Népszava, 1976. január (104. évfolyam, 1–26. sz.)
1976-01-04 / 3. szám
10 Párbeszéd a szülővel Eltelt egy fél év a tanévkezdés óta, é az elsős középiskolás kollégistaszülei az otthon töltött szünidő ellenére is szükségét érzik majd a további személyes találkozásnak. Újra jönnek a városba, hogy lássák gyermeküket, és megkérdezzék a nevelőtanártól, hogyan illeszkedett bele csemetéjük a kollégiumi életbe, megbarátkozott-e iskolájával és társaival, van-e még mindig valami sajátos probléma vele, aminek megoldásában segíthetnek? Mindig hasznos ez a szülői látogatás, ez az érdeklődés. S bár ilyenkor seregnyi kérdéssel árasztják el a pedagógust, valójában nem az ő tájékozódásuk a legfontosabb ennél a találkozásnál. Hisz mit lehet felelni ezekre a kérdésekre? Néhány félmondatból megoldható a válasz. Mi, pedagógusok a szülőktől továbbra is azt várjuk, hogy segítsenek gyermekük jobb megismerésében, mondjanak el róla őszintén minden lényegeset. Szeretném hangsúlyozni az őszinteséget, hisz a pedagógus tapasztalata szerint a szülők igyekeznek gyermekükről a valóságosnál kedvezőbb képet festeni. Félig-meddig érthető is ez; azt gondolja az édesanya, édesapa, ki értékelje, dicsérje, védje őt, ha nem én magam?! A hiba forrása téves elképzelés: a tanártól sosem kell megvédeni a gyermeket, inkább őszintén el kell mondani a rossz tulajdonságait is, hogy ismeretükben esetleg ereményesebben megóvjuk őt a rossz hatásoktól, a helytelen cselekedetektől. A szülő elvárja a pedagógustól, hogy minden tekintetben helyettesítse őt — s joggal —, ám ha nem kap bizalmat, nem tudja feladatát teljes mértékben ellátni. Egy példa: egyik diákunkat lopás miatt ki kellett zárnünk. Utána tudtuk csak meg — vele egy faluban lakó pajtásától —, hogy korábban is volt vele ilyen gond. Ezt az édesapa elhallgatta előlünk. Ha tudunk róla, jobban figyelünk rá, s talán megóvjuk az ismételt megtévedéstől. Persze, nem könnyű „kiadni” a gyermeket. De attól nem kell tartani, hogy a pedagógus nem titokként kezeli az információt. Nem táplál előítéletet, nem él viszsza vele — ettől sose féljenek a szülők! Mit is szeretnénk megtudni a tanulóról az anyukákkal, apukákkal való beszélgetéseken? Valójában minden lényegeset az előéletéről. Érdekelnek bennünket a családi viszonyok, az a kör, ahol idáig növekedett. Kollégistákról lévén szó, a nagy távolságok miatt mi nem tehetünk látogatást, a tanuló otthonában, ezt a szülők elbeszélésének kell pótolnia. Ismernünk kell a gyerek egészségi állapotát, esetleges betegségeit is. Előfordult gyakorlatunkban, hogy a szívbetegség is csak úgy derült ki egyik diákunknál, hogy a jellemző tünetek alapján mi küldtük el kivizsgálásra. A szülő tudta ugyan, de nem szólt róla. Fontos ismernünk a tanuló képességeit, érdeklődési körét. Milyen iskolán kívüli tevékenységet végzett korábban? Milyenek a fontosabb tulajdonságai: aktív vagy passzív inkább, barátkozó vagy zárkózott, esetleg túlérzékeny? S nem utolsósorban: mivel lehet rá leginkább hatni? Szép szóval, okos érveléssel, vagy a határozott parancs ér nála a legtöbbet?! A „mivel lehet rá hatni” kérdésre, sajnos, néha igen furcsa feleletet