Népszava, 1988. december (116. évfolyam, 286–311. sz.)
1988-12-05 / 289. szám
2 ■*—"« "■ ■■ mi *rm i wi"" ■"■■»■■■■", BEFEJEZŐDÖTT AZ ORSZÁGOS SZAKSZERVEZETI TANÁCSKOZÁS (Folytatás az 1. oldalról) esztendő alatt akkora külföldi adósságállományt halmoztunk fel, amely a gazdaságot lassan eljuttatja a működésképtelenség határáig. Ezt kívánja megelőzni az a program, amelyet a múlt év szeptemberében az Országgyűlés elé terjesztettünk. Szeretném itt önök előtt hangsúlyozni, ez nem a magyar gazdaság hosszú távú fejlesztésének programja, ez csak egy gazdasági válságmegelőző akcióprogram. Gazdasági stratégiánkat még ezután kell kidolgozni, nekünk, együtt. Látszik, hogy e rövid távú, három-négy esztendős program megvalósulását is nagyon nehéz megélni, mert minden, amiért itt ma ebben a teremben bíráltak bennünket — azért merek így fogalmazni, mert nemrég még miniszterelnök voltam — az nem más, mint amit megfogalmaztunk a kormányprogramban. Nem több, sőt, talán valamivel kevesebb is. — A mostani tanácskozáson is csak kevés olyan igény fogalmazódott meg, amely nem lenne jogos, csak éppen most nem teljesíthető, nagyon egyszerű prózai okból — nincs miből. Én tehát nem a kormány vagy a vezetés számára kérek türelmet és megértést, hanem az ország számára és az ország érdekében. Ezt a kormányt — amely felvállalta szinte a lehetetlent — nem kényszeríteni kell, ahogy ma itt egy felszólalásban elhangzott —, hanem segíteni, kritikával, vitával, ha okot ad rá, jó szóval, de mindenféleképpen a valóságban meglevő érdekkonfliktusok feltárásával. A mai magyar gazdaság gondjait természetesen nem lehet csak ideológiai tévedésekre visszavezetni. Az elmúlt évtizedekben lelassult a műszaki fejlődés. Évtizedeken át szétapróztuk eszközeinket, ahelyett, hogy célirányosan a szerkezetátalakításra fordítottuk volna. A szellemi munka — mint ahogyan itt szintén elhangzott — a termelésben is leértékelődött. Nagy pénzeket fektettünk lassan megtérülő, gazdaságtalan beruházásokba, rosszul ítéltük meg a nemzetközi gazdasági folyamatokat. De azokok között szerepel a fellazult munkafegyelem és munkamorál is. Meggyőződésem — bármennyire is háborognak emiatt egyesek —, hogy a demokráciát nem a termelés folyamatában kell gyakorolni. Tapasztalataim szerint a termelés hatékonysága lényegében négy tényezőn múlik: a termelőberendezések korszerűségén, a termékek eladhatóságán, a munkás és a mérnök tudásán, és nem utolsósorban a termelésben levő renden és fegyelmen. A termelés szervezésében, az irányításban számon kérhető személyes felelősség nélkül nem lehet rendet teremteni. Értelmezési zavarokat látok a személyes felelősség és a munkahelyi demokrácia alkalmazása körül. Vallom, hogy a demokrácia érdemi fejlesztése nélkül nincs kibontakozás. De a demokráciát ott kell gyakorolni, ahol az egyén, a közösség, a társadalom érdekében szükség van rá, tehát ahol az emberek ezáltal bele tudnak szólni saját sorsuk és az ország jövőjének alakulásába. Ez történhet a munkahelyeken, a bizalmi értekezleteken, kidolgozásánál, két egyenrangú partner megállapodásánál, a munkaidőn kívül szervezett munkásgyűléseken, a bizalmértekezleteken, a szakszervezeti bizottságok tanácskozásain, ahol a dolgozók helyi és országos érdekeit megfogalmazzák. Az itt szerzett tapasztalatok nélkül nem lehet sem vállalatot, sem országot irányítani. De nem lehet a vita tárgya a technológiai folyamat, a rend és a munkával együtt járó önként vállalt fegyelem. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy a szigorú munkafegyelem igénye nem egyenlő az embertelenséggel, a durvasággal és a lelketlenséggel. Az egyes emberrel és a kollektívákkal szembeni igényesség minden vezetőnek kötelessége, mert ez egyúttal a mások és a többség iránti tisztelet kifejezése is. A tegnapi és a mai vitában is sok, a párt számára is hasznos, megszívlelendő tanács, javaslat hangzott el. Ezeket köszönöm, munkánk során figyelembe vesszük. Több dologban, részkérdésben eltér a véleményem a felszólalókétól, de ezt természetesnek tartom, ugyanis más élmények alapján ítéljük meg a valóságban végbemenő folyamatokat. Ez a jövőben is bizonyára így lesz, tehát többetkell találkoznunk, beszélgetnünk, vitatkoznunk és eszmecserét folytatnunk — mondotta végezetül Grósz Károly. A vasutasok véleményét tolmácsolva kijelentette: nem értenek egyet a vasúti tarifák emelésével, hiszen A nagyszámú hozzászólás kifejtése érdekében nyolc percre korlátozott felszólalási időtartam némiképp eltérítette Gelencsér Mihályt, a Pécsi Kesztyűgyár főbizalmiját tervezett mondandójától. Idézett a napi Népszavából, ahol azt olvasta, hogy a Minisztertanács döntése alapján január elsejétől emelkedik a napilapok ára. A Népszaváért is 1,80 helyett 4,80-at fizetünk majd, vasárnap pedig 5,80-at, hogy minden munkás asztalára odakerülhessen — mondta. — Valamit nem értek, semmit sem értünk — mindez nem többletbevételt eredményez majd, hanem például az utasforgalom csökkenését. Azt is indítványozta. — És mégis ránk, alapszervezetekre bízzák a tagság tájékoztatását... Ha Valaki az „alternatív folyóiratokat” és az országos napilapokat olvassa, ellenkező értesüléseket kap, bizonytalan haladási irányokkal találkozik, látszólagos összefüggéstelenséget tapasztal. Csak kapkodjuk a fejünket, nem jó ez így. A továbbiakban kijelentette, hogy a Pécsi Kesztyűgyárban a munkásmozgalom nem frázis, hanem napi valóság. Ugyanakkor a szakszervezeti tisztségviselők nem tudják megmagyarázniá, hogy a közalkalmazottak és a pedagógusok kapják vissza az 50 százalékos utazási kedvezményt a tagságnak, hogy bár az elmúlt időszakban mindenki jót akart, mégis félresikerült sok minden. Úgy érzi, becsapták őket. Véleménye szerint „helyre kell tenni” az alternatív szervezeteket, mert nem szeretné megérni, hogy akik hitet tettek a jelenlegi hatalom mellett, azokat ellenforradalmárnak nevezték egyes szervezetek, ahol 56-ot forradalomnak minősítik. Végezetül arra figyelmeztetett, hogy a szakszervezeti mozgalom hirdetett egysége nemcsak a tagság érdeke, hanem az egész társadalomé. Gelencsér Mihály: Csak kapkodjuk a fejünket Szilágyiné dr. Bányai Irén: Kulturális kincseinket tovább kell gyarapítani Évtizedek óta tapasztalhatjuk: miközben az illetékesek elismerték és frázisszerűen hangoztatták a művelődés fontosságát, e területre csak az elosztási folyamat végén megmaradó összegek jutnak, és talán itt a legszigorúbb a pénzügyi visszafogás — kezdte felszólalását Szilágyiné dr. Bányai Irén, a Munkásmozgalmi Múzeum szb-titkára. A közgyűjtemények és közművelődési intézmények 22 ezer dolgozójának a véleményét hangsúlyozva elmondotta, hogy az itt dolgozók olyan kincsek gondozói, amelyek a magyar nemzet pénzben ki nem