Népszava, 1989. október (117. évfolyam, 232–257. sz.)

1989-10-23 / 250. szám

NÉPSZAVA 1989. OKTÓBER 23., HÉTFŐ 1956. OKTÓBER 23-RÓL Csak bizonytalanság Kósa Györgyné 4y éves, a Damatarisnyagyar Részvénytársaságnál koto, tiarom műszakban dolgozik, műszakonként 6—8 kilométert gyalogol, 25 kilós dobokat állít be gépein. A fülsiketítő zajhoz már hozzászokott, mint oly sok társa, ő sem használja a hallásvédőt. A Munka Érdemrend bronz fokozatának tulajdonosa, a Könynyűipar kiváló dolgozója. Amúgy még öt éve van a nyugdíjig. 35 éve dolgozik, és két kívánsága van a jövőjét illetően: hogy a hátralevő öt évet még végig bírja dolgozni — tavaly ugyanis majdnem leszázalékolták — és addig, azután is segíteni tudja az unokáit. — Hogyan emlékszik viszsza 1956-ra? — Tizenhat éves voltam akkor, már két éve dolgoztam az Óbudai Harisnyagyárban. Úgy beszéltük meg édessel, műszak után a Nyugatinál találkozunk a cipőbolt előtt, vásárolni akartunk. Hát én oda is mentem, ez 23-án volt, vártam a bolt előtt egy teljes órát, de ő nem jött. Láttam, hogy békésen vonulnak az emberek, hogy hová és miért, nem tudtam. Gyalog kellett hazamennem aztán Erzsébetre, mert nem jártak a villamosok. Édesanyám csak későn ért haza, és mesélte, nagygyűlés volt a Láng kultúrtermében. Magánkívül volt. Félt. Féltünk. Egy falat kenyerünk nem volt otthon, a közértben sem kaptunk. Másnap reggel aztán a rádió mondta, hogy mindenki maradjon otthon. Jöttek a rokonok, ismerősök. Az unokanővérem férje párttitkár volt, odamenekültek hozzánk családostól, mert őket keresték —, hogy is mondjam? Hogy kell most mondani? A felkelők? A népfelkelők? — Nem tudom, hogyan kell most mondani. — Szóval, így lettünk tízen a mi szoba-konyhánkban. Nem sokat éntettem az egészből Az világosan előttem van, hogy Erzsébeten könyveket égettek a pártháznál, de ott osztottak kenyeret, lisztet és babot is. A zálogházból mindenki visszakapta ingyen a holmiját. Tankok jöttek, a tetejükön fiatal orosz katonák ültek, ott nálunk senkit sem bántottak. Nem bántottak később a gyárban a nemzetőrök sem, csak bejöttek, és mondták, hogy nem szabad dolgozni, sztrájkolunk. Hát, reggel 6-tól este 6-ig üldögéltünk az asztal tetején, ezek a nemzetőrök — ugye, jól mondom, azok voltak? — bejöttek, fegyverük volt, de udvariasan köszöntek. Csúnya dolgok is történtek ott Erzsébeten. Az Erdő utca sarkán feltörték a BKV ruharaktárát, bundákat vittek el az emberek. A Csilinél ruhaneműt osztottak, nem tudom, miből. Édesapám nem engedte, hogy ebből kérjünk, azt mondta, kezünket-lábunkat összetöri, ha odamegyünk. Aki ott kapott ruhát, annak kilyukasztották a személyijét. Később, amikor mindennek vége lett és helyreállt a rend, valakik lakásról lakásra jártak, azt nézték, kinek van ilyen jel az igazolványában. Kijárási tilalom is volt, de mi fiatalok voltunk, és azért szerda délután elmentünk egyszer a Csilibe táncolni. — Ha volt kedvük táncolni, mégsem lehetett olyan rossz. — De nagyon rossz emlék. Láttuk az Üllői úton a temetetlen halottakat. Sokan elásták, elégették a tagkönyvüket. Édesapám 1938 óta volt párttag, ő sem értett semmit. Féltünk. — Jobb lett 56 után? — 57 márciusában beléptem a KISZ-be, 1967-ben a pártba. Részt vettem a brigádmozgalomban is, mi voltunk a Hámán Kató brigád. Nagyon lelkes voltam, mindenben benne voltam. Mentem felvonulni, mert úgy éreztem, ott a helyem. Arra is emlékszem, hogy a kordont álló munkásőrök mellett ott sorakozott a sok sörösüveg, mi asszonyok ezen föl voltunk háborodva, de senki nem törődött a véleményünkkel. — Voltak-e