kapunk. Nemegyszer megkér bennünket a szülő, hogy ne sajnáljunk csemetéjétől néhány atyai nyaklevest. Mi, persze, nem élünk ezzel soha. Talán hihetetlen, de már előfordult, hogy a gondos atya kezünkbe nyomott egy szíjat, mondván, elhoztam ezt tanár úr, otthon is ezzel kapott Az első félévben természetesen csak elkezdődött a szülő és a pedagógus közötti párbeszéd. A kollégium értesítést vár minden lényeges otthoni eseményről, hisz ha nem tudjuk például, miért lógatja orrát a gyerek, nem állhatunk mellette megértéssel és segítőkéssel Arányi Horváth László Egyszer volt, hol nem volt, valamelyik vásártéren, annak is a közepében, egy hatalmas ponyvasátor. De az olyan nagy volt, hogy a csúcsos tetejét két árbocnak kellett megtartani, s ha egy sánta kutya körül akarta volna járni, hát az egy órába is beletellett volna. A sátor körül kerekeken járó faházak rostokoltak, amelyekben színes ruhás tarka népség lakott, s ebből már kitalálhatjátok, hogy miféle sátorról beszéltem eddig. De hiszen rá is volt írva az elejére nagy villanybetűkkel, hogy: CSIRWUMM — BIRIBUMM NAGYCIRKUSZ! Ügy ám! Mert a cirkuszt az igazgatójáról nevezték el, akit így hívtak: Biribumm Bonifác. Szép kövér ember volt ez a Biribumm direktor. Nappal csak járt-kelt a nagy ponyvasátor körül, megállt a lakókocsik előtt, és elbeszélgetett az artistákkal, a gyerekeknek meg éppen selyemcukrot osztogatott, mert nagyon szerette őket. Ám este fölöltötte gyönyörű piros frakkját, a bajszát kétfelől hegyesre pödörte, majd belépett a porondra, hogy ő köszöntse elsőnek a közönséget. Tisztelt Nagyérdemű Közönség! A világon mindenütt ismert Csiribumm Biribumm Nagycirkusz megkezdi ma esti ünnepi díszelőadását! Csakhogy Biribumm Bonifác nem volt ám olyan nyugodt, mint amilyennek mutatta magát. Volt ugyanis egy szám a cirkusz műsorában, ami már i-jő este nem sikerült. A fiatal bűvész, Pálcza Tóbiás a frapi előadáson sem tudta elővarázsolni a cilinderből Hóka Mókát, a fehér szőrű, nagyfülű nyuszit. Hiába rajzolta varázspálcájával, a bűvös köröket, amikor Hóka-Mókának elő kellett volna bújni a kalapból, a közönség csak a nagy semmit látta. Hát ez ugyebár nagy csalódás? Hű, hogy szedte-vettézett Biribum Bonifác. — Ilyen szégyen és mekkora gyalázat! És pont az én világhírű cirkuszomban! Hiszen ez a közönség, a Tisztelt Nagyérdemű legcsúfosabb becsapása. Ha a cilinderszám ma sem sikerül, hát fel is út, le is út! — Palcza Tóbiás, szedheted a sátorfádat! Bizony, szomorkodott a karcsú bűvész, de a dolgot sehogy sem értette. Hiszen a próbákon minden olyan kitűnően sikerült. Mondta is Eszmeralda Bufe, a Levegő Királynőjének, akit nagyon szeretett: — Valami átok van rajtam, édes szerelmem. Talán bizony meg vagyok babonázva. ■— Ugyan már! — válaszolta Eszmerálda. — Bűvész vagy, és tudnod kell, hogy csodák nincsenek. Más titok lappang itt, aminek a végére kell járni! Pálcza Tóbiás áhítattal nézett Eszmeraldára. Mert szép volt nagyon a lány, s nem hiába nevezték őt a Levegő Királynőjének. Tóbiás szeretett volna méltó lenni hozzá, de hogyan? Ő csak azt tudta, hogy Hóka Móka az előadás előtt mindig ott lapít a cilinderében, és mégis, a nagy pillanatban