan hangzik. Pedig, aki ismeri Pákolitz István költészetét, aki — még, ha időszakonként is — figyelemmel kísérte eddigi munkásságát, tapasztalhatta-érezhette nyílt szívű szavúságát — a személyes, köznapi dolgok-gondok kitárulkozásaitól egészen a világ, az egyetemes lét sorsdöntő kérdéséig. Egyszerűbben: választ keres az őt körülvevő világ morális-etikai kérdéseire, választ próbál adni a miként és hogyan kívánatos emberi magatartások mai mértékeire. Számvetése az önvizsgálatra ébresztő lelkiismeret szembenézése, háttérben azzal az optimizmussal — igaz hangja gyakorta fanyarrá válik —, amely ma is hisz a költészet varázslatában — a cselekvés értelmessé varázslásában. Pákolitz István mindezt tartalmilag, formailag egyaránt tömör egyszerűséggel (mesterkéltség még véletlenül sem fedezhető fel soraiban) közli olvasóival. 4. A fanyarságot nem véletlenül említettem. Éppen lapunkban megjelenő, legutolsó verseskötetét értékelő recenzió — férfikorát gyümölcshöz hasonlítva — hangsúlyozta, hogy Pákolitz lírájában az íz sohasem édes, inkább fanyar. — Mitől ért hangja fanyarrá? — kérdezem tőle a pécsi Jelenkor szerkesztőségében, ahol a folyóirat helyettes főszerkesztője. — Gyakran szóba kerül ez a jelző velem kapcsolatban. Mielőtt belebonyolódnánk; semmiképpen sem vagy csak Ki lis Istvánnal zontos mértékben társadalmi okok érlelték —, maradjunk ennél a kifejezésnél — fanyarrá. Általában egy költőben a rácsodálkozást akkor váltja fel ez a hang, ha a felszín mögé néz, ahol meghúzódnak azok a Visszásságok, amelyek gátlói a haladásnak. Ekkor jönnek a mélyebb — a költészetben ez a kifejezés nagyon lényeges — csalódások. — Milyen csalódásokra gondol? — Az egyik: világszerte egyre több helyen újraéledt a nacionalizmus. A másik: életkorom (benne a kései indulás), s a betegségem. (A kor nagy betegsége, a szív első komoly figyelmeztetésén már átestem.) Ide sorolnám küzdelmes életsorsomat is. A harmadik ok: — s ez már természetes — az öregedő ember (55 éves vagyok) kissé mindent megmosolygó gesztusa; nem zsörtölődésből, a nyers, a komolytalan emberi igyekezetek megmosolygása. — Emberi-költői magatartásában mi volt a mértékadó? — A nehéz emberi helyzetekben is azoknak a magatartásoknak a keresése, nem is keresése, megtalálása, amelyből minden körülmények között olyan erkölcsi magatartásnak kell kiviláglania, ami mindenkor példa is lehet. Mindenekelőtt: gyűlölöm a hazugságot, se kicsibe, se nagyba nem tudom elképzelni, hogy a hazugsággal lehet jó ügyet szolgálni. — Egy időben a provincializmus sokat foglalkoztatta — nem mintha bélyegként kellett volna viselnie, inkább ön érezte úgy, hogy vidéki költőként tartják számon. Ma — több kötet, köztük válogatott kötet és József Attila-díj után —, hogyan látja? — Ebben a kategóriában már nem gondolkodom. Véleményem szerint, ha valaki tehetséges — s most nem magamra gondolok —, teljesen mindegy hol él. Egy költő ma már vidéken is kerülhet olyan közegbe, értő társak közé, akik művességben és önkontrollban egyaránt kifejlesztik igényességét. — Verseiben a munkáról mindig a legnagyobb tisztelettel „beszél”. — A munka tiszteletét édesanyámtól tanultam. Noha én sok mindenhez nem értek (s ez egyáltalán nem érdem), számomra minden szívvel végzett munkaalkotás vagy legalábbis megilletné, hogy annak nevezzük, s úgy is viszonyuljunk hozzá. Tamás Menyhért