Népszava, 1979. február (107. évfolyam, 26-49. sz.)

1979-02-01 / 26. szám

­ 19­7­9. február 1. Állatorvosok között Ahogy a nagy elődök megálmodták Szemben az íróasztallal olajfestmény dr. Köves Jánosról, aki 1912-ben alapította meg a Phyla­­xiát. Egy évvel ezelőtt, 96 éves korában búcsúz­tatta a Magyar Állator­vosi Kar. Az íróasztalnál dr. Vá­pát­ Tamás állatorvos, a Az igazgató érzékelhe­tően gyakorlatias gondol­kodású ember, a nagy elő­dökről való emlékezésből nagyon is hamar vissza­tér a jelenbe. Arra a pontra, hogy „olyan orvo­si tevékenységről van szó, amelynek hasznát ponto­san ki lehet számolni, az eredmény forintban is ki­mutatható .. .” Igen, az­­ állatorvos pon­tosan tudja az anyaállat forgalmi értékét, meg az utódét is. A magyar házi­állat-állomány értéke je­lenleg 160 milliárd forint, egy év alatt az állati ter­melés 60—65 milliárd fo­rintra tehető. Szép, kerek összegek. Fő is a fejük az állator­vosoknak, nehogy vala­hogy véletlenül apadni kezdjenek a számok. Nem nagy dolog, elég egy cseppnyi fertőzés, egy alig felderíthető gondatlan­ság ... ..A száj-, és köröm­fájás például kereken öt­­milliárd forintos kárt te­hetne az állatállomány­ban, nem beszélve az egyéb — például az ex­portkiesésből, és a lakos­sági ellátás zökkenőjéből adódó — bevétel hiányá­ról ...” — mondja Vághy doktor. Vállalat oltóanyagterme­lési igazgatója. — Tanít­ványának vallja magát? — kérdezem. — Igen, és kicsit talán minden állatorvos, állat­tenyésztő az; az ő példá­jára tudományos követ­kezetességgel vállalunk felelősséget az állatok egészségéért. Az állattenyésztés lép­tékeivel mérve még nem is olyan régen, három­­négy évtizeddel ezelőtt ugyancsak nyugtalankod­­tak a gazdák az ideihez hasonló télen, a kiadós fagyok után hirtelen fel­­melegedő idő, vagy éppen zápor esetén. Az utóbbi években szá­mottevő járványos állat­betegség nem volt az or­szágban. Erőben, egész­ségben növekszik, gyara­podik az állomány. „1972- ben volt utoljára száj- és körömfájás járvány. Ser­­tés pestis 1971-ben volt utoljára, azóta mindig si­került útját állni. 1902- ig kell visszanyúlni a szarvasmarhák egymást fertőző tüdőláb betegségé­nek utolsó nagy támadá­sáig. Még régebben gyűlt meg a baj a keleti marha­vész miatt utoljára 1881- ben” — tájékoztatnak a Phylaxia állatorvosai. És amire még büszkék: bent volt az országban, az Európában másutt bizony előforduló sertéshólyagos betegség és az afrikai sertéspestis. És ez a tuda­tos járványmegelőző mun­kának köszönhető. A Phylaxia vállalat központi telepén a H- szárnyban járunk. A gyártelep madártávlatból eddig a T-betűre emlé­keztetett: most épült fel az új rész, amely a T- betű alsó szárát zárva változtatott a felülnézeti képen. És természetesen a vállalat belső „tartal­mán” is. Az új részleg­ben évi 110—120 millió forint értékű oltóanyagot állítanak elő, vagy 25 fé­le betegség ellen. — Nagy vállalati ha­szon van belőle? — kér­dezem Vághy doktort. — Jogos volt a kifogás — ismeri el az igazgató. — Egy-egy oltóanyagból nem volt teljes körű az ellátás, a hazai termék­lista korántsem volt tel­jes. Rendszeresen nagy összegű importra volt szükség. Más oltóanyag nem elegendő, legfeljebb most mi figyelmeztethet­jük a gyakorló kollégá­kat, és a tenyésztőket ar­ra: a tartási, takarmá­nyozási körülmények ja­vítása nélkül a legjobb állatorvosi védekezés sem lehet tökéletes. Az eredmények elvitat­­hatatlanok. A legveszedel­mesebb vírusokat is kor­dában tartja az állategész­. Gazdaságilag szá­munkra nem túlságosan látványos a gyártás, eb­ből meggazdagodni bi­zony nemigen lehet — mondja. — A Phylaxia évente 150—200 millió fo­rint értékű oltóanyagot ad a mezőgazdaságnak. Ex­portra is­ szállítunk. A haszon inkább a népgaz­dasági szinten jelentke­zik évente, és ez bizony több milliárd forintot je­lent. Korábban gyakran bí­rálták a vállalatot a gya­korló állatorvosok: időn­ként akadozott az ellátás, légügyi szolgálat. Nincse­nek könnyű helyzetben: hazánk földrajzilag köz­ponti fekvésű. Tranzit­­utak szabdalják keresz­­tül-kasul, a különféle jár­ványos betegségek talán éppen nálunk „ütközné­nek”, ha hiányozna az át­fogó megelőzés és a ma­gas színvonalú oltóanyag­­gyártás. A magyar állat­­egészségügy kettős fel­adatkörben tevékenyke­dik: szigorú intézkedé­sekkel előzi meg a beteg­ségek behurcolását, és oltóanyagos védekezést alkalmaz. Mindkettőt ha­tékonyan és sikerrel, ahogy a nagy elődök azt egykor megálmodták ... Jászonyi Ferenc Pár éve még féltek a gazdák Kettős feladatkör Parádsasváron a SZOT Gyermeküdülője télen sem üres. Alsó tagozatos kisiskolások pihennek ott huszon­három napos turnusokban (MTI Fotó : Manek Attila felvétele) Ismételt szűrővizssgalatok Az új, remek épületben a­z állatorvosi oltóanya­gok öttv­­rpázét k­észü­lt­­ét tojásokban­­ lévő embriók „közraififiködésével” ter­melik.­Szaporítják a víru­sokat, Élőbe megnyugtat­nak mindenkit,­­ezek a ví­rusok az emberre nem veszélyesek, nem is ezzel van baj, hanem amikor csipeszekkel emlegetik ki a feltört tojásból a kicsit már tollas embriót, meg a tojás belső burkait. Dr. Simon László, az osztály vezető állatorvosa mond­ja: ezt nem lehet gépe­síteni, csak az ember ké­pes elbírálni külön-külön minden esetben ezt a kü­lönös tenyésztáptalajt, hogy" “rendben­ lejátszó­­”(*91|-e a WBUs term­elés fo­­­­lyamata." Hibázn? !nemigen lehet. .észre kell venni a rendfellébességet — teszi hozzá dr. Pál Lászlóné, a részleg helyettes vezetője. A Phylaxiától kikerülő vírusok elleni oltóanyagot ugyan az illetékes állami intézet a továbbiakban még ellenőrzi, a vállalat vezetősége és a miniszté­rium mégis úgy intézke­dett, ismételt, és a leg­gondosabb szűrővizsgálat­nak kell alávetni az anya­­nőt. Az állami ellenőrzés­nek szerencsére így kevés a dolga. Szabó Imre a földes szobájú, hajdani cseléd­lakásból egyenest a táv­fűtéses új otthonba kül­dözik. Még nem ma, az át­adás napján, mégis ott to­porog elmozdíthatatlanul a fürdőszoba ajtaja előtt. Pedig csak az ország egyik legközönségesebb sorozatban gyártott für­dőkádja néz vissza rá, ám a Mezőhegyesi Álla­mi Gazdaság fejőgulyása mégsem mozdul a fürdő­szoba elől. Alig oltja el a körmére égett cigaret­tát, tömzsi ujjaival már­is a másik után matat a zsebében. Olyan mint egy lámpalázas vőlegény. Itt az volt a rend év­századokon át, hogy pompás, tartós téglaépü­leteket emeltek ki a lo­vaknak, a kommenciós cseléd viszont, aki a pa­ripákat súrolta,c sikálta, abrakoltatta, csak földes szobájú odút kaphatott. Ezért 1945-ben 1500 föl­des szobájú, kommenciós lakást kaptak a régi vi­lágtól, örökségbe. Pontosan 972 van belő­lük és 762 marad 1930 végére. Csak a téglából készült, korszerűsíthető — gyakorlatilag már kor­szerűsített —, épületeket hagyták meg egy ideig. A olyan föld­­szobájú, tömött falú házakat ii­— Én még csak más fürdőkádjában fürödtem — mondja csendesen. — Amikor a rokonhoz men­tem a városba. A fejőgulyás elmúlt már negyvenkét éves. S vele együtt még 149 csa­lád ifjú vagy már koro­sabb férfija, felesége ácsorog a többi fürdő­szoba vagy éppen a ra­diátor előtt. Az utóbbit megtapogatják, milyen meleg, mert szokatlan még a házgyári lakás itt, Mezőhegyesen, amiből kereken 150-et adtak át ezen a napon, szont, mint amilyenben Szabó Imre is lakott, vég­re az utolsó szálig le­bontják. Befejeződik és elkez­dődik valami Mezőhegye­sen. Az itteni paripák per­sze ma is híresek. Az utóbbi két évben például a mezőhegyesi lovak el­sők lettek az ügetőn és az ugrósportban, a pesti lóversenypály­án. De köz­ben — hány helyen tud­nak erről az országban? — 524 munkáslakást épít a gazdaság 1976—80 kö­zött. S minthogy e laká­sok csupa négyemeletes, házgyári, távfűtéses ház­ban lesznek, több mint kétezer lakosú városrész keletkezik — egy falu­ban. Száll a por — leomla­nak a régi cselédházak.