Népszava, 1989. október (117. évfolyam, 232–257. sz.)

1989-10-02 / 232. szám

NÉPSZAVA 198­9. OKTÓBER 2., HÉTFŐ Rokonszenv a kelet-európai változások iránt Nemzetközi sajtótájékoztató a hárompárti találkozóról Először képviselte hazánkat 1948 óta többpárti résztve­vőkből álló delegáció nem­zetközi konferencián — hal­lottuk azon a sajtótájékozta­tón, amelyet a hárompárti kezdeményezés néven ismert találkozó után tartottak szombaton Budapesten, a Politikai Főiskolán. Kalevi Sorsa, a Finn Szo­ciáldemokrata Párt leköszö­nő elnöke annak a vélemé­nyének adott hangot, hogy a kezdeményezés jó úton ha­lad. Túllépve az Európában még meglevő hagyományos ideológiai határokon, új lehe­tőséget ad a pártok közötti együttműködésre. Szóba ke­rült a tanácskozáson termé­szetesen Magyarország is, mondotta, hiszen mindenki nagy rokonszenvvel figyeli a Kelet-Közép-Európában zaj­ló változásokat. Csatlakozott e nézethez Paolo Vittorelli, az Olasz Szocialista Párt egyik veze­tője is. Szerinte a demokra­tikus intézmények kialakítá­sa közelebb visz az európai közös célokhoz. A leszerelés, az enyhülés minden magyar közös ügye. A mindannyiunk előtt álló távlati cél az, hogy Európa egyetlen gazdasági egység legyen. De ehhez még sok türelem, jóakarat és ki­tartás kell. A találkozó mérlegét vé­gül Tabajdi Csaba, a magyar delegáció vezetője is meg­vonta. Elmondta, hogy a ta­lálkozó nagy próbatételt je­lentett, hiszen azt kellett bi­zonyítani, hogy a párt politi­kai arculatát megőrizve is lehet közös érdekeket képvi­selni. Bebizonyítottuk, hogy lehetséges érvényesíteni a nemzeti érdeket anélkül, hogy alárendelnék a párt­csatározásoknak. Értékelése szerint napjaink Európájá­ban nem a látványos áttöré­sek korát éljük, hanem a kis lépések vannak napirenden. Az újságírók érdeklődésé­nek homlokterében a közép­­kelet-európai változások áll­tak. Többen érdeklődtek a magyar és a lengyel helyzet­ről, ezen országok esetleges semlegességéről, a Varsói Szerződésből való kiválásuk­kal kapcsolatban. Szigeti Gá­bor, a Magyar Demokrata Fórum képviselője Napó­leont idézte: soha nem kell a lehetetlent akarni. Természe­tesen az a cél, hogy egyszer Magyarország semleges jog­állam legyen, de ennek még nem érkezett el az ideje. Ha­sonló értelemben vélekedtek hazájukról a lengyel Szoli­daritás és a LEMP képvise­lői is. Paolo Vittorelli emlé­keztetett arra, hogy Európá­ban negyven évvel ezelőtt felépült egy biztonsági rend­szer. Ezt nem lehet egyik napról a másikra lebontani. A hárompárti kezdeménye­zés jövőjéről Tabajdi Csaba (aki most utolsó alkalommal vett részt a fórum munkájá­ban, miután október elsejé­től a Minisztertanács nemze­tiségi kollégiumát vezeti) úgy vélekedett, még számos to­vábbi lehetőség vár kibonta­koztatásra. Például, meg le­hetne rendezni az atomfegy­verekkel nem rendelkező ál­lamok konferenciáját. Másik lehetőségként említette, hogy a tanácskozás valamilyen formában kapcsolódhat a Helsinki-dokumentumot alá­író országok parlamenti pártjainak konferenciájához. Karsten Voigt, aki a nyu­gatnémet SPD képviseleté­ben vett részt a tanácskozá­son, bejelentette: a közeli napokban a NATO parla­menti csoportjainak ülése elé terjeszti a kelet- és kö­­­zép-európai gazdasági refor­mok támogatásának tervét. D. K. Lengyel turistainvázió a csehszlovák határon Láng Judit, az MTI tudósító­ja jelenti: Felkészületlenül érte Cseh­szlovákiát, hogy az utóbbi időben ugrásszerűen megnőtt az országba beutazó, végső úti célként Ausztriába vagy más országokba tartó lengyel turisták száma. A vonatok­­ már hetek óta rendkívül túl­­" zsúfoltak, nem ritka az olyan eset, hogy a 800—1000 férő­helyes