Népszava, 1986. július (114. évfolyam, 153–179. sz.)

1986-07-14 / 164. szám

NÉPSZAVA 198­6. JÚLIUS 14., HÉTFŐ Befejezte tárgyalásait hazánkban Lev Voronyin Lev Voronyin miniszterel­nök-helyettes, a Szovjetunió Állami Anyag- és Műszaki Ellátási Bizottságának elnöke, aki Marjai József miniszter­elnök-helyettes meghívására tartózkodott hazánkban, va­sárnap elutazott Magyaror­szágról. A vendéget a Ferihegyi repülőtéren Marjai József búcsúztatta. Jelen volt Borisz Sztukalin, a Szovjetunió bu­dapesti nagykövete is. Elutazott a WMO főtitkára Godwin Olu Patrick Obasi, a Meteorológiai Világszervezet (WMO) főtitkára, aki július 8. és 12. között hazánkban tartózkodott, szombaton el­utazott Budapestről. A WMO főtitkára részt vett és felszólalt a Meteoro­lógiai Világszervezet hidro­lógiai bizottsága fennállásá­nak 25. évfordulója alkal­mából rendezett jubileumi közgyűlésen, találkozott a bi­zottság vezetőivel, és megte­kintette a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Központ laboratóriumait. G. O. P. Obasit fogadta Lá­zár György, a Miniszterta­nács elnöke, és megbeszélést folytatott Várkonyi Péter külügyminiszterrel. Befejeződtek a soproni ünnepi hetek Vasárnap befejeződött a sop­roni ünnepi hetek három hé­ten át tartó rendezvénysoro­zata. Színházi előadások, templomi és szabadtéri kon­certek, kiállítások, sportmű­sorok várták az érdeklődő­ket. Háromévi szünet után megújítva és korszerűsítve újból kinyitotta kapuit a fer­­tőrákosi Barlangszínház. Itt rendezték a legnagyobb kö­zönséget vonzó produkció­kat: opera-, revüelőadásokat, valamint az Állami Népi Együttes két műsorát. A kiállítások közül a leg­rangosabb az ötödik érem­­biennálé díjazott művészei­nek tárlata volt, amely még az ünnepi hetek után is lát­ható lesz egy ideig a Lábas­házban. Emelkedik egyes vas-műszaki cikkek ára A vas-műszaki nagykereske­delmi vállalatok tájékoztat­ják a lakosságot, hogy mától folyamatosan, a bekerülési költségek emelkedése miatt átlagosan 7,7 százalékkal nö­vekszik egyes, szocialista im­portból származó vas-műsza­ki cikkek fogyasztói ára, így például 8,8 százalékkal emel­kedik a Junoszty televízió, 6,8 százalékkal a háztartási fémtömegcikkek ára. A­ratási-vetési körkép (Folytatás az 1. oldalról) műveletekkel. A gazdaságok­ban nagyon szorgalmazzák a másodvetést, általában fon­tosnak tartják a földek két­szeri kihasználását, az idén pedig nem is nélkülözhetik a kétszeri hozadékot, mert az állattenyésztés tartalékai a tavasszal kimerültek. Na­gyon sokáig kellett etetni a jószágokat a késői kitavaszo­dás miatt. Rövid tenyészide­jű takarmánynövényeket vetnek mindenütt, hogy a silókukoricából minél na­gyobb területről szemes ter­ményt nevelhessenek. Van­nak országrészek, ahol hal­lottuk — Szolnok megyében, a Hajdúságban, Csongrád­­ban —, hogy a takarmány­­növények mellett zöldbabot és uborgát is vetnek másod­növényként. Általában 100—120 ezer hektár másodvetést szoktak a gazdaságokban évenként elvégezni. Az idén a már említett okok miatt ennél nagyobb a hajlandóság, úgy tűnik, megközelítik a 180— 200 ezer hektárt a gazdasá­gokban. Az átázott talajnak ott örülnek igazán, ahol a tarlóvetést most végzik, mert hamar kikel a mag, és biztonságos az eredmény. Érdeklődtünk a zöldség­gyümölcs betakarításáról is, amely szintén a szezonnak megfelelően jó ütemben fo­lyik. A piacok mutatják, hogy most már mindenféle zöldség, gyümölcs érik, és folyamatosan szállítják az árut a földekről, a gyümöl­csösökből. Az időjárás