Népszava, 1976. június (104. évfolyam, 128–153. sz.)

1976-06-01 / 128. szám

1976. június 1 NÉPSZAVA 16 milliárd tatarozásra A közelmúltban döntöttek a Fővárosi Tanács ötéves tervéről. Egyetlen adat belőle: 90—100 ezer lakás épül 1980-ig Budapesten. Ezért sokan a lakásépítés ötéves tervének nevezték el a programot. Ugyanilyen alapon azonban a tatarozás (pontosabban: a tatarozás és lakáskorszerűsítés) ötéves tervének is minősíthetnénk. Ugyanis 19—20 ezer lakást részlegesen, 23—25 ezret teljesen felújítanak, az utóbbiak közül 5 ezret pedig jelentős mértékben korszerűsítenek a fővárosi ingatlankezelő vállalatok. (Összehasonlításul: a negyedik ötéves terv során 15 ezer lakás részleges felújítására kerülhetett sor.) 104 ezerből — 103 »‘*or A gyors mennyiségi növekedés ma már minőségi változást is jelez. Jó cél — s a teljesítéshez is megvannak a feltételek — el kell érni, hogy ne növekedjék tovább a felújítási elmaradásunk, illetve az ötödik ötéves tervben már megkezdjük tatarozási ,,adósságunk” felszámolását. Az ország egyre többet tud költeni lakásállományának karbantartására, korszerűsítésére is. — Az V., a VI., VII., a VIII. a IX. és a XIII. kerületbe összpontosítjuk a tatarozási munka javarészét — ismertette a Fővárosi Tanács döntésének részleteit Rozmann László, a Fővárosi Tanács Építési és Ingatlankezelési Főigazgatóságának helyettes főigazgatója. — Ez a hat terület kapja meg a lakásfelújításra szánt 16 milliárd forintnak több mint a felét. Itt szorít ugyanis a legjobban a „cipő”. Ebben a hat kerületben található a főváros felújításra váró 164 ezer lakásából 105 ezer. Innen jelentkezik a legtöbb igény is. Jellemző, hogy évente mintegy félmillió hibajelentés gyűlik össze Budapest huszonkét kerületéből, e mennyiségből több mint 200 ezerrel részesedik az említett hat kerület. Oláh, Ferenc, a XIII. kerületi IKV főmérnöke hozzáteszi: a koncentráció elvét érvényesítik a tatarozások során a kerületekben is. A XIII. kerületi IKV például a Béke úti, Dagály utcai és más kiemelt lakóterületekre összpontosítja a felújítások zömét. Itt ugyanis gyorsabb, gazdaságosabb és hatékonyabb a munka. Kimondották, hogy lehetőleg időálló anyagokból kell tatarozni. Nem szabad követni az 50-es évek kényszerszülte „példáját”, amikor még egyszerű, kőporos fröcsköléssel vakolták be a házak külső falát, s horganyzott vaslemezzel fedték be a tetőhajlatokat. Az ilyen anyagokat ugyanis néhány év alatt „megette” az idő. Most tartós, víztaszító festékkel átitatott habarccsal vakolnak, a tetőhajlatokat pedig horganyzott lemezzel vagy alumíniummal borítják be. Ezek már huszonöt éven át dacolnak az időjárás viszontagságaival, tehát kitartanak a legközelebbi felújításig. Tervszerű karbantartás — A már felújított és az új házak állagromlását is meg kell akadályoznunk. Mindenütt bevezetjük a „TÉR”-et — fejtegeti Rozmann László főigazgató-helyettes. A TÉK a tervszerű épületkarbantartás rövidítése, amelyet a IX. és XIII. kerületben alkalmaztak először. Lényege: a házkezelőség szakemberei ötévenként végigjárják a házakat, akár van panasz, akár nincs, s a pincétől a tetőig mindent megvizsgálnak. Jegyzéket készítenek a feltárt hibákról, majd elvégzik a szükséges javításokat. Ha a TEK a főváros valamennyi IKV- jánál