Népszava, 1977. január (105. évfolyam, 1-25. sz.)

1977-01-23 / 19. szám

197­7. január 2­3. Katonai h­írm­agyarázónk írja A katonai enyhülés probléma maguk javára billentik majd az erőmérleg nyelvét, kül- és katonapolitikai eseményekről szóló hír­adásokat figyelemmel kí­sérve, sokakban megf­ogalma­zódik a kérdés: nem volt-e túl­zott az a remény, hogy Hel­sinki után majd gyorsabban haladunk előre a kontinensünk közepén húzódó, mesterségesen emelt katonai konfrontációs barikád lebontásában? Vajon nem torpan-e meg az Európá­ban — és az Európán kívül is — megindult pozitív fejlődési folyamat? Mi a magyarázata annak, hogy másfél évvel a finn fővárosban lezajlott biz­tonsági és együttműködési kon­ferencia után és néhány hó­nappal a közelgő belgrádi ér­tekezlet előtt, a szocialista or­szágok még elszántabb harcra hívnak fel a Helsinkiben vál­lalt kötelezettségek teljesíté­séért, a béke megvédéséért? Szembe kell néznünk a té­nyekkel, anélkül, hogy az eny­hülést fenyegető tényleges ve­szély nagyságát lekicsinyel­nénk, vagy eltúloznánk. A földrészünk békés jövőjéért folyó küzdelem feltételei sem­mivel sem rosszabbak, mint korábban (az ezt meghatározó és a szocializmusnak kedvező erőviszonyok nem változtak), a két világrendszer közti pár­viadal azonban bonyolultabbá, kiélezettebbé vált. Az egyórás­sal ellentétes folyamatok józan megítélésében nincs helye az illúzióknak. Számolnunk kell azzal, hogy a nyugati katonai­hadiipari komplexumok és a velük összefonódott szélsősége­sen reakciós körök konok el­lenállása miatt a biztató poli­tikai klímaváltozást nem kö­veti automatikusan a katonai enyhülés Márpedig enélkül — különösképpen ha a stagnálás elhúzódik — veszélybe kerül­hetnek, az új nemzetközi kap­csolatrendszer építésében eddig elért eredmények is. A szocialista testvérországok a legkomolyabban számot vet­nek bizonyos ultrareakciós erők úgynevezett „kettős stra­tégiájának” negatív következ­ményeivel. Az „enyhülés és fegyverkezés” formula szelle­mét tükröző NATO-politika­­szemmel láthatóan az imperia­lizmus stratégiai célját szol­gáló katonai tényezőnek bizto­sít elsőséget, arra a rövidlátó számításra alapozva, hogy a fegyverkezés fokozásával, a fegyveres erők gyorsított ütemű felkészítésével lehetetlenné te­szik majd az enyhülési folya­mat elmélyülését, egyúttal l­ehetetlen nem észrevenni az­­ebben a kalkulációban rej­­tülő kockázatot és fenyege­tést. De hát ki kit fenyeget? A NATO-propagandisták — sőt, időnként felelős nyugati politikusok is — már jó ideje szítják a tőkés országok köz­véleményében a félelem érzé­sét. Azt a benyomást igyekez­nek kelteni, mintha az egyéb­ként nem létező „keleti ve­széllyel”, a Varsói Szerződés állítólagos „agresszív szándé­kaival” szemben a Nyugat „védtelen”, a NATO pedig „vé­szesen gyenge” lenne. Robert Close belga tábornok, az NSZK területén állomásozó 16. harckocsizó dandár pa­rancsnoka — természetesen az atlanti tömb felső katonai ve­zetésének hallgatólagos egyet­értésével — a „Védtelen Euró­pa?” című, hamarosan megje­lenő könyvében azt a gondola­tot sugallja, hogy „bizonyos körülmények között — a meg­lepetés tényezőjét és a Nyugat felkészületlenségét kihasználva — a szovjetek olyan támadást képesek indítani, amelynek ré­vén 48 óra alatt elérik a Raj­nát”. Manipulációs kijelentésé­vel Close nincs egyedül. Hanem hát ha a „keleti fe­nyegetés” valóban létezne,, ak­kor ugyan mivel magyaráz­ható, hogy a NATO kategori­kusan visszautasította