Népszava, 1984. április (112. évfolyam, 78–101. sz.)

1984-04-18 / 91. szám

NÉPSZAVA 1984. ÁPRILIS 18., SZERDA Magánóvoda, vagy gyermekfelügyelet? A napilapok hirdetési olda­lait lapozgatva gyakorta ol­vasható, hogy magánszemé­lyek gyermekfelügyeletet vállalnak, hogy magánóvo­dák kínálják szolgáltatásai­kat. Annak ellenére, hogy Budapest egészét nézve az állami óvodákban jelenleg elegendő a hely. Rutkai Csa­ba, a Fővárosi Tanács műve­lődési főosztálya titkárságá­nak vezetője így fogalmaz: — Levonult a demográfiai hullám, s elvileg minden je­lentkezőt el tudunk helyezni, bár egyes kerületekben — az egyenlőtlen megoszlás miatt — adódnak azért feszültsé­gek. Ugyanakkor az Egész­ségügyi Minisztérium állás­­foglalásai alapján, bizonyos egészségügyi feltételek telje­sítésével, bárki vállalhat gyermekfelügyeletet, gondo­zást. A kör bezárul A magánóvodák mind nép­szerűbbek, pedig szolgáltatá­saik jóval drágábbak az ál­lami tarifáknál. Sikk, stá­tusszimbólum talán a ma­gánóvodáztatás? Netán va­lamiféle személyes, családi kényszer következménye ? Vagy egyszerűen: az ottho­nos környezet, a kisebb cso­port egyben minőséget is je­löl? A belkerületi tanács ille­tékese a művelődési osztá­lyon magánóvodaügyben először gondolkodóba esik, aztán, kiböki: — A jogszabály szerint nem lehetséges magánóvodai engedély kiadása. Az ér­vényben lévő 1953/3-as tör­vény kimondja, hogy az óvo­dai nevelés kizárólagosan ál­lami feladat. — Tehát nincsenek ilyen vállalkozások? — Legfeljebb felügyeletről lehet szó. Méghozzá szemé­lyenként maximum öt gye­rekig, és úgy, hogy az illető pedagógiai munkát, iskola­­előkészítést, ének-, rajz-, iro­dalom- és egyéb tanítást nem végezhet. Ez azonban nem ránk, hanem a pénzügyi osz­tályra tartozik, hiszen az adónyilvántartás az ő dol­guk. A pénzügyön különféle kódszámokra hivatkozva rög­vest elutasítanak, mondván, hogy a terület a művelődés­­ügyé. Bár ők is hallottak a közelmúltban egy 1957 óta működő magánóvodáról, de egyéb semmi. Az osztályve­zetők egymással vitatkoznak. A kör bezárult. A művelődé­siektől azért megkapom ama bizonyos egyetlen címet. Mással nem szolgálhatnak. Valóban nincs több ma­gánóvoda a kerületben? Par­don, pontosítunk: gyermek­­felügyeleti kisvállalkozás? De van! Néhányat magam is láttam. „Természetesen” il­legálisak. Név és cím itt alább nem szerepelhet. A teljes diszk­réció feltétele a beszélgetés­nek. Kellemes zöldövezeti la­kásba lépek. Halkan osonunk az igencsak tágas nagyszoba felé a háziasszonnyal. A gye­rekek már alszanak. Este lé­vén, most csak a sajátjai. — Magánóvoda, vagy gyermekfelügyelet? — kér­dezem. — Muszáj így kategori­zálni? — dobja vissza a lab­dát fiatal, csinos vendéglá­tóm. — Tudom, hogy elvileg úgynevezett pedagógiai vagy nevelőmunkával nem foglal­kozhatok. De hát ez képte­lenség! Hol a határ? Simo­­gatással és kemény szóval, büntetéssel és jutalmazással is nevel az ember. Azzal is, ahogy valakihez beszél, ahogy ránéz. Mi játszunk, énekelünk, rajzolunk, tréfá­san számolgatunk, valóban irodalmi értékű verseket ta­nulunk. És a papiroson a ku­sza vonalak nemcsak a for­málódó esztétikai szemlélet, a nyiladozó értelem, hanem gyakorta bizony a betűk és a számok előképei is. De nem itt