széleskörűen kibontakozik, várhatóan kevesebb lesz a lakossági panasz, igénybejelentés is. A tatarozás legtöbbször kisebb-nagyobb korszerűsítést is jelent. Erre nagy szükség van. Angyalföld 44 ezer IKV-lakásának 19 százaléka például összkomfortos, 30 százaléka komfortos. További 17 százalék már csak félkomfortosnak minősíthető. A komfort nélküli (leginkább szoba-konyhás) lakások aránya 29, a szükséglakásoké pedig 5 százalék. A komfortfokozat növelésére tehát feltétlenül szükség van. Eddig a pénz- és lakáshiány erősen akadályozta a korszerűsítést. (A lakáshiány azért, mert három egymás mellett fekvő, komfort nélküli, szobakonyhás lakásból sokszor csak akkor lehet két korszerűt kialakítani, ha a középsőt — a fürdőszobák, vécék céljára — „feláldozzák” A középső lakót azonban eddig nem tudták hová költöztetni az ingatlankezelő vállalatok.) — Örömmel fogadtuk a Fővárosi Tanács döntését: az ötödik ötéves terv során 500 lakást kapnak erre a célra az IKV-k — jegyzi meg Rozmann László főigazgató-helyettes. — Kezdetnek nagyon biztató szám ez is. Nem kevésbé biztató, hogy jelentősen nőttek a tatarozásra fordítandó összegek. A negyedik ötéves ten’’ 9,5 milliárdjával szemben 16 milliárd forint áll rendelkezésre. 164 ezer lakás „érett meg” a tatarozásra a 15 IKV által kezelt 440 ezer bérleményből. A 16 milliárdból 42—15 ezer lakás részleges, teljes felújítására, illetve korszerűsítésére telik. Ezért az ingatlankezelő vállalatok s a Fővárosi Tanács is változatlanul számítanak a magánerő bekapcsolódására, arra, hogy aki hosszabb ideig akar maradni a lakásban, s akinek otthona alkalmas is arra, hogy korszerűsítsék, az — ha csak teheti — a jövőben is megelőlegezi az ehhez szükséges összeg kisebbnagyobb részét. A negyedik ötéves terv során mintegy 750 millió forintot költött ilyen célra a lakosság. Megalapozottnak látszik az a remény, hogy ez az összeg az ötödik ötéves tervben elérheti az egymilliárdot. A lakóközösségek segítsége A tatarozásoknál azonban legtöbbször kevés a munkáskéz. A Fővárosi Tanács számít arra, hogy a jövőben még jobban kibontakozik a lakók öntevékenysége, s az ezermester hajlamú, képességű emberek — a házkezelőség anyagából — maguk is elvégzik a kisebb javításokat. Sok-sok öntevékeny javítóra lenne szükség. Arra, hogy az állam milliárdjait minél több helyen egészítse ki a lakóközösségek segítsége, munkája — a közös vagyont, az állami lakóépületek védelmét, szépítését, korszerűsítését szolgálva. Magyar László Ezüstművesek Termeléshez: alkotó kedvet! Az Alkotó Ifjúság pályázat országos kiállításának gazdag, változatos anyagában van egy pompás fémdomborítás. A címe: „Történelmi tabló”. Hármas tagozódásban hat kép, hazánk történelmének hat jelentős eseménye, sorsfordító állomása. 1514-től a felszabadulásig. A látogatók hosszasan álldogáltak előtte, s miután megcsodálták az ötvösművészeti remeket, azon lepődtek meg, hogy alkotóik szakmunkástanulók. Három fiatalember: Berzicza József, Mátéffy Árpád és Bóka Lajos. Amikor a tablót készítették, még valóban tanulók voltak, ötvösszakosok a Huba utcai (angyalföldi) 6-os számú szakmunkásképző intézetben. Ma az Állami Pénzverő dolgozói. Az alkotói hármasból csupán BókaLajos hiányzik, ám, ha letölti katonaéveit, újra együtt