Népszava, 1977. január (105. évfolyam, 1-25. sz.)
1977-01-23 / 19. szám
8 TÁNCHÁZAK, MOSTANÁBAN Sebő Ferencék felcihelődtek a dobogóra, aztán hozzákezdtek. Úgy, de úgy szólt rögtön az a muzsika, hogy akaratlan mozdult volna rá az ember. S közben, égnék röppenő kézzel, kiáltani lett volna jó valamit, hogy láss ide világ, táncolok! Járni méltósággal, ahogy sasé máskor, s nézni körbe teli örömmel; itt vagyunk és jól vagyunk, s akárhogy van, de összetartozunk. Emelkedni, forogni, hajlongni, zuhanni a dallal — ezt akarta volna az ember, s bele-belekapva, olykor énekelni. Ahogy tették is, idő múltán egyre többen, rendbe igazodva, beleoldódva a közös mulatságba, de ha kitörve olykor egy-egy gesztussal, figurával a felszikrázó kedv hevületében. Sebőék meg mosolyogtak, s húzták rendületlenül olyan közelségben a többiekhez, ahogy együttestől még sose láttam. Azonosulás volt ez: muzsika és tánc egymástól ittasodott, lobogott. A táncházak és Sebő Ferencék, egyazon gondolat. Pedig az ötlet nem az övéké. Széki mintára, pár esztendeje, Novák Ferenc szervezte az elsőt. De már Sebőéké az óhaj, hogy a négy vezető együttes zárt körű szórakozásának induló formát megnyissák. Azt akarták, így veszem ki abból, amit Halmos Béla mond, hogy igazi természete szerint társastánc alkalma legyen a táncház, egységes táncrenddel, meg természetesen jó zenekarral. Az előbbihez koreográfus kell és rendező együttes, amelynek tagjai a táncokat megtanulják s a járatlanoknak is megtanítják, bevonna egyszersmind valamennyiüket a csak így közös mulatságba Az utóbbihoz viszont rengeteg tehetséges, az értékek újjáteremtésére képes ifjú ember, s hozzá intézményes zenészképzés szükséges. Több táncházban járhattam, sokakkal beszélgethettem, s itt, a Kassák Klubban, Sebő Ferenctől és Halmos Bélától is megkérdezhettem egyetmást erről az újfajta mozgalomról, az érdeklődésnek arról a kivételes erejéről, amivel őket, s velük a népdalt, a népzenét, s a néptáncot fogadták. Arról senkit nem kellett faggatni, mit ad a táncház. Láthattam abból, ahogy a lányok, fiúk belefeledkeztek az estébe. Itt mindenki megmutathatja magát, s beszélnie se kell. A szervezett táncrend, a lépések kötöttsége egy pillanatra se korlátozó, egy pillanatra se szűkítő. A kereteket egyszerre tölti fel a közösség az együttes jelenlét élményével, s a személyiség a maga kifejezésének indulataival, gesztusaival. Ami összehasonlíthatatlanul többet kíván mindenkitől, mint a most divatozó táncok, de épp ezért többet is ad: a megformáltság, a teremtő jelenlét élményét. S adja ezt — Sebő Ferenc figyelmeztetett rá — olyan értékekkel találkoztatva, amelyek közül akármelyik életépítő lehet. Azt hiszem tehát, hogy aki a zenétől, a tánc örömétől hevülten, s a többiektől is biztatva-szorítva végigcsinál egy estét, kivételes pillanatokat él át. Úgy, hogy a szórakozás íze, a közösség élménye, a dolog (akármilyen furcsa is ez) jelentőségteljességének érzése egybelobban valami felszabadító örömmé, a magára találás örömévé. Vagyis ugyanaz játszódik le, városi körülmények között, mint az eredeti táncházakban. A közösségi formák előírják ugyan a viselkedés módjait, de elismerik és jutalmazzák is ugyanakkor, ha valaki ezeket a módozatokat értékekkel telítve teremti újjá. S van-e, ami az önérzetet, lényünk méltóságát jobban erősíthetné annál, ha magatartásunkat, teljesítményünket