Népszava, 1989. október (117. évfolyam, 232–257. sz.)
1989-10-23 / 250. szám
Akitől megbánást vártak Benjámin Juditnak hívják, egy fővárosi kerület Szabó Ervin Könyvtárát vezeti, 1985 óta országgyűlési képviselő a Józsefvárosban, Benjámin László, kétszeres Kossuth-díjas költő leánya. — Én beleszülettem egy családba, ahol a politikai kérdések mindig fontosak voltak. Szüleim fiatalon, a harmincas években aktív szocdemesek voltak. Apám a kommunista hatalomátvételkor már tagja volt a kommunista pártnak; önként lépett be, még az egyesülés előtt. Azért, mert hitt. Hitt abban, hogy itt olyan társadalom épül, mint amilyet ők a mozgalomban elképzeltek. — Elég korán rá kellett jönnie, hogy a dolog nem egészen úgy van, hogy, amit mondanak, az nem igaz. A kételyek már az ötvenes évek legelején tetten érhetők voltak a verseiben. Árulkodó bizonyítékok. De a biztos felismerés, hogy becsapták, 53—54-re érett meg benne, amikor az ártatlanok kiszabadultak. Egyike volt az 1955-ös memorandum aláíróinak. Sokan jártak hozzánk, emlékszem Nagy Imrére, Haraszti Sándorra, Ujhelyi Szilárdra, Losonczi Gézára, Donáth Ferencre. Meg persze sok íróra is, a demokratikus írószövetségi mozgalomból. Ez a mozgalom — és benne apám — 56-ig jelentős utat tett meg, és eljutott a diktatúra megszüntetésének követeléséig. — Kommunista volt — ma úgy mondanánk: szocialista, demokratikus rendszert akart, amelyben a többség akarata szabadon érvényesül. Hitt a többpártrendszerben is — hiszen elfogadta Nagy Imre nézeteit —, és eszközt látott benne ahhoz, hogy érvényre jussanak a különféle nézetek és vélemények. — Revizionistának bélyegezték, és ez bizonyos értelemben igaz jelző. Valóban revizionista volt, amennyiben úgy tartotta, hogy ha a valóság nem felel meg az elveknek, akkor abból le kell vonni a konzekvenciákat, és a rendszert a valósághoz, az emberek akaratához kell igazítani. Velem persze ilyesmiről nem nagyon beszéltek, hiszen gyerek voltam, 1956-ban tízéves. — Október 23-ról semmi emlékem nincs, hacsak az nem, hogy aznap nem engedtek minket iskolába. De valószínű, hogy ami már inkább 24-én volt. A Hűvösvölgyben laktunk, egy hegytetőn, és nem tudtuk, mi történik a városban. Apám elment, és legalább egy hétig nem jött haza. Mi, a három testvéremmel, felváltva hallgattuk a rádiót, amelyben a közlemények úgy végződtek: „Aki hallja, adja át.” Vártuk, hátha üzen. Egy hét múlva telefonált Déryéktől: hazajöhet-e? Nem lőnek-e? Anyám megnyugtatta, hogy nem indulhat, és ahogy letette a kagylót, elkezdtek a környékünkön ágyúzni. Azért apám hazaért épségben. Arra emlékszem, hogy hívták őt a jugoszláv követségre, de úgy gondolta, nem hagyja itt azokat, akikkel együtt részt vett valamiben. Aztán a francia követség ajánlott fel menedékjogot. A nővérem emlékszik rá, hogy öszsze is csomagoltunk, a bőröndökön ültünk, de akkor már erősödött az ágyúzás, anyám nem volt hajlandó a négy gyerekkel nekiindulni, apám pedig kijelentette, hogy nélkülünk nem megy sehová. Maradtunk. Ezután 1960-ig a szüleim semmilyen állást nem kaphattak. Egyáltalán semmit: anyámat sem vették fel orvosírnoknak. Eközben apámat rendszeresen beidézték az íróperekre, és mindig úgy ment el, hogy nem tudta, hazajön-e . Hozzánk, ha vendégek jöttek, nem csokit hoztak a gyerekeknek, hanem kenyeret, teát. Adakozásokból éltünk, azóta hiszek az emberekben. Ez zsarolási eszköz volt: a kétszeres Kossuth-díjas, koszorús költőtől megbánást vártak. Apám erre nem volt hajlandó, és megszenvedett érte. Többen, akiknek azóta elmondtam, nem hitték el ezt a történetet. Azt mondták: az nem igaz, hogy nálunk nem kap munkát, aki dolgozni akar. Pedig így volt. 1958. nyár elején kérte apám: ha bűnösnek