a gond, hanem ott, hogy még mindig nincs engedé­lyem. — Ért hozzá? — A kicsikhez? ... Diplomás óvónő vagyok, most éppen gyesen. Tíz hónapja csiná­lom a felügyeletet. Jártam, járom a hivatalokat, egyik helyről a másikra küldenek, sehol se tudnak semmi biz­tosat. Úgy látszik azonban, hogy talán végre mozdul va­lami. A gyes az idén ősszel lejár. Ha nem kapok addig engedélyt, abbahagyom. Nem lehet állandóan össze­szorult gyomorral élni. Lakni pedig kell Általában 5—6 gyerek jár ebbe a magánóvodába, a legtöbben egyszerre kilen­cen voltak. A szülők között akad orvos, pedagógus, pszi­chológus, butiktulajdonos. Napi száz forintba kerül fe­jenként a szolgáltatás. Osz­­szon, szorozzon ki-ki maga. — Mennyi marad havonta tisztán? — Nézze, a munkahelye­men 3100 forint volt a fi­zetésem, azóta valamivel emelkedett. Mit mondjak? Annál azért jóval több, s ráadásul helyben vagyok. És még valami. Nekünk nincs saját otthonunk, lakni pe­dig kell valahol. Ez egy négyszobás IBUSZ-lakás, a felét béreljük. A havi dí­ja 4000 forint, s ezt vala­miből ki kell fizetni. Ezért vállaltam engedély nélkül a rizikót.. . Másik helyszín, más kör­nyezet. Lakótelep. Jó fél­órába telik, amíg az épü­­letdzsungelben megtalálom Mária nénit, egy szalagház hetedik emeletén. Ő az a bizonyos asszony, aki a ta­nácsiak szerint 1957 óta pá­­tyolgatja a gyerekeket. Csa­lódnom kell. — Sokkal régebben, 1948- tól kezdve — derül tudat­lanságomon. — Akkor cég­táblás magánóvodám volt a Népköztársaság útján. Rá két évre bevonták az enge­délyt, de tovább csináltam, papír nélkül. Kevés volt az állami óvodákban a hely, s annyian jelentkeztek nálam, hogy sokukat vissza kellett utasítanom. Egyszóval on­nan ez az 1957-es dátum, hogy akkor kezdtem adózni ismét. Fizettem volna ko­rábban is, ugye, a nyugdíj miatt, de sehol se törődtek velem. Mikor az egyik szom­szédom följelentett, még csak meg se büntettek. — Mi áll a személyi iga­zolvány foglalkozási rovatá­ban? — Korábban stb., azaz háztartásbeli, már régóta azonban: gyermekfoglal­koztató. Semmiféle engedé­lyem nincs, egyszerűen az adóbevallás legalizálja a munkámat. A tisztességeshez — Sok mendemonda ke­ring a magánóvodákról, hogy például azért vonzó, mert... Mária néni határozottan vág közbe: — Szerintem a kis cso­port miatt, azért, mert így több idő jut egy-egy apró­ságra, mint az államiban. Közvetlenebb, személye­sebb, emberközeli a kap­csolat gyerekkel, szülővel egyaránt. Néha úgy érzem, mintha a nagyanyjuk len­nék. Most éppen hat „gyere­ke” van a 65 esztendős asz­­szonynak, 1500 forintot kér havonta mindegyikőjükért. Ebből fedezi az élelmezést, a játékokat, a rezsit. Ott­hon főz rájuk, mindig azt, amit a kicsik éppen kíván­nak. Benedek édesapja hús­boltvezető, Tamásé maszek taxis. Adrienn papája or­vosi műszerész, Gáboré ma­rós. Balázs anyukája pri­vát virágkereskedő, Olgi szülei pedig tisztviselők. — Higgye el, akármit is beszélnek, nem lehet meg­gazdagodni belőle, viszont a tisztességes megélhetés­hez a kereset elegendő. A férjem nyugdíjas vegyész. Van egy szépen berendezett lakásunk, egy kis kertünk Mátyásföldön, de például autóra sose jutott. Eny­­nyire futotta. — E szavakkal elbocsát utamra Mária né­ni, s szalad a konyhába, hogy