Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)

1989-12-23 / 303. szám

NÉPSZAVA 198­9. DECEMBER 2­3., SZOMBAT M képesség a m­­egájulásra Az esztendő mérlegéhez tartozik szakszervezeti­ szemüveggel nézve az is, hogy mozgalmunknak menet közben kellett leküzdenie sa­ját korábbi kötöttségeit. Szembe kellett néznünk sa­ját múltunkkal, beidegződé­seinkkel, hibás, tarthatatlan gyakorlatunkkal, szerkeze­tünkkel, szervezetünkkel, fel­fogásunkkal, és alapvető változásokat kellett elindí­tanunk. Úgy gondolom, be­szélnem kell erről, hiszen az alatt a bizonyos jelképes ka­rácsonyfa alatt ott állnak a szervezett dolgozók is, akik számára fontos lehet tudni, hogy a mozgalom képes a megújulásra, s hogy egyre többen vannak, akik őszin­tén gondolják, hogy a szak­­szervezeti mozgalom tö­megmozgalom, amelynek feladata és felelőssége van a nemzet gondjainak meg­oldásában. Mozgalmunknak fel kell vállalnia a bérből és fizetésből élők gondjait, bajait, a kisemberek gond­ját, baját. A szakszervezet­nek mindig konstruktív szer­vezetként kell működnie, ugyanakkor törekednie kell a mindenkori partneri vi­szony kialakítására, s ha minden más eszköz sikerte­len, a nyomásgyakorlás esz­közeit is igénybe kell ven­nie. Meggyőződésem, hogy szakszervezeti mozgalmunk új társadalmi szerepköre, amely most is formálódik, egyre nagyobb feladatot kap történelmi léptékű változá­saiban. Az ön által említett ha­talmas társadalmi, politikai változások is ott vannak ezen a jelképes karácsony­fán? — Az a véleményem, hogy ha egyáltalán valamit ho­zott a karácsonyfa alá ez az esztendő, akkor az az, hogy Magyarországon elindult egy, már vissza nem fordít­ható, a demokratikus tár­sadalmi berendezkedés­ irá­nyába mutató és az állam­polgárt valóban állampol­gárrá tevő társadalompoliti­kai átalakulás. Ezt én olyan dolognak tekintem, ami per­sze pénzben nem mérhető, de az élet minőségéhez rend­kívül szorosan hozzátartozik. Azt jelenti, hogy mindenki elmondhatja, amit gondol. Három feltétel Amikor én megbékélésről vagy egy feltétlenül szüksé­ges konszenzus és együttmű­ködés megteremtéséről be­szélek, akkor azt is mondom egyúttal, hogy ez a társadal­mi béke a szakszervezetek szempontjából nemcsak és nem feltétlenül a türelmet, hanem a jobbért való harcot is jelenti. Kérem, értelmezzük ezt a társadalmi békét és ezt a harcot, amiről ön beszél.­­ Azt szeretném tudatosí­tani, hogy a szakszervezetek az olykor homályosan meg­fogalmazott társadalmi béke jegyében nem hajlandók fel­adni minden törekvésüket. A legutóbbi Országgyűlésen elfogadott döntések közül né­melyikkel nagyon nagy prob­lémánk van. Mint köztudott, az utóbbi hetekben, hóna­pokban azt mondtuk: a gaz­daság helyzetét reálisan szemlélve három alapvető feltételét látjuk annak, hogy 1990-ben a súlyos, nehéz he­tek, hónapok átvészelhetők legyenek, hogy ne boruljon fel a társadalmi béke. Azt mondtuk, hogy a minden­képpen jelentkező foglalkoz­tatási nehézségek mérséklé­sére pénz kell. Úgy tűnik, hogy ennek a feltételei ki­alakulnak 1990-re. A tulaj­donreform gyorsítását is szorgalmazták a szakszerve­zetek. Ezen belül két fő szempontunk volt. Az egyik a nemzeti vagyon védelme a kiárusítás ellen, a másik pe­dig, hogy szorgalmaztuk a dolgozók tulajdonlásának kérdését. Erre is azt mond­hatom, hogy a munka jelen­legi előkészületei jó irányba mutatnak. A harmadik alap­vető dolog a keresetszabá­lyozás feloldása. Ebben, saj­nos, nem történt előrelépés. Úgy vélem, hogy sem a kor­mány, sem a parlament nem látta át a dolog jelentőségét. Úgy véljük, hogy a kereset­­szabályozás feloldásának hi­ánya, a tisztességes bérmeg­állapodások lehetőségének hiánya 1990-ben súlyos tor­zulásokhoz vezethet, s még tovább rontja az egyébként is egészen torz kereseti