találják, csukják börtönbe, de ne hagyják a családját éhen halni. Akkor megengedték, hogy a Ganz- MÁVAG üzemi lapjánál dolgozzon, de fizetést nem adtak érte, hanem rendszeres szakszervezeti segélyt utaltak ki. 1960-ban kapott először állást a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, de 1962-ig egy sort sem publikálhatott. — A hatvanas évek közepén aztán már minket, a gyerekeit hagyták tanulni. Igaz, a nővéremet először visszautasították, pedig maximális pontszámot ért el, de a következő évben felvették az egyetemre, aztán engem is. És, hát túléltük, hogy úgy nőttünk fel: nem volt banán, meg „kacsaláb”. Nem nagyon érzékeltük a rosszat, mert szerettük egymást. Szóval, nem az anyagiak a legfontosabbak. Soha, még gondolatban sem tettünk szemrehányást apámnak, amiért így cselekedett, hogy a becsülete tiszta maradjon. — Büszkék voltunk rá, mint ahogy ma is büszke vagyok az apámra, és bízom benne, hogy tudom követni a példáját. Az én apai örökségem: az emberi tartás. Meg a baloldali gondolkodásmód. Elfogadom és hiszem, hogy mindig a többség, a nép érdekeit kell képviselni, és ez a cél akkor sem vethető el, ha időnként a napi politikai küzdelmekben látszólag hátrébb kényszerül. Az olyan rendszert, amely nem az emberekért van, a társadalom nem fogja elfogadni, és ez így helyénvaló. Nem lehet a nép érdekében a nép ellenére cselekedni. Ez az 56-os október és apám életének nagy tanulsága. Varga Zsuzsa VALLOMÁSOK. Az események sodrában Sokféleképpen él az emberek emlékezetében 1956. október 23-a. Az akkori események megítélésében valószínűleg még jó ideig nem lesznek egységesek a harcokban részt vevők, vagy a külső szemlélők. Ki így, ki úgy látta és látja ma az akkor történteket. Xisvári János nyugdíjas rendőr így emlékezik vissza: — Fiatal, kezdő rendőr voltam egy poros, déli kisvárosban, ahol október 23-án az égvilágon semmi sem történt. Csak másnap vagy harmadnap ért oda a budapesti események híre. A városban komolyabb megmozdulás akkor sem volt, viszont egy félőrült, de legalábbis a kommunistákat halálosan gyűlölő cipész megcsinálta a maga kis forradalmát. Lefegyverezett valahol egy kiskatonát, jól helybenhagyta, majd a zsákmányolt géppisztollyal berontott az őrszobába,és ész nélkül elkezdett lövöldözni. Az akkori politikai bizonytalanságra jellemző, hogy mi, akik ott voltunk, elkezdtünk vele alkudozni, hogy adja át a fegyverét. Nem akartuk bántani, nem akartunk rálőni, mert akkor az a hír járta volna be a várost, hogy bejött egy ember a rendőrségre, és mi agyonlőttük. Az alkudozásnak persze nem lett eredménye. Azaz mégis! Ez az őrült egyik kollégámat az ajtónál lőtte agyon, a másikat meg a prices alatt, mert az illető oda bújt félelmében. A mészárlás után a cipész elkotródott. Később, amikor a rend már helyreállt, elkapták, bíróság elé állították és kivégezték. Most meg kiderítik róla, hogy hős, forradalmár volt. Na, tudja, ehhez nekem már egy szavam sincs... Gárdai Gábor az október 23-i események után három nappal született. A szülei így mesélték el az akkor történteket. — A Közraktár utcánál laktunk, és ez elég közel van a Korvin közhöz. Amikor anyámnál megindult a szülés, apám kerített valahonnan egy furgont, hogy azzal szállítsa a Bakáts téri szülészetre. Az utca telis-tele volt orosz tankokkal, és itt-ott katonák is felbukkantak. Apám fehér zászlót lobogtatott a kezében, de ennek ellenére a közelben elsüvített egy sorozat. Apám szerint azért, hogy a furgonban lévők tudják, figyelik őket, és ha a szándékaik a fehér zászló ellenére mégsem békések, akkor kaphatnak egyet ők is. A kórházban, az első emeleti szülészeten csak az éppen vajúdó nők voltak. A többi anyát és a csecsemőket a