­­S velük együtt — ha lassan és nehezen is —, talán eltűnnek a régi be­idegződések. Talán... Ugyanis ki merné ezek után azt állítani, hogy aki falun épít, az feltét­le ne találgassunk to­vább, kérdezzünk meg in­kább néhányat közülük. Például a Kolozsi házas­párt. — Van állatjuk? — Hát van éppenség­gel — válaszolja a fiatal­asszonyka elvörösödve, mintha valami olyasmit mondana, amiért szé­gyenkezni kellene. — Ti­zenhét hízó és süldő rö­fög még most is otthon az ólban. És persze még az aprójószág. — Családi házuk? — Hát... —Ő veszi át most a szót a férj ugyancsak zavartan. — Szóval mi tulajdonkép­pen családi házat akar­tunk építeni — folytatja most már nekibátorodva. — Sőt: elkészült már a ház alapja, s megvettük már a téglát meg a cse­lenül családi házat emel magának?! Mert a falusi ember — tartja a hiede­lem —, nem is tud meg­lenni a szűk, városi „ket­recben”, s különben is, hozzászokott az állattar­táshoz. Hát ez a százötven csa­lád nem szokott hozzá, amely most költözik? repet is. Most meg, amint látják ... — A kényelem, az ké­nyelem — nevet a felesé­ge. — Mi lesz a házzal meg az állatokkal? .. — Eladtuk már a ja­­vát. Egy másik házaspár, Szentesi József és a fele­sége, megütközik kissé a kérdésen. Szerintük — nem ezekkel a szavakkal mondják, de ez a lénye­ge — a városi emberek szoborrá merevítik a fa­lusiakat, s úgy vélik, azok „örökkön-örökké” olya­nok maradnak,, mint ami­lyenek voltak. — Hát nem — rázza a fejét Gáli Mihály, a fia­talasszony édesapja, akit az örömteli esemény szintén ide vezérelt most a lakásba. — Én például szakoktató vagyok a he­lyi szakmunkásképző is­kolában. S minthogy ko­rábban még csak nem is álmodhattunk arról, hogy ilyen lakáshoz juthatunk — mutat maga körül —, kénytelen, kelletlen csalá­di házat építettem. De tud­ják, milyen áron? Már ti­zenkét éve építkezésekre megy el az évi szabadsá­gom java. Mert a falusi ember csak kalákában építkezhet. Vagyis vissza kell adni a rokonság se­gítségét. Nem tudom, ki, miképp képzeli: a falusi ember talán odavan azért, hogy minden nyá­ron habarcsot keverjen? — Nekem egyáltalán nem hiányzik — rázza fejét a fiatalasszony. — Inkább utazni szeretnék. Hiszen sohasem láttam még Pécset, Sopront vagy Egert... Ahogy mondják, már az öregek sem a régiek. Olyannyira nem, hogy megpendítették: nem építenének-e számukra egy nyugdíjasházat? Tegyük fel, ötvenlakáso­sat. Magától értetődik, szintén távfűtéseset... Bár egyáltalán nincs pénz még nyugdíjas­házra, a gazdaság vezetői azért nem vetették el az ötletet. Hiszen — mond­ják —, ha nyugdíjas­ház épülne, nemcsak az öregeken segítenének. Sok szolgálati lakást is fel tudnának szabadítani. A gazdaság vezetői ko­molyan latolgatják a nyugdíjasház esélyeit. Költöznek Mezőhegyesen Új városrész a faluban Ott hagyták a családi házat NÉPSZAVA. A zsebszerződések alkonyaS­ iófok-Sóstón egy több mint félmil­liót érő irdatlan mindössze 300 ezer forintért cserélt gazdát. Ho­gyan lehetséges ez? Nos, joggal gyanít­ható, nem az eladó nagylelkűsége miatt, sőt, éppen azért, mert a szerződést kö­tő felek túlságosan is kapzsik voltak. Az elmúlt évek során ugyanis sok he­lyen divattá, gyakorlattá vált zsebszer­ződéseket kötni­­ az állam zsebére. Magyarán: az illetékhivatalnak bemu­tatott szerződésben sokan a valóságos eladási árnál kisebb összeget tüntettek fel, hogy csak ez után kelljen a 17 szá­zalékos vagyonátruházási illetéket kifi­zetni. A másik, a valós árat tartalmazó­ szerződés az eladó és a vevő zsebében maradt. 