Népszava, 1982. február (110. évfolyam, 27–50. sz.)

1982-02-06 / 31. szám

NÉPSZAVA 1982. FEBRUÁR 6., SZOMBAT Előtérben a közös cselekvés Tanácselnökök és népfront bizottsági titkárok megbeszélése a Parlamentben —■­ Sarlós István felszólalása A közös cselekvés új for­máiról, a településfejlesztést szolgáló társadalmi munka szervezésének, értékelésé­nek kérdéseiről tanácskoz­tak pénteken a Parlament­ben a főváros és a megyei tanácsok elnökei, valamint a Hazafias Népfront fővárosi, megyei bizottságainak titká­rai, akik értekezletük másik felében időszerű egyházpoli­tikai kérdésekről hallgatták meg dr. Miklós Imre állam­titkárnak, az Állami Egyház­ügyi Hivatal elnökének a tá­jékoztatását. A tanácskozá­son — amelyet Papp Lajos államtitkár, a Miniszterta­nács Tanácsi Hivatalának el­nöke vezetett — részt vett és felszólalt Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottsá­gának tagja, a Hazafias Nép­front Országos Tanácsának főtitkára. Az eszmecsere résztvevői korábban kézhez kapták a Hazafias Népfront Országos Tanácsa titkársága és a Mi­nisztertanács Tanácsi Hiva­tala együttes irányelvének tervezetét. Ehhez fűzött szó­beli kiegészítést Szentistvá­­nyi Gyuláné, a Hazafias Népfront Országos Tanácsá­nak titkára. Ezután Rajt Miklósnak, a Minisztertanács Tanácsi Hi­vatalának elnökhelyettesének korreferátuma következett, majd Sarlós István szólalt fel. Hangsúlyozta, hogy az irányelvek valóban elveket rögzítenek és nem aprólékos, szűkítő hatású kötöttségeket tartalmaznak. Megvalósítá­suk alapfeltétele, hogy meg­legyen az együttműködési szándék tanácsok és nép­frontbizottságok között. Eh­hez gyakran írásos doku­mentáció, „papír” sem kell: ha a községben vagy a vá­rosban a tanácselnök és a népfrontbizottság titkára megérti egymást, személyes kapcsolatuk jó, akkor együtt­működésük is gyümölcsöző lesz. A Hazafias Népfront fő­titkára a népfrontbizottságok fontos feladataként jelölte meg, hogy sajátos módsze­reikkel segítsék a tanácsiak munkáját, ha kell, védjék meg az esetenkénti méltatlan támadásoktól az államigaz­gatási szervek tisztségvise­lőit. Az együttműködésről szólva Sarlós István megál­lapította, hogy mindkét „in­tézmény” a társadalom min­den ügyével foglalkozik. Ezért nem feltétlenül indo­kolt, hogy a tanácsok min­den — akár igen apró — ügyben is kikérjék a nép­front véleményét, mert ez a döntés halogatásával, a fe­lelősség áthárításával jár­hat. A tanácstagi beszámo­lókról szólva a Hazafias Nép­front főtitkára kifejtette: azok akkor lehetnek tartal­masabbak, ha a választott képviselőnek van miről be­számolnia, tájékozott nem­csak szűkebb környezete ügyeiben, hanem okos agi­­tációval tud foglalkozni szé­lesebb társadalompolitikai kérdésekkel is. Ilyen, tartal­mas beszámolók nyilván több érdeklődőt is vonzanak. A tanácstagok vállára egyéb­ként sok teher nehezedik, feladatukat megtisztelőnek szokás nevezni, ám gyakran mégsem kapják meg a meg­felelő tiszteletet. Kevesebb fölösleges teher, nagyobb közmegbecsülés , e ténye­zők együttesen tehetik haté­konyabbá a tanácstagok munkáját. A választási de­mokratizmus fejlesztési kér­déseinek elemzése után Sar­lós István a társadalmi mun­kákról szólva hangsúlyozta:­­ társadalmi munkát végeztek. Az értékeléskor azt vegyék figyelembe: egy-egy község