a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének azt a javaslatát, hogy a helsinki­ fődokumentu­mot aláíró államok elsőként ne alkalmazzanak egymás el­len nukleáris fegyvereket? Va­jon nem arról van-e szó in­kább, hogy éppen az atlanti szövetség hadászati tervezői készítik elő a szocialista or­szágok elleni megelőző csapást, vagyis az­­ atomeszközök első­­kénti felhasználását? Erről különben a nukleáris tervező csoport legutóbbi ülé­sén nyíltan beszéltek. Akadnak olyanok, akik földrészünkön olyan politikai helyzetet sze­retnének előidézni, amelyben az „erő nyelvén” lehet elin­tézni vitás kérdéseket, fegyve­Az SZKP XXV. kongresszusán hangzott el a javaslat, ne kezd­jék el a B—1-es amerikai ha­dászati bombázó (fent) és m­­i új stratégiai eszközök sorozat­­gyártását (lent a Cruise mis­sile, azaz a „cirkáló rakéta" modellje) rés erőszakkal, ha a szocialista országok belügyeibe való ,,bé­kés beavatkozásuk” nem jár a kívánt eredménnyel. M­a már nem titok, hogy a NATO múlt év őszi ,,Autumn Forge" fedő­nevű, szokatlanul nagy méretű hadgyakorlat-sorozata (ezeken mintegy 270 ezer katona vett részt) azt a célt szolgálta, hogy a maximálisan keleti irányba „előretolt stratégia” keretében kipróbálják a csapa­tokat, ellenőrizzék hadműve­leti felkészültségüket, a hagyo­mányos és a nem hagyományos erők felhasználásának módo­zatait. Sok más fejlemény is sürgeti a robbanásveszélyes fegyverke­zés mielőbbi megfékezését, a leszerelési intézkedések kidol­gozását. A NATO-ban például ez idő szerint széles körű át­fegyverzési és korszerűsítési programot hajtanak végre. Egyebek között új, modernebb harci repülőgépekkel ■ szerelik fel a Nyugat-Európában állo­másozó amerikai repülőegysé­geket. atomrobbanófejjel is el­látható „Lance” rakétákat rendszeresítenek a nyugatné­met Bundes­wehrben, a brit rajnai hadseregben és az NSZK területén tartott 7. tábori ame­rikai hadseregben. Általában a tűzerő és a mozgékonyság fo­kozására helyezik a hangsúlyt, ami összhangban van az ag­resszióra való készség és ké­pesség fokozásával. Akármilyen félrevezető és megtévesztő fogalmakkal, for­mulákkal álcázzák is valóságos szándékaikat, tény, hogy a Varsói Szerződés védelmi szer­vezetéről terjesztett koholmá­nyok tulajdonképpen a békés egymás mellett élés „ellenstra­tégiájának” szolgálatában áll­nak. . I­lyen helyzetben még mé­lyebb értelmet kap Leonyid Brezsnyev legutóbbi tulai beszédének ez a kulcsmondata: „Erőfeszítéseink célja az, hogy ne kerüljön sor sem az első, sem a második csapásra, hogy egyáltalán ne legyen nukleáris háború”. A szocialista testvér­országok kormányai, népei és néphadseregei semmiféle áldo­zattól nem riadnak vissza, hogy az agresszív erőket meg­fékezve, hosszabb távon elér­jék ezt, az egész emberiség ér­dekeivel egybeeső célt. Serfőző László alezredes : A NATO múlt évi őszi monstre hadgyakorlatainak egyik mozzanata Az atomrobbanófejjel is fel­szerelhető, amerikai gyártmá­nyú Lance hadműveleti-harcá­szati rakéta tüzelőállásban NÉPSZAVA Krimi és politika Etty liereesi h­alála Egyetlen pillantás a címre, és az olvasó sejtheti, hogy Jean de Broglie herceg, a francia arisztokrata politikus­üzletember meggyilkolásáról van szó. Habár ... Sokkal jobb címet is találhattunk volna. Például a krimiirodalom ta­valy elhunyt angol „nagyasz­­szonya”, Agatha Christie stílu­sában: „Roppant titokzatos gyilkosság”. Vagy az amerikai „Perry Mason-sorozat” szerző­jétől, Erle Stanley Gardnertől kölcsönözve: ,,A különös her­ceg esete”. Avagy