soha nem találja őt. Lehet, hogy mégis a légtornásznőnek van igaza? Itt valami titok lappang! — Ej, lári-fári! — kiáltott Bunkó Balázs, a cirkusz erőművésze, aki épp arra járt, s persze, hogy azonmód belekötnyeleskedett más dolgába. — Nincs itt semmi titok! Jól kell tudni a mesterséget, és akkor sikerül a mutatvány. Lám, én minden este kinyomom a kétszáz kilós súlyzót és elkapom a levegőben az ágyúból kilőtt golyóbist. Ne is törődj Eszmeralda ezzel az ágról szakadttal! Gyere velem, én elviszlek a világ legnagyobb cirkuszaiba, ahol világszám lesz belőlünk. De Fszmeralda ráripakodott: — Nem megyek veled, Bunkó Balázs, mert lehet, hogy erős vagy, de a szíved gonosz, és még a füled is szőrös. Tóbiást szeretem, és itt maradok vele a Csiribumm-Bíribumm Nagycirkuszban! — Éljen, éljen! — kiáltotta Arasz Rudi, a törpebohóc, persze csak akkor, amikor Bunkó Balázs már messze járt. — Ilyen az igazi szerelem, és én megfogadom, hogy a segítségetekre leszek. Mert láttam ám egy-két gyanús dolgot, s csak annyit mondhatok, hogy Eszmeraldának igaza van. Itt valami bűzlik! Pálcza Tóbiás ezek után valamennyire megnyugodott, s elindult, hogy még egyszer kipróbálja a számot az esti előadás előtt. Páka Mókát betette a cilinderbe, a varázspálcájával három bűvös kört írt föléje, és így szólt: — Csiribi- Csiribá. Bimm-bamm-bumm! S mi történt? Hóká-Móka szépen kipenderült a fekete cilinderből, s a bűvész kenyerébe ugrott. — No, rendben van! Csak így sikerüljön a dolog az esti előadáson is. És eljött a nagy pillanat. A közönség megtöltötte a manézs körül a széksorokat, a reflektorok fölragyogtak, s a cirkusz művészei elkezdték a műsorukat. Éppen Pálcza Tóbiás száma következett. A bűvész betolta az ezüst kerekű kellékasztalt a függöny mögé, majd előrement a manézsba, hogy meghajoljon a közönség előtt , ekkor bújt elő az a gonosz Bunkó Balázs. Odasettenkedett a kellékasztalhoz és letett mellé valamit a földre. Sosem találnátok ki magatoktól hogy mit, mert meg kell adni, ravasz fickó volt őkelme. Egy gyönyörű, friss kávosztafejet tett le a földre, s szökött is már onnan, hogy senki meg ne lássa. De bezzeg Arasz Rudi eszén nem járt túl, mert mondanom sem kell, hogy ő is ott settenkedett a piros bársonysünpönyök között. Amikor meglátta a cselt, odaszaladt, fölkanta az illatos káposztafélét. Hóka. Móka fejét meg visszadugta a cilinderbe: — Maradj már veszteg, te kis bohó! A káposztádat majd megkapod az előadás után. S Palcza Tóbiás mindebből semmit nem vett észre. Az asztalt begurították a manézsba, s elkezdődött a bűvészmutatvány. Tóbiás sorba varázsolta elő a színes kendőket, virágcsokrokat, egymásba akasztotta és újból szétszedte a csilingelő fémkarikákat, átlátszó vizet töltött egyik pohárból a másikba, s a víz a levegőben előbb pirosra, majd smaragdzöldre változott. Már csak a műsor fénypontja volt hátra — Hóka-Móka. (Folytatjuk) Osvát Erzsébet HÓPEHELY-MÓKA A sok huncut hópehely vidám kedvvel útra kel. Ezer mókán jár az eszük és egyikük — kiszemel egy bajszos bácsit, aki éppen nagyot ásít, rárepült a bajuszára, vele szállt a pelyhek száza. A bácsi, bár fiatal, bizony, megőszült