a fedők alá nézzen. Gulyásleves és lekváros metélt készül ebédre. Deáki László íj kórház négylábúaknak Nem biztos, hogy kutyául érzi magát a képen látható eb. A mű­tőasztal, amelyen fekszik, az ország egyik legújabb, legkorsze­rűbb intézményében, Hódmezővásárhelyen, a Csongrád megyei Állategészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Állomás Állatkórházá­ban található. Az új, minden igényt kielégítő állatkórházban állat­mosó helyiség, váróterem, továbbá 26 férőhelyes nagyállatkórte­rem várja a gyógyulásra váró pácienseket. Akik nem nőttek nagyra - lásd sertések, juhok, kutyák és macskák -, külön-külön helyi­ségekben járulhatnak a gyógyító kezek, avagy a gyógyító kés alá. Képeinken: Kis kutya nagy műtétje, és a lófog is ápolásra szorul Enyedi Zoltán felvételei ­ Hírháttér a Népszavában Nagy visszhangot kiváltó műsorban foglal­kozott a televízió Hírháttere a közelmúltban a szociálpolitika aktuális kérdéseivel. Mint a műsorban is elhangzott, a nézőktől telefonon ezernél több kérdés érkezett a műsor szer­kesztőségébe a nyugdíjasok gondjától kezdve a gyesen levők problémáiig, az üdülésen, a tanácsi és vállalati szociálpolitikán át az egészségügyi rehabilitációig. A műsorban el­hangzott, hogy az adásból kimaradt kérdé­sekre a nézők a Népszava hasábjain kapnak választ. Örömmel vállaltuk fel a válaszok köz­lését, mert lapunkban különben is folyamato­san kiemelt figyelmet szentelünk a lakossá­got közvetlenül érintő és érdeklő szociálpoli­tikai kérdéseknek. Ezúttal szeretnénk meg­nyugtatni olvasóinkat, hogy ígéretünkről nem feledkeztünk meg. De miután a kérdések megválaszolására több mint tíz állami és tár­sadalmi szervezet, illetve intézmény vezető szakembereit kértük fel, időbe telik, vala­mennyi válasz beérkezése és megszerkeszté­se. A kérdések hatalmas számára tekintettel a közeljövőben egy-egy teljes újságoldalon több egymást követő napon át közöljük a vá­laszokat. A megjelenés pontos dátumáról ter­mészetesen előre értesítjük a Hírháttér né­zőit, olvasóinkat a Népszavában. A műemléki világnapon Vannak, de megmaradnak-e ipari emlékeink ? Április tizennyolcadika mű­emléki világnap. Csak egy van az esztendőben, műem­léki teendőinkből azonban mindennapra jut. Hazánk te­rületén ma körülbelül 10 ezer megóvásra érdemes épí­tészeti érték található. Nem vagyunk műemléki nagyha­talom, kötelességünk azon­ban a meglevő emlékeinket gondosan megőrizve utóda­inknak átörökítenünk. Ma, nemzetközi mérce sze­rint is, korszerű jogszabályok és szervezeti keretek között dolgoznak műemlékes szak­embereink. Munkájuk ered­ményei a számtalan helyre­állított lakóház, középület, egyházi és népi műemlék, templom és várrom, amelyek megóvására évente átlag 6- 800 millió forintot költ az ál­lam. A számottevő anyagi teher ellenére, ma világszer­te a figyelem előterébe ke­rült a múlt emlékeinek meg­óvása és közöttük a műemlé­kek védelmének egy napja­inkban még különleges terü­lete: az ipari műemlékek, il­letve a műemlék „státusra” érett ipari épületek helyzete. Dr. Császár László, az Or­szágos Műemléki Felügyelő­ség osztályvezetője „Korai vas- és vasbeton épületek" című, 1978-­ban megjelent könyve is érinti a védelem e különleges területét. A vi­lágnap kapcsán is érdemes a tárna közérdeklődésre szá­mot tartó kérdéseit feleleve­níteni.