Népszava, 1984. április (112. évfolyam, 78–101. sz.)
1984-04-18 / 91. szám
NÉPSZAVA 1984. ÁPRILIS 18., SZERDA Magánóvoda, vagy gyermekfelügyelet? A napilapok hirdetési oldalait lapozgatva gyakorta olvasható, hogy magánszemélyek gyermekfelügyeletet vállalnak, hogy magánóvodák kínálják szolgáltatásaikat. Annak ellenére, hogy Budapest egészét nézve az állami óvodákban jelenleg elegendő a hely. Rutkai Csaba, a Fővárosi Tanács művelődési főosztálya titkárságának vezetője így fogalmaz: — Levonult a demográfiai hullám, s elvileg minden jelentkezőt el tudunk helyezni, bár egyes kerületekben — az egyenlőtlen megoszlás miatt — adódnak azért feszültségek. Ugyanakkor az Egészségügyi Minisztérium állásfoglalásai alapján, bizonyos egészségügyi feltételek teljesítésével, bárki vállalhat gyermekfelügyeletet, gondozást. A kör bezárul A magánóvodák mind népszerűbbek, pedig szolgáltatásaik jóval drágábbak az állami tarifáknál. Sikk, státusszimbólum talán a magánóvodáztatás? Netán valamiféle személyes, családi kényszer következménye ? Vagy egyszerűen: az otthonos környezet, a kisebb csoport egyben minőséget is jelöl? A belkerületi tanács illetékese a művelődési osztályon magánóvodaügyben először gondolkodóba esik, aztán, kiböki: — A jogszabály szerint nem lehetséges magánóvodai engedély kiadása. Az érvényben lévő 1953/3-as törvény kimondja, hogy az óvodai nevelés kizárólagosan állami feladat. — Tehát nincsenek ilyen vállalkozások? — Legfeljebb felügyeletről lehet szó. Méghozzá személyenként maximum öt gyerekig, és úgy, hogy az illető pedagógiai munkát, iskolaelőkészítést, ének-, rajz-, irodalom- és egyéb tanítást nem végezhet. Ez azonban nem ránk, hanem a pénzügyi osztályra tartozik, hiszen az adónyilvántartás az ő dolguk. A pénzügyön különféle kódszámokra hivatkozva rögvest elutasítanak, mondván, hogy a terület a művelődésügyé. Bár ők is hallottak a közelmúltban egy 1957 óta működő magánóvodáról, de egyéb semmi. Az osztályvezetők egymással vitatkoznak. A kör bezárult. A művelődésiektől azért megkapom ama bizonyos egyetlen címet. Mással nem szolgálhatnak. Valóban nincs több magánóvoda a kerületben? Pardon, pontosítunk: gyermekfelügyeleti kisvállalkozás? De van! Néhányat magam is láttam. „Természetesen” illegálisak. Név és cím itt alább nem szerepelhet. A teljes diszkréció feltétele a beszélgetésnek. Kellemes zöldövezeti lakásba lépek. Halkan osonunk az igencsak tágas nagyszoba felé a háziasszonnyal. A gyerekek már alszanak. Este lévén, most csak a sajátjai. — Magánóvoda, vagy gyermekfelügyelet? — kérdezem. — Muszáj így kategorizálni? — dobja vissza a labdát fiatal, csinos vendéglátóm. — Tudom, hogy elvileg úgynevezett pedagógiai vagy nevelőmunkával nem foglalkozhatok. De hát ez képtelenség! Hol a határ? Simogatással és kemény szóval, büntetéssel és jutalmazással is nevel az ember. Azzal is, ahogy valakihez beszél, ahogy ránéz. Mi játszunk, énekelünk, rajzolunk, tréfásan számolgatunk, valóban irodalmi értékű verseket tanulunk. És a papiroson a kusza vonalak nemcsak a formálódó esztétikai szemlélet, a nyiladozó értelem, hanem gyakorta bizony a betűk és a számok előképei is. De nem itt a gond, hanem ott, hogy még mindig nincs engedélyem. — Ért hozzá? — A kicsikhez? ... Diplomás óvónő vagyok, most éppen gyesen. Tíz hónapja csinálom a felügyeletet. Jártam, járom a hivatalokat, egyik helyről a másikra küldenek, sehol se tudnak semmi biztosat. Úgy látszik azonban, hogy talán végre mozdul valami. A gyes az idén ősszel lejár. Ha nem kapok addig engedélyt, abbahagyom. Nem lehet állandóan összeszorult gyomorral élni. Lakni pedig kell Általában 5—6 gyerek jár ebbe a magánóvodába, a legtöbben egyszerre kilencen voltak. A szülők között akad orvos, pedagógus, pszichológus, butiktulajdonos. Napi száz forintba kerül fejenként a szolgáltatás. Oszszon, szorozzon ki-ki maga. — Mennyi marad havonta tisztán? — Nézze, a munkahelyemen 3100 forint volt a fizetésem, azóta valamivel