1978. január 1-től lépett hatályba­­az a rendelet, amely szerint az állam elő­­vásárlási joggal élhet valamennyi ingat­lannál, ha a hivatalosan beadott szer­ződésben a tényleges forgalmi értéktől lényegesen eltérő árat tüntettek fel. A siófoki esetben a tanács úgy döntött, hogy ezért a pénzért neki is megéri a vétel, és elsőbbségi jogával élve meg­vásárolta az ingatlant. Az új jogszabály, amelyet a siófoki esetnél is alkalmaztak, jelentős árellen­­őrző szerepet tölt be. Az eladók most már igencsak meggondolják: érdemes-e belemenni az eladási ár „csökkentésé­be”. Hiszen így vállalniuk kell azt a kockázatot, hogy — ha az állam elővé­teli jogát gyakorolja —, csak annyi pénzt kapnak, bármennyivel is érjen többet ingatlanuk, amennyit vételár­ként a hivatalos szerződésbe foglaltak. Az állam egyébként egy sor más eset­ben is gyakorolhatja elővásárlási jogát akkor is, ha a szerződésben reális árat tüntettek fel, hogy a későbbi közérdekű beruházások ingatlanszükségletét a ta­nácsok már jó előre biztosítsák. 1978- ban ezekre az ingatlanvásárlásokra or­szágosan 50 millió forint központi tá­mogatás és 80 milliós hitelkeret állt rendelkezésre. Más kérdés, hogy a taná­csok ennek a felét sem költötték el. A Fővárosi Illeték Hivatal tavaly 4700 szerződést adott át megvizsgálásra az elővásárlási jogot Budapest egész terü­letén gyakorló III. kerületi Tanács mű­szaki osztályának. Ezek közül 240-et ta­nulmányoztak részletesen, s végül mindössze 9 ingatlant vettek meg, főleg társasházi teleknek. Hogy miért csak ennyit, ez már egy másik írás témája lenne. D ... maradjunk most a zsebszerződé­seknél, amelyek nemcsak az álla­mi elővásárlási jogról szóló ren­delkezés miatt ..kerültek elő”. Már évek óta erre késztette az adás-vételre szer­ződő feleket az a gyakorlat, hogy az il­letékhivatalnál a szerződéssel együtt az ingatlanközvetítő vállalat hivatalos­­ ér­tékbecslését is be kell mutatni, amely — az esetek többségében — reálisan tükrözi a telek, a lakás, a családi ház tényleges forgalmi értékét, így a felek hiába írtak kevesebbet a szerződésbe, az illetéket akkor is a hivatalos becs­lés figyelembevételével szabták ki. Ez természetesen nem szentírás, s előadó­dik, hogy az eladó és a vevő becsült értéket nem tartja reálisnak. Ilyenkor — ha az illetékhivatal is egyetért velük — még lehetőség van az összeg felül­bírálására: az itt dolgozó ügyintézők többsége is ingatlanforgalmi szakember, aki jól ismeri a jelenlegi árviszonyokat. De az ügyfélnek jogában áll külön szakértői becslést is kérni. Mindenesetre a jogszabályok kedvező hatását bizonyítja, hogy a fővárosban tavaly a szerződésben feltüntetett ár és a tényleges forgalmi érték közötti lé­nyeges különbség miatt egyetlen eset­ben sem kellett élni az állami elővásár­lási joggal. A Fővárosi Illeték Hivatal tapasztalatai szerint egyértelműen reá­lisabbak lettek a szerződésekben fel­tüntetett árak, s így feltehetően mini­málisra csökkent a zsebszerződések szá­ma. A legleleményesebbek azért még mindig megpróbálnak „kockáztat­ni”. Van aki azzal áll elő: tudja, hogy a beírt összegnél többet ér az in­gatlan, de neki szimpatikus a vevő, ezért adja olcsóbban, s kéri, hogy az il­letéket is ebből az árból számolják. Egy dolog a szimpátia — akár igaz, akár nem, és más dolog az illeték. A jogsza­bály világosan fogalmaz: az illetéket vagy a szerződésben foglalt érték, vagy pedig a forgalmi érték alapján kell ki­szabni, attól függően, hogy melyik a na­gyobb. Ha tehát