ará­nyokat. Fontosnak tartom ezt kategorikusan kijelente­ni, mert ma már nagyon so­kan előre keresik a bűnba­kot, az okot az 1990-ben vár­ható komoly konfliktusokra. Vannak, akik a szakszerve­zeteket szociális demagógiá­val vádolják. Talán nem egy karácsonyi interjúba tarto­zik, de ki kell jelentenem, hogy ez a vád sok tízezer vagy százezer ember tisztes­ségét és tisztességes szándé­kát vonja kétségbe. E vádat nevükben is, mindenkivel szemben visszautasítom. Nem tudok elfogadni olyan társadalmi munkamegosz­tást, ahol az egyik oldalon mm A társadalom békéje nemcsak a türelmet jelenti Karácsonyi bessélgetés Nagy Sánd­orral­, a SZOT főtitkára ott. Békességes karácsonyt! - mindannyiunktól és mind­annyiunknak szól az ünnepi óhaj. Csak hát lehet-e bé­kességes az 1989-es esztendő karácsonya? Milyen ez a karácsonyunk és milyen lesz a nemzet karácsonyfá­ja? Van-e és lesz-e békessége a bérből és fizetésből élők hatalmas tömegének, s a szervezett dolgozók mennyire lehetnek részesei új karácsonyi remények megteremtésének? Erről beszélgetett Nagy Sándorral, a SZOT főtitkárával lapunk munkatársa, S. Boda And­rás. Országról, nemzetről, nép­ről kívánunk beszélgetni eb­ben az interjúban, mégsem lényegtelen talán, hogy mit jelent személy szerint Nagy Sándornak a karácsony? — Azt hiszem, legelőször a mostani karácsonyról kell szólnom, arról a karácsonyi ajándékról, amely ma be­szélgetésünk napján, pénte­ken született: a romániai Ceausescu-diktatúra ösz­­szeomlásáról. Úgy gondo­lom, a diktatúra összeomlá­sa nemcsak Románia né­peinek számára ünnepi és kiharcolt ajándék, hanem egész Európa és a világ szá­mára is. A pénteki Népsza­vában még Európa dolgo­zóinak összefogására ad­tunk ki felhívást, ezzel is támogatva a román nép leg­tisztességesebb szándékú, legtisztább akaratát és sza­badságvágyát, s lám, a fel­gyorsult történelem már egész Európa számára em­lékezetessé tette 1989 kará­csonyát. A magam karácsonyai ? Nekem, ha a karácsony szót hallom, akkor még mindig a gyerekkorom egy kicsit közhelyes karácsonyképe jut eszembe. Ami, ugye, jelenti a nagy fehérséget, a lágy hóesést, a csendet, a való­di gyertyákat a karácsony­fán, na meg azt a néhány narancsot, ami különleges ajándéka volt az ünnepnek. Néha még most is érzem a kályhára tett narancshéj il­latát. Nekem a karácsony mindig valami nyugalmat, valami biztonságot és re­ménykedést jelentett. Tu­dom, hogy ez tulajdonkép­pen idealizált karácsonykép, mert akkor sem voltak ezek annyira nyugodt karácso­nyok, de abban biztos va­gyok, hogy most, 1989 ka­rácsonyán — sajnos — sok­kal bizonytalanabbul érzik magukat az emberek ebben az országban. Mindennapi életünkből az egyik legfon­tosabb dolog hiányzik eb­ben a pillanatban: a pers­pektíva, a biztonságos fo­gódzkodó, az,­­hogy tudom, mi fog történni a jövő esz­tendőben. Úgy érzem, ez az a minőségi különbség, amit valamennyien érzünk min­den korábbi karácsonyhoz képest. Sok-sok otthon karácso­nyából, millió család közér­zetéből, hangulatából áll össze a nemzet karácsonya, ön hogy véli, milyen most a nemzet karácsonyfája? — Szembe kell néznünk vele — hiszen, sajnos, tu­domásul kell vennünk —, kopasz lesz idén ez a kará­csonyfa. Nincs tele annyi dísszel, és nincs alatta any­­nyi ajándék, mint a korábbi esztendőkben. Sőt, azt hi­szem, hogy nagyon sokak számára ez az esztendő egy­általán nem hoz ajándékot, sokkal inkább gondokat, problémákat, a nehézsége­ket. Úgy gondolom, hogy bár a szakszervezetek erejükhöz képest igyekeztek megfelel­ni a maguk feladatának, több mint 4 millió munka­vállaló érdekeinek képvise­letében a nemzet érdekeit képviselni — nem irigylés­re és nem ünneplésre mél­tó helyzet. Ebben az eszten­dőben egyre sűrűsödő gon­dok, bajok, szociális fe­szültségek közepette