hamar! Tovább tart a tréfa, móka, fehér galamb lesz a csóka, kalap kerül a lámpára, kesztyű a fák ágyljára... De egyszerre jön az álom, a hópelyhek földön, fákon szenderegnek végre, a mókának vége. Galambosi László MALAC Malac farka komkorodik. Kerítésre csavarodik. Ágaskodik a malacom. Két csikóért odaadom. Ha a malac csikót érne, tíz csikót is adnánk érte. Héj, a csikó égre röppen, nem turkál a szennygödörben. Turkál-turkál a malacba. Taníthatta apja, anyja. Gyapjas szőrén iszap csordul. Csalogatják, visszafordul. Ha a füle nagyon siska, csavargasd meg, Siska Miska. ~ GYERME Demény Ottó Hóka-Móka káposztája I. NÉPSZAVA BOLDOG ÚJ ÉVET! SZILVESZTERI CSALÁDI KÖR, KISGYEREKKEL A legtöbb család az óévet a tévé képernyője előtt búcsúztatja, de van saját külön otthoni adása is, és a kettőt párhuzamosan élvezi. Minálunk is egyszerre megyen a két műsor, valahogy így: Megjelenik a képernyőn az estélyi,ruhás bemondónő és sejtelmes mosollyal így szól: — Hozd be fiam a karosszéket anyádnak, mért kell ezt mindig külön mondani?! Aztán a konfettis konferanszié alakja tűnik fel, eképpen kezdve mondókáját: — Apu, a Zági el akarja venni a sámlit!!! Pedig én hoztam be magamnak, igeniusü! Mire partnere kacagva válaszol neki: — Esküszöm, kivágom innét a nyavalyás kölköket, ha még szilveszterkor se képesek nyugton maradni!!! És jön a népszerű énekesnő és dalolja: — Fiam, hová az ördögbe raktad el a dugóhúzót, már egy órája keresem hiába. Majd friss nótára zendít a banda és ezt húzza:— Apucika azért nem találja, mert rajta ül, hihihi! Eztán a víg komikus felkiált, hogy: — Mit gondolsz, fiam, adjunk a gyerekeknek is egy kis pezsgőt? A táncdalénekes szívhez szólóan búgja: — Te tisztára meg vagy őrülve, Gyula! Válaszol neki a hölgyénekes: — Egy cseppet azért löttyintek nekik. Ekkor megjelenik a képernyőn az óra, közelít éjfél fele, s közben így ordít: — Tartsd egyenesen, te süket, mert a cipődbe folyik az egész!! S miközben, tizenkettőt kongat, ezt motyogja: — Tudtam, hogy eltört, most boldogabb vagy?! A szervizből való egyébként, ha éppen érdekel. Eztán örvendezve szól a család, hogy a tavalyi műsor sokkal jobb volt, vagyis hogy roszszabb, s ezzel nagyjából vége is mindkét adásnak. CSALÁDI KÖR, NAGY GYEREKKEL Ha a srácok kezdenek cseperedni, homlokegyenest megváltozik az ábra, és a szilveszteri, önfeledt vidámság már este kilenckor kezd felszabadulni! Mifelénk például azáltal, hogy a két süldő leány elfogulatlannak vélt hangon bejelenti, hogy az idei műsort nem itthon nézi, hanem a Zannamariéknál. Mire óvatos atyjuk így önti szavakba gyanakvását: — Mit akartok ott művelni? És a csemeték egymás szavába vágva, élénken csivitelik: — Csak nézzük a tévét, ja és a szülők is otthon lesznek, mert nem mennek el sehová, és ezenkívül minden más nem lesz! A ház ura pár percig mérlegeli az érveket, aztán dönt: — Tévé itthon is van, szülő itthon is van, úgyhogy maradtok. Miáltal tetőzik a féktelen szilveszteri vidámság és áradó jókedv! A kettő srác leül magának a tévé elé, reámered a képernyőre, kövér könnycseppeket hullat az amúgy is kissé hígra sikerült majonézes salátára, s megállás nélkül jajongja, hogy