ott is sürgeti a munkát. Ennek is köszönhető, hogy az árak valamivel alacsonyabbak, mint tavaly ilyenkor voltak. L. V. családban született. Feltehe­tően 1408-ban. A Garázda­családból való elmagyaroso­­dott anya rokonságban állt a horogszegi Szilágyi család­dal, ennélfogva a Hunyadiak­kal is. Pályafutásának gyors ívelésébe bizonyosan beleját­szottak ezek a rokoni kötelé­kek. A zágrábi tanulóévek után, 1434 körül a bécsi egyetemre került, ott-tartózkodásának azonban pontos időtartama nem ismert. Külföldi tanul­mányait két alkalommal is folytatni akarta a világhírű itáliai egyetemeken. Először éppen tíz évvel később, az 1444-es várnai csata után ki­újult hazai belvillongásokból kiábrándultan, több mint 36 évesen szerette volna magát a humanista tudományokban „pro studio” továbbképezni. Elhatározása igen eltökélt le­hetett, hiszen Vitéz János út­ra kelt, de csak Zágrábig ju­tott. Az ország déli felét el­árasztó rablócsapatok garáz­dálkodása miatt nem merte vállalni a továbbhaladást. „Nem folytathattam az utat — írta —, amelyre lel­kem vágyai indítottak el.” Néhány évvel később, 1451- ben már mint magas állású várad­i püspök, újra tanulni szeretett volna. Engedélyt kért a pápától (amit meg­kapott), hogy az itáliai egye­temekre mehessen „a latin vagy a görög tudományokat tanulni”. Meglett fővel, jóval túl a negyvenen is hajlandó lett volna egyetemi stúdiu­mokkal ismereteit gyarapíta­ni (jóllehet a nagy tekinté­lyű egyházi vezetők ilyen kései tanulása akkor nem volt éppen ritka). Mintha nélkülözhetetlen lett volna. A hazai tennivalók, a kötel­mek most sem engedték el. Idekötözték oldhatatlanul. Hiába vágyódott hát Itáliába, kék egét és gazdag barna könyvtárait soha nem lát­hatta. Tehetségének és felkészült­ségének, nem utolsósorban alkalmazkodóképességének köszönhette, hogy a szerény köznemesi családból szárma­zó humanista — akárcsak va­lamivel később a nagyratörő jobbágyfi Bakócz — bámu­latos bakugrásokkal haladt a közéleti ranglétrán előre. Az egyetem elvégzése után, még Zsigmond király idején, mindjárt a királyi kancellá­riába került Budára. Nagy szerepe lehetett eb­ben, ahogy ma mondanánk: a délszláv „lobbynak”. A század eleje óta ugyanis a zágrábi egyházmegye vezetői (püspökei, prépostjai) töltöt­ték be a királyi kancellária vezető posztjait. Vitéz „oda­­segítője” is Gothalóczi Má­tyás zágrábi prépost és al­­kancellár volt. Harmincegy éves korában, 1439-től már protonotárius (főjegyző), s ettől kezdve hosszú éveken át ő fogalmazta a legfonto­sabb diplomáciai jegyzéke­ket, leveleket. Az 1440-es években alkancellár, 1453-tól pedig kancellár, az ország egyik legfontosabb főembere lett. Ahogy a ranglétrán emel­kedett, fizetségül — a szoká­soknak megfelelően — fokról fokra emelkedő egyházi mél­tóságokat kapott, azoknak ja­vadalmaival, természetesen. Előbb zágrábi őrkanonok, az­tán váradi prépost, majd Hu­nyadi János kormányzótól (akivel a laza rokoni kap­csolatok mellett még Zsig­mond király környezetében, az 1430-as években köthetett bensőséges barátságot) meg­kapta az ország negyedik egyházi főméltóságát, a nagyváradi püspökséget. Vé­gül mint Mátyás király kan­cellárja, egyben legfőbb és megbízható embere, 1465-ben elérte azt, „amit Magyaror­szágon egy értelmiségi elér­hetett: esztergomi érsek lett”. Az ország második embere. Roppant változékony kor­ban állt a legfontosabb köz­jogi hatalom élén. Érthető, ha terhes megbízatásától a nyugalomra vágy Vitéz két alkalommal is szabadulni szeretett