Népszava, 1977. január (105. évfolyam, 1-25. sz.)
1977-01-23 / 19. szám
1977. január 23. Katonai hírmagyarázónk írja A katonai enyhülés probléma maguk javára billentik majd az erőmérleg nyelvét, kül- és katonapolitikai eseményekről szóló híradásokat figyelemmel kísérve, sokakban megfogalmazódik a kérdés: nem volt-e túlzott az a remény, hogy Helsinki után majd gyorsabban haladunk előre a kontinensünk közepén húzódó, mesterségesen emelt katonai konfrontációs barikád lebontásában? Vajon nem torpan-e meg az Európában — és az Európán kívül is — megindult pozitív fejlődési folyamat? Mi a magyarázata annak, hogy másfél évvel a finn fővárosban lezajlott biztonsági és együttműködési konferencia után és néhány hónappal a közelgő belgrádi értekezlet előtt, a szocialista országok még elszántabb harcra hívnak fel a Helsinkiben vállalt kötelezettségek teljesítéséért, a béke megvédéséért? Szembe kell néznünk a tényekkel, anélkül, hogy az enyhülést fenyegető tényleges veszély nagyságát lekicsinyelnénk, vagy eltúloznánk. A földrészünk békés jövőjéért folyó küzdelem feltételei semmivel sem rosszabbak, mint korábban (az ezt meghatározó és a szocializmusnak kedvező erőviszonyok nem változtak), a két világrendszer közti párviadal azonban bonyolultabbá, kiélezettebbé vált. Az egyórással ellentétes folyamatok józan megítélésében nincs helye az illúzióknak. Számolnunk kell azzal, hogy a nyugati katonaihadiipari komplexumok és a velük összefonódott szélsőségesen reakciós körök konok ellenállása miatt a biztató politikai klímaváltozást nem követi automatikusan a katonai enyhülés Márpedig enélkül — különösképpen ha a stagnálás elhúzódik — veszélybe kerülhetnek, az új nemzetközi kapcsolatrendszer építésében eddig elért eredmények is. A szocialista testvérországok a legkomolyabban számot vetnek bizonyos ultrareakciós erők úgynevezett „kettős stratégiájának” negatív következményeivel. Az „enyhülés és fegyverkezés” formula szellemét tükröző NATO-politikaszemmel láthatóan az imperializmus stratégiai célját szolgáló katonai tényezőnek biztosít elsőséget, arra a rövidlátó számításra alapozva, hogy a fegyverkezés fokozásával, a fegyveres erők gyorsított ütemű felkészítésével lehetetlenné teszik majd az enyhülési folyamat elmélyülését, egyúttal lehetetlen nem észrevenni azebben a kalkulációban rejtülő kockázatot és fenyegetést. De hát ki kit fenyeget? A NATO-propagandisták — sőt, időnként felelős nyugati politikusok is — már jó ideje szítják a tőkés országok közvéleményében a félelem érzését. Azt a benyomást igyekeznek kelteni, mintha az egyébként nem létező „keleti veszéllyel”, a Varsói Szerződés állítólagos „agresszív szándékaival” szemben a Nyugat „védtelen”, a NATO pedig „vészesen gyenge” lenne. Robert Close belga tábornok, az NSZK területén állomásozó 16. harckocsizó dandár parancsnoka — természetesen az atlanti tömb felső katonai vezetésének hallgatólagos egyetértésével — a „Védtelen Európa?” című, hamarosan megjelenő könyvében azt a gondolatot sugallja, hogy „bizonyos körülmények között — a meglepetés tényezőjét és a Nyugat felkészületlenségét kihasználva — a szovjetek olyan támadást képesek indítani, amelynek révén 48 óra alatt elérik a Rajnát”. Manipulációs kijelentésével Close nincs egyedül. Hanem hát ha a „keleti fenyegetés” valóban létezne,, akkor ugyan mivel magyarázható, hogy a NATO kategorikusan visszautasította