pincében helyezték el. Ahogy megszülettem, én is, anyám is azonnal lekerültünk a biztonságosabbnak látszó pincébe. Komplikáció nem lépett fel a szülés után, bár az események hatására épp egy hónappal előbb érkeztem, mint ahogy kellett volna. Egyébként később magunk között mindig úgy emlegettem ezt a dolgot, hogy én még szabad embernek születtem. Remélem, most már úgy alakulnak a dolgok, hogy az is maradhatok. Bernát Andrásné 1956-ban 18 éves volt. A Chinoinban dolgozott, s tulajdonképpen véletlenül keveredett a tüntetők közé. — Aznap, 23-án, gyalog kellett végigjönnünk a Váci úton, mert nem jártak a villamosok. Délután 4-5 óra lehetett. A tömeg először igen dühösen gyalogolt, aztán, ahogy összeverődtünk, valaki elkezdte híresztelni, hogy az egyetemisták tüntetésre készülnek a Belvárosban, legalábbis délelőtt ilyen röplapokat osztogattak. Nem is tudom hogyan, de egyszercsak azt vettem észre, hogy egyre többen vagyunk, és a Dózsa György út felé megyünk. Pedig én a Ferenc körúton laktam. Aztán egyre lelkesebbek lettünk, kórusban azt kiabáltuk, hogy éljen a szabadság, az oroszok menjenek haza, és hadd beszélhessünk Nagy Imrével. A tömegben egy nagyon csinos fiú szegődött mellém. Egy idő után már kézen fogva mentünk, és végül a Parlament előtt kötöttünk ki. A mi csoportunk elég távol volt az épülettől, emlékszem, valahonnan zászlók is előkerültek, és néhányan nekiálltunk kivágni belőle a régi címert, mert azt láttuk, hogy amerről jöttünk, az utcákon már mind kilyuggatták a zászlókat. Amikor ezzel végeztünk, már elég késő volt, és nekem sietnem kellett haza, nehogy a szüleimtől kikapjak. A fiúval még megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. De nem jött el a megbeszélt helyre. Csak három héttel később, véletlenül tudtam meg, hogy lelőtték. A barátnőm ápolónő volt, ő beszélt nekem egy 22 éves fiúról, akit borzalmas haslövéssel vittek be a kórházukba, és pár óra múlva meghalt. Karcsi volt az, a név és a személyleírás alapján. Az én halottam volt. Sosem derült ki, hogy ki lőtt rá. De azt megtudtam, hogy a harcokban esett el. Nekem ő mindig is hős volt, aki szabadságot akart, mint oly sokan mások, de csak egy géppisztolysorozatot kapott helyette. Bartók Szilvia HÉTFŐ, 1989. OKTÓBER 23. NÉPSZAVA Aggodalomra nincs ok Pozsgay Imre államminiszter volt az első, aki 32 és fél esztendő után hivatalosan megfogalmazta: Magyarországon 1956 őszén népfelkelés tört ki, nem pedig ellenforradalom. Vajon azokban az október végi napokban, huszonhárom évesen mire gondolt az első percekben? Hol és hogyan élte meg azokat a napokat, heteket? — Budapesttől távol, Kecskeméten, így cselekvő részese nem lehettem az eseményeknek. Ötödéves egyetemista voltam, de a tanulmányaim mellett munkát vállaltam s éppen ez ügyben voltam Kecskeméten. Anynyit tudtam, amennyi a rádión keresztül hallható volt. Én magam jogosnak és okkal létrejött helyzetnek ítéltem meg akkor is a történteket. — Személyében nem fenyegette veszély sem az egyik, sem a másik oldalról? — Talán csak annyi, hogy egy pártbizottságra voltam beszorítva és ott mindenkiben volt, némi szorongás, hogy talán a tömeg meglepi ezt az épületet is. De ez nem következett be Kecskeméten. Velem a baj nem akkor esett, meg, hanem egy későbbi időben, amikor — talán éppen, mert nem lehettem szemtanúja, valóságos résztvevője ezeknek az eseményeknek, szinte a „senki földjén” éltem meg, elzártságban ezeket a napokat — erős propagandisztikus hatásokra, különösen a fehér könyvek riasztó dokumentumainak hatására én is elfogadtam a hivatalos verziót. Hivatásom szerint gyakoroltam is azt a változatot, amelyik ellenforradalomnak minősítette az 56-os eseményeket. De olyan érzés