­­ A legideálisabb az le­hetne, ha a műszaki, techni­kai fejlődés szempontjából fontos ipari épület saját te­lepi környezetében lenne megőrizhető. Erre azonban az esetek többségében nincs mód, mert az ipar fejlődése, fejlesztései során a gépek, berendezések korszerűsítésé­vel a „ház” is változik. A kultúrtörténeti értékvesztés — bár az objektum haszná­lás értéke nőtt — már nem pótolható. Nemcsak a jog­szabályok és az ezekkel fog­lalkozó szakembergárda és szervezet óvja műemlékein­ket. Szerencsére közgondol­kodásunkban is eljutottunk arra a szintre, hogy az ezzel kapcsolatos védelem, helyre­­állítás, karbantartás nem vi­ta tárgya és többek között az sem, hogy például egy mű­vészi, iparművészeti értékű műemlék védelmet kapjon. Ugyanakkor az ipartörténeti műemlék fogalma még nem eléggé tisztázott — kezdi a beszélgetést dr. Császár Lász­ló. — Ipari épületeink egy része, megalkotásuk idején, a magyar ipar büszkesége volt és bizonyítékként szolgál ar­ra, hogy nem maradhatunk el egy adott kor építészeti áramlatától. A díszítésektől, felesleges körítésektől men­tes ipari épületek, csarnokok, a vasbeton és vasszerkezeti rendszerek, az építési tech­nológia fejlődésének is leg­szebb példái. — Mi késztette arra, hogy az ipari épületek szerkezetei­vel, építéstörténetével foglal­kozzon? — Mindenekelőtt a kíván­csiság. Ezeknél az épületek­nél, mint említettem, tisztáb­ban jelentkeznek az addigi esztétikai, szerkezettörténeti, architektúrái­­s változások. Érdekelt: hogyan születik az építészeti felfogás, amely annyira különbözik a koráb­biaktól és annyira megvál­toztatta az építészet majd­nem összes eddigi tulajdon­ságait. A vas- és vasbeton­építészetünk fejlődésének jellemző vonásait, a kezdeti lépéseket például a század­­forduló körül épített ipari épületeink, csarnokaink mu­tatják. A kor gazdasági kö­vetelményei, az ipari forra­dalom rohamléptei kénysze­rítik az üzemek, gyárak tulaj­donosait a lépésváltásra, a fejlesztésre. És bár ezek a rohamléptek nálunk­ törté­nelmi, társadalmi fejlődé­sünket meghatározó külső és belső okok miatt — kisebb sebességű menetre szorítkoz­tak és kevesebb épület létre­hozását segíthették elő, az eredmény ezzel együtt két­ségtelen. — És még valamit. Bizo­nyos szempontból előnye is van ennek a kisebb intenzi­tásnak. Mert a lassabb fej­lesztést állagmegóvás követ­te és nem gyors rombolás, és új építés, miként a kor gyor­sabb, nagyobb mértékű ipari fejlesztéseit létrehozó orszá­gaiban volt tapasztalható. Abban a szerencsés helyzet­ben vagyunk, most még büszkélkedhetünk ipari mű­emlékekkel. Az idők folya­mán alakuló anyagi lehető­ségeink ugyanis nem tették lehetővé az ipari épületekkel kapcsolatosan az úgynevezett bulldózerszemléletet és így egy-egy szép példányuk megmaradt. Sörgyári, Ganz- MÁVAG-beli vasbeton épü­let, ez utóbbi területén a vas­­szerkezetű millenniumi csar­nok, a MÁV Északi Járműja­vító vasszerkezetű csarnoka és így tovább.