fejezhető értékeit őrzik és gyarapítják. Csakhogy akik ezeken a munkahelyeken dolgoznak, jól tudják, kétséges, hogy meg tudják-e őrizni azokat az értékeket, amelyeket jeles elődeink felhalmoztak, s még inkább kérdéses, a ma dolgozói vajon fel tudják-e halmozni korunk megbecsülésre érdemes értékeit a jövő számára. — Higgyék el nekem, ez nem vészharangkongatás — mondotta, majd számokkal is illusztrálta, hogy milyen kis összeget fordít a költségvetés a múzeumokra és a levéltárakra. Figyelmeztetett arra is, hogy az utókor sosem bocsátja meg a ma élőknek azt az elmaradást, ami a könyvtárak kézikönyvállományának gyarapítását korlátozza. Végezetül utalt arra, hogy az általa képviselt területen dolgozók is jelentős mértékben hozzájárulnak az idegenforgalmi bevételekhez, amiből ők is visszajuttatást érdemelnének. Fodorné Birgés Katalin: Az elmaradott térségek gondjait fel kell vállalni Fodorné Birgés Katalin, a Szakszervezetek Békés Megyei Tanácsának vezető titkára felszólalásának első felében elmondotta, mostanában a tagság körében a legtöbbet a szocialista pluralizmusról beszélnek, s a sokféle megítélésben a szocializmust, a gyermekeink jövőjét féltő hangok is benne vannak. A munkások zöme elégedetlen, ez tény, de ennek alapvetően az az oka, hogy a stabil munkafeltételeket nem látja biztosítva. Fontos, mondotta, hogy a gombamódra szaporodó, hangosan látványos programot hirdető alternatív szervezetekkel szemben a 4 millió tagot számláló magyar szakszervezeti mozgalom is találja meg azt a programot, ami a leghatékonyabb érdekvédelmet garantálja. Ehhez azonban arra van szükség a felszólaló szerint, hogy egységes tömegszervezetként jelenjünk meg a politika színterén. Sajnos, ma a tagságra, az alulról építkezésre hivatkozva az apparátusok még egymás ellen is fellépnek ebben a harcban. Ezt követően a párt és a szakszervezet kapcsolatát taglalta, elmondva, az természetes, hogy a szocializmus alapján állunk, mint a párt, és elismerjük annak vezető szerepét, és ez nem egyszerű politikai gesztus. De annak is alapvetőnek kell lennie, hogy a párt támogassa a szakszervezetek megújulási törekvéseit, és ezt juttassa kifejezésre a nyilvánosság előtt. Végezetül Békés megyéről, és a hasonló gazdasági adottságú térségekről szólt, megjegyezve, hogy az esélyegyenlőség biztosítása egyre reménytelenebb. A veszteséges vállalatok először a vidéki telephelyeket fogják megszüntetni, a külföldi tőke nem oda fog áramlani, ahol alapvető infrastrukturális bajok vannak, a szellemi felzárkózásról ott nem is beszélhetünk, ahol az oktatási intézmények elmaradottak. A tagság igényli, mondotta, hogy ezekkel a kérdésekkel súlyuknak megfelelően foglalkozzon a szakszervezet. Varga Gyuláné: Az áldozatvállalás ne legyen hiábavaló Varga Gyuláné, a MÁV Nyugati Üzemfőnökségének szb-titkára a tagság azon elvárásának adott hangot, miszerint a szerkezetváltással együttjáró áldozatvállalások nem lehetnek hiábavalók. De a terhek növekedése és a csekély eredmények közötti ellentmondások mindezt cáfolni látszanak. Ez annál is riasztóbb s elgondolkodtatóbb, mivel a világon kevés szakszervezet tolerálja ennyire a kormány megújulást szolgáló törekvéseit. A küldött ezt követően a gazdaságpolitika veszélyes jelenségeire hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy eredményes érdekvédelemhez csak pontos okfeltárás