a közösség igazolja? Mi adhat még ilyen élményt: a részvétel, az azonosulás ennyire természetes lehetőségét mi teremtheti meg a táncházon kívül? A beat technikai apparátusa agyonnyomja az embert, csak tagolatlan indulatoknak hagyva teret. Csináljon bármit: a műkedvelő színjátszás se tudja megszüntetni színjátszó és néző távolságát. S ahogy tapasztalom, a klubok se teremtenek, hacsak nem alkalmilag, mélyebb közösséget. Amikor e közösségi létezés bevett formái meglazulnak, deformálódnak, vagy értelmüket vesztik, a belső egészség jele, az összetartozás érzésének kinyilvánítása a táncház, s ebben a minőségében kell megbecsülnünk. Nyilván nem egyedüli, de feltétlenül fontos megoldásként. Ahogy Sebő Ferenc mondta: tényleges igények felől szerveződő általános városi szórakozási formaként. Érdekes különben, hogy a táncházak, miközben minden olyan lehetőséget hasznosítani akarnak, amelyek korábban, más formák esetében beváltak, egyben tartózkodóak. Nincs, legalábbis közvetlenül nincs társadalomkritikai hangoltságuk. Vagyis visszahúzódnak a közvetlen, társadalmi érdekű cselekvéstől. A túlpolitizáltság, a sokféle ügyetlenség, hangosság közt még ez a tartózkodás is rokonszenves. Közvetve ugyanis azzal, hogy új értelemmel telítik a hagyományokat, magukat is megfogalmazzák, egymás megismerésének, az egymáshoz közelítésnek élményeiben pedig birtokukba veszik maguk körül a világot. Sebő Ferencék a táncház ürügyén, persze, mást is megpróbálnak. Nyaranta tábort szerveznek, gyűjtőmunkát indítanak (ha már egy kis részt felvállaltunk az életből — mondja Halmos Béla, azt szeretnénk jól csinálni), s úgy intézik, hogy előadások, beszélgetések, viták tarkítsák a programot. S valahogy megtalálják a módját a levegős foglalkozásoknak: úgy végeznek sokat, hogy a részvétel öröme semmit se fakul. Erre tart, ahogy látni, a mozgalom egésze. S ez nagyon jó. Egyre kevesebb a divat és egyyre több benne az, ami talán maradandó. Mindannyiunk hasznára. Varga Lajos Márton LAPOZGATÓ Magam tulajdon kezeivel írtam Szinte gyermekkorától katonáskodott. 1602 augusztusában Székesfehérvárott, mint a vár helyettes kapitánya esett, török fogságba. Harmincnégy éves volt ekkor. Raboskodott Konstantinápolyban, a hírhedt Héttoronyban. Szabadulásának dátuma 1606; utána némi nyomok vezetnek még hozzá, de személye hamarosan belevész az idő feledtető távolába. További sorsa ismeretlen. A neve Wathay Ferenc. Az irodalomban ismert Wathay-kódex tőle származik. Verseket írt, amelyek alapján megállapítható, hogy iskolai műveltsége eléggé hiányos volt. Stoll Béla írja róla: „Énekeinek stílusára általában a kialakult sablonok használata jellemző: ami néhol egyénibbé teszi, az a négy fal közé zárt ember sajátos látásmódja, mely az emlékezetben megőrzött apró részleteken keresztül képzelődik. Néhány szép sora ennek a sajátos látásmódnak köszönhető .. Verseit 1604-től kezdve lemásolta egy saját rajzaival, festményeivel díszített kéziratos kötetbe, majd beleírta önéletrajzát is. Ez a Wathay-kódex, vagy másképp Wathay Ferenc Énekes könyve: „Melyet én, Wathay Ferenc, az Fekete-tenger mellett, az fekete toronyban, Konstantinápolyban kővűl való nyomorult rabságomban szerezvén, Galata párosában csináltattam, és punktrúl-punktra egy vonyétásig, minden újonnan magamtúl szerzett énekekvel, magam tulajdon kezeivel írtam. Anno 1604.” A