a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének azt a javaslatát, hogy a helsinki fődokumentumot aláíró államok elsőként ne alkalmazzanak egymás ellen nukleáris fegyvereket? Vajon nem arról van-e szó inkább, hogy éppen az atlanti szövetség hadászati tervezői készítik elő a szocialista országok elleni megelőző csapást, vagyis az atomeszközök elsőkénti felhasználását? Erről különben a nukleáris tervező csoport legutóbbi ülésén nyíltan beszéltek. Akadnak olyanok, akik földrészünkön olyan politikai helyzetet szeretnének előidézni, amelyben az „erő nyelvén” lehet elintézni vitás kérdéseket, fegyveAz SZKP XXV. kongresszusán hangzott el a javaslat, ne kezdjék el a B—1-es amerikai hadászati bombázó (fent) és mi új stratégiai eszközök sorozatgyártását (lent a Cruise missile, azaz a „cirkáló rakéta" modellje) rés erőszakkal, ha a szocialista országok belügyeibe való ,,békés beavatkozásuk” nem jár a kívánt eredménnyel. Ma már nem titok, hogy a NATO múlt év őszi ,,Autumn Forge" fedőnevű, szokatlanul nagy méretű hadgyakorlat-sorozata (ezeken mintegy 270 ezer katona vett részt) azt a célt szolgálta, hogy a maximálisan keleti irányba „előretolt stratégia” keretében kipróbálják a csapatokat, ellenőrizzék hadműveleti felkészültségüket, a hagyományos és a nem hagyományos erők felhasználásának módozatait. Sok más fejlemény is sürgeti a robbanásveszélyes fegyverkezés mielőbbi megfékezését, a leszerelési intézkedések kidolgozását. A NATO-ban például ez idő szerint széles körű átfegyverzési és korszerűsítési programot hajtanak végre. Egyebek között új, modernebb harci repülőgépekkel ■ szerelik fel a Nyugat-Európában állomásozó amerikai repülőegységeket. atomrobbanófejjel is ellátható „Lance” rakétákat rendszeresítenek a nyugatnémet Bundeswehrben, a brit rajnai hadseregben és az NSZK területén tartott 7. tábori amerikai hadseregben. Általában a tűzerő és a mozgékonyság fokozására helyezik a hangsúlyt, ami összhangban van az agresszióra való készség és képesség fokozásával. Akármilyen félrevezető és megtévesztő fogalmakkal, formulákkal álcázzák is valóságos szándékaikat, tény, hogy a Varsói Szerződés védelmi szervezetéről terjesztett koholmányok tulajdonképpen a békés egymás mellett élés „ellenstratégiájának” szolgálatában állnak. . Ilyen helyzetben még mélyebb értelmet kap Leonyid Brezsnyev legutóbbi tulai beszédének ez a kulcsmondata: „Erőfeszítéseink célja az, hogy ne kerüljön sor sem az első, sem a második csapásra, hogy egyáltalán ne legyen nukleáris háború”. A szocialista testvérországok kormányai, népei és néphadseregei semmiféle áldozattól nem riadnak vissza, hogy az agresszív erőket megfékezve, hosszabb távon elérjék ezt, az egész emberiség érdekeivel egybeeső célt. Serfőző László alezredes : A NATO múlt évi őszi monstre hadgyakorlatainak egyik mozzanata Az atomrobbanófejjel is felszerelhető, amerikai gyártmányú Lance hadműveleti-harcászati rakéta tüzelőállásban NÉPSZAVA Krimi és politika Etty liereesi halála Egyetlen pillantás a címre, és az olvasó sejtheti, hogy Jean de Broglie herceg, a francia arisztokrata politikusüzletember meggyilkolásáról van szó. Habár ... Sokkal jobb címet is találhattunk volna. Például a krimiirodalom tavaly elhunyt angol „nagyaszszonya”, Agatha Christie stílusában: „Roppant titokzatos gyilkosság”. Vagy az amerikai „Perry Mason-sorozat” szerzőjétől, Erle Stanley Gardnertől kölcsönözve: ,,A különös herceg esete”. Avagy