vezethet. Szólt a koraszülött adórendszer betegségtüneteiről, az ár- és bérpolitika feszültségeiről, a termelési költségek elkeserítően alacsony bérhányadáról, s arról, hogy a befejezetlen beruházások a nemzeti jövedelem egyharmadát emésztik fel. Sajnálatosnak ítélte azt is, hogy a társadalom jól képzett szakemberei nem a saját szakmájukban dolgoznak, hanem jól fizető, de tudásukat elpocsékoló munkaalkalmakat keresnek maguknak. A küldött Engelst idézve a szakszervezetek parlamenti képviseletének szükségességét is hangsúlyozta. HÉTFŐ, 1988. DECEMBER 5. NÉPSZAVA Szépe Lőrinc: Erősebb függés a tagságtól Szépe Lőrinc, a Pécsi Postaigazgatóság területi szakszervezeti bizottságának titkára azzal kezdte felszólalását: a tagság igényli és követeli, hogy avassák be valamenynyi őt érintő döntésbe, és olyan, offenzív szakszervezetet szeretne látni, amelyet nem „fölülről”, hanem „alulról” vezérelnek. Vagyis a centrum meghatározó szerepe helyett valódi közmegegyezést akar a tagság. Az igazi fényképet a szakszervezeti tagok készítik nap nap után, megválasztott vezetőikről, s addig nincs baj, amíg felismerjük rajta magunkat — hangsúlyozta a felszólaló. Kifejtette, hogy a szakszervezeti munka megújításában a súlypontot az alapszervezetekre kell helyezni. A választók és a választottak közötti közvetlen kapcsolat létszükséglet, mert az áttételek, a hiányos információk veszteséggel, hatékonyságcsökkenéssel járnak. A munkahelyi és a magasabb szintű tisztségviselők kötelessége, hogy ne le-, hanem rendszeresen elmenjenek a munkahelyekre, a munkavállalókhoz és valóságos információ- és véleménycserével győződjenek meg a tagság igényeiről, akaratáról. Ezért helyeselte a tagságtól való erősebb függés elvének érvényesítését. Szépe Lőrinc kifejtette véleményét a partneri kapcsolatokról is, hangsúlyozva, hogy a vezetők felelősségét meg kell követelni minden szinten. Mivel a bizalmiak kulcspozícióban vannak, érdekvédelmi feladatukat csak megfelelő jog- és hatáskörrel tudják ellátni. Végül javasolta, hogy újra kell szabályozni a szakszervezeti tisztségviselők védelmét. Krikovszky Péter: Ellenérdekeltségből fakadó bizalmatlanság Az ÉFEDOSZ-on belül legutóbb létrehozott szervezők, beruházók és kutatók tagozata közel 25 ezer ember érdekeit képviseli és ezek nem ellentétesek egyetlen más szakszervezet érdekével sem — kezdte hozzászólását Krikovszky Péter, a Budapesti Városépítő Tervező Vállalat szb-titkára , hozzátéve: sajnálja, hogy nem minden szakszervezet kapott meghívást, akikkel egy irányba haladunk, legfeljebb más lépéssebességben. A felszólaló ezután a műszakiak erkölcsi és anyagi megbecsülését próbálta értelmezni, mindkettő feltételeként szabva, hogy az értelmiség már a döntések előkészítésébe beleszólhasson, ne csupán utólagos igazolásába. Mint mondotta, semmiféle elemzés nem jelenik meg a sajtóban a vezetői érdekeltségre vonatkozóan, így kevesen tudják, hogy például az igazgató felett a vt csupán a prémium kitűzésének ügyében nem jogosult dönteni. A vezetői prémium a vagyonbér hányadosától függ, így csakis a nyereség arányában, illetve a bérhányad csökkenésével növekszik. A dolgozók és vezetők közötti ilyesfajta ellenérdekeltség bizalmatlansághoz vezet és a kizárólagos vagyonérdekeltség önmagában még nem serkenti a technológiai-műszaki korszerűsítést. Jövőre 100 ezer forint megtermelt