életében mennyire fontos az a produktum, amelyet lakói társadalmi munkában hoz­tak létre. Az élenjárókat pe­dig az eddiginél is jobban meg kell becsülni, tevékeny­ségüket elismerni. A vitaösszefoglalóban Papp Lajos államtitkár hangsú­lyozta, hogy az új irányelv­terv, keret. (MTI) Ferencsik János kitüntetése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Ferencsik Já­nos kétszeres Kossuth-díjas karmesternek, a Magyar Népköztársaság kiváló mű­vészének, a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatójá­­nak kiemelkedő művészi te­vékenysége elismeréseként, 75. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság rubinokkal ékesített zászló­­rendje kitüntetést adomá­nyozta. A kitüntetést Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke ad­ta át pénteken. Jelen volt a kitüntetés átadásánál Pozs­­gay Imre művelődési minisz­ter. Végső búcsú Zgyerka Jánostól Elvtársainak, barátainak, harcostársainak, tisztelőinek hosszú sora kísérte utolsó út­jára pénteken a sárisápi te­metőben Zgyerka Jánost, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelke­dő személyiségét, a Bánya­ipari Dolgozók Szakszerveze­tének elhunyt tiszteletbeli elnökét. A vörös drapériával szegélyezett, koszorúkkal övezett ravatalnál díszőrsé­get álltak párt- és állami éle­tünk vezető személyiségei, ott voltak a gyászszertartá­son az ország valamennyi szénmedencéjének képvise­lői is. Simon Antal, a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke a bányászok nagy családja nevében búcsúzott az elhunyttól. Elmondotta, hogy Zgyerka János neve el­választhatatlanul összeforrt a magyar munkásmozgalom­mal. Szívéhez legközelebb a bányászok álltak, sokat tett sorsuk jobb­ ráfordításáért. A felszabadulás után a bá­nyászszakszervezet­­főtitká­raként, majd bányaigazgató­ként, s később mint a szak­­szervezet elnöke a legnehe­zebb időkben is szenvedélye­sen kiállt a bányászok jövő­jéért. Gyászunkban osztozik a bányászok nemzetközi csa­­­ládja is, hiszen küzdelmes élete során bárhol is járt, példát mutatott hazafiságból és internacionalizmusból, szívügye volt más népek, más országokban élő munkások, főként a bányászok , sorsa, élete is. Ezúton Dékán Sándor, a Magyar Ellenállók, Antifa­siszták Szövetségének elnök­ségi tagja búcsúzott Zgyerka Jánostól, az antifasiszta fegy­veres harc kimagasló vezető­jétől. Harcostársunkat — mondotta — a legnehezebb időben is hűséges, igaz baj­társnak ismertük meg. Nem ismert félelmet, életét az or­szág függetlenségének és sza­badságának kivívásáért foly­tatott harcnak szentelte. 1944-ben ő szervezte meg a sárisápi partizáncsoportot, tevékenységnek nem szabad versennyé, versengéssé vál­nia, értékelésekor ne a fo­rintszemlélet legyen a mérce. Vagyis ne az a közösség, vá­ros, vagy község legyen fel­tétlenül a legismertebb, ahol a legnagyobb forintértékű amelynek tagjai nagybetűk­kel írták hazánk történelmé­nek lapjaira a község nevét. Sárisáp lakosságának ne­vében Nánai Istvánné, a köz­ségi pártbizottság titkára bú­csúzott el Zgyerka Jánostól, a falu szülöttétől. Zgyerka János hamvait a munkásőr raj díszsortüze közepette és az Internacio­­nálé hangjai mellett bocsá­tották a sírba. A sírhalmot társadalmi és politikai éle­tünk számos vezetője, har­costársai és barátai koszorúk és