lesznek, annak a lehetőségét kell megkeresni, hogy több örömmel, kedvvel dolgozzanak a fiatalok... Mit lehetne erre „kitalálni”? Marosi János, az Állami Pénzverő KISZ-titkára egy fiatalokból álló stúdió terveiről beszél. Igaz, a termelés, a kivitelezés nagyüzemi, önálló, alkotó munkára tehát nemigen van lehetőség, ehhez nem szakmunkásnak, hanem főiskolát végzett ötvösművésznek kéne lenni! Ám újabb formákat, technológiákat megálmodni, kidolgozni nagyüzemben is lehet. A másik: külön ifjúsági brigád alakítása. Ahol együtt dolgoznának az ifjak és a legifjabbak. Nem művészek Ezüstművesek. Szépen, fényesen cseng a szó. De csak a laikus képzeletében él az az ezüstműves, aki komótosan üldögélve asztalánál nagy műgonddal kalapálja, forrasztja, formálja a szebbnél szebb dísztárgyakat, használati eszközöket, gyertyatartókat, szamovárt, kupát, serleget, szelencét ... — Nem művészek, hanem szakmunkások vagyunk — mondja Berzicza József. A Pénzverő nagyüzem. Szériát gyárt A munka jószerivel gépesített, s egyre inkább a gépeké lesz a főszerep. Ez természetes, tudjuk. Másként már nem lehetne kielégíteni az igényeket... Ebben a tudomásulvételben azonban mintha némi keserűség is volna. Mátéffy Árpád elhúzza a száját. Belátják ők, persze, hogy az az egy esztendő, amit eddig itt töltöttek, csak kóstoló a szakmából. Hogy az ötvösszakmunkás még öt vagy tíz év múlva is „kezdőnek” számít, de azért sokallják az örökösen egyforma, mechanikus munkát. Az ember reszel eevet például az ezüst gyertyatartón, aztán továbbadja. Reszel, továbbadja ... Amolyan „szalagmunka” ez. Méghozzá igen feszes normában. Az idősebbek, akiknek kisujjában van a szakma, s harminc-, negyvenéves rutinnal rendelkeznek — szépen keresnek. A pályakezdő, akinek mostanság kéne lakásra, családalapításra gyűjtögetnie — örül, ha megkeresi a kétezret... — Miért nem néznek hát más munkahely után? Árpád röviden, egyszerűen ad íi magyarázatot: — Érettségi után mentünk szakmát tanulni. S ha a Huba utcai elméleti képzést nem is tartottuk valami ragyogónak, itt a Pénzverő tanműhelyében, kiváló mesterek keze alatt ízlelgetve az ezüstművességet, megszerettük a szakmát is, a környezetet is. A vándorlásnak egyébként sem volna sok értelme. Valamikor egy ezüst-, vagy aranyműves félévenként váltogatta a helyét, ment egyik mestertől a másikhoz, hogy itt is, ott is felcsípjen, összeszedegessen újabb ismereteket fogásokat... A nagyüzemi termelés korában ennek nincs realitása Inkább Pályázati lehetőség A legkézzelfoghatóbb, legelérhetőbb mód azonban a pályázat. Akinek kedve, ötlete van, aki maga akar produkálni valamit képességei bizonyítására, felüdülésül a bizony mechanikus munkában, amit kezdettől a befejezésig saját keze, ügyessége, képzelőereje hozott a világra — annak az Alkotó Ifjúság pályázat széles utat nyithat. „Ezüstbádogosok'’ — tréfálkoznak a Pénzverőben saját magukról a szakmunkások. De az utóbbi két év alatt körülbelül kétszáz fiatal vállalkozott alkotó munkára. Mátéffy Árpád az aranyműves Tóth IbolyávalaJövőről, tervekről szólva. Bóka Lajos (a történeli tabló Rákóczi, illetve „1848” képének készítője) — mesélik társai, — ha megválik „katonáéktól”, családot alapít. Mátéffy Árpád, a hajdan bölcsészkarra készülő szakmunkássá lett fiatalember — szeretne újra próbálkozni az egyetemmel. A szakmát nem hagyja itt, de úgy véli, csak hasznára lehet, ha művészettörténetet tanul. (Tán később oktató is lehetne a Huba utcában!) Berzicza József vagy vállalati második díjat kapott „A Holdraszállás pillanata” című kompozíciójáért, idén pedig második díjjal jutalmazták ezüstkancsóját. (Vizsgamunka volt, amelyet anyagárban megvásárolhat készítője. A kancsó már Árpádék otthonának dísze...). A vállalat nemcsak szóval „csiholja” az alkotó kedvet. Anyagot, szerszámot biztosít a fiataloknak, s persze jutalmazási kerete is van a legjobb munkák díjazására. Az alkotások java része pedig (hiszen valamennyi nem jut el az országos kiállításra) a készülő ifjúsági klubot ékesíti majd, műszaki főiskola elvégzését forgatja a fejében. Alakítástechnológiai ismeretek birtokában bizonyosan sok újat, hasznosat tudna produkálni azért, hogy a Pénzverő munkája még korszerűbb, gépesítettebb legyen. S hogy a gépesítés ne fossza meg az embert az alkotás örömétől , mindhárman úgy határoztak: élnek idén is, azután, minden évben az Alkotó Ifjúság pályázat lehetőségével. Bíró Teréz A tervek KITÜNTETETT KÉZBESÍTŐK Munkájuk , élethivatásuk Munkájuk nyomán nem születnek gyáróriások, nem emelkednek magasba új lakóépületek, nem adnak több szenet, villamos energiát az országnak. Mégis, nélkülözhetetlen, amit tesznek, s ahogyan, amilyen lelkiismeretesen végzik tevékenységüket. Heten vannak. A Magyar Népköztársaság kiváló brigádja kitüntetést kaptak a köz szolgálatában végzett sokéves fáradhatatlan tevékenységükért. Mint a 112-es postahivatal többszörösen kitüntetett szocialista brigádja, esőben és hóban, vagy rekkenő hőségben hangyaszorgalommal járják a XI. kerület utcáit, leveleket, pénzküldeményeket, különféle értesítéseket stb. kézbesítve a lakosságnak. Gondosan, lelkiismeretesen — nem dicsekvésképpen mondom — jegyzi meg Erdélyi Ferenc —, de nincs olyan nap, hogy sok helyütt ne várnának bennünket már előre. — Különösképpen a nyugdíjak és gyermekgondozási segélyek folyósításának idején szólítanak meg már az utcán — teszi hozzá Bernáth György szocialista brigádvezető, a legifjabb a csoportban. — Vannak, akiknek nincs türelmük a lakásban kivárni, míg feljutunk a pénzzel. Ilyenkor az utca a „kifizetőhely”. A brigád igen nagy mennyiségű küldeményforgalmat bonyolít havonta. Mintegy hétezer pénzesutalványt, majd négyezer ajánlott levelet, közel ötvenezer közönséges levelet, számtalan tértivényes küldeményt, napilapokat juttatnak el rendeltetési helyükre. — Foglalkozunk még tv-, rádiódíj-beszedéssel is — egészíti ki ismereteinket Ledneczki János. — És különösen akkor van sok dolgunk, amikor mások ünnepelnek. A nevezetesebb névnapokon a többi között a Máriákat, Ilonákat, Katalinokat, Jánosokat, napi hét-nyolcszáz dísztávirattal „köszöntjük”. Társadalmi munkában — A brigád munkáját a pontosság, a lelkiismeretesség jellemzi — árulja el a kitüntetésük egyik titkát Udvardi Istvánná hivatalvezető. — Felajánlásukban szerepel, hogy egy év alatt egy lakossági panasznál nem lehet több a munkájukra. Évek óta panaszmentesen látják el szolgálatukat. Ezzel szemben sok dicséret hangzott már el segítőkészségükre. Kiderült, hogy a Petőfi szocialista brigád kis kollektívája nemcsak a