Georges Si­menon, a világhírű francia után szabadon: „Hercegek és vagányok”­. De ha lehetőségünk és he­lyünk lenne a mozifilmeknél manapság annyira divatos hosszú címekre, akkor legszí­vesebben ezt választottuk vol­na: „A gyilkossági ügy, amely nem hagyja magát lezárni” . .. Mert valóban, ez látszik e politikai szálakkal át- meg át­szőtt furcsa szövevény legjel­legzetesebb vonásának: a kü­lönös herceg roppant titokza­tos meggyilkolásának ügye egyszerűen nem hagyja magát sommásan lezárni. Ennek oka alighanem azzal is összefügg, hogy a herceg néhai (vagy ta­lán egészen erőszakos haláláig kultivált?!) barátai, a francia politikai élet hatalmasságai oly kétségbeesett igyekezettel siettek „sima bűnügyként”, ,,nyerészkedés céljából elköve­tett közönséges gyilkosságként” pontot tenni a kínos eset vé­gére. Valahogy így: Jean de Broglie herceget egy bérgyilkos, Gerard Fréche terítette le közvetlen közel­ről leadott néhány lövéssel ka­rácsony este a Rue des Dar­danelles 2. számú ház előtt. A „kis” Gerardot Guy Simonét, az „elzüllött” rendőrtiszt bé­relte föl 50 ezer frankért. A barátnője ellen elkövetett si­kertelen merénylete miatt fe­lelősségre vont, majd mégis főfelügyelővé előléptetett Si­­monet-t viszont a hercegnél 4 millió frank erejéig eladóso­dott üzlettársai bízták meg a gyilkosság megszervezésével. A két felbújtó, a családi ék­szerek eltulajdonításának (el­tussolt) ügye kapcsán közis­mert arisztokrata, Patrick Al­­lenet de Ribemont és egy gaz­dasági kémkedési ügyben ko­rábban 8 évre ítélt magyar származású csekkhamisító, az arisztokratikusan hangzó Pi­erre de Varga nevet felvett Hirsch Péter. Tettük oka: a „Lúdláb királynő’­-hoz címzett elegáns párizsi luxusétterem fizetésképtelen társtulajdonosai ily módon akartak kibújni partnerükkel, a herceggel szemben fennálló súlyos fize­tési kötelezettségeik alól. Mindezt alig öt nappal a nyomozás megkezdése után jelentette be Pierre Ottavioli rendőrfőnök azon a párizsi­­sajtóértekezletén, amelyet, a meggyilkolt herceghez hasonló­an, szintén Giscard elnök Füg­getlen Köztársasági Pártjához tartozó másik herceg, Michel Poniatowski belügyminiszter hívott össze. De miután a logikusan leve­zetett képletet feltálalták, s az ügyet ,,banális gyilkosságként” legfelső szinten lezártnak nyil­vánították — elszabadult a po­kol. Politikai robbanótöltetekkel teli kérdések hangzottak és hangzanak el mindmáig Pá­rizsban arról, vajon miért volt ennyire sürgős a kormány szá­mára, hogy a francia törvénye­ket megsértve, rendőrbírósági, illetve ügyészségi vád alá he­lyezésük előtt nevükön nevez­zék az állítólagos bűnösöket. A világsajtóban is megindult a találgatás arról, vajon milyen érdeke fűződik a francia kor­mánynak ahhoz, hogy a „fur­csa herceg”, de Gaulle volt minisztere, az Algéria függet­lenségét biztosító 1962-es eviani szerződés francia tárgyaló kül­döttségének egyik vezetője, Valery Giscard d’Estaing párt­jának volt főtitkára, Eure me­gyei képviselő, a nemzetgyű­lés külügyi bizottságának ex­­elnöke, a Becsületrend Lovag­ja, ám homályos pénzügyi ma­nőverei, csalárd nemzetközi bankügyletei miatt az utóbbi két évben a belpolitikai szín­térről valósággal kitiltott de Broglie halálát kiszámítottan unott kézlegyintéssel próbál­ta elintézni. Sőt, olyan burkolt célzások is napvilágot láttak, amelyek szerint „alapos oka” lehet a Giscard-kormányzat­­nak az ügy­e különös kezelésé­re, ami akarva-akaratlanul az amerikai Watergate-botrányra emlékeztető „politikai