virágok sokaságával borí­tották el. A gyászszertartás a bányászhimnusz hangjaival ért véget. (MTI) Nagy bajba jutnék, ha törté­netesen nem lennék elége­dett jelenlegi fizimiskámmal, s elhatároznám, hogy holnap­tól mondjuk kutyapofát, vagy medvearcot viselnék szíve­sen. Netán indiánnak, cow­­boynak, vagy macskának akarnék látszani. Itt vagyunk ugyanis a far­sangnak havában, s immá­ron második éve álarcok nélkül. A fogyasztó, mert nem ez az első meglepetés éri életében, belenyugszik, és úgy dönt, hogy a vidám ren­dezvényeken is hétköznapi álarcát fogja csak viselni. A Papírárukészítő Ipari Szövetkezetben például — bár kézenfekvő lenne — nem foglalkoznak szilveszteri és farsangi álarcok készítésével. Úgy tudják, az állami és a szövetkezeti szektorban még senki sem szánta rá magát erre. Mivel az ember nem túl hiszékeny fajta, fölhívja az ÁPISZ vevőszolgálatát. Innen megtudhatja, hogy szilvesz­terkor és idén egyáltalán nem kaptak álarcokat. Már a tavalyi farsangon is hiány­­cikk volt, mivel a Piért szál­lítaná, de külföldről szerzi be. A PIÉRT vevőszolgálata, sajnos, nem tud tájékoztatást, még kevésbé álarcot adni, mert hiánycikk. A KIOSZ kerületi irodáin sem tudnak farsangi álarc­készítőkről, viszont elképzel­hető, hogy valamelyik játék-, papíráru-készítő vagy mű­anyagos kisiparos foglalkozik vele. Miután végigtelefonáljuk csaknem az összes szóba jö­hető fővárosi kisiparost, a helyzet változatlanul szomo­rú. Valaki tud valamit, vala­hol Ópalotán. A másik nyomravezető jel: kérdezzük meg a papírfeldol­gozó Ferjáncz Károly bácsit, mert ő csaknem mindent tud. Károly bácsi mérges: — Hogy ki gyárt Magyar­­országon álarcot? Pontosan ugyanaz, aki papírtrombitát, kalapot, sípot. Egyszóval, boldog-boldogtalan! Minden­féle kétes elem, guberálók, kufárok, csavargók, a Cséry­­telepen összeszedegetett hul­ladék papírból. Nézzen végig szilveszterkor az utcai bazár­soron. Ott láthatja hosszú, tö­mött sorban mindazt, ami hiánycikk. Az persze más kérdés, hogy ezek az embe­rek 15 forintért adják azt a papírtrombitát, amit mi itt az üzletben még december 31-én este tíz órakor is há­romért árusítunk. — Viszont, ha mindenki gyártja, miért nincs álarc? — Mert valójában megfog­hatatlan rejtély, hogy ki is gyártja. Ismerem a kollégá­kat, egyetlenegyet se tudok, aki ilyesmivel foglalkozik! Ennek ellenére időnként megjelennek nálam ügynö­kök, akik álarcokat kínálnak eladásra. De, ahogy mond­ják, ők sem ismerik a for­rást! — Keresnék ezt az embe­rek? — Vinnék, mint a cukrot! A sima álarcot, a festett, a szemüveges álarcot, a kivá­gott álarcot, mindent. — Akkor miért nem csi­nálják legálisan. — Nézze, én például szíve­sen csinálnám, itt a város szívében el is kelne, de hát nincs engedélyem, csak pa­pírra. De ne feledje a sza­vam: az idei szilveszterre elő fogok rukkolni az álarcokkal — papírból! Márpedig Károly bácsi­nak hinnünk kell, hiszen épp most foglalkozik a szerpen­tin készítésével. Az illetéke­sek nem is rég nagyon komo­lyan azt nyilatkozták: a szer­pentin egyszer és mindenkor­ra megszűnik, mert arra nincs lehetősége a népgazda­ságnak, hogy a devizával do­­bálódzék. Ferjáncz Károly azóta megcsinálta a szerpen­tint, olyan hulladékpapírból, amely egyébként a Dunába került volna. Ezzel együtt, amikor a Corripacknál kopog­tatott hulladékba menő pa­pírért — no, nem ingyen gon­dolta volna —, ráreccsentek: maszeknak nem adunk! Az Állami Nyomda telefonját is­­ hiába várja hónapok óta. Azt­­ is mondja, hogy a használt­­ lottószelvényekből rögtön, színezés nélkül készíthetné a szerpentint, de persze azt se­­ kapja. ) Ferjáncz Károly egykor hí­res pilóta volt. 1933 óta dol­gozik papírral, ahogy meséli, szinte beleszületett a szak­mába, jószerével már papír­ba csomagolták pályás korá­ban. Idézőjelben mondja: most, hogy már rég elmúlt szerel­me a repülés iránt, most ő dolgozik, s hagyja, hogy a fia élje ki a gépek iránti nagy szerelmet. Fia, Ferjáncz At­tila autóversenyző, az EB harmadik helyezettje. — Egy darabig még biztos dolgozom. Noha két mankó­val járok, be kell jönnöm, mert az autóversenyzés sok­ba kerül. Tudja, hány millió értékű papír megy ma a sze­métbe, takarékosság, környe­zetvédelem ide, vagy oda?! Az Állami Nyomda gond­nokától érdeklődünk papír­ügyben . — Havonta átlagosan 35 mázsa hulladékpapírunk ke­letkezik. Ennek egy részét a pilisvörösvári MÉH vásárol­ja meg 65 fillérért, illetve 36-ért. Négy-öt kisiparossal is kapcsolatban vagyunk, ők 5,60-ért veszik. A lottóigazgatóság buda­pesti körzeti irodáján azt mondják, hogy a már hasz­nált lottószelvényeket „lese­lejtezik”, előre csomagoltan a MÉH-nek adják el. — Miért nem a kisiparo­soknak, akik többet adnának érte? — Ezt nem tudom meg­mondani. Ezt az ügyet lassan aligha­nem álarc jelenségnek nevez­hetnénk. Álarc van, de nincs. Bízva tehát abban, hogy Ferjáncz Károly kísérletei si­kerrel járnak, addig is az em­ber mit tehet? Fejébe nyom egy koronát, borvirágos orrot ölt, mint fotós kollégám, vagy pléhpofát vág, mint annyian, akik kevés dolgon lepődünk már meg. Szántó Péter Ha nincs más megoldás A kisiparos műhelye Danis Barna felvételei Fővárosi gondoskodás az idősekről Mit tett és mit tesz a Főváro­si Tanács az idősek támoga­tásáért — erről a rendkívül fontos társadalompolitikai kérdésről tájékoztatta a la­pok munkatársait pénteken a Városházán dr. Csizmadia Tibor, az egészségügyi főosz­tály helyettes vezetője. A feladatok nagyságát jól érzékelteti, hogy míg 1970- ben 458 ezer volt a nyugdíjas­­korúak száma a fővárosban, tavaly már ez a szám elérte a 492 ezret és 1985 végén, várhatóan 507 ezer lesz. Az orvostudomány fejlődé­sének és az életkörülmények javulásának következtében növekszik a 70 éven felüliek aránya. A nyugdíjkorhatárt elérők csaknem 10 százaléka még aktív kereső, 15 százalé­kuk pedig a nyugdíj mellett rendszeresen dolgozik. A nyugdíjasoknak csaknem a fele saját jogán nyugdíjas, ennél valamivel több az özve­gyi nyugdíjasok, illetve a já­radékosok száma. Amint az adatokból kiderül: 35—40 ezer olyan idős ember él Bu­dapesten, aki valamilyen gondozásban, vagy­ segélyben részesül. Az alacsony nyug­díjasok, érthetően, legfőkép­pen pénzbeli segítségre szo­rulnak: 1970-ben 24 millió forintot, tavaly már 74 mil­liót, az idén pedig 80 millió forintot fordít a főváros erre a célra. Mintegy másfél évi előké­szítő munka után — a Szak­­szervezetek Budapesti Taná­csának kezdeményezésére — a kerületi szociálpolitikai csoportok és a társadalmi szervek közreműködésével 1978-ban felmérték az akkor legkevesebb nyugdíjban ré­szesülők helyzetét és igényét. Csaknem 100 ezer idős em­bert kérdeztek meg. S azok­nak körében, akik a legkeve­sebb nyugdíjat kapják, a se­gély iránti igény volt az első számú kívánalom. Sokan kér­tek úgynevezett házigondo­zást, sőt szociális otthoni el­helyezést is. A 70 éven felü­liek 40 százaléka egyedülálló és koránál fogva esendő. Kö­zülük nagyon sokan, hétköz­napi gondjaik ellenére, ra­gaszkodnak függetlenségük­höz, nem szívesen mennének szociális otthonba és elköl­tözni sem szeretnének régi lakhelyükről. A felmérés egyértelmű tanulsága, hogy a szociális gondoskodást a le­hető legszélesebb körűen kell alkalmazni, mindig úgy, hogy az egyénnek a legjob­ban megfeleljen. Nagyon be­vált a házi szociális gondo­zás, most már főfoglalkozás­ban erre 311-en vállalkoznak a fővárosban, a tiszteletdíja­sok száma 2500-ra emelke­dett. Egyre többen igénylik a napközi otthonokat, amelyek­ből ma már Budapesten öt­venhárom van, s a hatodik ötéves tervben újabb 35 lé­tesül, így 1985 végén csak­nem ötezren részesülhetnek ilyen ellátásban. A 60-as évek végén épült fel a fővárosban az első nyugdíjasház. Ma már tízet tartanak nyilván, s a sikerre való tekintettel a főváros ve­zetői újabb 16 építését hatá­rozták el. Fontos tudni, hogy az érintettek gondjaikkal, problémáikkal a kerületi ta­nácsokat kereshetik fel. K. I. Klubélet Óbudán, a Harrer Pál utcai nyugdíjasok házában Batha László felvétele Magyar-szovjet agrokémiai tárgyalások Alekszej Petriscsev, a Szov­jetunió ásványi és műtrá­gyagyártási minisztere — aki Méhes Lajos ipari miniszter meghívására tartózkodott ha­zánkban — pénteken eluta­zott Magyarországról. A két miniszter áttekintette a ma­gyar—szovjet agrokémiai kormányközi egyezmény vég­rehajtásának menetét, a to­vábbi feladatokat és meg­vizsgálták a két miniszté­rium közötti kapcsolatok el­mélyítésének lehetőségét. A szovjet miniszter meglátogat­ta a Borsodi Vegyi Kombi­nátot, az Észak-magyarorszá­gi Vegyiműveket, és az Al­kaloida Vegyészeti Gyárat. Alekszej Petriscsevet fogad­ta Marjai József miniszter­elnök-helyettes. Díszoklevelet kapott a Tele­fongyár a Szovjetunió ma­gyarországi kereskedelmi képviseletétől. A Szovjet Kultúra és Tudomány Házá­ban pénteken tartott ün­nepségen Viktor Ocseretin ke­reskedelmi képviselő adta át a kitüntetést a gyár gazda­sági, politikai és társadalmi vezetőinek. Az oklevélátadáson ott volt Gábor András ipari és Amb­rus János külkereskedelmi miniszterhelyettes. Közélet Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, Új-Zéland nemzeti ünnepe alkalmából táviratban üdvözölte Sir Da­vid Beattie főkormányzót. Molnár Ferenc, az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának he­lyettes vezetője, február 1—5. között a Bolgár Kommunis­ta Párt KB meghívására, pártmunkásküldöttség élén látogatást tett Bulgáriában, tanulmányozta a művészeti élet pártirányításának kér­déseit. A küldöttséget fogad­ta Sztojan Mihajlov, a BKP KB titkára. Ülést tartott a XVII. kerületi pártbizottság Ülést tartott az MSZMP XVII. kerületi bizottsága, amelyen részt vett Maróthy László, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a buda­pesti pártbizottság első tit­kára. A pártbizottság Gregor Gábort kooptálta soraiba, majd megválasztotta a kerü­leti pártbizottság első titká­rának. (MTI) 5

Next