könyv anyaga nem ismeretlen, részletek is jelentek meg belőle s együtt az egész is, kritikai kiadásban 1959- ben, a Régi Magyar Költők Tára XVII. századi folyamának első kötetében. Most azonban minden eddiginél szebben, az eredeti pontos hasonmás kiadásában jelentette meg az Európa Kiadó Helikon-műhelye, 8100 példányban. A kézírásos szöveg jól olvasható. A képek színei eredeti élénkségükben láthatók. Lapozgatom a könyvet, amelynek több képe minden szövegnél beszédesebb vallomás a törökök bánásmódjáról. Az iniciálérajzok színes virágai számomra a bezárt rab szabad természetbe vágyódását közvetítik. A kiadó egy külön kötetben, a mai helyesíráshoz közel nyomtatott formában is mellékelte a versek és az életrajz szövegét. Ebben a kötetben található a sajtó alá rendező Nagy Lajos utószava is. Ez az utószó maga is érdekes olvasmány, benne az eredeti kézírásos könyvre vonatkozó ismeretekkel, a szerző életrajzának kiegészítésével, s annak történetével, hogy milyen utat járt be az Énekeskönyv addig, amíg 1871-ben a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárába került. Megtudhatjuk ebből az utószóból, hogy a könyv milyen családok tulajdonában volt a századok során, hol került elő 130 évi lappangás után. Még olyan, látszólag mellékes kérdésre is választ kapunk, hogy például ki volt Kisfaludi Pál. Hogy jön ide ez a név? Nos, az eredeti kéziratos Énekeskönyv 7. lapjának „b" oldalán más kéztől származó bejegyzés olvasható: „Kisfaludi Pál lopta el”. A könyvek értéke, természetesen, tartalmukban keresendő, de sorsukban is számos érdekességet hordoznak, amelyekkel megismerkedni ugyancsak „hasznos mulatság”. (mátyás) Gerő András: Gadányi-variáció NÉPSZAVA 1977. január 23. Internacionális műfaj Holdrepülés és — más rajzfilmek Véletlenül került kezembe a kritika — a tekintélyes angol filmszaklap kritikája. Mari Kuttna elismerő, lelkes szavakkal idézi Reisenbüchler Sándor magyar rajzfilmrendező angliai bemutatkozását. „Reisenbüchler — írja — a világ egyik legjobb animátora. Sikerlistáján többek között olyan díjak szerepelnek, mint a mamaiai Arany Felikán, különböző nemzetközi díjak New Yorkban és Corkban, a zsűri különdíja Cannes-ban ...” Ezek után Mari Kuttna részletesen, okosan elemzi Reisenbüchler négy filmjét. A Nap és a Hold elrablását, a Barbárok idejét, az 1812-es év és a Holdrepülés című filmet. Reisenbüchler Sándor ... Az öröm mellett kicsit restellkedem a dicsérő-elemző írás láttán. Nálunk aligha — vagy csak nagyon ritkán — jelenik meg ilyen jellegű, öszszefoglaló kritika egy-egy rajzfilmrendező munkásságáról. (A kritikusok — s ide tartozik e sorok írója is — elsősorban a nagyjátékfilmre figyelnek.) Holott ezek a „kisebb terjedelmű” rajz- és animációs filmek, olykor társadalmilag érdekesebbek, elevenebbek, közvetlenebbek, mint a nagyjátékfilmek. Itt is „új raj” építi világát, próbálja erejét. A Holdrepülés — Reisenbüchler Sándor legújabb és legcéltudatosabb filmje — viharos vitát kavart. Érthető. Hisz a film költői mesével hidalja át a régi legendák és a tudományos fantasztikum közötti szakadékot, átfogva az időt a hold születésétől a nap haláláig, a kihalás veszedelmétől rettegő emberiség meneküléséig. Sokan úgy vélekedtek: Reisenbüchler túlságosan „sokkolja” a közönséget. — Jól tudom, filmjeim — úgynevezett nehéz filmek. De nemcsak idehaza, hanem Angliában is ,,sokkolták” a közönséget. Ettől azonban nem ijedek meg. Mert úgy érzem, ezek a filmek őszinték, igazak, és emberi tartalmuk sem torz — meditál a rendező, majd így folytatja. — A legfontosabb talán azt olyan korszakba értünk, élünk, hogy meg kell tanulnunk másképp, öszszetettebben látni a világot. S ebben sokat segíthet az animáció, hisz olyan összefüggéseket is képes ábrázolni, amelyekre eddig még csak nem is gondolhattunk. Emellett internacionális műfaj. Szavak nélkül is „összekapcsolja” az agyakat. Erről győzött meg angliai tartózkodásom is. Hatás a fiatalokra — Igaz is, úgy tudom, nemcsak Angliában, hanem idehaza is gyakran találkozik a közönséggel. Mit tapasztalt? Hogyan reagálnak a filmjeire a fiatalok itthon és külföldön? S egyáltalán, miben különböznek ezek az ankétok egymástól? — Csütörtökön például a Csepel Vasmű fiatal számítógépeseivel találkoztam. Meghatóan sokan jöttek el. Szinte minden szék „foglalt volt”. Ők is — akárcsak az angol fiatalok — nem is a filmről, hanem a filmek által keltett emóciókról, gondolatokról beszéltek, vitatkoztak. És ez nagyon jó__Hogy miben különböznek ezek a fiatalok? Úgy érzem, mielőbbre tartunk. A mieink — de még a harmadikos gimnazisták is — alapvetően dialektikusan gondolkodnak ... Nem akarok általánosítani ... De a legtöbb fiatal, akivel Angliában, az NSZK- ban, Olaszországban találkoztam, rendszerint valamifajta metafizikai töprengéssel, kicsit távlattalanul, szorongva vitázott a világ dolgairól. — Képi világát az ellentétes érzelmi, gondolati hatások jellemzik legjobban. Honnan ez a törekvés? — Már kezdetben is alapvetően antikonvencionális filmeket akartam csinálni. Még inkább: a láthatatlan világot szeretném felfedezni a magam számára, s mindazok számára, akik nyitottak erre a világra. Izgatott az is, miként lehet komolyan beszélni ebben a műfajban — amelyet jobbára jópofa, humoros műfajnak tartanak. — És ehhez segítségül hívta a társművészeteket is. — Azt hiszem, a zenéhez való viszonyom alapvetően meghatározza filmjeimet is. A művészetek közül — úgy vélem ■— a zene a legmélyebb... A rajzfilm — építkezés is. Márpedig az építészet és a zene testvérek. S zenére „dolgozni”, illetve olyan zenét felkutatni, amely már eleve találkozhat a közönséggel — önmagában is nagyszerű dolog. Általában kerülöm a hideg, modern zenéket. Márcsak azért is, mert a film nyelve — eleve modern. A modern formavilághoz — rendszerint klasszikus muzsikát választok. Néhány perc — több ezer rajz — Úgy tűnik, ön „egyszemélyes” művész. Vagyis egyedül rajzolja a film szinte minden részletét. — Igen. A pár perces filmekhez általában öt-hatszáz háttérrajzot, és körülbelül kétezer fázisrajzot készítek. Hogy ez mit jelent?! Majd másfél évnyi remeteéletet. Napi nyolc-tízórás munkát. De mindez nem „robot”, hanem nagy-nagy öröm is. — Következő munkája? — Egy ökológiai filmet szeretnék készíteni. Helyszín: modern, technokrata környezet, ahol felelőtlen kísérletsorozatot hajtanak végre, s ezzel felbontják a biológiai egyensúlyt. Mindez nem csupán fantázia. Hanem nagyon is közeli, égető probléma , amelyről nem elég beszélni. Gantner Ilona Makai Piroska: Erdélyi havasok Csák Gyula Kik vannak hátrányban? A társadalmi gondok iránt érzékeny közfigyelem őszinte meglepődéssel, vagy inkább megdöbbenéssel vette tudomásul néhány évvel ezelőtt, hogy vannak nálunk úgynevezett