volna. Helyette, ahogy ez lenni szokott, mind mélyebbre merült a közélet esetenként bizony igen koc­kázatos forgatagában. Első kilépési szándékát (1444) kö­vetően csakhamar alkancel­­lárrá és váradi püspökké, a második (1451) után kancel­lárrá léptették elő. Életét és cselekedeteit három fontos, egymással összefüggő felis­merés, mondhatnánk alap­eszme vezérelte: a fenyegető török veszedelem elhárítása, a magyar királyság integri­tásának megőrzése, megszi­lárdítása és reneszánsz szel­lemű felvirágoztatása, végül mindezekkel összehangzóan a Hunyadi-ház törekvéseinek támogatása. (A sors és a tör­ténelem különös fordulatai folytán bukását végül éppen az okozta, hogy azzal — Hu­nyadi Mátyással — fordult szembe, aki királyságát is nem utolsósorban neki kö­szönhette.) A tanulóévek után a had­járatokban való részvétel szólította őt is többször útra. A hadjáratokban kétféle mó­don vett részt: mint a király (vagy a kormányzó) kísére­tének tagja, és mint nagyvá­radi püspök — tehát főúr —, az általa vezetett alakulatok élén. Mikor a török 1439-ben megtámadta és elfoglalta Szerbiát, Habsburg Albert magyar király jelentős had­erővel indult a Balkánra — megsegítendő a déli fejede­lemséget. Kíséretében volt a kancellária protonotáriusa, Vitéz János is; mindaddig, míg a vérhasban megbetege­dett király ősz elején vissza­vonulni kényszerült Magyar­­országra, s röviddel ezután meghalt. A várnai csatában nem vett részt, de a követ­kező évben, 1445-ben, ami­kor a török sereg már a Szá­váig nyomult, a Hunyadi ve­zette ellenhadjáratba a fris­sen kinevezett nagyváradi püspök is bekapcsolódott, fel­­tehetőleg a püspöki bandé­rium élén, harcoló alakula­tokat irányítva tehát. Hunya­di serege Samónál szétverte a törököket. A győzelem után Hunyadi Havasalföldre vo­nult, s elűzte trónjáról a tö­rökkel összejátszó román Drakul vajdát. Innen Nikápolyba sietett, ahol a pápaság és a burgun­di hajóhad parancsnokával egy nagyszabású keresztes­hadjárat eshetőségeit vitat­ták meg. Az ütközetekben Vitéz még a kardját, e ta­nácskozásokon pedig diplo­máciai felkészültségét és éles vitakészségét forgatta. Fegy­verrel, tanáccsal és tollal egyaránt hűségesen szolgálta Hunyadit. (Noha ez a kap­csolat sem maradt éppenség­gel konfliktusmentes, így volt ez például 1454-ben, amikor a Vitéz János befo­lyása alatt álló V. László Hu­nyadinak nem tetsző alkut kötött a Felföldön garázdál­kodó Giskrával. Hunyadi a sugalmazót felelősségre von­va, igen durván támadt ben­sőséges bizalmasára: „Én emeltelek püspökké — írta Vitéznek Prágába —, de ha Giskra részére a királyi ado­mánylevelet kiállítod, káp­lánná foglak tenni.”A sarnói győzelem nem hozhatott tartós sikert, a tö­rök újabb támadásra ké­szült. A nikápolyi tárgyalá­sok után sem haladt előbbre a kereszteshadjárat ügye. El­lenkezőleg: a pápa és a ke­resztény fejedelmek tartóz­kodóbb magatartásra intették Magyarországot is. A törökök készülődése azonban olyan mértékű, írta 1448 szeptem­berében a pápának, Hunyadi nevében Vitéz, hogy a meg­ütközést tovább halogatni nem lehet. „Megkezdem te­hát a szent vállalkozást. Ké­szebb vagyok síromat a csa­tamezőn keresni, mint tanúja lenni továbbra is nemzetem szenvedéseinek. Jól tudom — fejezte be levelét —, hogy dicsőség fogja övezni emlé­kemet, akár győzelem, akár bajnoki halál vár reám e há­borúban.” A megütközésre, ahová hű­ségesen kísérte kormányzó hadvezérét Vitéz is, 1448 szeptemberében, Rigómezőn került sor. A véres csatában a török túlerő (és a besegítő