jelek, amelyek mutatták, hogy a szép jelszavak és lelkesedés !r mellett sok a hazugság is? — Igen. A brigádnapló miatt most is szégyellem magam, az egész család abba hazudott. A lányom hozta a színházjegyet, azt ragasztottuk be, mert kellett. Megalázónak éreztem, hogy a vállalásunkat — az üzemi óvodát takarítottuk — minden alkalommal alá kellett íratni a vezető óvónővel, mint valami taknyos kölyöknek. Egyébként tényleg rendesen kitakarítottunk! Fölszólaltam emiatt taggyűlésen. Én mindig járattam a pofámat, a szakszervezeti bizottságban is, de minek? Hová kerültek az információs jelentések? 1980-ban kezdtem érezni, hogy hiába beszélek annyit. Fölösleges. Döntsék el ők, ők az okosok. Nekem csak nyolc elemim és 2 ipariskolám van. — Tagja lesz az MSZP- nek? Erzsike a fejét csóválja. Szó sem lehet róla. ' 67-ben büszke voltam arra, ezt így tessék elhinni, hogy engem a párt a soraiba vett. Mindenben csalódtam. Egyre rosszabb lesz minden, a nagycsaládosok, a kisnyugdíjasok, akik ledolgoztak 40 évet, ők vannak a legnyomorultabb helyzetben. Megbeszéltük mi ezt a műhelyben. Különben már rég nem vagyunk brigád, de azért jóban vagyunk. Négyen voltunk MSZMP-tagok, de most sehová sem lépünk be. Nagy a bizonytalanság. Gyerekkoromban a háború után megszoktam az éhezést. Később volt egy egészen rövid időszak, amikor még narancsot és banánt is tudtam néha venni az unokáimnak. Most meg örülök, ha kenyérre és tejre telik nekik, ehhez is segítenem kell. Az elmúlt időszakban többen kiléptek a gyárban a pártból. Én ezt nem csináltam, mert úgy gondoltam, nem fogom a süllyedő hajót elhagyni. De arra már semmilyen erkölcsi parancs nem kötelez, hogy bárhová is belépjek. Nem ismerem ki magam, és nem látok kiutat. Török Katalin » NÉPSZAVA \ MM.WK S\k NZ TK V KZFTFK KÖZPONTI 1\PJV 36 • mi‡_____ uv »~■*‡»« : Győzött a magyar nép demokratikus akarata! jelét leváltották, Kádár János az utóda A Népszava 1956. október 25-i első oldala elgondolkozva —, amikor az ember rádöbbent, hogy a várt és szükséges átalakulás így erőszakkal, vérrel kell hogy végbemenjen. De most egy kicsit előreugrottunk ... — Szóval 23-a után, talán 25-én felhívtak a barátaim a VII. kerületi pártbizottságról — ez akkor a Lenin körút 6.ban volt, ahol most a kerületi tanács van —, hogy jöjjek be. Volt ott négyszáz puska. Csinálni kellett velük valamit. Ezek a fegyverek azért voltak ott, hogy ha a pártházat meg kell védeni, legyen mivel. Arra viszont nem gondolt senki, hogy egy egyszerű furnérajtón jártunk ki-be ... Hát ilyen világ volt ez akkor ... Tanakodtunk, mitévők legyünk, aztán megegyeztünk: mi bizony kiszedjük a závárzatokat. Meg is tettük, el is dugtuk. Egyet persze megtartottam emlékbe — mosolyodik el, mélyet szíva a pipájából —, s őrzöm is a mai napig. Hazaballagtunk. Emlékszem, nagy megelégedéssel gondoltam arra, hogy a puskák most sokkal értékesebbek lettek. Nem lehet velük lőni... Hát szóval, mi nem felszereltünk akkor, hanem leszereltünk. Enynyi... A VII. kerületi pártbizottságon nem is volt csetepaté. Nem lőttek ott egyik oldalról sem. — Aztán később kaptam még egy telefont, hogy menjek be a tanácsba — ez akkor a Csengeri és Dob utca sarkán volt —, mert meg kell alakítani a nemzeti bizottságot. A pékek ugyanis derekasan dolgoztak, de leállt a szemétszállítás, és utána kellett nézni az egyéb közigazgatási ügyeknek is. Lett nemzeti bizottság, mert igyekeztünk olyan embereket összeszedni, akiknek még volt hitelük, nem kompromittálódtak. Éppen belejöttünk a munkába, amikor megjelent az épületben a Steiner-féle felkelő