­­ Ha vannak is számon tartott ipartörténeti emlé­keink, kevéssé ismertek a munka helyszínének terü­letei, a házak, épületek és a tárgyak, berendezések, ahol és amivel az ipari munkásság az ipar termé­keit létrehozta. Hogyan se­gíthet ezen a műemlékvéde­lem? — Az ipari műemlékvéde­lem egyik fontos pillére le­het a helytörténeti mozga­lom. Budapest lakosainak több mint a fele immár hat­van éve — munkás. Részvé­telük a helytörténeti mozga­lomban — miként az adatok igazolják — azonban nem ilyen arányú, hanem kisebb. Ugyanakkor a nagyobb ará­nyú részvétel, s ennek ré­vén a munkahely múltja, az épületek történetének isme­rete, a gyár történetének megismerése, a munkahely­hez való kötődést is elősegít­heti, különösen a fiataloknál. Napjainkban a sokat han­goztatott munkaerő-vándor­lás, munkahelyi „kozmopoli­­tizmus” korában ez a kötő­dés és ennek elősegítése mindenképpen indokolt.­­ Ugyanakkor lényeges körülmény, hogy az ipari műemlék jellegű, illetve a műemlék titulusra számot tartható épületek a nagyobb ipari vállalatok tulajdoná­ban vannak. Hozzáállásuk, a felbecsülhetetlen értékek megóvásáért tett intézkedé­seik, netán közömbösségük, amit ez irányban mutatnak — belső ügy. Jogilag ma leg­alábbis ez a helyzet. Ezzel együtt azonban tény, hogy ezek az épületek ugyanúgy a nemzeti és egyetemes kul­túra részét képezik, mint pél­dául bármelyik más műem­léki célra kijelölt lakóház, vagy középület.­­ Meg kell értenünk azonban, hogy ipari környe­zetben, napi gazdasági fel­adatokkal és az egyre feszí­­tetebb munkatempó mellett nem kívánhatjuk, hogy helyi ipari „skanzenek” létesülje­nek. Azt azonban igen, hogy a fejlesztés, átalakítás során döntő érvként kerüljön elő múltunk műszaki, technikai, építészeti emlékeinek ipar­­történeti szempontból fontos védelme, megóvása is, vagy ha nincs más mód, maketten való megörökítése. Nyilván­való, hogy a műemlékek, az ipari műemlékekkel együtt nem sorolhatók a rövid idő­re megtérülő gazdaságos fel­adatok közé. Ennyit, meg ennyit költünk rá, mondják, és használható épület még­sem lesz belőle ... Hány kor­szerű munkahelyet lehetne létesíteni ennyi költségen. — Műemlékeink védelmé­nek elsődleges célja kultúr­politikai cél. Elsősorban kul­túrpolitikai szempontból kel­lene tehát ipari műemlékvé­delmünket is megvalósítani. Nagy szerepe lehet ebben az összefogásnak, több tárca: építési, művelődési, ipari — összefogásának is. Nem hagyhatók figyelmen kívül azonban a jelenlegi műem­lékvédelmünkkel kapcsolatos jogszabályok sem. A vonat­kozó rendelet ugyanis a mű­emléki védettségű épületek fogalmát a következők sze­rint fogalmazza meg: „Mű­emlék hazánk történeti múlt­jának jellegzetes, pótolhatat­lan olyan emléke (építmény és egyéb alkotás, annak tar­tozékai, továbbá a vele kap­csolatos képző- és iparmű­vészeti alkotások), amely az ország gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének tárgyi bizonyítékául szolgál, s építészeti, történeti, régé­szeti, képzőművészeti, ipar­­művészeti vagy néprajzi szempontból kiemelkedő je­lentőségű."­­ Pótolni kellene mindezt a még hiányzó „termeléstör­téneti szempontból kiemel­kedő” meghatározással is. Ez persze csak három szó pót­lása egy jogszabályban. A változáshoz az ipari épüle­tekkel, s azok védelmével kapcsolatos szemléletváltás hozhat eredményt. Fel kell­­nőnünk az ipari műemlék védelméhez is. Wéber Tünde Millenniumi csarnok, Ganz-MÁVAG-hídműhely

Next