Népszava, 1977. február (105. évfolyam, 26-49. sz.)

1977-02-06 / 31. szám

8 NÉPSZAVA 197 7. február 6. Szoktak engem kérdezgetni: Flórián, mit olvassak? Negyvenéves, mosolygo férfi ü] velem szemben és könyvek­ről, irodalomról, olvasmányai­ról beszél. — Amikor még inas voltam, én is olvastam piff-puff regé­nyeket Majd lassan megked­veltem masokat is., Előbb Mó­­riczot, utána Jókait. Nálam így alakult. A költők közül Cso­konaival kezdődik es körül­belül Radnótival végződik, akiket jobban szeretek. Olvas­gatok mai verseket is, elég gyakran, de be kell vallanom, • nem mindegyiket tudom úgy megérteni és megszeretni, mint a régebbieket. A verseken ke­resztül szerettem meg általá­ban az olvasást. Kedvelem például a szociografikus jel­legű szépirodalmat. Ebéd a kastélyban. Kiskunhalom, Tisztelet Komlónak — ilyene­ket és hasonlókat mindig szí­vesen olvasok. Lengyel József­től, Veres Pétertől is sokat ol­vastam. Őket különösen szere­tem. De más könyvek is át­mennek a kezemen. És ha nem tetszik valamelyik, nem írom mindig az író rovására. Hiszen bennem is lehet hiba, ugye, az olvasóban. Miért ne végeszem cl Surinya Flórián, akinek a szavait jegyzem, nem irodal­már, nem „hivatásos” olvasó. Egyszerűen csak szereti az irodalmat, a történelmet, a könyveket. Minél többet igyek­szik tudni a világról, az élet­ről.' Hódmezővásárhelyen szü­letett, de Budapesten nőtt fel, ott járt iskolába is. A Mávag­­ban géplakatosnak tanult, dol­gozott mozdonyok szerelésén, 1954-ben lett szakmunkás. Mindenképp mozdonyvezető akart lenni, de másképp ala­kult. Elment dolgozni a Da­­nuviába. ahol akkor indult a motorkerékpárok gyártása, s ez érdekesnek ígérkezett egy fiatalember számára. Surinya Flórián ma is a Danuvia Köz­ponti Szerszám- és Készülék­­gyárban dolgozik. Amikor a motorkerékpár-gyártás meg­szűnt a Danuviában. a köszö­rűgépet választotta, s újabb szakmunkásvizsgát tett. Majd — munka mellett — leérett­ségizett. — Igen. tanultam tovább. Mert amikor a második szak­mát sajátítottam el, feleleve­nedett bennem mindaz, amit korábban matematikából, meg egyéb tárgyakból tanultam. Ej1 Miért ne végezzem el most már a technikumot is, ha ben­ne vagyok! Hát jelentkeztem. 1974-ben végeztem a hatos ! számú gépipari technikumban, a Bezerédi utcában, esti tago­zaton. A matematikát, műsza­ki dolgokat mindig is szeret­tem. Gondoltam, baj nem lehet — Hogyan jön ehhez az iro­dalom, meg a történelem? — Ügy. hogy azt is szeretem. Az előbbiek a,szakmához tar­toznak. az "utóbbiak pedig ér­dekelnek. Még az általános is­kolában dr. Lakat Károly volt a magyartanárom. Hói focizni vitt bennünket, ő is beállt, kö­zénk, hol a versekről beszélt. Ügy tanította a magyart, az irodalmat, hogy megszerettük. Sok verset megkövetelt s én tulajdonképpen akkor szeret­tem meg őket. Aztán a techni­kumban is jó magyartanárnőt kaptam Seiwald Ferencnét. A történelmet meg Rácz István — sajnos már nem él — taní­totta. Az volt a jó, hogy ők ketten a történelemmel együtt tanították az irodalmat., illetve az irodalommal a-történelmet. Hogy az ember mi iránt ér­deklődik, mit szeret meg. ab­ban sok múlik a tanárain, ezt állítom. — A „Dimitrov” szocialista brigád tagja. Van-e más is a brigádban, aki érettségizett éf továbbra is a gép mellett