csoport. „Itt harcállást alakítunk ki” — jelentették be, ha jól emlékszem, november elseje lehetett. Vagy már másodika volt? Mindenesetre a nemzeti bizottság hazament. A fegyverek átvették a hatalmat. — Most a napokban lesz ötven éve, hogy beléptem a pártba. Szép, kerek évforduló. Meg is fogom ünnepelni. Már aláírtam az MSZP-hez való csatlakozásomat. Ezt szinte csak magának mondja, mintha csak most számolna pontosan utána, mikor is kezdődött el ez az út. Aztán mindjárt azzal folytatja, hogy elolvasta az MSZP programját és meggyőződése, hogy kiegészítésre szorul. — Nem passzív tagnak jelentkeztem. Szeretném az MSZP programjába beépíteni a környezetvédelmet, amely, sajnos, az MSZMP-n úgy állt, mint tehénen a gatya. — Amikor a napokban otthon a tévében Ribánszkyék összejövetelét néztük, a feleségem rögtön ideges lett. Nyugodj meg — mondtam—, örömteli dolog ez. A sok anakronisztikus, korszerűtlen figura végre elhagyja a pártot. Most, hogy a proletárdiktatúra hívei különváltak tőlünk, csak megerősített elhatározásomban. Az emberek gyökeres változásokat akarnak, és ez engem optimizmussal tölt el. Az egyetemen fiatalokkal vagyok körülvéve. Sokszor kedvtelve elnézegetem őket, milyen felkészültek, tehetségesek, magabiztosak. Mennyivel másabbak, mint mi voltunk annak idején. Nem fogják elkövetni a mi hibáinkat. Én bennük bízom. Kovács Ildikó Akkora gyerekfejjel Van egy generáció, amelynek tagjai gyerekként élték át azokat az októberi napokat. Tízéves voltam. Egy körúti mellékutcában laktunk. 23-án délután odehallatszott az ütemes kiáltozás: Éljen a LEMP! Egyetemisták éltették a Lengyel Egyesült Munkáspártot. Ez volt az első, amit nem értettem. Egy nap valaki felment a padlásunkra, és leadott egy pisztolylövést. Erre elkezdték ágyúzni a házunkat. Mi leköltöztünk az óvóhelyre. Emlékszem, lekváros kenyeret ettünk. Na, ez azért túlzás ! Mert csak kenyérhajunk volt. Azt pirította meg nagymamám. Azokban a napokban az asszonyok felelevenítették, amit a háború alatt tudtak: hogyan lehet lepényt sütni liszt nélkül, és egyáltalán, a semmiből ételt csinálni. Amikor híre ment, hogy a Petneházy utcai kenyérgyár dolgozik, apám odajárt. Órákat állt sorba, és én nem is sejtettem, hogy golyózáporban. Csak később tudtam meg, hogy egy osztálytársam papáját így találta el egy eltévedt golyó. 43 éves volt.* Mi a Széna tér közelében laktunk egy földszinti lakásban. Kilencéves voltam. A szemközti házban egy ávós lakott. Mindenki tudta róla, hogy az. Egy nap jött haza — én az ablakból láttam —, és egy nagy fekete kocsi követte. Amikor kiszállt a kocsijából, azok is kiszálltak. Ráfogták a fegyverüket, és üldözték. Az megpróbált hazamenni, de nem tudott. Azt már csak később hallottam, hogy megfogták, és nagyon összeverték. * Ötödikes voltam. Az első héten bejött az orosztanárnő. Kis gömbölyű, bodros hajú asszony. Felakasztott a táblára egy nagy falitérképet, és így szólt: „Tudjátok-e, miért kell nekünk oroszul tanulni?” Körülnézett az osztályon, és amikor senki sem felelt, mert igazából nem is várt választ, maga mondta: „Azért, mert a nagy Szovjetunióban, a Föld egyhatodán győzött a szocializmus.” Közben a kezében lévő hosszú pálcával a térképre mutatott, ahol hatalmasan terült el egy bordóvörös folt: a Szovjetunió. Alig másfél hónap múlva, október 23-án délután az osztályfőnök jött be a terembe, a tábla fölötti címerre mutatott, és elmondta, hogy azt onnan le kell venni, mert azt az oroszok erőltették ránk. A dolog meglehetősen furcsa volt nekem. Volt egy nap, amikor apu megpróbált úgy beszélni, hogy