hátrányos helyzetű gyerekek. Valóban mellbevágóan hatott és hat a tény, hogy az általános társadalmi egyenlőségre törekvés mai időszakában lehetnek, illetve vannak, akik már kisiskolás korukban olyan hátrányt szenvednek másokhoz képest, amelyet aztán esetleg egész életük folyamán képtelenek behozni. Vagyis, bármilyen furcsán hangzik, vannak, akik születési hátrányokkal, következésként mások pedig születési előnyökkel indulnak az életnek. Ez a jelenség természetesen nem hasonlítható össze a régi Magyarországon, vagy bármely más osztálytársadalomban föllelhető egyenlőtlenséggel. Mindenekelőtt azért nem, mert a hátrányos helyzet a mai esetekben nem nyomorúságot, nem predestinációt és nem a sírig tartó osztálybélyeget jelent, hanem kizárólag a tanulási lehetőségekre vonatkozik. Nincsenek nálunk társadalmi igazságtalanságok miatt rongyoskodó, vagy éhező gyerekek, sőt, amit a tanulás szempontjából hátrányos helyzetnek mondhatunk, azt nem is föltétlenül a gyengébb anyagi körülmények között élő családoknál találhatjuk, hanem sok esetben éppen fordítva. Csakhogy ez mindmáig nem mindenki számára világos, ezért elég sok a félreértés, meg félremagyarázás e körül a sajátosan mai magyar ügy körül. Rögtön példával érzékeltetem, hogy mire gondolok. Meglátogattam nemrégiben egyik hajdani tanáromat, aki most igen szerénynek mondható nyugdíjból él, ugyancsak pedagógus lánya és veje, valamint hatéves unokája társaságában. Amint beszélgettünk, a gyerek játékai között felfedeztem három darab lengyel feliratú meséskönyvet. Megkérdeztem, hogy talán lengyel származású a nő, vagy valamilyen okból lengyelül tanul a kisfiú? Nem, felelte egykori tanárom, hanem nézzem csak meg a könyvek borítóját, micsoda gyönyörű ornamentika díszíti?! S gondoljam el, menynyire alkalmas az ilyesmi arra, hogy a gyerek látáskultúráját, képi kultúráját fejleszsze? Ezért szereztette be a könyveket Lengyelországban járó ismerőseivel. Ugyanebben a faluban, még azon a napon, felkerestem egyik rokonomat is, aki brigádvezető a termelőszövetkezet sertéstelepén, örvendett a szemem, mert a frissen épített négyszobás házból a berendezési tárgyakon át a gyerekek pirospozsgás ábrázatáig minden a tisztes jólétről vallott, szemben egykori tanárom tisztes szegénységével, ámde nyilvánvaló, hogy az én brigádvezető rokonomnak soha nem jut eszébe a gyerekek képi kultúrájának a fejlesztése, mert efféléről soha nem hallott ő maga sem és feltehetően ezután sem hall majd. Hiába hát a nagyobb anyagi lehetőség, ha kisebb a kulturális. Természetes persze, hogy általánosságban és társadalmi méretekben ott nagyobb a művelődési lehetőség, ahol jobbak az anyagi feltételek, és hoszszú idők múlva ez nálunk is nyilván így lesz, jelenleg azonban nincs pontosan így, mert az elmúlt évtizedek sajátos történelmi-társadalmi, változásai másként alakították sorsunkat. Gondolom, nem kell bővebben magyaráznom, hogy a képi kultúra fejlesztését jelképesen említettem. Arra utaltam általa, hogy művelt környezetben mennyi mindenre kiterjedhet a figyelem, milyen gazdag lehetősége kínálkozik annak, hogy sokoldalúan fejlődhessen a gyerek és úgyszólván valamennyi rejtett képessége, felszínre kerüljön és zöld utat kapjon az esetleges későbbi kibontakozáshoz. Mindenki megfigyelheti saját környezetében, hogy az apró gyerekek rendkívül sok esetben sejtetnek valamilyen ké-