ma­radi? — E nillanatban egyedül va­gyok. Tavaly volt még egy munkatársam, aki leérettségi­zett,, de azóta elment a gyár­ból. — Maga nem gondolt arra, jhooy érettségi után más mun­kakört kérjen? — Volt művezetőmet kine­vezték főművezetőnek. Akkor szóltak, hogy vállaljam el a művezetőséget. Nem. Tanulni sem ilyen gondolatokkal kezd­tem, hánem mert érdekelt, mert tudni akarok egyet-mást. Jól érzem magam a munkám­ban. Szeretek dolgozni. Nem szériamunkát csinálok most, hanem változatos dolgokat. Érdekes munka és határozot­tan gyorsan telik vele az idő. — A brigádban a többiek olvasnak-e? Kértek, kérdez­tek-e már valamit magától, tudva, hogy szereti a könyve­ket? — Többen is olvasnak. A brigádunk szerződést kötött a gyár művelődési központjának könyvtárával, onnan hordjuk a könyveket. Szoktak engem kérdezgetni: Flórian, mit ol­vassak, mit kölcsönözzek a könyvtárból? Ismerek minden­kit, aszerint javasolok, ki kér­dezi. Vidékről jár az egyik munkatársam. Mondtam- neki a Móricz-novellakat, azt a könyvet, amelyben ott a Kis Samu Jóska, a Szegény embe­rek, a Barbárok, meg a többi. Kérdeztem egy idő múlva, tet­­szett-e neki. „Hajaj, nagyon is; már a mama olvassa oda­haza. Szidja ám a veres ju­hászt!” Na, gondoltam, baj nem lehet, jót javasoltam. A 125. BEMUTATÓ ELŐTT Bast, Lajos a gyógyulás i'ttján igvam fölött a polcon/ — Csak könyvtárból szokott kölcsönözni? — Veszek is könyvet. Elég sokat. Itt az üzemi könyvter­jesztőnél. Általában ebédszü­netben viszem őket a helyem­re. Jönnek a többiek: na, mu­tasd. mit vettél?! Ó. ez meg milyen, minek vetted? — : mondja az egyik. No, ezt én is megveném — így a másik, j Az ilyen beszélgetésekből is j megtudom, kinek milyen fajta i könyvet javasoljak, ha kérdez. ■ Egyébként a brigádban van egy pár ember, aki rendszere- : sen vesz könyvet. Arany, Ba- f bits, ilyenek mind megvannak nekem is otthon. Móricztól, j Jókaitól is nagyon sok. Meg útikönyvek, országokról, váro­sokról, az Idegen szavak kézi szótára, lexikonok, nagy kép­tárakról albumok, mint a drezdai, a müncheni és a töb­bi. Minden este olvasok. Ágyam fölött a polcon ott van most. is a franciaországi úti­könyv amelybe bele-belené­­zek egv verseskönyv meg az úiabb kiadásúak közül Veres Pétertől a Bölcs és balgatag őseink .. Surinya 1 Flórián búcsúzik, még világosban haza akar érni. Egyszobás, kertes kis ház varia a főváros tizenhetedik kerületében. A kertben né­hány gyümölcsfa. Viszi haza A körte című könyvet; évekig nem lehetett megvásárolni. Az ilyesmi is érdekli. Mátyás István ÉLŐ KALEVALA Móricz Zsigmond alig négy évtizede átírta mai nyelvre Kemény Zsigmond regényét, a Rajongókat, s felháborodás kö­rétté: szabad-e a klasszikusok­hoz hozzányúlni? Arany és Vö­rösmarty Shakespeare-f ordítá­sai. Bérczy Károly Anyeginje, Vikár Béla Kalevalája is hosz­­izú ideig ilyen érinthetetlen tabuk voltak. Aztán új igények jöttek új fordítások. Ma ma­gyar klasszikusainkkal is gyak­ran átírásban találkozunk, s természetesnek vesszük, mond­juk Illyés Gyula át.költésében. Bár a finnek Vikár Kalevalá­ját oly tökéletesnek tartják, hogy az eredetit is rekonstru­álhatni lehetne belőle, valójá­ban ez a szecessziósán buja nvelv, a népnyelv sűrített za­matéval szabad prédaként bánt az eredetivel Hozzá képest az új fordítások hűséggel térnek vissza az ősi szöveghez, lehet, néha a játékos poézis rovására. Ka tehát mai átültetésekről be­­szélünK, Vikár Béla fordítását tekintsük bár klasszikusnak, I.