náluk boldogtalanabb lény még erre a világra nem született. Legszaporábban akkor hull a könnyük, amikor megcsörren a telefon, és kissé mutáló, de érces krapek-hang ordít bele: — Bevették a tésztát? Mire a lányok ránk emelik szenvedő tekintetüket, s válaszolják: — Nem hajolták meg. Ezután a családfő délceg tenorján elénekli a „Bezzeg én a ti helyetekben milyen boldog lettem volna” kezdetű kedvenc áriáját, amitől a féktelen jókedv még inkább tombol. Csemetéink a „Nem vagyunk már pólyások” című dalukkal válaszolnak, s azt ritmikus szipogással kísérik. Végül az apa meghatottan visszaemlékszik régebbi szilveszterekre: — Annak idején hálátlan gyermekeink nem kezdtek kilenckor ordítani, hogy az itthoni tévé nem jó nekik...! Mire én is elérzékenyülten gondolok a múltra: — Nem bizony, mert azelőtt már délután ötkor kezdték, és éjfélig abba nem hagyták a kiáltozást, hogy „Menjünk le mégis inkább trombita bármit!!!” FOGADJUK MEG! Év elején majdnem mindenki megfogadja, hogy ezentúl soha többé, illetve egészen máshogyan! Fogadkozni vágyó olvasóink kedvéért közöljük az alábbi esküszöveget: Ez idén minden nyelvet megtanulok, rendszeresen eljárok fogorvoshoz, isten bizony minden nap tornászom, ja, és járok úszni is, teljesen leszokom a dohányzásról, azonnal abbahagyom a vállalati totódlottót! Megtartási minta, kissé későbbre: Ki ér rá nyelveket tanulni, örülök, hogy élek, és kész. Fogorvoshoz inkább majd a jövő héten, majd a jövő hónapban, majd... Mit tornásszak én?! Nem elég naponta három tömött cekkerrel a busz után nyargalni? A dohányzásról viszont teljesen leszoktam! Kivéve a reggeli rágyújtást, meg a délelőtti csomag Kossuthot, meg kettő kell üzemni kaja után, meg kilenc a főnök szövegelése után, meg tizenhárom a kölök esti beszámolója után, meg... Csak most még egyszer utoljára ezt a havit kitöltöm, mert más se hiányzik, minthogy nélkülem nyerjenek a többiek, s engem az év elején megüssön a guta! SZILVESZTERI JÖVENDÖLÉSEK Óév végén, újév kezdetén mindenkit mohón érdekel, mi vár rá. Néhány máig is érvényes jövendőmondást ezennel közrebocsátok. Év utolsó napján bal lábbal kapun kilépni, és síkos utcán hanyatt vágódni, nem várt fordulat. Jobb lábbal kilépni, és járdán tömött pénztárcát találni: nem várt szerencse. Díjbirkózó rád kurjant, hogy tőle loptad: nem várt balszerencse. Pezsgőt felbontani, dugójával csillár beszerezhetetten buráját egyből lelőni: valaki imába foglalja a nevedet. Újévi malac farkát meghúzni, közben vörösbort hófehér abroszra dönteni: valaki gondol rád. (Hogy mit, arra ne légy kíváncsi...) Tizenharmadiknak vendéglői asztalhoz ülni, és a számlát egyedül fizetni: valaki hülyének néz. Víg szilveszteri tömött tömegben önfeledt-fülrepesztően trombitálni, s váratlanul vaksötétben valakitől oltári nagy pofont kapni: hamarosan rájössz, melyik füled cseng. Szép leánynak hevesen udvarolni, közben észrevétlenül égő cigarettába ülni, hamarosan tüzet fogsz. Parkettán szerencsét hozó négylevelű lóherét találni, közben nehézsúlyú birkózóbajnok táncolva kezedre, szökell, mondasz valamit. Minden kedves olvasónknak boldog új évet kívánunk! G. Szabó Judit 1976. január 4