szűkre szabott hivatali munkáját látja el példamutatóan. Társadalmi tisztségviselő, stb gazdasági felelős, szakszervezeti bizalmi is megtalálható közöttük. Számtalan dicséretet hordanak már a tarsolyukban a sajtóterjesztésben elért munkájukért. A társadalmi munkából is kiveszik részüket. Több ezer levélszekrényt szereltek fel már a lakóházakban a munkaerőhiányt pótolva. A hivataluk csinosításában is idén sokat fáradoztak. Szinte állandóan keresik, kutatják a lehetőségét, hogy kinek miben lehetnének a segítségére. Az egyik özvegyen maradt postásfeleségnek ők segítettek a családiházépítkezés befejezésében. És a területet járva nemcsak postások, hanem családtagokként köszöntik őket. Az emberek szeretete Egy 80 éves, idős néninek, aki rokkant gyermekével élt éveken keresztül, Havasi Péter hordta a patikából az orvos által felírt gyógyszert. Szinte mindennapos látogatóiuk volt, pedig csak elvétve akadt levél számukra. Az előbbiekhez hasonlókat Csoknyai Károly, Csepely László és Sáfár István is jó néhányat felsorolt. Villanycsengőt, vízcsapot, szifont, s ki tudná mind felsorolni, hogy mi mindent javítottak már meg a magatehetetlen, idős embereknek. Volt, amikor emberéletet mentettek, a mentők sürgős értesítésével. Szinte nem akadt a brigád életében a napi munkavégzés közben olyan tennivaló, amelyre azt válaszolták volna, hogy „ez nem az én asztalom”. Még sok egyében kívül az elmondottak is sejtetni engedik, hogy a tizenötszörösen kitüntetett Petőfi szocialista brigád mivel is érdemelte ki a Magyar Népköztársaság Kiváló Brigádja címet. Bennük olyan embereket ismertünk meg, akik élethivatásuknak tekintik a postásmunkát, s az emberek szeretete fémjelzi, hogy többet tesznek a munkaköri kötelességnél. Tarai László 3 A törvények Amikor az ember azt hallja, hogy /A törvénnyel, rendelettel szabályozzák a társadalom egy-egy területének, csoportjának működését, rendszerint kétféle módon gondolkozik: érti a szabályozás indokoltságát és eredményt vár, vagy közömbösen tudomásul veszi, mert őt nem érinti, nem érdekli. De amikor aztán szembetalálja magát a törvénnyel, rendelettel, valahogyan úgy, hogy őt személy szerint kedvezőtlenül érinti, akkor kezd villogni, gondolkozni arról, hogy tulajdonképpen milyenek is a törvények. A csónakos, hajós ember nem szíveli a víziadóról szóló rendeletet, mert adókötelezettséget hozott, ami azelőtt nem volt. A Balatonról kitiltott motoros kárhoztatja a döntést: nem furikázhat ott, ahol víkendjeit, nyarait tölti. A rubeolás fertőzésen átesett terhes asszonnyal körülményeskedő AB-bizottság helyett a szerencsétlen teremtés a törvényt szidja, amiért megnehezítette a keretet. Pedig a bizottságot kellene szapulnia, amiért lassan intézkedik. Az igazgató a munkás, alkalmazott jogait védő törvényeket szidja, mert a semmirevaló revizorát elbocsátotta és a döntőbizottság visszavette, azután megfellebbezte és a munkaügyi döntőbizottság elcsapta a hitvány embert, de ez öthónapos hercehurcával járt, és ez az ember öt hónapig munka nélkül vette föl a fizetést. Nálunk sokan szidnak valakit és valamit, de ahogyan látom, a szidáson túl nem terjed figyelmük. Mert ha szitok-átok nélkül azt nézzük, hogy a törvények, a rendeletek magasabb (társadalmi, állami) érdeket fejeznek