elken­dőzés” gyanúját ébreszti. A belügyminiszter elnökleté­vel megtartott ama bizonyos december végi sajtóértekezlet óta egymást érik az újabb és újabb szenzációs leleplezések Jean de Broglie herceg viselt dolgairól. És az „elzüllött” rend­­őrfőfelügyelő igen magasan tró­noló pártfogóiról. Meg arról, hogy a rendőrség — pontosab­ban az alvilággal szoros kap­csolatot tartó úgynevezett „párhuzamos rendőrség” — elő­re tudott a gyilkossági tervek­ről, sőt, lebonyolításukat a helyszínen nézte végig tétlenül. , A ,.banális gyilkosság” cím­szóval közreadott eredeti hi­vatalos változatban szereplő valamennyi gyanúsítottat — szám szerint hatot — letartóz­tatták és vád alá helyezték. A bökkenő már csupán az, hogy a kát állítólagos felbujtó doku­mentumokkal tudja igazolni. Jean de­ Broglie halála után ugyanolyan feltételek mellett köteles az eredeti megállapo­dás szerint fizetni az adóssá­got, mint eddig. Ezek szerint nem állt érdekükben a herceg meggyilkolása. De kinek állt érdekében a herceg halála? A vád képviselőinek nem lesz könnyű dolguk a bizonyí­tási eljárások során. Különösen nehéz lesz azt a talányt meg­fejteni, vajon Ribemont és Varga miért éppen a Rue des Dardanelles 2. — a saját irodá­juknak otthont adó magán­­palota — előtt gyilkoltatták volna meg a herceget. Az ügy, gúnyos fintornak is beillő, legfrissebb fejleménye: a közös piaci kilencek Európa Parlamentje napirendre tűzte Jean de Broglie herceg tanul­mányát, amelynek témája­­ a csalárd nemzetközi pénzügyi manőverek elleni küzdelem szükségessége és módozatai. Köves Judit Jean de Broglie A gyilkosság színhelye a holt­test elszállítása után — csak a „furcsa herceg" krétakontúr­jai maradtak az aszfalton A Ciprus Megosztottság és útkeresés C­iprusról, Ciprussal kapcso­latban manapság rutin­híreket fogalmaznak a tu­dósítók. Az északi, megszállt övezetből, délre naponta átme­nekülő, áttelepülő 20—30 em­ber kálváriája bármilyen fáj­dalmas — szokványtörténetnek számít már. Nem kelthetnek nagyobb izgalmat és reménye­ket az ENSZ-közgyűlésről vagy a Biztonsági Tanács üléséről érkezett hírek sem: a Cipru­son állomásozó kéksisakosok mandátumainak meghosszab­bítása is aligha ígér közeli vál­tozást. A világszervezet köz­gyűlése már a következő, a harminckettedik ülésszaknak is napirendjére tűzte a kérdést. Nem is kell szkeptikusnak len­ni ahhoz, hogy megállapíthas­suk: az ENSZ eleve számol azzal, hogy a következő ta­nácskozások idején még lesz „ciprusi probléma”. A közös­ségközi tárgyalások felújításá­ra vonatkozó javaslatok és jós­latok sem a közeli tanácsko­zások és azok gyors sikere je­gyében fogantak — inkább ar­ról tanúskodnak, hogy sem a nemzetek tágabb közössége, sem pedig a közvetlenül érde­keltek szőkebb klubja nem ta­lálta meg a célravezető, min­denki által elfogadható meg­oldást. Olyan megoldást, amely egyrészt számol az utóbbi években kialakult könyörtelen realitásokkal, de legalább eny­­nyire figyelembe veszi a sziget­köztársaság területi sérthetet­lenségét, állami-nemzeti egy­ségét és el nem kötelezett po­litikáját. Cipruson a nyugati — első­sorban NATO-erőfeszítések eddig kudarcra kárhoztatták a megoldási törekvéseket, s az agresszív katonai tömb azzal, hogy saját ellenőrzése alatt akarja tartani a ciprusi „ki­bontakozást”, lényegében a sziget NATO-izálására és a válság állandósítására törek­szik. A hetvenhatos év végének és az új esztendő elejének fej­leményei közé tartozik, hogy ebbéli törekvéseihez a NATO és Washington