emelkedett. Mit mondjak? Annál azért jóval több, s ráadásul helyben vagyok. És még valami. Nekünk nincs saját otthonunk, lakni pedig kell valahol. Ez egy négyszobás IBUSZ-lakás, a felét béreljük. A havi díja 4000 forint, s ezt valamiből ki kell fizetni. Ezért vállaltam engedély nélkül a rizikót.. . Másik helyszín, más környezet. Lakótelep. Jó félórába telik, amíg az épületdzsungelben megtalálom Mária nénit, egy szalagház hetedik emeletén. Ő az a bizonyos asszony, aki a tanácsiak szerint 1957 óta pátyolgatja a gyerekeket. Csalódnom kell. — Sokkal régebben, 1948- tól kezdve — derül tudatlanságomon. — Akkor cégtáblás magánóvodám volt a Népköztársaság útján. Rá két évre bevonták az engedélyt, de tovább csináltam, papír nélkül. Kevés volt az állami óvodákban a hely, s annyian jelentkeztek nálam, hogy sokukat vissza kellett utasítanom. Egyszóval onnan ez az 1957-es dátum, hogy akkor kezdtem adózni ismét. Fizettem volna korábban is, ugye, a nyugdíj miatt, de sehol se törődtek velem. Mikor az egyik szomszédom följelentett, még csak meg se büntettek. — Mi áll a személyi igazolvány foglalkozási rovatában? — Korábban stb., azaz háztartásbeli, már régóta azonban: gyermekfoglalkoztató. Semmiféle engedélyem nincs, egyszerűen az adóbevallás legalizálja a munkámat. A tisztességeshez — Sok mendemonda kering a magánóvodákról, hogy például azért vonzó, mert... Mária néni határozottan vág közbe: — Szerintem a kis csoport miatt, azért, mert így több idő jut egy-egy apróságra, mint az államiban. Közvetlenebb, személyesebb, emberközeli a kapcsolat gyerekkel, szülővel egyaránt. Néha úgy érzem, mintha a nagyanyjuk lennék. Most éppen hat „gyereke” van a 65 esztendős aszszonynak, 1500 forintot kér havonta mindegyikőjükért. Ebből fedezi az élelmezést, a játékokat, a rezsit. Otthon főz rájuk, mindig azt, amit a kicsik éppen kívánnak. Benedek édesapja húsboltvezető, Tamásé maszek taxis. Adrienn papája orvosi műszerész, Gáboré marós. Balázs anyukája privát virágkereskedő, Olgi szülei pedig tisztviselők. — Higgye el, akármit is beszélnek, nem lehet meggazdagodni belőle, viszont a tisztességes megélhetéshez a kereset elegendő. A férjem nyugdíjas vegyész. Van egy szépen berendezett lakásunk, egy kis kertünk Mátyásföldön, de például autóra sose jutott. Enynyire futotta. — E szavakkal elbocsát utamra Mária néni, s szalad a konyhába, hogy a fedők alá nézzen. Gulyásleves és lekváros metélt készül ebédre. Deáki László íj kórház négylábúaknak Nem biztos, hogy kutyául érzi magát a képen látható eb. A műtőasztal, amelyen fekszik, az ország egyik legújabb, legkorszerűbb intézményében, Hódmezővásárhelyen, a Csongrád megyei Állategészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás Állatkórházában található. Az új, minden igényt kielégítő állatkórházban állatmosó helyiség, váróterem, továbbá 26 férőhelyes nagyállatkórterem várja a gyógyulásra váró pácienseket. Akik nem nőttek nagyra - lásd sertések, juhok, kutyák és macskák -, külön-külön helyiségekben járulhatnak a gyógyító kezek, avagy a gyógyító kés alá. Képeinken: Kis kutya nagy műtétje, és a lófog is ápolásra szorul Enyedi Zoltán felvételei Hírháttér a Népszavában Nagy visszhangot kiváltó műsorban foglalkozott a televízió Hírháttere a közelmúltban a szociálpolitika aktuális kérdéseivel. Mint a műsorban is elhangzott, a nézőktől telefonon ezernél több kérdés érkezett a műsor szerkesztőségébe a nyugdíjasok gondjától kezdve a gyesen levők problémáiig, az üdülésen, a tanácsi és vállalati szociálpolitikán át az egészségügyi rehabilitációig. A műsorban elhangzott, hogy az adásból kimaradt kérdésekre a nézők a Népszava hasábjain kapnak választ. Örömmel vállaltuk fel a válaszok közlését, mert lapunkban különben is folyamatosan kiemelt figyelmet szentelünk a lakosságot közvetlenül érintő és érdeklő szociálpolitikai kérdéseknek. Ezúttal szeretnénk megnyugtatni olvasóinkat, hogy ígéretünkről nem feledkeztünk meg. De miután a