Georges Simenon, a világhírű francia után szabadon: „Hercegek és vagányok”. De ha lehetőségünk és helyünk lenne a mozifilmeknél manapság annyira divatos hosszú címekre, akkor legszívesebben ezt választottuk volna: „A gyilkossági ügy, amely nem hagyja magát lezárni” . .. Mert valóban, ez látszik e politikai szálakkal át- meg átszőtt furcsa szövevény legjellegzetesebb vonásának: a különös herceg roppant titokzatos meggyilkolásának ügye egyszerűen nem hagyja magát sommásan lezárni. Ennek oka alighanem azzal is összefügg, hogy a herceg néhai (vagy talán egészen erőszakos haláláig kultivált?!) barátai, a francia politikai élet hatalmasságai oly kétségbeesett igyekezettel siettek „sima bűnügyként”, ,,nyerészkedés céljából elkövetett közönséges gyilkosságként” pontot tenni a kínos eset végére. Valahogy így: Jean de Broglie herceget egy bérgyilkos, Gerard Fréche terítette le közvetlen közelről leadott néhány lövéssel karácsony este a Rue des Dardanelles 2. számú ház előtt. A „kis” Gerardot Guy Simonét, az „elzüllött” rendőrtiszt bérelte föl 50 ezer frankért. A barátnője ellen elkövetett sikertelen merénylete miatt felelősségre vont, majd mégis főfelügyelővé előléptetett Simonet-t viszont a hercegnél 4 millió frank erejéig eladósodott üzlettársai bízták meg a gyilkosság megszervezésével. A két felbújtó, a családi ékszerek eltulajdonításának (eltussolt) ügye kapcsán közismert arisztokrata, Patrick Allenet de Ribemont és egy gazdasági kémkedési ügyben korábban 8 évre ítélt magyar származású csekkhamisító, az arisztokratikusan hangzó Pierre de Varga nevet felvett Hirsch Péter. Tettük oka: a „Lúdláb királynő’-hoz címzett elegáns párizsi luxusétterem fizetésképtelen társtulajdonosai ily módon akartak kibújni partnerükkel, a herceggel szemben fennálló súlyos fizetési kötelezettségeik alól. Mindezt alig öt nappal a nyomozás megkezdése után jelentette be Pierre Ottavioli rendőrfőnök azon a párizsisajtóértekezletén, amelyet, a meggyilkolt herceghez hasonlóan, szintén Giscard elnök Független Köztársasági Pártjához tartozó másik herceg, Michel Poniatowski belügyminiszter hívott össze. De miután a logikusan levezetett képletet feltálalták, s az ügyet ,,banális gyilkosságként” legfelső szinten lezártnak nyilvánították — elszabadult a pokol. Politikai robbanótöltetekkel teli kérdések hangzottak és hangzanak el mindmáig Párizsban arról, vajon miért volt ennyire sürgős a kormány számára, hogy a francia törvényeket megsértve, rendőrbírósági, illetve ügyészségi vád alá helyezésük előtt nevükön nevezzék az állítólagos bűnösöket. A világsajtóban is megindult a találgatás arról, vajon milyen érdeke fűződik a francia kormánynak ahhoz, hogy a „furcsa herceg”, de Gaulle volt minisztere, az Algéria függetlenségét biztosító 1962-es eviani szerződés francia tárgyaló küldöttségének egyik vezetője, Valery Giscard d’Estaing pártjának volt főtitkára, Eure megyei képviselő, a nemzetgyűlés külügyi bizottságának exelnöke, a Becsületrend Lovagja, ám homályos pénzügyi manőverei, csalárd nemzetközi bankügyletei miatt az utóbbi két évben a belpolitikai színtérről valósággal kitiltott de Broglie halálát kiszámítottan unott kézlegyintéssel próbálta elintézni. Sőt, olyan burkolt célzások is napvilágot láttak, amelyek szerint „alapos oka” lehet a Giscard-kormányzatnak az ügye különös kezelésére, ami akarva-akaratlanul az amerikai Watergate-botrányra emlékeztető „politikai elkendőzés” gyanúját ébreszti. A belügyminiszter elnökletével megtartott ama bizonyos december végi sajtóértekezlet óta egymást érik az újabb és újabb szenzációs leleplezések Jean de Broglie herceg viselt dolgairól. És az „elzüllött” rendőrfőfelügyelő igen magasan trónoló pártfogóiról. Meg arról, hogy a rendőrség — pontosabban az alvilággal szoros kapcsolatot tartó úgynevezett „párhuzamos rendőrség” — előre tudott a gyilkossági tervekről, sőt, lebonyolításukat a helyszínen nézte végig tétlenül. , A ,.banális gyilkosság” címszóval közreadott eredeti hivatalos változatban szereplő valamennyi gyanúsítottat — szám szerint hatot — letartóztatták és vád alá helyezték. A bökkenő már csupán az, hogy a kát állítólagos felbujtó dokumentumokkal tudja igazolni. Jean de Broglie halála után ugyanolyan feltételek mellett köteles az eredeti megállapodás szerint fizetni az adósságot, mint eddig. Ezek szerint nem állt érdekükben a herceg meggyilkolása. De kinek állt érdekében a herceg halála? A vád képviselőinek nem lesz könnyű dolguk a bizonyítási eljárások során. Különösen nehéz lesz azt a talányt megfejteni, vajon Ribemont és Varga miért éppen a Rue des Dardanelles 2. — a saját irodájuknak otthont adó magánpalota — előtt gyilkoltatták volna meg a herceget. Az ügy, gúnyos fintornak is beillő, legfrissebb fejleménye: a közös piaci kilencek Európa Parlamentje napirendre tűzte Jean de Broglie herceg tanulmányát, amelynek témája a csalárd nemzetközi pénzügyi manőverek elleni küzdelem szükségessége és módozatai. Köves Judit Jean de Broglie A gyilkosság színhelye a holttest elszállítása után — csak a „furcsa herceg" krétakontúrjai maradtak az aszfalton A Ciprus Megosztottság és útkeresés Ciprusról, Ciprussal kapcsolatban manapság rutinhíreket fogalmaznak a tudósítók. Az északi, megszállt övezetből, délre naponta átmenekülő, áttelepülő 20—30 ember kálváriája bármilyen fájdalmas — szokványtörténetnek számít már. Nem kelthetnek nagyobb izgalmat és reményeket az ENSZ-közgyűlésről vagy a Biztonsági Tanács üléséről érkezett hírek sem: a Cipruson állomásozó kéksisakosok mandátumainak meghosszabbítása is aligha ígér közeli változást. A világszervezet közgyűlése már a következő, a harminckettedik ülésszaknak is napirendjére tűzte a kérdést. Nem is kell szkeptikusnak lenni ahhoz, hogy megállapíthassuk: az ENSZ eleve számol azzal, hogy a következő tanácskozások idején még lesz „ciprusi probléma”. A közösségközi tárgyalások felújítására vonatkozó javaslatok és jóslatok sem a közeli tanácskozások és azok gyors sikere jegyében fogantak — inkább arról tanúskodnak, hogy sem a nemzetek tágabb közössége, sem pedig a közvetlenül érdekeltek szőkebb klubja nem találta meg a célravezető, mindenki által elfogadható megoldást. Olyan megoldást, amely egyrészt számol az utóbbi években kialakult könyörtelen realitásokkal, de legalább enynyire figyelembe veszi a szigetköztársaság területi sérthetetlenségét, állami-nemzeti egységét és el nem kötelezett politikáját. Cipruson a nyugati — elsősorban NATO-erőfeszítések eddig kudarcra kárhoztatták a megoldási törekvéseket, s az agresszív katonai tömb azzal, hogy saját ellenőrzése alatt akarja tartani a ciprusi „kibontakozást”, lényegében a sziget NATO-izálására és a válság állandósítására törekszik. A hetvenhatos év végének és az új esztendő elejének fejleményei közé tartozik, hogy ebbéli törekvéseihez a NATO és