útiét, lek kell hozzá Lennünk, hogy a mahoz legyünk hűsége­sek: nem az ö rovására, hanem mai nyelvi érzékelésünk ja­vára. Képes Géza fogalmazta meg, hogy ..a Kalevala századokkal előre veti fényét”, s a mi köl­tészetünkből Arany Jánost, Adyt, Gulyás Pált, József Atti­lát, Juhász Ferencet idézi pél­dának. Ha nem vetne fényt, nyilván Vikár után se vállal­kozott volna az erdélyi Nagy Kálmán, s a Suomiban élő Rácz István, hogy újjáköltse a Kale­valát. Rácz István fordítása most jelent meg Helsinkiben. Nem volna értelme részletek egybevetésének. Tudhatunk Va­karnál utolérhetetlent, Nagy Kálmánnál pontosat, de Rácz Istváné más az eddigieknél. Már a sorok tördeléséből is ki­tetszik, amikor a sorpárokat egymás mellé helyezi, egy sor­ban tizenhat szótagot, hogy az epikát, az olvashatóságot hang­súlyozza inkább, a tiszta és tel­jes képeket. Híven követi az eredeti alliterációkat, s bár így a fordítás szabadabbnak tű­nik, jobban megközelíti a lé­nyeget. Vikár komoly öreg Vejnemöjnenről ír. Nagy Kál­mán derék öregről, míg Rácz István figyelembe véve a szó­­eleji rímét, vénséges ven Vej­nemöjnenről beszél. Micsoda bősége az alliterició teremtette képeknek! , A Kalevalának sokakhoz kell szólnia, s Rácz István ezt a vállalt feladatát szépen meg­oldotta. A Kalevala nemcsak egy eposz, nemcsak egy költői mű, hanem a múltbeli és az éiő finn kultúra letéteményese. „A Ka­levala életet formáló, valóság­gal nemzetszülő és új népi kul­túrál ébresztő ereje” — hogy Képes Géza szavaival éljünk, át- és átszövi még a mai finn életet, is. Hatása nálunk, talán éppen Vikár Béla archaikus átköltése miatt, mintha fakult volna Nagy Kálmán fordításá­nak gyors sikere jelzi, hogy az érdeklődés nem csökkent irán­ta. Nem volna hálátlan feladat Rácz István fordítását idehaza is kiadni. Mert a Kalevala több egy kis nép kultúrája letéte­ményesénél. Ott van benne í eleinknek a világról alkotott elképzelése éppen úgy. mint emberi létünk végleteinek, jó- ’ súgnak és gonoszságnak, a munka hősi teremtményeinek, j s az érzelmi élet lírai szépsé­geinek minden jelképe. Szín­padi átírásával még fin­nek, számára- is újra fel- . fedeztük a Kalevalát, itthoni j és finnországbeli bemutatói bi­zonyítják. A Kalevala tehát él, s Rácz István fordítása ismét elhozta közénk. Korzngh Ákos i Kimagasló színművészün­ket, Básti Lajost két hónap óta nélkülözzük a Nemzeti Színház színpadáról. Műtéten esett ót — örömmel értesül­tünk róla, hogy már jól van. Annyira jól, hogy nem is volt könnyű megállapodni a talál­kozó időpontjában. — Holnap nem jó, a művész­szakszervezet ülésére kell men­nem (Básti alapító és vezető tagja a színészszakszervezet­nek), szerdán filmezni me­gyek. Kedd délelőtt megfelel, ha szintén megfelel. — Nem sok egy kicsit eny­­nyi minden egy súlyos mű­tét után? — Csak azt és annyit csiná­lok. amennyi megengedett, vi­szont eszem ágában sincs egy percig is betegebbként kezelni magam, mint amilyen vagyok. — Azt jelenti ez, hogy hamarosan színpadon is lát­juk? — Nem, ezt sajnos még nem. A színpadi igénybevétel