kérdések megválaszolására több mint tíz állami és társadalmi szervezet, illetve intézmény vezető szakembereit kértük fel, időbe telik, valamennyi válasz beérkezése és megszerkesztése. A kérdések hatalmas számára tekintettel a közeljövőben egy-egy teljes újságoldalon több egymást követő napon át közöljük a válaszokat. A megjelenés pontos dátumáról természetesen előre értesítjük a Hírháttér nézőit, olvasóinkat a Népszavában. A műemléki világnapon Vannak, de megmaradnak-e ipari emlékeink ? Április tizennyolcadika műemléki világnap. Csak egy van az esztendőben, műemléki teendőinkből azonban mindennapra jut. Hazánk területén ma körülbelül 10 ezer megóvásra érdemes építészeti érték található. Nem vagyunk műemléki nagyhatalom, kötelességünk azonban a meglevő emlékeinket gondosan megőrizve utódainknak átörökítenünk. Ma, nemzetközi mérce szerint is, korszerű jogszabályok és szervezeti keretek között dolgoznak műemlékes szakembereink. Munkájuk eredményei a számtalan helyreállított lakóház, középület, egyházi és népi műemlék, templom és várrom, amelyek megóvására évente átlag 6- 800 millió forintot költ az állam. A számottevő anyagi teher ellenére, ma világszerte a figyelem előterébe került a múlt emlékeinek megóvása és közöttük a műemlékek védelmének egy napjainkban még különleges területe: az ipari műemlékek, illetve a műemlék „státusra” érett ipari épületek helyzete. Dr. Császár László, az Országos Műemléki Felügyelőség osztályvezetője „Korai vas- és vasbeton épületek" című, 1978-ban megjelent könyve is érinti a védelem e különleges területét. A világnap kapcsán is érdemes a tárna közérdeklődésre számot tartó kérdéseit feleleveníteni. A legideálisabb az lehetne, ha a műszaki, technikai fejlődés szempontjából fontos ipari épület saját telepi környezetében lenne megőrizhető. Erre azonban az esetek többségében nincs mód, mert az ipar fejlődése, fejlesztései során a gépek, berendezések korszerűsítésével a „ház” is változik. A kultúrtörténeti értékvesztés — bár az objektum használás értéke nőtt — már nem pótolható. Nemcsak a jogszabályok és az ezekkel foglalkozó szakembergárda és szervezet óvja műemlékeinket. Szerencsére közgondolkodásunkban is eljutottunk arra a szintre, hogy az ezzel kapcsolatos védelem, helyreállítás, karbantartás nem vita tárgya és többek között az sem, hogy például egy művészi, iparművészeti értékű műemlék védelmet kapjon. Ugyanakkor az ipartörténeti műemlék fogalma még nem eléggé tisztázott — kezdi a beszélgetést dr. Császár László. — Ipari épületeink egy része, megalkotásuk idején, a magyar ipar büszkesége volt és bizonyítékként szolgál arra, hogy nem maradhatunk el egy adott kor építészeti áramlatától. A díszítésektől, felesleges körítésektől mentes ipari épületek, csarnokok, a vasbeton és vasszerkezeti rendszerek, az építési technológia fejlődésének is legszebb példái. — Mi késztette arra, hogy az ipari épületek szerkezeteivel, építéstörténetével foglalkozzon? — Mindenekelőtt a kíváncsiság. Ezeknél az épületeknél, mint említettem, tisztábban jelentkeznek az addigi esztétikai, szerkezettörténeti, architektúráis változások. Érdekelt: hogyan születik az építészeti felfogás, amely annyira különbözik a korábbiaktól és annyira megváltoztatta az építészet majdnem összes eddigi tulajdonságait. A vas- és vasbetonépítészetünk fejlődésének jellemző vonásait, a kezdeti lépéseket például a századforduló körül épített ipari épületeink, csarnokaink mutatják. A kor gazdasági követelményei, az ipari forradalom rohamléptei kényszerítik az üzemek, gyárak tulajdonosait a lépésváltásra, a fejlesztésre. És bár ezek a rohamléptek nálunk történelmi, társadalmi fejlődésünket meghatározó külső és belső okok miatt — kisebb sebességű menetre szorítkoztak és kevesebb épület létrehozását segíthették elő, az eredmény ezzel együtt kétségtelen. — És még valamit. Bizonyos szempontból előnye is van ennek a kisebb intenzitásnak. Mert a lassabb fejlesztést állagmegóvás követte és nem gyors rombolás, és új építés, miként a kor gyorsabb, nagyobb mértékű ipari fejlesztéseit létrehozó országaiban volt tapasztalható. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, most még büszkélkedhetünk ipari műemlékekkel. Az idők folyamán alakuló anyagi lehetőségeink ugyanis nem tették lehetővé az ipari épületekkel kapcsolatosan az úgynevezett bulldózerszemléletet és így egy-egy szép példányuk megmaradt. Sörgyári, Ganz- MÁVAG-beli vasbeton épület, ez utóbbi területén a vasszerkezetű millenniumi csarnok, a MÁV Északi Járműjavító vasszerkezetű csarnoka és így tovább. Ha vannak is számon tartott ipartörténeti emlékeink, kevéssé ismertek a munka helyszínének területei, a házak, épületek és a tárgyak, berendezések, ahol és amivel az ipari munkásság az ipar termékeit létrehozta. Hogyan segíthet ezen a műemlékvédelem? — Az ipari műemlékvédelem egyik fontos pillére lehet a helytörténeti mozgalom. Budapest lakosainak több mint a fele immár hatvan éve — munkás. Részvételük a helytörténeti mozgalomban — miként az adatok igazolják — azonban nem ilyen arányú, hanem kisebb. Ugyanakkor a nagyobb arányú részvétel, s ennek révén a munkahely múltja, az épületek történetének ismerete, a gyár történetének megismerése, a munkahelyhez való kötődést is elősegítheti, különösen a fiataloknál. Napjainkban a sokat hangoztatott munkaerő-vándorlás, munkahelyi „kozmopolitizmus” korában ez a kötődés és ennek elősegítése mindenképpen indokolt. Ugyanakkor lényeges körülmény, hogy az ipari műemlék jellegű, illetve a műemlék titulusra számot tartható épületek a nagyobb ipari vállalatok tulajdonában vannak. Hozzáállásuk, a felbecsülhetetlen értékek megóvásáért tett intézkedéseik, netán közömbösségük, amit ez irányban mutatnak — belső ügy. Jogilag ma legalábbis ez a helyzet. Ezzel együtt azonban tény, hogy ezek az épületek ugyanúgy a nemzeti és egyetemes kultúra részét képezik, mint például bármelyik más műemléki célra kijelölt lakóház, vagy középület. Meg kell értenünk azonban, hogy ipari környezetben, napi gazdasági feladatokkal és az egyre feszítetebb munkatempó mellett nem kívánhatjuk, hogy helyi ipari „skanzenek” létesüljenek. Azt azonban igen, hogy a fejlesztés, átalakítás során döntő érvként kerüljön elő múltunk műszaki, technikai, építészeti emlékeinek ipartörténeti szempontból fontos védelme, megóvása is, vagy ha nincs más mód, maketten való megörökítése. Nyilvánvaló, hogy a műemlékek, az ipari műemlékekkel együtt nem sorolhatók a rövid időre megtérülő gazdaságos feladatok közé. Ennyit, meg ennyit költünk rá, mondják, és használható épület mégsem lesz belőle ... Hány korszerű munkahelyet lehetne létesíteni ennyi költségen. — Műemlékeink védelmének elsődleges célja kultúrpolitikai cél. Elsősorban kultúrpolitikai szempontból kellene tehát ipari műemlékvédelmünket is megvalósítani. Nagy szerepe lehet ebben az összefogásnak, több tárca: építési, művelődési, ipari — összefogásának is. Nem hagyhatók figyelmen kívül azonban a jelenlegi műemlékvédelmünkkel kapcsolatos jogszabályok sem. A vonatkozó rendelet ugyanis a műemléki védettségű épületek fogalmát a következők szerint fogalmazza meg: „Műemlék hazánk történeti múltjának jellegzetes, pótolhatatlan olyan emléke (építmény és egyéb alkotás, annak tartozékai, továbbá a vele kapcsolatos képző- és iparművészeti alkotások), amely az ország gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének tárgyi bizonyítékául szolgál, s építészeti, történeti, régészeti, képzőművészeti, iparművészeti vagy néprajzi szempontból kiemelkedő jelentőségű." Pótolni kellene mindezt a még hiányzó „termeléstörténeti szempontból kiemelkedő” meghatározással is. Ez persze csak három szó pótlása egy jogszabályban. A változáshoz az ipari épületekkel, s azok védelmével kapcsolatos szemléletváltás hozhat eredményt. Fel kellnőnünk az ipari műemlék védelméhez is. Wéber Tünde Millenniumi csarnok, Ganz-MÁVAG-hídműhely