Washington Ciprus szigetén, a két közösség reakciós nacionalistái között is sikerrel toboroz szövetségeseket. Így vetődhetett fel ismételten a „kettős enozisz" gondolata, s ma már Cipruson „közvéleménye” és sajtója van annak az elgondolásnak, hogy a demarkációs vonallal kettészelt sziget egyes részei Görögországhoz, illetve Törökországhoz csatlakozzanak. A kettős enozisz hívei örömmel üdvözlik a különböző nyugati politikusoknak a Makariosz-kormányzat tekintélyét csorbító nyilatkozatait. David Owen brit álamminiszter az esztendő végén például kijelentete: „Arra kell ösztönöznünk a sziget két közösségét, hogy az egész népet képviselő új kormányt hozzon létre.” A nicosiai kormányszóvivő — mint az AFP jelentette — elutasította ezt a brit beavatkozást, amelyet „nem szerencsésnek” nevezett. Érdemes emlékeztetni ugyanakkor arra, hogy a ciprusi haladó erők is szükségesnek tartják a kormányzat bizonyos mérvű átalakítását. A kommunisták vezetője, Papajoanna AKEL-főtitkár kijelentette: „Olyan közösségért küzdünk, amelyben helyet kapnak mind a ciprusi görögök, mind a ciprusi törökök képviselői. Olyan kormányprogramért harcolunk, amely megfelel az ország mindkét közössége érdekeinek.” A főtitkár — a probléma rendezésére vonatkozó többi AKEL-követelés között — nagyon világosan leszögezte, hogy „tovább kell erősíteni a szigetország belső frontját, feltétlenül meg kell alakítani a nemzeti egységkormányt.” A ciprusi haladó erők a jelenlegi kormány bázisának kibővítésével, politikai irányvonalának tökéletesítésével, hajlékonyabbá tételével akarják létrehozni az új kormányt. Igaz ugyan, hogy az igényelt személyi változtatások még nem következtek be Nicosiában, az azonban megfigyelhető, hogy közben kibővül a kabinet kormányzati bázisa, s a ciprusi vezetés olyan program megvalósításához fogott, amely egyszerre szolgálja a távlati megoldásokat, ám ugyanakkor reálisan számol azzal is, hogy a távlati rendezésig élnie, s lehetőleg újra prosperálnia kell az országnak. A déli országrészben lassan háttérbe szorul a menekült-probléma. Új munkaalkalmak megteremtésével nagyszabású lakásépítési és beruházási programmal lényegében megoldották a menekültek letelepítését és foglalkoztatását. Dél-Ciprus fokozatosan önellátó lesz, az újra fellendülő export pedig ismét megalapozza helyét a nemzetközi pénzpiacon. Egyes becslések szerint három-négy esztendő múlva a töredékország termelési volumene eléri a puccskísérlet előtti országos szintet. Ami ismételten csak azt mutatja meg, hogy jelentős gazdasági lehetőségek, tartalékok is vannak. Manapság az érintett térségben elképzelhetetlen bármiféle nemzetközi eszmecsere anélkül, hogy a ciprusi kérdés szóba ne kerülne. A legutóbbi magyar— török külügyminiszteri tárgyalásokon is kifejezték a felek, hogy „a ciprusi kérdést a török és a görög közösség egyenlő alapon folytatandó komoly és érdemi tárgyalásai útján, az egyenlőség alapján kell megoldani. A megoldásnak figyelembe kell vennie mind a görög, mind a török közösség érdekeit, és összhangban kell lennie Ciprus függetlensége, szuverenitása, területi integritása és el nem kötelezettsége elvével.” Ha ilyenfajta megoldás születik — amelyet mind a közösségközi tárgyalások, mind pedig a Szovjetunió által javasolt tágabb körű „ciprusi értekezlet” megalapozhatna —, akkor a szigetköztársaságban semmi sem emlékeztet majd a válságnapok vésztjósló hangú,latára. Krajczár Imre