árulás) vereséget mért Hu­nyadira. A szerb történelem Mohácsa volt ez, az önálló fejedelemség pártja hullt és századokra török uralom alá került. Vitéz és számos főúri társa szerencsésen megmene­kült, s visszatért Magyaror­szágra. Hunyadira, a 24 ezer fős hadsereg főparancsnoká­ra pedig ekkor nem győze­lem, nem bajnoki halál , hanem néhány hetes börtön várt. Brankovics György szerb fejedelem fogságába került. Vitéz János csoportjá­nak hosszas alkudozás után sikerült csak kiváltani. A szabadulót karácsony napján fogadhatták Szegeden. A kisebb-nagyobb háborúk diplomáciai előkészítésén és lebonyolításán túlmenően egy-egy alkalommal ezután is részt vett a hadjáratokban. A nevezetes nándorfehérvári diadalnál (1456) nem volt ugyan jelen, de röviddel utá­na Zimonyba ment, s láthat­ta még a haldokló Hunyadit. Az öregedő Vitéz később egy­­egy hadjáratára vagy éppen csak erőt fitogtató felvonulá­sára elkísérte Mátyást is. Mellete volt a számára vég­zetes tanulságú csehországi hadjáratokban is. Fürr Lajos (Következik: Küldöttségben a koronáért) Magasabb szempontok nélkül Benyomásokat gyűjtve két napig kóboroltam a Bala­ton partján. Szempontom nem volt magasabb, mint az átlagemberé: 173 centiméter. Úgy próbáltam viselked­ni, mint egy turista, aki nem foglalt előre szállást, nem készített útitervet, minden választást a vonzásokra bí­zott. Ilyenformán előre meghatározott dramaturgia nélkül kerültek jegyzetfüzetembe az események. De, hogy mégis csokorba gyűjtve mesélhessem el az élmé­nyeimet, a két napot tekintsük egynek, s haladjunk benne reggeltől esteiig. A balatonalmádi Auróra­­szálló hatalmas, messze lát­szó épület: 12 emeletén egy falunyi ember alhat, lakhat, pontosan 480. Ez a torony falu most néptelen. Akik miatt építették, valahol máshol vannak, nem jöttek el Fő­leg a nyugatiak mondták vissza a szobarendeléseket, vagy maradtak távol szó nél­kül. A magyar vendég szá­mára — aki a magasabb szempontokon nem töri a fe­jét, s így nem gondol az or­szág elmaradt valutabevéte­léből származó hátrányokra — ez a lanyha forgalom kész öröm: éjszaka csendes a fo­lyosó, és a szobaár az égig érő szállodákban sem ér az égig. Körülbelül annyi, mint szezonon kívül: reggelivel, strand- és uszodahasználat­tal, üdülőhelyi díjjal 855 fo­rint. A nyugatiakra más tarifa vonatkozik, tőlük majdnem a háromszorosát kérik egy éjszakáért, természetesen va­lutában. A szocialista orszá­gokból érkezők — a magya­rokhoz hasonlóan — külön­böző kedvezményeket élvez­nek, így a szálló stabil ven­dégeinek számítanak. — A közhiedelemmel el­lentétben, jó vendég a szocia­lista vendég is — mondja Major János, az Auróra ét­termének teremfőnöke, aki, tekintve, hogy a reggelinél alig néhányan ropogtatják a zsemléket, megengedheti magának, hogy kérésemre az asztalomhoz üljön. — Sőt, ha nem számítjuk, hogy nem kemény valutában fizet, még jobb, mint a nyugati. A nyu­gatnémetek, hollandok, své­dek, osztrá­kok vagy fran­ciák rendszerint csak a kö­telező reggelit fogyasztják nálunk, az ebédet, vacsorát máshol eszik meg. A szocia­lista országokból érkező cso­portokról viszont — szerző­dés alapján — egész nap mi gondoskodhatunk, s ez nem kis bevételt jelent. — Viszont kevés borrava­lót. — Ennek ma már egyre kevesebb a jelentősége. A nyugatiak leszoktak a "jattá­­ról, vagy ha adnak is, elő­fordul, hogy megalázó össze­geket, például 50 fillért. Nem azért, mert elégedetlenek, hanem mert náluk a felszol­gálás díja benne van az étel-, italárakban, így