mindig volt bennem, hogy az alapproblémát kerülgetjük, mint macska a forró kását... — Nagy Imre személye, az ő tragikus szerepe, az a tény, hogy ő a jugoszláv követségről szovjet kísérettel Romániába került, majd később, 58-ban amikor lezajlott az a rövid per, zárt ajtók mögött és bejelentették az ítélet végrehajtását, az sem zavarta meg? — Dehogynem. Mint minden emberi sors, és különösen olyan tragikus hatású esemény, mint egy politikai per egy felvilágosult emberre mégiscsak nagyon nagy hatással van. De mert akkor is csak a Népszabadságban közölt peranyag állt rendelkezésemre, ez inkább megerősítette bennem, hogy itt valami nagyon nagy összeesküvésről lehetett szó, ha valakit 1958-ban Magyarországon kivégezhetnek politikai bűncselekményért. A kételyek épp a reformfolyamattal együtt erősödtek meg bennem. Újabb dokumentumok győztek meg arról, hogy tévedtem, de a körülmények és azok az ismerőseim, barátaim, akik erre korábban is felhívták a figyelmet, akikben láttam a makacs kitartást álláspontjuk mellett, hogy ez igenis népfelkelés volt vagy forradalom, ezek mind sarkalltak arra, hogy a végére járjak valami módon magam is. Az eredmény kutatás, vizsgálódás eredménye volt, de a bejelentés már személyes ügyem is, hogy minden kockázatot vállalva, a „feszítsd meg”-et kiáltók ellenére is vállalnom kellett, hiszen a feladat az volt, hogy mérjük föl történelmi utunkat és bennem a meggyőződés rendíthetetlenné vált, hogy itt mi történt 56-ban. — A bejelentés személyes támadások sorozatát indította el. — Sokfelől. De úgy érzem, a tisztázás egyszersmind a józan egyensúly felé vitte a dolgokat, mert anélkül, hogy eltúloznám január végi vállalásomnak az eredményeit és következményeit, azt kell mondanom, hogy ez közelebb hozta Magyarországon a békés átmenetnek és a nemzeti megbékélésnek az idejét. Az idei október 23-a előtt aggodalomra senkinek nincs ebben az országban különösebb oka, ami az évforduló megünneplését illeti. Most, hogy az Országgyűlés ilyen tiszteletre méltó nagyvonalúsággal és elhatározó képességgel hozzájárult a sarkalatos törvények meghozásával a békés átmenethez, már biztos vagyok abban, hogy nem kell vacogó fogakkal készülni senkinek sem erre az eseményre, s ezt óriási eredménynek tartom. — Személyes sikerének is elkönyvelheti, ha a lelkiismeretével vet számot? — Igen, és azok sikerének, akik hasonló elszántságra képesek, ha életük és a helyzet fordulópontra kerül. — Van-e félnivalónk a közeljövőtől, valamifajta öszszeomlástól, anarchiától, zűrzavartól, ne adja Isten, fegyverropogástól? — Én azt hiszem, ilyesmire nem kerülhet sor, éppen azért, mert valami furcsán érdekes dolog történt. És nagy jelentőségű dolog. Hogy a kormányzásért felelős állampárt metamorfózisa, egy új párt születése békés körülmények között lehetségessé vált, ez önmagában garancia arra, hogy az összes intézményi változás most már békésen végbemehet. S ha ez így van, akkor az emberek — bár elég okuk van ebben az országban az elégedetlenségre — mégis bízni kezdhetnek majd ezekben az intézményekben, intézményes megoldásban s akkor már a konfliktusok kihordása és megoldása is európai civilizációs normák szerint fog történni. S azt a veszélyt nem látja reálisnak, hogy az MSZP létrejöttével, az MSZMP megalakítási szándékával, kisebb szélsőbaloldali pártok szerveződésével előáll az a helyzet, hogy nem csak az ellenzék rendelkezik kislétszámú pártokkal, hanem így oszlik meg az egykori MSZMP is és lesz 30—40 kormányzóképtelen, esetleg koalícióra is képtelen pártunk? — Ez a veszély benne él a mai helyzetben. Különösen, ha arra gondolok, hogy ilyenkor bukkannak fel tömegesen a „perc-emberkék” és „tökmag-jankók”, akik most szeretnék