ne halljuk. Aznap is, mint előtte többször, a Köztársaság téren járt. Ott lakott a nyomorék húga egyedül, neki vitt ennivalót meg egy kis megnyugtató szót. Akkor apu arca sápadt volt. Félhangosan beszélt, de kihallottam a szavakat: „kirángatták ...., felhúzták ..., lábbal lefelé ..., lincselés ..., késsel..., leköpték ...” Attól a naptól kezdve nagyon féltem. Amikor már szabad volt kimennünk az utcára, végigsétáltunk a Körúton. Irtózva bámultam a házakat, amelyeknek nem volt fala. Be lehetett látni több emeleti lakásba, ahol még ott álltak a bútorok, ahogy hagyták. Valahol egy fél zongora lógott a levegőben ... Én akkor még egész kicsi voltam. De azokban a napokban lettem másodszor nem szobatiszta. A Corvinköz mellett laktunk, ahol nagy lövöldözés volt. Menekült a család. Át a lőtt városon. A nagymama fogott engem, meg a tizenéves unokabátyámat, és úgy vonszolt. Meg egy üveg tejet, amit élete kockáztatásával szerzett. Végighurcolta az üveget, és a futás végén, amikor biztonságba értünk, a nagymama kiejtette a kezéből a tejet. A család teljes élelmiszerkészletét. Azóta bármi is történik, a nagymama körbetelefonál mindenkit, hogy van-e otthon kenyér, cukor zsír, meg ami kellhet még.* Én akkor elsős voltam, és nagyon sajnáltam, hogy nem mehettünk iskolába. Helyette levonultunk a pincébe, mert nagyon közel volt a Köztársaság tér. Éppen a pártház mögött laktunk. Vittem magammal a pincébe a babáimat is. Elég sok volt: anyám szerezte őket az ócskapiacon, és a nagymama varrt nekik ruhát. Voltak fagyöngyeim is, az volt a babák ennivalója. Emlékszem, nagyon szorongtam, hogy a babáimnak nem lesz mit enniük. Úgy volt, hogy mi is diszszidálunk egy ismerős aszszonnyal, akinek Kőszegen voltak rokonai, és átsegített volna minket a határon. Már be is voltunk csomagolva, hogy másnap korán indulunk. Szép, nyugodt este volt aznap. Anyám kint állt az erkélyen, nézte az utcát, akkor arra jött egy részeg, aki a Himnuszt énekelte. És anyám úgy döntött: maradunk. Megértem az anyámat. Peredi Ágnes 5 Nem ellenálló — színész — Engedje meg, hogy saját emlékemmel idézzem a harminchárom évvel ezelőtt történteket. Amikor meghallotta az ország, hogy Darvas Ivánt is letartóztatták, futótűzként terjedt el, hogy mindössze azért, mert a bátyját kiszabadította, elkísérte a határig, ott elköszönt tőle, majd visszatért a Madách Színházba. A hatalom így rajta bosszulta meg, hogy az ártatlanul elítélt bátyja kiszabadult és elmenekült. — Nem teljesen pontos a legenda, mert nem kísértem el a bátyámat. Ő ment, én maradtam. A többi stimmel. Én azért voltam börtönben, mert kiszabadítottam a tíz évre elítélt bátyámat. Nem erőszakkal, nem fegyverrel, hanem egyszerűen becsengettem és megkérdeztem: mi a módja annak, hogy az én bátyám szabadlábra kerüljön. Azt a felvilágosítást kaptam, hogy amennyiben a legfőbb ügyész olyan utasítást ad a börtönnek, hogy kiengedje a Rákosi rendszerben elkövetett bűncselekmények elítéltjeit, akkor kiengedik a bátyámat is. Én még aznap megszereztem egy ilyen nyílt, parancsot, hogy bocsássák szabadon a Rákosi rendszerben elkövetett politikai bűncselekmények elítéltjeit. Ez történt október 30-án, abszolút legálisan. A november 4-e utáni helyzetben ez bűncselekménynek számított és rámvarrták az 1-es paragrafus 2-es bekezdése szerint, hogy a Magyar Népköztársaság állami rendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben tevékenyen részt vettem. Én a magam részéről nem kutatom ennek jogosságát vagy jogtalanságát, én egy egészen egyszerű számtani műveletet végeztem el: a testvéremet 10 évre ítélték, abból egy évet ült, engem három évre ítéltek, abból két évet ültem le. Tehát összesen tizenhárom évet kaptunk és mindössze hármat ültünk. Tíz év a tiszta nyereség. Én ezt így fogom fel és egyetlen rossz szavam sincs azért, hogy engem lecsuktak... — A hatvanas évek vége felé hallottam egy nyugdíjas győri tanártól, hogy számára azokban az években a Gyűjtőfogházban az életet nemcsak megkönnyítette, de majdnem kellemessé is tette az ön jelenléte, a színielőadások, amiket rendezett. — Raboskodásunk legvége felé, az utolsó négy hónapban igen előkelő és kellemes beosztásba kerültem — emlékezik Darvas Iván. — Én voltam a „Jobbcsillagban” a könyvtáros. S mint könyvtárost megbíztak a színjátszócsoportban való részvételre, sőt ennek vezetésével is. Mindenki fellépett, aki akart vagy akit engedtek. Ennek művészi értéke, gondolom, egyenlő volt a nullával, de mert természetesen a „művészek” döntik el, hogy hányszor kell próbálni, nekünk semmi próba nem volt elég .. .beszélgethettünk, politizálhattunk, híreket cserélhettünk, dohányozhattunk. Ráadásul még gyönyörű pillanatokban is volt részünk, amikor Mensáros László játszotta el nekünk Csehov a dohányzás ártalmasságáról szóló monológját, ami azóta is megrázó élményként él bennem... — De jöttek még nehéz évek, a kiszabadulás után. Olyanféle helyzetekbe került, mint Vaclav Havel hőse, eleinte még segédmunkási állást is nehezen kapott. — A szabadulásom után sokkal nehezebb volt. Bent az ember valami kristálytiszta fegyelemben, nagy önuralommal élt, mert tudta: ezt ki kell bírni, emberi méltósággal és ez időben pontosan elhelyezhető. De az igazi kálvária akkor kezdődött, amikor kikerültem és sokkal gyávábbnak bizonyultak azok az emberek, akikkel szabadlábon kerültem összeköttetésben, mint akikkel a börtönben egyfajta szolidaritásban éltem. Sokkal nehezebb volt az elviselni — idézem az akkori miniszterhelyettest vagy színházi főosztályvezetőt: „Értse meg, Darvas, se most, se öt, se tíz, se tizenöt év múlva nem lesz színpadon színész. Soha, értse meg, soha!’’ Ez borzasztó nehéz volt, beláthatatlanná tette az életemet. Nagy nehezen a metróépítésnél kaptam munkát, negyven méterrel a föld alatt, az Astoriánál. Egy hónap múlva közölték, hogy áthelyeznek máshová azért, mert itt „túlzottan szem előtt van”. Szem előtt! Negyven méterrel a föld alatt. .. elhelyezkedtem egy műanyag fröccsöntőnél, gusztustalan pincében, büdös, embertelen körülmények között... — Hány évet jelentett mindez a színészi pályáján veszteségként ? — Sokat. Két évet voltam börtönben, hét évig nem voltam színpadon, azután megengedték, hogy Miskolcra menjek, utána Pesten a József Attila színházba, majd 1965-ben végre a Vígszínházba, amelyről úgy érzem, hogy az én képességeimnek megfelel. Egy színész életében döntő, ha 31 éves korától 40 éves koráig nincs a helyén. Egy író, nagy lelki megrázkódtatások árán a fiókjának ír, de mit tehet egy színész? A saját romló, az idő viszontagságának kitett testével... elment a Hamlet, elmentek az akkori koromhoz és alkatomhoz illő szerepek .. . Ám őszintén meg kell azt is mondanom, hogy amikor végül, nehezen bár, de viszszakerültem, ugyanaz a hatalom, amely becsukott és eltiltott, utána kitüntetésekben részesített. És olyan szerepekkel, amelyeket még eljátszhattam, amelyek nekem valók. Ezt nem óhajtom véka alá rejteni, mert nekem mindennél fontosabb, hogy színész vagyok. Kicsit groteszk lenne, ha én most büszkén verném a mellemet, hogy mekkora ellenálló voltam. A legkevésbé sem. Színész vagyok. Rab Nóra