nincsenek hozzászokva a számla meg­oldásához. — Nem úgy, mint mi, ma­gyarok. — Borravaló szempontjá­ból már régen a magyar ven­dég a legjobb. De nyáron a pincér nem csak a borravaló miatt érdekelt a forgalom­ban, sőt, úgy kevésbé. A sze­zonban ugyanis havi jöve­delme nagy részét a forga­lom utáni jutalék teszi ki. Ez most körülbelül 15—16 ezer forint, ehhez jön a bor­ravaló, ami ennél lényege­sen kevesebb. — Akkor is megvan ha­vonta a 20 ezer forint! — Két hónapig! Aztán jön a holt szezon, amikor vékony lesz a „brifkó”. Mindeneset­re, aki irigyli a felszolgálók fizetését, jöjjön, próbáljon szerencsét, örülnénk neki, mert sajnos, egyre keveseb­ben vagyunk. Szakembereink jó része elment maszeknak, és nem a legügyetlenebbek. Köszönve Major Jánosnak a tájékoztatást, a dús regge­lit és a jó kávét, kedélyes hangulatban indulok a déli part felé. Fel szoktam venni a stop­posokat, de mikor a két iz­zadt testű, félmeztelen fia­talembert meglátom, habo­zok. Alig tudom legyőzni az ellenérzésemet: az én időm­ben, úgy tíz évvel ezelőtt, még illett felvenni a stophoz egy trikót. De hát, istenem, változnak az idők. Az azon­ban már mellbe vág, hogy az ablakon behajolva, így szó­lít meg a bozontos fickó: — Haver, el tudsz vinni Fűzfőig? Megint arra gondolok, hogy változnak az idők, és kinyi­tom az ajtót. A szokással el­lentétben a beszélgetést is ők irányítják. — Mit melózol, haver? — kérdezi az egyik. — Újságíró vagyok. — Újságíró? — röhögnek föl egyszerre. — Na, ne csi­náld már! Ezzel a kocsival?! Leforrázva ülök, mikor Fűzfőnél kiszállnak, végre. Nem akarok reklámot csi­nálni az autómnak, de nem a Magyarországon kapható legolcsóbb típus. Igaz, hogy egy kicsit öreg, igaz, hogy egy kicsit kopott, igaz, hogy egy kicsit zörög, de mertem volna tíz évvel ezelőtt egy­általán azt gondolni, hogy egyszer lesz autóm? Hiába, változnak az idők. 1986. július 5-e nagy nap volt Komáromi Ferenc tu­lajdonos és Csiszár Elekné üzletvezető életében. Reggel hatkor megnyitották foga­dójukat a siófok—szekszárdi út mellett, Daránypuszta ha­tárában, a Balatontól több mint tíz kilométernyire, mégis a Balaton idegenfor­galmára alapozva. A kocká­zat nem kicsi. A területet és az alapépületet — egy volt általános iskolát — olcsón vették ugyan, a szolgálati la­kással együtt 560 ezer forin­tért, de az átalakításra, a berendezésre nagyon sok hi­telt kellett felvenni. — A fogadó egy szelíd ívű kanyarban van, lombos fák között. Nehéz észrevenni. Különben is, aki a Balaton­ról jön, még nem éhes, nem szomjas, hiszen csak tíz perr­­e indult, aki pedig oda tart, miért álljon meg tíz perccel a cél előtt. Nem félnek, hogy nem tudják majd visszafizet­ni a kölcsönt? — Nem — válaszolja az üz­letvezető, aki egyébként korábban az állami vendég­látásban dolgozott. — Nem az átutazó vendégekre szá­mítunk elsősorban, hanem a visszatérőkre. Szó, ami szó, a III. osztá­lyú árakkal működő vendég­lő — berendezését tekintve — beillene I. osztályúnak is. A brassói aprópecsenye — 44 forintért — finom, a szek­szárdi zweigelt mélyvörös, illatos, és pont annyira hű­­tötték le, amennyire kell. Üldögélvén az árnyas te­raszon, morfondíroztam. Lám, már eddig, majdnem Iregszemcséig ér a Balaton partja. S ez jó. Hiszen ahol sokan járnak — mint a par­ti sávban —, ott bővülnek és javulnak a szolgáltatá­sok. Vajh, ha e szempontból Balaton-part lenne már az egész ország! Vigh Sándor (Következik: Mibe fog ez kerülni?) A doránypusztai fogadó terasza Az Auróra „toronyfalu” 5

Next