szerelvényeken, em­bertelen körülmények között, 3000—4000 ember is utazik. Rendszeressé vált, hogy a nemzetközi gyorsvonatok a lengyel utasinvázió miatt 10- 15 órát is késnek. Mivel a lengyel turisták többsége spekulációs céllal, különféle árucikkeket, mindenekelőtt cigarettát, szeszes italt, ágy­neműt, távcsöveket, órákat, fényképezőgépeket akar át­vinni Ausztriába, hogy így szerezzen kemény valutát, az osztrák vámőrség rendkívül megszigorította a csehszlo­vák—osztrák határátkelő­helyeken az ellenőrzést. A petrovicei lengyel—cseh­szlovák vasúti határállomá­son, illetve a pozsonyi és a breclavi csehszlovák—oszt­rák közúti átkelőhelyen már nemegyszer erőszakos cse­lekményekre is sor került. olyan nap is, amikor 12 ezer gránát és rakéta csapódott be) bizonyos fokig váratla­nul érte a kormányerők 11. gyaloghadosztályát, s ebből kifolyóan igen nagyok voltak az élőerőben és a harci tech­nikában elszenvedett veszte­ségei. A magasabb egység legtöbb parancsnoka már a csata elején elesett. Az ala­kulatok helyzete — feszes­­ vezetés híján — válságosra­­ fordult, s csupán a gyors­­ utánpótlásnak, több ezer önkéntes harcba lépésének, az afgán légierő és a Szovjet- J­uniótól kapott „Scud” min­tájú rakéták bevetésének volt köszönhető, hogy a vá­ros a védők kezében maradt. (Az említett harcászati ra­kéták mindegyike csaknem 800 kilogrammos hagyomá­nyos robbanótöltet célba juttatására képes.) Dzsalalabád kíméletlen ostroma több mint négy hó­napig tartott, de végül is a mudzsahedek nem tudtak áttörni, győzelmet kicsikar­ni. Az afgán védelmi minisz­ter, Tanai vezérezredes va­lószínűleg a legjellemzőbb vonást emelte ki, amikor azt mondotta, hogy ezt a kato­nai sikert már „nem a szov­jet szuronyokra”, hanem sa­ját erkölcsi-politikai állóké­pességükre támaszkodva ér­ték és érhették el. A csata lefolyása és kimenetele — talán nem túlzás ezt állíta­ni — a kormányerők első igazi nagy tűzpróbája volt, éspedig nem is akármilyen, hiszen az ellenfél 45 ezer embert összpontosított a tá­madáshoz, s ennek egyhar­­madát jól felszerelt pakisz­táni reguláris alakulatok al­kották, ezenkívül mintegy 3000 külföldi zsoldos is be­kapcsolódott a fegyveres harcba. Valamelyest érzékel­teti a hadműveletek kegyet­lenségét és pusztító jellegét, hogy a város lakói közül több mint háromezren haltak, il­letve sebesültek meg, az anyagi károk pedig szinte felbecsülhetetlenek. Kabuli kormányzati kö­rökben a nyári, a kora őszi katonai fejleményeket úgy ítélik meg, hogy az amerikai és a pakisztáni támogatást élvező ellenzék hatalomátvé­teli kísérlete egyelőre ku­darccal végződött. A kor­mányerők Kandahar, Hoszty és a főváros körzetében ugyancsak eredményesen verték vissza a mudzsahe­dek meg-megújuló terrortá­madásait, ám eközben sen­ki sem tudná megjósolni, mikor fejeződik be ez az egy­re több áldozatot követelő sajátságos „álló­háború”. Pe­dig egyre inkább nyilvánva­lóvá válik, hogy a fegyve­res küzdelem nem lehet a nemzeti megbékélés eszköze, erre csakis az értelmes po­litikai kompromisszum al­kalmas. Serfőző László A Dutép — Algéria nélkül A zsebre tett szakszervezet Fájdalmas névtelen levél visz el Kecskemétre, a Du­­téphoz. Panaszt panasz követ benne, az elégedetlen­ségtől az elkeseredésig ívelnek az elbocsátásokat, a bratyiszellemet, a visszaéléseket, az összefonódást és a dolgozók semmibevevését taglaló keserű mondatok. Szó esik bérről, árulásról, ajtó-ablaklopásról, ivócim­­boraságról, a személyes érdekek eluralkodásáról, s ki­rajzolódik belőle a vezetés anarchiája, az érdekvéde­lem csődje. És még valami, a tehetetlenség. Idézem: „Legjobb lenne, ha mi is fognánk magunkat és