valakinek jól sikerült eladni az ingatlanát, többért, mint amennyire a szakértők tartják az árát, az a szerződésben szereplő összeg után fizet, illetéket. Ha olcsóbban adja el — amihez persze joga van —, akkor vi­szont a tényleges forgalmi értéket ve­szik figyelembe, függetlenül attól, hogy mi szerepel a szerződésben. Sokan pusztán oda nem figyelésből, feledékenységből nem viszik el 30 na­pon belül a megállapodást az illetékhi­vatalba. Ma már erre is nagyon ügyel­ni kell, hiszen a határidő elmulasztása esetén ,,ketyegni kezd a taxióra”, az eltelt idő arányában felemelt illetéket kell fizetni. Az illetékhivatalnál történő bemuta­tás sem „végállomása” a szerződésnek, pedig sokan azt hiszik, gondolván, hogy ezzel már mindent elrendeztek. A leg­fontosabbat, a tulajdonosváltozás telek­könyvi bejegyzését mulasztják így el, pedig ha ez elmarad, a vevőt semmi nem védi, hiszen az ingatlan nem kerül a nevére, azt az eladó akár még valaki másnak is eladhatja ... Erre a feledékenységre gondolt az ál­lam is, amikor nemrégiben olyan ren­deletet hozott, amely szerint az illeték­­­hivatal automatikusan ,postán átküldi az­­adásvételi szerződéseket a földhiva­talnak. Így még véletlenül sem fordul­hat elő, hogy azt az állampolgár „zseb­ben” felejti. V­alamilag nem ismert és el nem is­mert, egymás közötti megállapodá­sok, zsebszerződések persze mindig voltak, s lesznek is. De hogy többségü­ket elő lehetett „csalogatni” — az első­sorban az utóbbi évek korszerű jogi szabályozásának köszönhető, amely vilá­gosan feltárja az illetékcsalási kísérle­teket, megelőzi a felesleges huzavoná­kat, és a hivatalos szerződések szüksé­ges rendjébe tereli a hanyagságot, a fe­lelőtlenséget, a jogi tudatlanságot is. Deák András Műemlék putri Balogh András, a szakszervezeti bizottság elnöke műemléknézőbe invitál. Furcsa helyen lépkedünk. Közönséges, bolthajtásos, vastag falú pincébe megyünk, amely­nek rejtelmes mélyébe meredek falépcsők vezet­nek le. A talajszint fölé vájt apró ablakokon alig árad be valami fény, foj­togató nyirkosság, doh­szag teszi nehézzé a lé­legzést. — Ezt a cselédlakást már a felszabadulás előtt is putrinak hívták — mondja az őszülő hajú férfi, aki szintén zsellér volt valaha. — Több nemzedék élte le itt az életét — mutat a homo­rúra kopott falépcsőkre. Az ember önkéntelenül is megborzong. Az elnök megismétli: az Országos Műemléki Felügyelőség védettnek nyilvánította a putrit. Meghagyják mementó­­nak: íme, így élt a zsel­lér a régi világban, a világhírű nóniusz lovak kőből rakott istállója mellett. Magyar László Mezőgazdasági tudományos napok A gödöllői­ mezőgazda­sági tudományos napokat Cselőtei László akadémi­kus, az Agrártudományi Egyetem rektora nyitotta meg szerdán délelőtt az intézmény aulájában. A háromnapos tudományos ülésszak résztvevői meg­vitatják a takarmányozás és a takarmánygazdálko­dás időszerű kérdéseiről és az 1978-ban végzett gé­pesítési kutatómunkáról szóló beszámolókat. Az első napon Dénes Lajos mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter­­helyettes a kutatás fel­adatairól tartott bevezető előadást, majd Bánházi Gyula, a MÉM műszaki intézetének igazgatója­­ a gépesítési­­kutatások múlt évi eredményeiről készült beszámolójában a többi között arról tájékoztatott, hogy 1978-ban a géprend­szer-fejlesztő tevékenység központi kérdése a VI. öt­éves terv géprendszereinek további alakítása, finomí­tása volt.. A tudományos üléssza­kon a takarmányozás és a takarmánygazdálkodás témakörében 18 előadó számolt be intézményén*»^ kutatási eredményei-ő’ A gödöllői mezőgazdasági tudományos napok elő­adássorozata csütörtöván a mezőgazdaság gén«iségi tárgykörben folytato'1-'­ (MTI)

Next