Népszava, 1989. október (117. évfolyam, 232–257. sz.)

1989-10-23 / 250. szám

NÉPSZAVA 1989. OKTÓBER 23., HÉTFŐ 3 Magyarország: köztársaság — rögzíti a népfelség elvéből kiindulva az alkotmány módosított szövege, amelyet szerdán fogadott el az Országgyűlés. A T. Ház pénteken úgy határozott, hogy október 23-án, azaz ma kiáltja ki a Magyar Köztársaságot az Országgyűlés elnöke, aki a köztársasági elnök megválasztásáig ellátja az ideiglenes államfői teendőket. Több mint negyven évi szünet után tehát hazánk államformája ismét köztársaság. De vajon hányadik? Az Országgyűlés pénteki ülésén az egyik képviselő úgy fogalmazott, hogy a ma megszülető Magyar Köztársaság a negyedik. Szerinte az elsőt 1848-ban (!) alkották a „királyság romjain”, s ezt követte a második 1918-ban és a harmadik 1946-ban. Érdemes hát röviden felidézni a három nevezetes korszak fő eseményeit, hogy tisztázzuk — valóban a negyedik köztársaság létrehozásának vagyunk-e most tanúi. Az 1848. április 11-én V. Ferdinánd magyar király által szentesített 1847—1848. évi országgyűlési törvénycikkek megalapozták a polgári liberális alkotmányos államrendszert Magyarországon. Ennek értelmében a népképviselet alapján, cenzusos választójog szerint megválasztott, évenként öszszeülő országgyűlés lett a legfőbb törvényhozó hatalom, s a végrehajtó hatalmat gyakorló független magyar felelős minisztérium többé A magyar alkotmányos királyság a Habsburg—Lotharingiai-ház trónfosztása után sem szűnt meg — azaz nem jött létre köztársaság. A magyar országgyűlés (képviselőház) által 1849. április 14- én — Kossuth Lajos indítványára — elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat ugyanis nem döntött az államforma, illetőleg a kormányzati rendszer kérdésében. Maga Kossuth a „körülmények gondos megfontolását” ajánlotta a nemzet képviselőinek, akik a kormányfő indítványát elfogadva a következőképpen foglalták törvénybe a Függetlenségi Nyilatkozat negyedik pontját: „Az ország jövendő kormányrendszerét minden részleteiben a nemzetgyűlés fogja megállapítani; addig pedig, míg ez a fentebbi alapelvek nyomán megállapíttatnék, az országot egész egyetemes kiterjedésében a nemzetgyűlés minden tagjainak egyajkú felkiáltásával s közmegegyezésével kinevezett kormányzó elnök, Kossuth Lajos fogja a maga mellé veendő miniszterekkel, úgy saját magának, mint az általa nevezendő minisztereknek személyes felelősségük s számadási kötelezettségek mellett kormányozni." A kisebbségben levő radikális párti képviselők ugyan Magyarországot valóban független köztársasággá kívánták alakítani, ám a parlamenti többség — Kossuth kormányzóelnökhöz és Szemere miniszterelnökhöz hasonlóan — úgy ítélte meg, hogy egy ilyen drasztikus lépés hazánk ellen fordította nem a királynak, hanem az országgyűlésnek tartozott felelősséggel. Az 1848-as Magyarország azonban nem szakított a királyság államformájával, hanem azt alkotmányos monarchiává alakította, amelyben a király uralkodik, de nem kormányoz. Ugyanakkor a király személye „szent és sérthetetlen”, akinek megsértését és az örökösödésnek megállapított rendje elleni „kikelést” (izgatást) a törvények szigorúan büntették volna a legtöbb európai kormányt. Az is ismert, hogy a katonai helyzet romlásával párhuzamosan Kossuth ésSzemere is több ízben megpróbálta felajánlani a magyar koronát külföldi hercegeknek. A szabadságharc jogtalan katonai intervencióval történt leverése nem a magyar köztársaságnak, hanem a polgári parlamentáris monarchiának vetett véget hosszú időre. A magyar alkotmány és a