elmen­nénk. De nem mehetünk el a sok visszaélés, a kapzsi­ság, a mi semmibevételünk mellett szótlanul. Nem le­het mindenki simlis, megalkuvó, kétszínű, korrumpál­ható. Mi lesz a gyerekeinkkel, de velünk is addig, amíg élünk? Kihez forduljunk? Teljesen el vagyunk kesered­ve, meg vagyunk nyomorítva. A szókimondás ma még bűn. Ezért maradunk inkognitóban. Ha megtisztul a vezetés, akkor talán partnerek lehetünk, emberszámba vesznek bennünket, és nem kell a problémákat, a visz­­szaéléseket kerülő úton feltárni, hanem ami fáj, el­mondhatjuk szemtől szembe­n. Az arctalan levélhez ar­cokat keresek. Helyszínül az ipari üzemet választom, mert, mint hírlik, itt a leg­nagyobb a zúgolódás. Bede József, a szakszervezet — Az emberek nem hü­lyék, számolnak. A szak­munkásnak kijön, hogy pré­miummal együtt százezer körüli a bruttó éves jöve­delme. Az üzemvezető pe­dig a négyszeresét keresi, hogy a még magasabb be­­osztásúakéról ne is beszél­jünk. De ez csak egy dolog. A munkások sem a gazda­sági, sem a politikai veze­tőkben nem bíznak, mert őket okolják a házon belü­li és házon kívüli válság ki­alakulásáért. Új vezetőket akarnak, akiknek lehet hin­ni. Böde József kerüli a konkrétumokat. Mintha a volt lakatos is tartana va­lamitől. Általánosságban be­szél, hogy az nyilván nem népszerű, aki elküldi a dol­gozókat. Kimenti magát a jú­liusi eseményekből, mond­ván, amikor tőlük pániksze­rű gyorsasággal száz embert ki akartak tenni a gazdasá­gi főnökök az utcára, ő sza­badságon volt. Végül aztán, amit lehetett, korrigáltak. Hogy mit kellett korrigál­ni? A mechanikai üzem laka­tosa, Szvoboda Tibor való­ságos rémtörténetet mesél el a zajos ipartelep egy félre­eső irodájában, ahová az eső elől behúzódunk. A mese természetesen a miniszter­­elnökkel kezdődik, aki be­jelenti a Dutép felszámolá­sát. Folytatódik a minisz­terrel, aki közli, amíg ő lesz a tárca élén, a Dutépet nem számolják fel. Zárul a ve­zérigazgatóval, aki munkás­gyűlésen közli, a becsületes dolgozónak nincs félnivaló­ja ennél a vállalatnál. A to­vábbiakról így számol be a brigádvezető. — Egyszercsak látom ám, hogy sumák van. Lista ké­szül, beindul az elbocsátás. A magyarázat: nincs pénz. Futkosok a vezetőkhöz, mon­dom, azt se nézitek, ki a terhes, ki van védett kor­ban. Nem lelkiatya vagy te, munkahelyi bizottsági titká­ra szerint a bérek és a lét­számleépítés módja miatt áll a bál, erősödik a vezető­ellenes hangulat, mondják. Mire én, az em­ber meg nem malac, hogy ide, oda rakják. És akiknek megették a húsát, kelljen a csontja is. A hangulat odáig fajult, hogy a gyáregység­vezető elbocsátását követel­ték a melósok. Hiába mond­tuk ugyanis, munkahelyet kell keresni, vagy időszako­san le kell a munkaidőt rö­vidíteni. Mócza László üzemvezető elküldött a fe­nébe, azzal, hogy nem óvo­da ez, ahol babusgatni kell a jó népet. Végül még elme­orvoshoz is zavart, mert túlságosan idegesnek talált. Aztán pedig azért nem jö­hettem be az üzembe, mert MDF-tag vagyok, és a por­tás listáján szerepeltem ... Az elbocsátást közlő leve­leket mindenki felháborító­nak és cinikusnak találta, mivel az volt bennük: kö­szönjük a jó munkáját, és kívánjuk, dolgozzon máshol is jól. Szvoboda Tibort bő­­szíti, hogy a szakszervezeti bizottság nélkül intézkedtek a vezetők. Persze, nem so­kat érő az olyan szakszer­vezet szerinte, amelyiket ki lehet hagyni egy ilyen fon­tos érdekvédelmi kérdésből, mint amilyen a létszámle­építés. — A Dulépnél, kérem, az egész szakszervezeti appará­tus rekonstrukcióra szorul. Ez sok ember véleménye. Mert ahol nem a képvise­leti kapcsolat a fontos, ha­nem a baráti, ott mindig a dolgozó a vesztes. Egyéb­ként