Ciprus szigetén, a két közösség reakciós naciona­listái között is sikerrel tobo­roz szövetségeseket. Így vetőd­hetett fel ismételten a „kettős enozisz" gondolata, s ma már Cipruson „közvéleménye” és sajtója van annak az elgon­dolásnak, hogy a demarkációs vonallal kettészelt sziget egyes részei Görögországhoz, illetve Törökországhoz csatlakozza­nak. A kettős enozisz hívei öröm­mel üdvözlik a különböző nyu­gati politikusoknak a Maka­­riosz-kormányzat tekintélyét csorbító nyilatkozatait. David Owen brit álamminiszter az esztendő végén például kije­­lentete: „Arra kell ösztönöz­nünk a sziget két közösségét, hogy az egész népet képviselő új kormányt hozzon létre.” A nicosiai kormányszóvivő — mint az AFP jelentette — el­utasította ezt a brit beavatko­zást, amelyet „nem szerencsés­nek” nevezett. É­­­rdemes emlékeztetni ugyan­akkor arra, hogy a cip­rusi haladó erők is szük­ségesnek tartják a kormányzat bizonyos mérvű átalakítását. A kommunisták vezetője, Papa­­joanna AKEL-főtitkár kijelen­tette: „Olyan közösségért küz­dünk, amelyben helyet kapnak mind a ciprusi görögök, mind a ciprusi törökök képviselői. Olyan kormányprogramért harcolunk, amely megfelel az ország mindkét közössége ér­dekeinek.” A főtitkár — a probléma rendezésére vonat­kozó többi AKEL-követelés között — nagyon világosan le­szögezte, hogy „tovább kell erősíteni a szigetország belső frontját, feltétlenül meg kell alakítani a nemzeti egység­kormányt.” A ciprusi haladó erők a je­lenlegi kormány bázisának ki­bővítésével, politikai irányvo­nalának tökéletesítésével, haj­lékonyabbá tételével akarják létrehozni az új kormányt. Igaz ugyan, hogy az igényelt személyi változtatások még nem következtek be Nicosiá­ban, az­ azonban megfigyelhető, hogy­­ közben kibővül a kabi­net kormányzati bázisa, s a ciprusi vezetés olyan prog­ram megvalósításához fogott, amely egyszerre szolgálja a távlati megoldásokat, ám ugyanakkor reálisan számol azzal is, hogy a távlati rende­zésig­­ élnie, s lehetőleg újra prosperálnia kell az ország­nak. A déli országrészben las­san háttérbe szorul a mene­kült-probléma. Új munkaal­kalmak megteremtésével nagy­szabású lakásépítési és beruhá­zási programmal lényegében megoldották a menekültek le­telepítését és foglalkoztatását. Dél-Ciprus fokozatosan ön­ellátó lesz, az újra fellendülő export pedig ismét megalapoz­za helyét a nemzetközi pénz­piacon. Egyes becslések szerint három-négy esztendő múlva a töredékország termelési volu­mene eléri a puccskísérlet előt­ti országos szintet. Ami ismé­telten csak azt mutatja meg, hogy jelentős gazdasági lehető­ségek, tartalékok is vannak. Manapság az érintett térség­ben elképzelhetetlen bármiféle nemzetközi eszmecsere anélkül, hogy a ciprusi kérdés szóba ne kerülne. A legutóbbi magyar— török külügyminiszteri tárgya­lásokon is kifejezték a felek, hogy „a ciprusi kérdést a török és a görög közösség egyenlő alapon folytatandó komoly és érdemi tárgyalásai útján, az egyenlőség alapján kell megol­dani. A megoldásnak figyelem­be kell vennie mind a görög, mind a török közösség érde­keit, és összhangban kell len­nie Ciprus függetlensége, szu­verenitása, területi integritása és el nem kötelezettsége elvé­vel.” H­a ilyenfajta megoldás szü­letik — amelyet mind a közösségközi tárgyalások, mind pedig a Szovjetunió által javasolt tágabb körű „ciprusi értekezlet” megalapozhatna —, akkor a szigetköztársaságban semmi sem emlékeztet majd a válságnapok vésztjósló hangú­,­latára. Krajczár Imre

Next