parlamentáris kormányrendszer helyreállítása csak 1867-ben, a kiegyezéssel történt meg. Ezt követően fél évszázadig Magyarország lényegét tekintve — a dualista Monarchia egyenjogú részeként — alkotmányos királyság volt. Az első világháború végén, a totális katonai vereség és a nemzetiségek elszakadási törekvései következtében felbomlott az Osztrák—Magyar Monarchia, s lemondásra kényszerült az utolsó Habsburg-uralkodó, IV. Károly. A német és az osztrák köztársaság kikiáltása után Magyarországon is a köztársasági államforma hívei kerültek túlsúlyba. A rendkívüli körülményekre jellemző, hogy az „őszirózsás” polgári demokratikus forradalom győzelme napján, 1918. október 31-én még József főherceg (a király képviselője) nevezte ki Károlyi Mihály kormányát, amelynek tagjai letették az esküt a főherceg kezébe, s Károlyi, az első minisztertanácsi ülésen kijelentette: „őfelsége számára kijelentjük, hogy őfelsége nekünk királyunk ...” A Nemzeti Tanács alapító pártjainak — köztük a Magyarországi Szociáldemokrata Párt — képviselőiből megalakult „legitimista” magyar kormány azonban már a következő napon felmentését kérte az eskü alól, azoknak a nagygyűléseknek és tüntetéseknek a hatására, amelyek Budapesten és szerte az országban a köztársaság azonnali kikiáltását követelték. A kormány tagjai november elsején este immár „Magyarországra és a magyar népre” esküdtek fel a Nemzeti Tanács elnökévé választott Hock János előtt. A két legfőbb hatalmi szerv — a Nemzeti Tanács és a kormány — úgy határozott. Miután a kormány november 13-án megállapította, hogy „Habsburg Károly nem uralkodója az országnak”, november 16-án a képviselőház és a főrendiház feloszlatta önmagát. Ugyanezen a napon ült össze az Országházban a Nagy Nemzeti Tanács, amelyet a koalíciós pártok, érdekképviseleti szervezetek, a budapesti és a vidéki nemzeti tanácsok képviselőiből delegálás útján hoztak létre. Ez a testület de facto az ideiglenes nemzetgyűlés szerepét töltötte be, és a Nemzeti Tanács elnökének javaslatára — páratlan lelkesedés közepette — Magyarországot „független és önálló népköztársasággá’’ nyilvánította. A testület az állami főhatalmat a Károlyi elnöklete alatt álló „népkormányra” ruházta át, amely a Magyar Nemzeti Tanács intézőbizottságának támogatásával gyakorolta nemcsak a végrehajtó, hanem a törvényhozó (!) hatalmat is. Az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaság ideiglenes elnökévé 1919. január 11-én gróf Károlyi Mihályt nyilvánította a Nemzeti Tanács végrehajtó bizottsága. Ezt követően alakult meg az új, Berinkey Dénes vezette koalíciós kormány, amely — Károlyival együtt — március 21-én (közvetlenül a hírhedt Vix-jegyzék hatására) mondott le, s átadta a hatalmat „Magyarország proletárságának”, azaz, a Forradalmi Kormányzótanácsnak. A proletárdiktatúra kikiáltása véget vetett a polgári demokratikus népköztársaságnak. Az 1918. november 16. és 1919. március 21. között működő magyar államnak nem volt alkotmánya, mert annak kidolgozását és elfogadását az új, alkotmányozó nemzetgyűlésre kívánták bízni — annak megválasztására azonban (a rendkívüli bel- és külpolitikai körülmények miatt) nem került sor! Így a négy hónapig fennállt magyar népköztársaságnak nem volt szabadon megválasztott népképviseleti országgyűlése (a Nemzeti Tanács nem tekinthető annak), s ennek következtében nem hogy az államforma kérdésében a hat héten belül öszszehívandó (általános, egyenlő, titkos választójog szerint megválasztott) alkotmányozó nemzetgyűlés döntsön. A nemzetközi események és a hazai erőviszonyok azonban átírták az alkotmányos „forgatókönyvet”. November 9-én Berlinben, 12- én Bécsben is kikiáltották a köztársaságot, 14-én pedig a Prágában összeülő csehszlovák nemzetgyűlés hasonlóan foglalt állást. Idehaza a munkás- és katonatanácsok, a szociáldemokraták és a polgári radikálisok egyaránt a köztársaság haladéktalan megteremtését követelték, lehetett a parlamentnek felelős kormánya sem. Mindezek alapján — politikai értékeit és vívmányait elismerve és tisztelve — legalábbis megkérdőjelezhető, hogy 1918 végén, 1919 elején valóban alkotmányos köztársaság létezett-e hazánkban. Az 1919. március 21.—augusztus 1-je között fennállt Tanácsköztársaság viszont egyértelműen nem volt alkotmányos köztársaság, hiszen nem volt népképviseleti országgyűlése, a kormányzótanács pedig — a legfőbb hatalmi szerv — rendeleti úton, bürokratikus és diktatórikus módon kormányzott. A Tanácsok Országos Gyűlésén elfogadott szocialista alkotmány szovjet (bolsevik) mintára született, és teljes mértékben szakított a parlamentáris köztársaság, egyáltalán az alkotmányos jogállam európai (és hazai) tradícióival. 1919. augusztus 1-jén lemondott a Forradalmi Kormányzótanács, és a Központi Munkás- és Katonatanács megbízásából Peidl Gyula alakított kormányt szakszervezeti vezetőkből. A mindössze hat napig fennállt ideiglenes kormány első rendeletével visszaállította a március 21. előtti magyar népköztársaságot, és kinyilvánította, hogy demokratikus köztársasági kormányzatot kíván megvalósítani. E rövid intermezzót követően azonban az ellenforradalmi erők kerekedtek felül, és Magyarországon visszaállították — igaz, király nélkül — a királyságot. Az 1920 januárjában (csaknem tízévi szünet után) megtartott parlamenti választások után az új nemzetgyűlés — az ideiglenes közjogi állapot álláspontjára helyezkedve — törvényt hozott arról, hogy a királyi szék betöltésének végleges rendezéséig kormányzóra bízza az államfői teendők ellátását. A törvényhozó hatalom (nemzetgyűlés) és a neki felelős végrehajtó hatalom (kormány) visszaállításával, illetőleg a kormányzó királyi jogkörrel történő felruházásával 1920- tól egy sajátos „alkotmányos királyság” volt Magyarország államformája. Miként a Habsburgok 1849. áprilisi detronizációja sem számolta fel a királyság államformáját, úgy a Habsburg-háznak a nemzetgyűlés által 1921. november 6-án törvényben kimondott újabb trónfosztása sem járt a Magyar Királyság megszüntetésével. A „király nélküli királyság” de jure megszüntetése 1945—46 fordulóján került napirendre Magyarországon. Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások, a parlamentnek felelős — immár nem ideiglenes — koalíciós kormány megalakulása és a Külügyminiszterek Tanácsának decemberi moszkvai ülése után szükségessé vált a felemás alkotmányjogi helyzet felszámolása, az új államforma megteremtése. A koalíciós pártok 1946. január közepére egyetértésre jutottak a köztársasági államforma haladéktalan bevezetése tekintetében, noha korábban a három baloldali párt a „népköztársaság” mielőbbi létrehozását szorgalmazta, a kisgazdapártban pedig többen el akarták halasztani a köztársaság kikiáltását a békekötés utáni időre. Abban is vita alakult ki, hogy a köztársasági elnököt a nemzetgyűlésben, vagy népszavazással válasszák-e meg. A jelöltségért folyó küzdelem hetekig tartott . A nemzetgyűlés január 31- én végül is eredeti formájában fogadta el — általánosságban és részleteiben is — a törvényjavaslatot, másnapi ünnepi ülésén pedig az egyedüli jelöltet, Tildy Zoltánt