holnap választunk szb­­titkárt. Ott leszek én is. Mondom, mert nem titok, azok közé tartozom, akik nem Szabó Tibort, a mosta­ni titkárt akarják. — Mi baja Szabó Tibor­ral? — kérdezem. — Elszaladt vele a ló. Zsebre tették a főnökök. Szívesen megkérdezném tő­le, mit ad ő a havi 24 ezer­­jéért a dolgozóknak. Tud­ja-e, kinek jut csak zsíros kenyérre és ki jár ócska gúnyában ? lünk 12 embernek mennie kell, de amikor júliusban állt a balhé az elküldések ocsmány módja miatt, a fő­nökeink négy-ötezer forint bérfejlesztéshez jutottak. Szóval, hogyan lehet az, hogy van pénz, ha nincs? A kazánfűtő vádjába bele­foglalja a szakszervezetet is. — Én 1949. január elseje óta vagyok tagja a mozga­lomnak. És megéltem, hogy a legkisebb ügyem is fontos volt, azonnal intézkedtek. Tolja, most mi van? Zsebre tett szb-titkár. Zsebre tett főbizalmi. És akit nem lehet zsebre tenni, az megnézhe­ti magát. Olvastam, Horváth Ede is azért lépett ki a szakszervezetből, mert nem az ő embere lett a szakszer­vezeti vezető. Ez, kérem, ti­pikus. A gazdasági főnökök szája ízéhez kell igazítani a választást. Látta volna, mi ment itt a szakszervezeti ta­nács választásakor. Az egyik vezető a szemével mozgatta az emberek kezét, hogy ak­kor lendüljön, amikor ő jó­nak látja. — Nem túloz? — Az anarchiát nem lehet eltúlozni. Az emberek félel­me önmagáért beszél. Meg­győződésem, hogy anyagi függetlenség nélkül nem le­het érdekvédelmet csinálni. Különösen ma nem, amikor a piac drágul, és a munka­könyvét egy pillanat alatt a kezünkbe adhatják. Ha itt a szakszervezet a saját lá­bán állna, már régen nem az volna a gyáregységveze­tő, aki megdönthetetlennek véli magát, és szívesen vág­ja a szemünkbe, ha valami nem tetszik, le is út, fel is út. Még egy bizalmit kere­sek, végül a betonacélüzem ponthegesztője, Huszka Fe­­rencné áll kötélnek. Nem mindenki akar beszélni, mert az veszélyes lehet. — Mit is mondjak? — kezdi az asszony. — Hát bi­zony, gyenge a szakszerve­zet. Pedig most erősnek kel­lene lennie. Bajban vagyunk. Védelemre szorulunk. A fő­nökök magukkal vannak el­foglalva. Ezért fontos ne­künk a pénteki választás, mert holnap a szakszerveze­ti vezetőinkre voksolunk. El akarjuk érni, hogy ne csak a szakszervezeti tanács tagjainak legyen szavazati joguk, hanem nekünk, bi­zalmi küldötteknek is. Tör­ténnie kell már valaminek, mert ami itt van, tarthatat­lan állapot. Emlegetem a levelet. Mon­dom, visszaélésekről, lopá­sokról, összefonódásokról ír­tak benne a névtelen mun­kások. Mindenki rábólint. Mindenki tud valamit. De ki az a bolond egy ilyen helyzetben, aki nevét adná saját ismeretéhez. Szvoboda Tibor, aki állítja, ő aztán nem fél, pedig három gye­reket kell eltartania, végül csupán annyit közöl, érti már, miért szőrözték végig az irodákban az összes író­gépet. Nyilván, keresték a helyszínt, hogy leszűkíthes­sék a levélírók körét. Nem jutok tehát közelebb ahhoz, ki vagy kik hordták mixerkocsikon a betont sa­ját házuk építéséhez. Nem tudom meg, melyik vezető falérolja azért beosztottját, mert viszi neki az ingyen húst, szalámit, kolbászt. És az sem derül ki, hányan és kik lehettek a zseniális trükk haszonélvezői, ami­­koris hulladékfa alá dugva került ki a vállalattól meg­annyi ajtó és ablak. A közszeretetnek éppen­séggel nem örvendő Szabó Tibor vszb-titkár a köz­pontban fanyalog a névte­len levél emlegetésétől, mert hát írtak már őellene is, mások ellen is, de ugye, itt a névtelen levelezés a jel­lemző, és az, hogy egy pisz­kolódó nem mer kiállni. Ró­la is azt mondják, 26 ezret keres, pedig csak bruttó 24- et. Meg hogy a párttitkáré­hoz méri a jövedelmét, hol­ott az premizált, ő