az Isten lábát megfogni, kerül az országnak, amibe kerül. De szeretném közbevetni, hogy én nem a többpártrendszer ellen mondom ezt és nem a pluralizmus ellen beszélek. Egyenként kellene majd elbírálni, hogy ki az, aki értékeket hordoz és ki a szerencselovag, aki esetleg még hónapokkal, sőt napokkal ezelőtt is valami más oldalt vagy más irányt szolgált. De ezt a tajtékot, ezt a felszínt elsodorja majd a társadalom, ilyen szempontból purgatórium, tisztító lesz ez a korszak. De azt mondom: mégis békés lesz és a parlamenti választás fogja eldönteni, ki tarthat igényt társadalmi támogatásra. Az a körülmény, hogy most a választási törvény a szavazatok 4 százalékában szabta meg a pártok parlamenti mandátumhoz jutásának alsó határát, ez azt mutatja, hogy megjelenhet ugyan végtelen sok párt a választásokon, de a parlamentben már legfeljebb 0—7 párt lesz. S ha arra gondolok, hogy a diktatúrából való átmenet idején Spanyolországban volt vagy másfélszáz párt, akkor a magyarországi arány ehhez képest mérsékelt. Rab Nóra gyszerűen leszereltünk. Szeretem a derűs arcú embereket. Azokat, akik a legnehezebb percekben is képesek egy csipetnyi humorral enyhíteni, feloldani a bénító feszültséget. Akik még az örökös borúlátókat is képesek kibillenteni, jobb kedvre hangolni. Dr. Radó Dezső ilyen ember. Egész beszélgetésünk alatt mindegyre ilyenféle gondolatok jártak a fejemben, noha keserves napokat, olykor torokszorító pillanatokat idéztünk fel. — Bizonyos vagyok benne — válaszol megfontoltan kérdésemre, miközben meggyújtja elmaradhatatlan pipáját —, hogy aki felnőtt fejjel élte át 1956 őszét, mint magam is, annak élesen az emlékezetébe vésődött minden, ami akkor vele történt. Nemcsak az, amit közvetlenül átélt, hanem az érzései, a hangulata is, mindaz, aminek tanúja volt. Az ő személyes történelme. Dr. Radó Dezsőt sokan ismerik Pesten és Budán. Barátai azt tartják róla, hogy a város szerelmese. Tanúsíthatom, hogy nem járnak messze az igazságtól. Első riportjaim egyikét, mint városházi tudósító — ennek is már jó húsz éve —, éppen vele készítettem. Több mint harminc évig állt a város szolgálatában, s ebből majd negyed századig volt Budapest „főkertésze”, hivatalosan szólva, a Fővárosi Kertészeti Vállalat igazgatója. Néhány éve vonult nyugdíjba. De ahogy ő fogalmaz, akkor kezdődött el igazi aktív korszaka. Címzetes egyetemi docens lett a Kertészeti Egyetemen, ahol most is tanít. Alelnöke az 1983-ban megalakult Budapesti Városszépítő Egyesületnek. Rá jellemző módon, amikor erről esik szó, csak ennyit mond: — Világ életemben csak egyetlen címhez ragaszkodtam, de ahhoz nagyon — a lakáscímemhez. Kilenc könyvet írt, köztük jó néhány riportkötetet. Kiadás előtt áll a legújabb, amelynek a Mi lesz veled Budapest? címet adta, s amely olykor izgalmasabb olvasmány, mint egy krimi, csak hát e sorok véresen komolyak, mert a budapestieket közvetlenül érintő hétköznapi gondokról meditál benne a szerző. — Október 23-án délután az ablak előtt álltam. Akkor a Szent István körúton laktunk .. . Néztem a fiatalok hömpölygő tömegét. A Bemszoborhoz vonultak. Nem ért váratlanul a dolog. Lelkesen eljártam a Petőfi Kör vitáira. Egyszerűen érdekelt, hogy miként vélekednek az emberek. Éppen mostanában szóltak a barátaim, hogy a korabeli Híradó-részletek vetítésekor felismertek. Ott ülök az első sorban. — Félt? — Nem féltem. Én végigcsináltam a második világháborút, mint munkaszolgálatos. Tudtam, hogy engem már nem érhet meglepetés. De talán később... Jó néhány nappal ezután. Amikor majdnem hogy a szemem láttára akasztottak föl egy embert az Aradi utca sarkán. Rettenetes volt. A nagy megrázkódtatás akkor következett be — teszi hozzá kissé