értéknek mindössze a negyede fizethető ki bérként, és ez majdhogynem a vállalati vagyon kamatából kifizethető. Befejezésül a felszólaló — mivel januárban születik döntés több alapvető, a munkavállalókat érintő kérdésben — javasolta, hogy februárban újra hívják össze az országos tanácskozást. Szemán József: mulasztásokért a dolgozó fizet Szemán József, a Dunai Vasmű hengerésze, szakszervezeti főbizalmi a szerkezetváltás feladatainak emberi oldaláról és a munkásközérzetről beszélt. A vaskohászat korszerűsítését szolgáló intézkedések halogatása, felemás megvalósítása — mint mondotta — komoly erkölcsi és anyagi károkat okoztak. Tapasztalat szerint a gazdaságpolitikai döntések zöme emberi, munkavállalói érdekeket sért, ám az ebből fakadó feszültségek oldására még mindig nincs humánus és elfogadható eszközrendszerünk. A korábbi mulasztásokért most a munkás fizet, az elbocsátások formája pedig egyre megalázóbb. Ez a tendencia nem csak a vaskohászatra jellemző, ám itt különösen éles gondokat idéz elő, hiszen a 90-es évtized közepééig várhatóan 6-7 ezer kohászmunkahely szűnik meg. A vasasszakszervezet állásfoglalása szerint — tolmácsolta a küldött — a foglalkoztatáspolitikát központi kérdésként kell kezelni, a leépítéseket új munkahelyek teremtésének, átképzéseknek, korkedvezményes nyugdíjjogosultságnak kell kísérnie. Hangsúlyozta, hogy a nők számára például meg kell adni a munkanélkülisegély vagy a meghosszabbított gyed közötti választás lehetőségét. A dolgozók feszült hangulatáról, az országban tapasztalható, közérzetet nyugtalanító változásokról szólva cáfolta azt a manapság közkeletű megfogalmazást, miszerint ma azért rossz, hogy jövőre jobb legyen. Állítása szerint a jelen hiányosságait a jövő rovására foltozgatjuk, ezt bizonyítja az egyre halmozódó adósságállomány és költségvetési hiány. Ezek az ellentmondások nem a biztató, hanem a fenyegető jövőt idézik. L Básti János: Mare hasznos munkahelyeket kell teremteni Básti János, a Szakszervezetek Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanácsának vezető titkára azzal kezdte hozzászólását, hogy a létbiztonság fenntartásához szükséges anyagi források megteremtésében a szakszervezetek is érdekeltek. Ugyanakkor az érdekvédelemben nagyobb súlyt kapott az utóbbi időben a bérharc, a foglalkoztatási biztonság megőrzése, a szociális ellátás szintentartása. Borsod megyében 1987-től valósággá vált a munkanélküliség, de ennek fő okai között nem a szerkezetátalakítást említette a felszólaló, hanem a restriktív gazdaságpolitikát, a gazdaságirányítás bizonytalankodását és a sokat bírált bérszabályozást. Sürgette, hogy a foglalkoztatási biztonság helyreállításához új, hasznos munkahelyeket kell teremteni. Básti János szólt a foglalkoztatáspolitikai eszköztár bővítéséről, amely — ha nem is elegendő, de — nélkülözhetetlen az átmeneti feszültségek, egyéni gondok enyhítéséhez. Figyelmeztetett arra, hogy az eszközök bővítése mellett nagyobb gondot kell fordítani a regionális fejlesztési programok gyorsítására, valamint a dolgozók tervszerű, célirányos át- és továbbképzésére, s ehhez indokolt speciális központokat létesíteni. Szükségesnek nevezte a munkanélküli-segély rendszerének bevezetését, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a szakszervezetek számára a munkanélküliség, mint élethelyzet elfogadhatatlan.