meg nem. Mondták, idehozta a lányát és a fiát. A lányá­nak soha semmi köze nem volt a céghez, a fiát pedig ide hívta egy osztályvezető. A béréről még annyit mond, az ágazati szakszervezet kez­deményezésére került tavaly év végén vállalati állomány­ba. És a Dutép-hoz hasonló nagy vállalatoknál az szb­­titkárok fizetése több mint az övé. Persze, ő megérti, tudja, mi az emberek gond­ja. Nem az ő 24 ezerje, ha­nem az, hogy 1989-ben a vállalatnál a fizikaiak át­lagjövedelme mindössze 7807 forint volt. Ilyen lista* olyan lista Anyagi függetlenség nélkül nincs érdekvédelem Más stílus, másfajta em­ber Formanek József ka­zánfűtő. Idősebb is Szvobo­­dánál, majd, mint kiderül, fásultabb is nála. — Itt nagyon sok baj van, kérem — kezdi higgadtan mondandóját. — De az a legnagyobb baj, hogy a fő­nökök a párthatalom által jutottak a székbe, és azt hi­szik, most is ott áll mö­göttük a nagy védőszent. Ma persze mindenki össze­vissza beszél, ennyiből áll a politikai nyitottság. Elvben nagy a szabadság. Gyakor­latilag önkényuralom van. A vezetők vagy nem érnek rá meghallgatni bennünket, vagy körbedumálják az em­bert. Mi listára kerülünk, aztán meg az utcára, de ne féljen, azon a listán egyet­len főnök nem lesz rajta. Aztán a bér. Nincs, mond­ják, és nálam tavaly már­cius óta a betanított fűtők egyszer kaptak két forint órabéremelést, én, a vezető­fűtő pedig három forintot. Nagy Zoltán, az üzemveze­tőnk ez idő alatt négyszer kapott béremelést. Közüi­ ejtőernyős lessek" — Hogyan készül a hol­napi titkárválasztásra? — Most, hogy megtudtam, szervezkednek ellenem, és többes jelölés lesz, fontol­gatom, hogy visszalépek. — Miért nem szeretik az emberek? — Ma az a divat, hogy a régi ember nem kell. — Mit fog csinálni, ha mást választanak? — Fogalmam sincs. Ezen még nem gondolkodtam. De van még rá egy éjszakám ... Lehet, hogy „ejtőernyős” le­szek. El ne felejtsem, Szabó Ti­bor, aki elítéli a névtelen le­velet, és meg se fordul a fejében, hogy az emberek félelmének egyéb oka is le­het, mint a létbizonytalan­ság, csevegés közben elárul­ja, két éve épp egy névtelen levél alapján derült ki, hogy igaz a kilopott ajtók és ablakok vádja. Bár a vét­kesek ma is röhögnek a markukba, lévén, hogy a tettes ismeretlen maradt. És még valami, természete­sen senkit sem vontak fele­lősségre, azaz pénteken megtörtént a Előbb Szabó Tibor, majd Kun Lajos lépett vissza a jelöltségtől. Aztán Szabó mégis felvállalta a küzdelmet. A 90 érvényes szavazatból 24-et kapott. Hatvanhatan Bánó Istvánra adták a voksukat. Egyébként Huszka Ferencné ponthegesztő kívánsága telje­sült, szavazhattak a bizalmi küldöttek is. Szabó Tibor tele­fonon elmondta, hétfőn átadja utódjának a munkakörét. Hogy vele mi lesz, majd kiderül. A hangja teljesen nyu­godt volt. Szabó Iréné Faggatom az elégedetlen­ség összetevőiről. — Bonyolult dolog ez — mondja. — 1985 óta négy év alatt összesen 100 száza­lék volt az infláció, nálunk viszont mindössze 30 száza­lékos a nettó bérnövek­mény. Ezer ember lépett ki az idén, és 31-nek mondott fel a vállalat. — Ön sem tudott a júliu­si létszámleépítésről? — Ezt suba alatt csinál­ták. Véletlenül derült ki. Mint ahogyan az is, hogy saját tervezőrészlegünk ve­zetője eldöntötte, úgy csök­kenti a csapatát, hogy fel­mond minden rajzolónak. — Nem furcsa, hogy a gazdasági vezetőknek eszé­be sem jutott a szakszerve­zet? — Nemcsak furcsa, meg­engedhetetl­en. A szeptembe­ri szb-ülésen meg is fogal­maztuk tiltakozásunkat, és követeltük az illetékesek fe­lelősségre vonását. — Megtörtént a felelős­­ségrevonás? — Úgy tudom, nem. Ottjártam után egy nappal, szakszerv­ezetititkár-választás. 3

Next