meny­­nyiségben és minőségben más. mint bármi egyéb — ezzel jócskán várnom kell. Bízom benne, hogy azért nem túlonf túl sokat. Együtt bizakodunk. A be­tegség a legrosszabb dolog a világon — egyetlen „haszna”, hogy a hatalmas iramú mun­ka kényszerszünetében alka­lom nyílik némi elgondolko­dásra, mérlegkészítésre, Básti Lajos színészóletének csak­nem négy és fél évtizede — egy kicsit a Nemzeti Színház története, századunk harma­dik-negyedik évtizedétől máig. Elképzelni is egy kicsit fan­tasztikus: százhuszonnégy be­mutató szerepel a listáján (túl­nyomó többségében nemzeti színházt), de úgy, hogy pél­dául Az ember tragédiája öt különböző formája egynek számít. S ha már Adámnál tartunk: nem volt még ma­gyar színész Madách remeké­nek létezése óta, aki tizenhét esztendőn át volt Ádám, mint ö. Hosszú szériákban játszot­ta Csongort és Bánk bánt, a Nagyurat”. S néhány tény, amely valahogy nem ment ái a köztudatba. Például, hogy kétszázszor játszva az idős Bolyait (nyolcvanszor a Ször­nyeteget) Németh László ját­szási rekordjai is az ő nevé­hez fűződnek. Még egy aprócska vissza­pillantás. hogy külföldi mű­vekről is szóljunk e grandió­zus színész-repertoárral kap­csolatban. Annak idején egy évadban hetvennégyszer ját­szotta: Szophoklész: Oidipus ki­rályát, kilenc év leforgása alatt Higgins tanár ural (Shaw: Pygmalion) ötszázjízor prózában, majd musical vál­tozatában hét és fél év alatt több százszor (három éven át csak ő játszotta). — Milyen filmezést emlí­tett találkozónk megbeszé­lésekor? — Még .betegségem előtt vállaltam szerepet Szabó Mag­da háromrészes televíziós filmjében, amelynek a címe: Abigél, rendezője örömömre Zsurzs Éva. Olyan ■ igénybe­vételt .jelent, amelynek mai, szerencsére javuló egészségi állapotomban meg tudok fe­lelni. Sok ezer könyv, hatalmas házi könyvtára „társaságá­ban” beszélgetünk. Érkezés­kor Dante: Isteni szín játé­kát nyitva találtam az asz­talon. — Nemes időtöltés? — Ami azt illeti, valóban az — de nem puszta szórako­zásból. Maróti Lajossal és Czapkó Endrével huzamos ideje és ideig dolgozunk a „Pokol” hanglemez anyagá­nak elkerülhetetlen, de lehe­, főleg leggondosabb húzásán. Nehéz, szép munka. Szeret­ném, ha ennek a megtisztelő feladatnak legalább olyan si­kerrel felelnék meg, ahogyan az immár országszerte elter­jedt kétlemezes Toldinak si­került. — Félre ne értsen, a leg­kevésbé sem sürgetés, pusz­tán kívánesiskod'ás (sokaké); foglalkoztatja-e egyéb is — túl persze a teljes gyógyu­lás akarásán? — Természetesén elsősor­ban ez — és éppen ebben se­gítenek kollégáim és bará­taim. Marton Endre azzal, hogy jó előre, a következő évadra gondolva, elküldött ol­vasásra egy kitűnő amerikai darabot (nem vagyok felhatal­mazva a cím közlésére), amelyben a nekem szánt fel­adat vetekszik Dürrenmatt: Play Strindbergjének nagy szerepével. Remélem, a jövő évad indulásakor színpadról bizonyíthatom. Egy további filmforgatókönyvet is kéz­hez kaptam Fehér Györgytől. Nem kevesebbre kíván vál­lalkozni, mint egy Kafka-mű megfilmesítésére. ' Boldogan veszek részt benne, a felkínált szerep is megtisztelő és izgal­mas. Jobb érzéssel még nem­igen távoztam beteglátoga­tásról. Rajk András mk a Károlyi András: Színházi figurák Rózsa Endre Havas történetek Szilágyi Imre: Játék Avas történetek — adhat­tam volna akár ezt a címet is: akikről az alábbi két történet szól, „nem mai gyerekek”, emlékeik abba a múltba ve­zetnek vissza, amely ma már sokszor hihetetlen, többszörö­sen elmúlt, idejétmúlt, el­avult — azaz: avas. # Az őszülő férfi fáradtan ül irodájában. Hosszabb ideje teljesen egyedül. Asztalán a varrócérnák gyártásához szük­séges színkártyák, színskálák, szivárványos színű hímzőfo­­nalkötegek. Csoda, hogy nem zavarják meg. nem állít be hozzá vala­ki, karján flassen festett mot­ringgal: — Tessék csak meg­nézni, Gyula bácsi, itt valami baj lehetett a kimosással ... Mit csináljunk, hogy megfe­lelő legyen az árnyalat? Az őszülő férfi ül és gon­dolkodik. Nem tartozik a me­rengő típusúakhoz, most még­is meglepő érzések szorongat­ják. , Meleg van az irodában, már) lassan sötétedik is. A munkaidő régen lejárt, de ma valahogyan- nem akaródzik hazamennie. Az ablaknégyszög feketeségében, cikázó fehér pontocskák rajzolódnak ki — oszcilloszkóp ernyőjén fény­jelek: a magát vizsgáló öntu­dat külső, tárgyiasult dia­gramjai. Mint aki a sötétből hirtelen fényes szobába lép. s az első pillanatban még nem tudja, mi vár rá ott — ő sem érzé­keli még pontosan, hogy éle­tének melyik epizódja emel­kedik ^most fel világosságra benne, de aztán annál éleseb­ben látja a részleteket is. Negyvenkét 'évvel ezelőtt, inasként állt a festőkád előtt. Éppen a motringokat akaszt­­gatta a függesztőbotokra, ami­kor tekintete a műhely üveg­­mennyezetére tévedt. Nagy pelyhű hó hullott; még nem az igazi, kemény kis csilla­­goc.skákból való téli hó, hanem csak olyan „karácsonyi elő­zetes”. Jókedve derült, fiityörészett. Közben a munkáját serényen végezte, de a szemét máralig­­alig vette le a fehér káprá­­zatban nyüzsgő üvegtetőről. Ekkor, teljesen ösztönösen, megérezte: ott áll valaki a háta mögött. A következő pil­lanatban aztán tényleg, egy kéz nehezedett a vállára. Mindjárt sejtette, kié lehet, és amikor hátranézett — nem is csalódott: a mesteréé volt. A szikár ember arcán szelíd, in­kább rendreutasító, mint fed­­dő szigorúság: — Édes fiam! Szép dolog, ugye, a hóesés, az első hó? Én is élvezném, ha ráérnék. Ügy látszik, te ráérsz most er­re, pedig te sem engedhetnéd meg magadnak. Ha akarsz jutni valamire az életben, je­gyezd meg: nemcsak a ke­zünknek, a testünknek kell itt lennie a munkában, hanem mindenünknek: a lelkűnknek is! „A lelkűnknek is...” — is­mételgette magában félhan­gosan a szavakat az őszülő férfi. „Nagy tanács, bölcs ta­nács ...” — állapította meg magában kajánul, de aztán megint révedővé vált az arc­kifejezése. Mert vajon, ha akarta, ha nem akarta, mi ju­tott eszébe mindig, ha valami-, lyen oknál fogva, éppen haj­lamot érzett rá. hogy lazítson a munkában? Az öreg szavai. És úgy látszik, a mai napig sem tud ezen változtatni. És nemcsak a szavakat hallja, hanem érzi a hajdani kéz sú­lyát is, amint vállára neheze­dik. Az őszülő férfi még elült egy ideig a szobában. A kály­ha barátságosan duruzsolt, a lángnvalábok villogásában so­ha nem látott árnyalatokban mozdultak ki láthatatlansá­gukból a sárga, vörös, lila fo­­nalkötegek. ..Meg kell próbál­ni egyszer ezeket a színeket is... Valami új receptúrá-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék