Népszava, 1983. szeptember (111. évfolyam, 206–231. sz.)

1983-09-18 / 221. szám

6 Azt írja Montaigne A ta­pasztalásról című esszéjében a gyerekek neveléséről, hogy csemetéinket kényeztetés he­lyett okosabb a szűkölködés­­sel megismertetni, „hadd formálódjanak a megszokás által egyszerűségre és igény­telenségre; jobb, ha azután inkább alábbhagynak a szi­gorúsággal, semhogy felfelé kelljen kapaszkodniuk hoz­zá”. A megszokás által? — ál­lok meg, mai olvasó és mai tapasztaló e soroknál. Mivé formál ma a megszo­kás? A gyereket mire edzi? Montaigne az apját dicsé­ri, hálálkodva gondol annak nevelési elvére. Magna pars libertatis est bene moratur venter — vagyis: Jól szokta­­tott gyomor fél szabadság. Gyermekét a bölcs apa nincs­telenek kezére bízta, már „a bölcsőből kiadott nevelésre egyik szegény falujába” — írja e jótékony intézkedés hasznát mind egész életében élvező fiú. Vajon egy mai szülő előre­­látó-e annyira, hogy magza­tának ne csak jelenkori, ha­nem későbbi javát is lássa, mint a néhai Montaigne pa­pa? Mai apák, van-e ben­nünk annyi jóra törő neve­lési szándék, annyi pedagó­giai érzék és annyi bátorság, hogy ne kapassuk el gyerme­keinket akár drága ajándé­kokkal, akár engedékenysé­geink garmadájával? Bárha tehetjük könnyedén, mert éppenséggel bővelkedünk ja­vakban, vagy tesszük fogcsi­korgatva, terhekre terhet vé­ve nyakunkba, mert erszé­nyünk sovány, nemde egy­képpen a szerénység helyett annak ellenkezőjére szoktat­juk őket? A „semmi sem drá­ga, ha a gyerekről van szó!” vagy a „még, ha a számtól vonom is el a falatot!” A vé­lekedések nem azt jelzik-e, hogy híján vagyunk a böl­csességnek? Jön haza a kisiskolás lel­kendezve, hogy olyan játékot lehet kapni, ami kronométer meg ébresztő is egyben, rá­adásul zsebszámológép és mi­niatűr videojáték. Potom kétezerért. — Mennyiért?! — ámuldozik az apa. — A szá­­rok is mondták, hogy olcsó! Mert, ha a dollár most negy­ven forint... — Te figyeled a dollár árfolyamát?! — Nem, csak tudom, hogy a nyugatnémet márka körül­belül húsz forint, ha két márka egy dollár, akkor ... szóval megvesszük? — Mit?! Hogy képzeled?! — Hát... van olcsóbb is, de azzal nem lehet számolni. Kipróbál­tam ... — Hol? — Már any­­nyi gyereknek van az osz­tályban! ... — Az apát elké­peszti ez az egész. Kétezer forint! Amikor ő egy cipőért nem hajlandó nyolcszáz fo­rintot kiadni, inkább bejár hetente az Alkalmiba, hátha akad a lábára való négyszá­zért. És akkor ezért ennyit?! Meg mi az, hogy majdnem mindenkinek van az osztály­ban? Az ő idejében rongy­labdát varrtak otthon régi harisnyákból, azzal játszot­tak a tízpercekben kiszorí­tást. Meg még a papírrepülő járta, legfeljebb a sakk, de a lyukas órákon inkább a koc­kás füzetlap a hajós csatához. Az apa emlékezetében fel­bukkan egy fiú, akinek merklinje volt, egy másik, akinek villanyvasútja, de ezeket ő nem is látta, csak az a néhány szerencsés mesélt a csodás játékokról, akiket azok a gazdag srácok meg­hívtak zsúrra. A karórákkal sem volt más a helyzet. Ne­ki, az apának, csak húszesz­tendős korában sikerült szert tennie egy zsebórából átala­kítottra, büszkén csatolta a csuklójára — s nem olyan unottan, ahogy fia a maga quart­át. — Megvesszük? — hallja közben a kunyeráló hangot. — Eszembe sincs! Rengeteg pénz! Nincs is any­­nyi pénzem! — Akkor miért vettél mosógépet? — Hogy anyád kimoshassa a szeny­­nyest! — És a régi? Az nem volt jó? — Ez automata. Kü­lönben is, ne hasonlítsd össze a mosógépet azzal a játék­kal! — Azért nincs pénzetek, mert a mama annyit költ a közértben! — Annyit?! Soha nem vesz semmi fölöslege­set! — Akkor miért hagy ott mindig ötszáz forintot? Ál­landóan azt mondja, ma is otthagytam egy ötszázast! És miért jársz autóval? Vehet­nél egy Romét motort, az csak két litert fogyaszt szá­zon! — Na, hagyjuk a mar­haságokat! Nem veszünk meg semmi drága vacakot, és kész! — Az nem vacak, az egy komputer! — A gyerek szeme megtelik könnyel. Ez tényleg komolyan gondolja! Nem, nem! — tart ki az apa szóban és gondolatban. Két­ezer! Mit képzel ez a kö­lyök?! Ennyi pénz! Még ha kigazdálkodná is valaho­gyan! Akkor se! Sajnálja rá a pénzt é­s nem azt fontolgatja, hogy he­lyes-e engedni a fiú szeszé­lyének? Szabad-e rászoktat­ni, hogy mindent megkap, amit akar? Nem ezt latolgat­ja, csupán nyüszít a lelke: nem bírom, nem fogom bírni anyagilag, de az is belehasít (még mindig belehasít!), hogy mennyire szerette vol­na kölyökkorában azt az autót, ami nem esett le az asztalról, hanem megfordult szépen a peremhez érve, de az apjáék sokallták érte a pénzt, pedig kéz alatt. . . Má­ig sem felejti azt a csalódást. — Na, jól van, mondja, ha visszaviszed az üres üvege­ket a boltba, ha eladod a MÉH-telepen a régi mosógé­pet ... akkor a hiányzó ösz­­szeget majd valahogy... — Mert arra is gondol, meny­nyire utálja, amikor a nála idősebbek a nehéz sorsukkal példálóznak. „Bezzeg az én időmben még!”... És ezzel akarnak minden rosszat el­viseltetni ! Az a komputer, az a csuda­masina drága. De ha ezek a gyerekek már ilyen csuda­masinákkal nőnek fel! Szá­mítógépekkel akarnak ját­szani, nem rongylabdával. Pedig a rongylabda! Az még! Hajaj!... Ám hogyan is írja Mon­taigne? „Egyszer finnyásnak neveztem egy rokonomat, aki a gályáinkon leszokott róla, hogy ágyban haljon, és levet­kőzzön az alváshoz.” Tapasztalásaink, megszo­kásaink — beidegződéseink — mérlegelése bölcsességünk próbája. Czakonyi Károly BÖLCSESSÉG PRÓBÁJA A nándorfehérvári diadal Kapisztrán János verse Hunyadi haláláról 1488-ban a kor krónikása, Thúróczy János ezeket írta latin nyelvű történeti mun­kájában: „László király a budai várban tartózkodott az Úrnak ezernégyszázötvenötö­­dik esztendejében, amikor el­terjedt a híre, hogy a törö­kök császára, Mohamed, Ma­gyarország ellen támadásra készül, és mielőbb be akarja venni Nándorfehérvár vá­rát.” A hír valóságában senki sem kételkedett. Abban már inkább, hogy ellen is tudnak állni a görögök felett fényes győzelmet aratott török ár­mádiának. A királyi kincstár üresen állott, László király kölcsönökkel próbált pénzt szerezni udvartartása számá­ra. A főpapok és főurak tét­len közönnyel mit sem tö­rődtek a várható események­kel. Csak Hunyadi János vál­lalkozott arra, hogy a király és a főnemesség mulasztását pótolja. Bár Nándorfehér­várt sógora, Szilágyi Mihály erősen tartotta, Hunyadi Já­nos meg volt győződve arról, hogy a földbástyákkal és ár­kokkal körülvett vár nem so­káig állhat ellen az erős tö­rök támadásoknak. Hunyadi az Alföldre indult toborzásra, ugyanakkor leve­let írt a Bécsben tartózkodó s a ferencesek szőrruháját viselő Kapisztrán Jánosnak, a kiváló szónoknak: „Atyasá­­godat egész családommal együtt a legbuzgóbban és lán­goló sóvárgással várom.” És Kapisztrán János jött, és a Duna—Tisza közén egy­maga hirdette meg azt a ke­resztes hadjáratot, amelynek eredményeként az önmaguk bajaival elfoglalt nemesség soraiból csak kevesen szál­lottak táborba. Katona Ist­ván történészünk szerint: „kézművesek, pórok, szegény emberek, papok, deákok, kol­duló barátok és ezekhez ha­sonló bűnbánók gyülekeztek. A legtöbben karddal, parity­­tyával, íjjal voltak fölfegy­verezve. Lándzsájuk, puská­juk kevés volt, lovasok meg éppen nem voltak köztük." Hunyadi János és Kapiszt­rán János bátorságának és hadvezéri képességének volt köszönhető, hogy ezzel a hiá­nyosan fölszerelt hadtömeg­gel szembe mertek szállni azzal a másfél százezernyi haderővel, amely a szultán személyes vezérlete alatt 300 ágyúval, hatalmas ostromgé­pekkel és kétszáz hajóval Nándorfehérvár alá érkezett. Szilágyi Mihály várőrsége a török többszöri támadásá­tól erősen kimerült, a vár fa­lai össze voltak lövöldözve, amikor Hunyadi és Kapiszt­rán Pétervárad felől közeled­ve ötórás heves harcban részben megsemmisítette, részben megfutamította a török hajóhadat. Hunyadiék­­nak végül is sikerült felmen­tő seregüket a várba vinniük, majd emberfeletti küzdel­mek árán — gondoljunk csak Dugovics Titusz önfeláldozó hősiességére — az egész ke­resztény világ csodálatára jú­lius 22-én a török hadat szét­zilálniuk és megfutamíta­niuk. Thúróczy szerint ekkor a török császár — állítólag — ezt mondta: „Hozzatok mér­get, hadd igyam meg, inkább meghalok, mint hogy gyalá­zattal térjek vissza orszá­gomba!” A világra szóló győzelem kivívása után Hunyadi a várban rothadó tetemek ez­reitől pestisben megbetege­dett, Zimonyba vitette ma­gát, ahol 1456. augusztus 11- én eltávozott az élők sorából. Halálát elsőnek a hűséges barát, Kapisztrán János éne­kelte meg. (Később Janus Pannonius két epigrammát is írt Hunyadi haláláról.) A bé­csi levéltárban találtam egy olyan okiratot, amely arról tanúskodik, hogy a veszpré­mi egyházmegyéhez tartozó Pál prépost, aki minden va­lószínűség szerint maga is részt vett a várvédelemben, kitűnő történetírói érzékkel nemcsak a várvédelmet írta meg, hanem azt is, miként búcsúzott a fegyvertárs Hu­nyaditól. Ezt írja latin nyelven Pál prépost: „Kapisztrán János atyának szavai és üdvözletei Hunyadi János, Magyaror­szág kormányzójának halála idején, az Úr 1456. esztende­jében Nándorfehérváron vagy Görögfehérváron." E szövegrész érdekessége, hogy a Nándorfehérvár (Belgrád) néven kívül megörökítette a kelta-római Singidunumnak bizánci nevét is, méghozzá német nyelven: Kriechi­schenweissenburkh. (A hely­ség a „fehér vár” nevet a fel­ső vár messzire fehérlő mész­kőszikláiról kapta a IX. szá­zadban.) Ez után következik Ka­pisztrán János verse latin nyelven, amelyet magyarra tettünk át hexameterekben: Üdvözlégy dicsfényes aranykoronája az égnek! Véled esett el a díszünk, s fénye világnak aludt ki. Ön­tört tükrünk, nincs, aki már leigázza az oszmánt. Ülsz diadalt Istent és angyali szenteket áldva, Ó, te derék János! Hunyadi sikereinek osz­tályrészesét, Kapisztrán is harmadfél hónap múltával, 1456. október 23-án ragadta el a kérlelhetetlen halál. Hu­nyadi holttestét a gyulafe­hérvári székesegyházban őr­zik, Kapisztrán atya pedig rendjének újlaki (ma: a Sze­réna megyei Ilok Jugoszlá­viában) kolostorában nyug­szik. Tóth István Részlet a kéziratból Százéves iskola Századik születésnapját ün­nepli Újpest egyik legrégibb iskolája, a Komját Aladár utcai Általános és Zenetago­zatos Iskola. 1883 szeptembe­rében nyitotta meg jogelőd­jét, a Polgári Leányiskolát az újpesti Fő utca egyik bérhá­zában Trefort Ágoston val­lás- és közoktatásügyi mi­niszter. Hetvenhárom tanulóval, két osztállyal kezdte pálya­futását, zászlójára a nőneve­lés jelszavát írva, a munkás­kerület iskolája. A beiratko­zási díj egy forint, a tandíj hat forint volt, de a többsé­gükben szegény szülők még ezt az összeget sem tudták mindig előteremteni. Az is­kola ösztöndíjakkal és ingye­nes helyekkel támogatta a munkásgyerekek tanulását. öt éven át, 1907 és 1912 között ebben az intézetben tanított magyart, történelmet és földrajzot Kaffka Margit. Az iskola 1963-ban nyitot­ta meg kapuit a fiúk előtt is, azóta koedukált osztályokba járnak a gyerekek. Minden évfolyamon van egy zeneta­gozatos osztály. Talán ennek köszönhető, talán a kabinet­rendszernek, a klub-napközi hálózatnak és biztosan az eredményes tanári munká­nak is, hogy ebben az isko­lában hagyományosan igen magas az oktatás színvonala. Szeptember tizennyolcadi­kén kezdődik az iskolában az egyhetes jubileumi ün­nepségsorozat. A program­ban nemcsak sportversenyek, ünnepi beszédek és díszhang­versenyek szerepelnek, ha­nem egy szép kezdeménye­zés is: a diákok megkoszo­rúzzák az elhunyt tanárok sírját s az iskolában a Kaff­ka Margit-emlékművet. Sz. Sz. VASÁRNAP, 1983. SZEPTEMBER 18. NÉPSZAVA Hasznos szakmai könyvek Az Akadémiai Kiadó három szakmai könyvének megjele­nését adjuk hírül ezúttal. A hasznos kötetek között van A Magyar Nyelv LI—LXXV. évfolyamának mutatója, amelyet Szemere Gyula szer­kesztett, a Magyar Nyelvtu­dományi Társaság megbízá­sából. Ez a vaskos kötetnyi mutató elődeihez hasonlóan hármas egységben közli a Magyar Nyelv című folyóirat írásainak adatait az említett évfolyamokból. A Korányi Sándor Társa­ság tudományos ülései cím­mel immár a XVII. kötet je­lent meg. E most kiadott, Schuler Dezső és Görgényi Ákos szerkesztette kötet a társaság 1980. évi nagygyű­lésének anyagát teszi nyom­tatásban hozzáférhetővé. Egy másik, terjedelmes kö­tetben tette közzé a kiadó a Magyar Táplálkozástudomá­nyi Társaság 1981-es, Pécsett megrendezett VIII. vándor­­gyűlésének tudományos anyagát. A könyv címe: A táplálkozástudomány helyze­te és feladatai Magyarorszá­gon, 1981. M. I. A Kalevala születése Gyönyörűséges, de valójában elolvashatatlan mű a Kalevala Nem azért, mert hosszú, s ráadásul vers. Különben is, ki tudja, milyen terjedelmű? Sikerült-e összegyűjteni minden sorát, minden változatát? Bizonyára nem. Az eposz első, úgy­nevezett végleges kiadása, amely 1849-ben jelent meg ötven énekben, több mint huszonkétezer verssorból áll. Mégsem emiatt nem lehet úgy elolvasni, ahogy általában a könyveket szoktuk, inkább azért, mert sok rétegű, mélységei az emberi­ség történelmének mindmáig áthatolhatatlan időtlenségébe vesznek. Tehát más módon kell közeledni hozzá és sokszor elő kell venni, s olykor a vége, a közepe segít közelebb jutni mindahhoz, amit az elején olvastunk, így bűvöl el igazán! A napokban jelent meg Väinö Kaukonen könyve A Kale­vala születése címmel. Öröm, hogy a neves professzor, aki többször is járt hazánkban és előadásokat tartott a finn eposz­ról, Ortutay Gyula biztatására írta meg e ma már világhírű mű gyűjtésének, kiadásának előzményeit. A szép könyv borí­tóján az „eposz keletkezésének” körülményeit emlegetik. Aligha pontos ez a kifejezés. A Kalevalát sok változatból vá­logatták össze, s ki tudja hány nemzedék, hány ezer, tán tíz­ezer ember „írta”, azaz: adta tovább, öreg a fiatalnak, bele­­beleszőve valami újat. S lesz-e bizonyosság arról valaha is, hogy a megszállott gyűjtő, orvos, tudós, Elias Lönnrot és se­gítői tényleg megtaláltak-e minden runót, minden sort, min­den változatot? Aligha. E sorok írója a sors különös kegye folytán, már harminc éve, 1953-ban ajándékba kapta a Kalevala 1950-es magyar ki­adását. Érdekessége a kötetnek, hogy a neves tudós, Otto Kuusinen állította össze és nagyszabású tanulmányt írt a ver­sek elé. A Vikár Béla fordítása alapján készült műben, ahogy jelzik, „csekély jelentőségű módosításokat” Kormos István végzett. Először a tanulmány vonzott magához. Ugyanis Otto Kuusinen gondolatai nagy hatással voltak rám. Közülük csak két mondatnyit idézek: „... a Kalevala bizonyos tekintetben régebbi társadalmi fejlődési fokot képvisel, mint az Iliász". A másik: „Történeti korára nézve a Kalevala nyilván sokkal fiatalabb az Iliásznál és sok más nép eposzánál; de szociális korára nézve, ha szabad így mondani, minden ismert eposz között a legrégibb.” Amikor e sorokat olvastam, nem gondoltam, hogy valaha finnül is ízlelgetem Vejnemöjnen dalhatalmát, nemzetség­fönntartó varázserejét, aki tán félig isten, félig ember volt. Hitem szerint valaha bizonyára élt (egy vagy több) Vejne­möjnen, aki átérezte, a messzi jövőbe látva, az anyanyelv megtartó erejét. Az énekelt-kántált történet renddé szervező­dött, csiszolta, gazdagította a nyelvet és egyúttal meg is őrizte kincseit. S most, harminc év után, talán nem túlzás föltéte­lezni, hogy évezredeken át — hiszen a bronzkor végi és vas­kor eleji társadalom viszonyai között fogantak a történetek — éppen a Kalevala kovácsolta néppé a finneket. Valaha — önvédelemből is! — létrehozták, hogy hőseik, eszményeik le­gyenek a­ jó harcához a rossz ellen, a világosság győzelméért a sötétség ellen. S a Kalevala zord viszonyok között is meghá­lálta a szülő-költők szándékát. Sok testvérágon fölnövekedve népet tartott meg a világnak! A finneket. Ma már magyarul is több fordításban olvasható. Barna Fer­dinand után Vikár Béla, Nagy Kálmán, Rácz István is lefor­dította és várható Képes Géza munkája is. Megvalósul Kosz­tolányi álma, amiről Väinö Kaukonen könyvének utószavá­ban Domokos Péter is megemlékezik: „A Kalevala tanulsága, kicsengése, bölcselete is közel van hozzánk. Népkönyvvé kel­lene tennünk, szellemiségünk és irodalmi műveltségünk ge­rincévé, az iskolákban kellene olvastatnunk és fejből tanul­­tatnunk verseit. Az ősember ott az idők hajnalán találkozik a maival.. A kötetet az ugyancsak hazánkban sok időt töltött és a testvérnépet szerető nagy finn festő, Akseli Gallén-Kallela színes képei díszítik, kiegészítve a tudós mondanivalóját. A könyvet Bereczki Gábor, a versrészleteket Képes Géza for­dította. Örömünkre való és például szolgáló munkát adott kezünkbe a Gondolat Kiadó. Kiss Dénes Hercegszántón, a régi vasútállomás épületéből kialakí­tott kisgalériában Reich Károly Kossuth-díjas grafikus­­művész rajzaiban és vízfestményeiben gyönyörködhet­nek szeptember második felében a környék lakói. A kitűnő mester — lapunknak is gyakori munkatársa — kicsinyeknek és felnőtteknek egyaránt kedvére levő vá­logatást mutat be: szép vonalú aktok, mitológiai hangu­latokat idéző kompozíciók, vidám csendéletek mellett közkedvelt gyermekkönyv-illusztrációiból is láthatunk egy csokorravalót. Képünkön a mester „Olvasó nő” című tollrajza

Next