közfelkiáltással köztársasági elnökké választotta, aki még aznap lemondott miniszterelnöki tisztéből, és letette az esküt. Az 1946: I. törvénycikk nem más, mint az új Magyar Köztársaság alkotmányerejű „sarkalatos” törvénye. A törvény bevezetőjében hazai viszonylatban először sorolta fel az állampolgárok „természetes és elidegeníthetetlen jogait" — így a személyes szabadságot, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítását, a vallás szabad gyakorlását, az egyesülési és gyülekezési jogot, a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jogot, továbbá a részvétel jogát az állam és az önkormányzatok életének irányításában. A törvény a népszuverenitás elvének kinyilvánításával együtt kimondta, hogy a törvényhozó hatalmat az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján megválasztott Nemzetgyűlés gyakorolja. A köztársaság élén elnök áll, akit a Nemzetgyűlés négy évre választ. A köztársasági elnök a végrehajtó hatalmat a Nemzetgyűlésnek felelős miniszteszociáldemokrata és polgári radikális részről sokan támogatták Károlyi Mihály jelölését, míg végül a koalíciós pártok megegyeztek az egyetlen jelölt, Tildy Zoltán kisgazdapárti miniszterelnök személyében. A köztársasági törvényjavaslatot a kormányfő terjesztette a nemzetgyűlés elé, amely azt január 30—31-én tárgyalta meg. Sulyok Dezső kisgazdapárti képviselő, a törvényjavaslat előadója, a köztársasági államforma mellett úgy érvelt: „Nagyot alkotni csak a szabadság útjára lépve lehet, mert a fejlődés végcélja nem az állam, hanem a személy szabadsága”. Kéthly Anna szociáldemokrata képviselőnő azt hangsúlyozta: „A királysággal szemben a köztársaság az ember születésével szerzett jogait tartja tiszteletben”. Noha a vitában felszólaló képviselők közül néhányan fontosnak tartották megjegyezni, hogy az elmúlt évszázadokban a királyság intézménye is mutatott fel értékeket idehaza és Európaszerte, egy kivétellel mindenki a köztársasági államforma mellett foglalt állást. Egyedül Schlachta Margit párton kívüli képviselőnő szólalt fel a királyság védelmében (a Szentkorona-tanra hivatkozva), hium (azaz kormány) által gyakorolja. A mai napon ünnepélyes kikiáltással megszülető új Magyar Köztársaság kétségkívül az 1946. február 1-jétől 1949. augusztus 20-ig fennállt köztársasághoz áll a legközelebb, de méltán tekintheti magát az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaság eszmei, politikai örökösének is, még ha jelentős különbségek találhatók is az akkori és a mai kormányrendszer között. Az 1848— 49-es polgári alkotmányos királyság és a mai köztársaság között is sok lényeges hasonlóság fedezhető fel (az országgyűlés valóságos népképviseleti alapra helyezése, a parlamentnek felelős kormányzás megteremtése, a szabadságjogok garantálása tekintetében, ám ha pusztán az államformára gondolunk, akkor nem beszélhetünk jogfolytonosságról. Ilyeténképpen egyéni megítélés kérdése, hogy a most létrejövő köztársaságot nemzeti történetünkben melyik sorszámmal látjuk el. De talán nem is ez az igazán lényeges, mint inkább az, hogy az új Magyar Köztársaság visszatért az ezeréves magyar alkotmányos fejlődés legjobb hagyományaihoz (a demokratikus hagyományokhoz), amelyek az európai szellemi és politikai kultúrközösség szerves részét alkották, alkotják mind a mai napig. Faggyas Sándor Isílisz függetlenség igen. köztársaság nem népköztársaság után király nélküli királyság Visszatérés a magyar és európai hagyomnányokhoz ...és a köztársaságé: 1946. februári A népköztársaság kikiáltása: 1918. november 16.