ki, ám a társadalmat alkotó egyének érdekeivel, napi és távlati céljainak egyeztetésével, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a törvényekben van a hiba. Ha van baj, akkor a törvények, rendeletek értelmezése és érvényesítése körül kellene gondolatilag kutatni. Mert hát a Balatont védelmezni kell, de a motorost is, hogy legyen helye valahol az országban, ahol hajthatja a motorcsónakját. A korábbi korlátlan abortuszrendszert valóban korlátok közé kell szorítani — nemzeti érdekünk kívánja. Az is természetes — a mi társadalmunkban egészen természetes —, hogy a dolgozó ember munkaviszonybeli jogai sértetlenek, csak hát ez nem egyenlő a semmi ember „érdekvédelmével”. Nem is a törvényekben van a hiba (persze, az élet fejlődésével, a társadalom változó igényeivel párhuzamosan a törvények, rendeletek is módosulnak), hanem a törvények értelmezése, következménye, végrehajtása okozhat — és okoz is — bajt, gondot. Nálunk sokan a szocializmus három évtizede után sem értik, érzik azt a hallatlanul nagy felelősséget, ami a törvény gyakorlati érvényesítésével megbízott személyre hárul. A kezelés jó fő folyamatának két szélső pólusát említem: „a törvény — az törvény” —, „a törvény azért van, hogy kiskapuja legyen”. Nem a múltból hozott, maradt mentalitás továbbéléséről van szó (természetesen az is érződik), jobbadán már „saját termelésű” fölfogásunkról. Mert a jó végrehajtási fő folyamat két szélső csíkja: a túlhajtók készségét és a hitetlenek, kétkedők magatartását fejezi ki. Nálunk mindig volt és most is van túlhajtásra hajló törvénykező, törvénykereső, aki csak azt látja, hogy a törvényt legalább kétszáz százalékra kell teljesíteni, mert az az igazi. Elég utalni az ötvenes évekre, amikor túlhajtással végső soron még az okos dolgokat is visszájára fordították, hát még a nem okos dolgok milyen nagy kárt okoztak. A másik pólus esetében még közelebbi a példa: 1968 után jó, racionális irányítási rendszer vette kezdetét, amelyben azonban fontos társadalmi normák lazulási tüneteivel kerültünk szembe: a munkafegyelem labilitása, illetéktelen nyereség bezsebelése, a szocialista együttélés elemi szabályainak kikezdése, az egyén szabadságának értelmezését valamiféle szabadosság érzete felhőzte stb. Most a törvények és a rendeletek — elég sok van belőlük, okkal — a szocializmus mai és holnapi normáit határolják körül: gazdálkodásban, kereskedelemben, életszínvonalban, életviszonyokban stb. Ez a törvények irányultsága, célja. Kedvező hatásukat csak akkor érik el, ha széles körben meg is érti a társadalom a törvények értelmét és normáját. De a megértésnek gátja a szélsőséges gyakorlat, az tehát, hogy „hadd szóljon csak”, s az, hogy „nem történt semmi különös", csak úgy tovább, mint tavalyelőtt. A törvények érvényesítőitől éppen olyan társadalmi felelősséget kíván az élet, mint a törvényalkotóktól, éppen olyan elmélyült gondolkozást, ítélőképességet, mert enélkül baj lehet. Mert vagy úgy érzi a társadalom, hogy szaporodnak a tilalomfák, vagy azt érzékeli, hogy a törvény csak azért van, mert ilyennek is kell lenni, vele együtt „kerek a világ”, de semmi jelentősége sincs. A törvények, rendeletek végrehajtására figyeljünk, mert most a politikának ez az egyik legérzékenyebb területe. S. J.