éltünk, s ezek megélését robbanás­­szerű társadalmi, politikai változások kísérték. Ebben a társadalmi, gazdasági és politikai közegben a szak­­szervezeti mozgalom igye­kezett következetesen meg­vívni a maga érdekvédelmi harcait. Egyik alapvető fel­adatunknak azt tekintettük, hogy amennyire csak lehet­séges, mérsékeljük a fe­szültségeket. Mérsékelni akartuk a szociális gondo­kat. Úgy érzem, a szakszer­vezeti magatartás is közre­játszott abban, hogy 1989- ben nem csökkentek a reál­bérek olyan mértékben, mint ahogy azt a kormányzat ter­vezte. S úgy gondolom, moz­galmunk erőteljes fellépésé­nek tudható be az is, hogy többszöri pótlólagos kom­penzációt értünk el az inf­láció ellensúlyozására a nyugdíjaknál és a családi pótléknál is. Természetesen ezek nem oldották meg az ország népének, a szervezett dolgozóknak a gondjait, de mérsékelték azokat. Úgy gondolom, mindezt csupán a tények kedvéért kell el­mondanom, hiszen ez is hoz­zátartozik az elmúlt eszten­dők mérlegéhez, ugyanak­kor tudom, hogy ezek na­gyon szerény eredmények, s inkább csak biztatóak, sem­mint különös örömre adná­nak okot, tevőlegesen fölvállalhatja azt, amit akar, megszervez­heti társait, törekvéseinek társadalmi hátteret teremt­het. Ezt mind az 1989-es esz­tendő hozta. Én úgy gondo­lom, hogy ehhez a társadal­mi miliőhöz és helyzethez a szakszervezeti mozgalom megpróbált igazodni. Persze, tudnunk kell va­lamennyiünknek, hogy tár­sadalmi, gazdasági és poli­tikai változásaink együtt hatnak, együtt is kell kezel­nünk őket. Ma már széles körű az a felismerés, hogy ha a gazdaság, a szociális feszültség égető problémáin nem tudunk nemzeti össze­fogással változtatni, ezeket a problémákat társadalmi kon­szenzus alapján nem tudjuk megoldani, akkor nagyon fé­lő, hogy a kialakuló társa­dalmi feszültségek olyan robbanáshoz vezethetnek, amely maga alá temeti a demokrácia még azért kez­detinek tekinthető, és éppen ezért nagyon sérülékeny eredményét. A jelképes karácsonyfa alján ott vannak a szak­­szervezeti mozgalom győzel­mei és vereségei is. — Igen. Azt gondolom, hogy ha listát csinálnánk, akkor törekvéseinkhez és el­képzeléseinkhez képest fel­tehetően hosszabb lenne a kudarcok felsorolása, mint az eredményeké. Hosszabb lenne, mert szerettük volna, ha a gazdaság hamarabb élénkül fel, ha a gazdaság gondjain eredményesebben A karácsony a maga béké­jével nemcsak a vallás sze­rint, hanem az átlagos pol­gári gondolkodás szerint is a megbékélés ünnepe. Értel­­mezhető-e ez a megbékélés a szakszervezetek gazdasági és politikai harcaiban?­ ­ Először magáról a megbékélésről szeretnék szólni. Nagyon határozott ál­láspontom, hogy Magyaror­szág sem a gazdasági, sem a szociális problémáiból, de a társadalmi-politikai konf­liktusaiból sem lesz képes kilábalni, ha a társadalom valós erői a következő idő­szakban nem a gondok meg­oldására teszik a hangsúlyt, hanem az egymás közötti konfliktus kiélezésére. Ennek az országnak rendkívül nagy szüksége van arra, hogy meg tudja őrizni a békés átmenet esélyeit. A társadalmi béké­nek, a békés átmenetnek lehet változtatni, s ennek nyomán a gazdaság szerep­lői, köztük a munkavállalók a teljesítményükkel arányos bérekhez jutnak. E tekintet­ben nem tudunk olyan eredményekkel elszámolni, amilyenekkel szerettünk vol­na. Sajnos, nagyon nagy ré­tegek alakultak ki Magyar­­országon, akik kifejezetten a szegénység küszöbén, vagy az alatt élnek, és 1989-ben az e réteghez tartozók szá­ma tovább gyarapodott. Fé­lő, hogy ezt a folyamatot na­gyon nehéz lesz a következő hónapokban és következő években megállítani. Ezt tekintem én az egyik legna­gyobb társadalmi problémá­nak Magyarországon, nincs ésszerű alternatívája. Ezért úgy gondolom, hogy Magyarország jövője azon múlik, hogy a politika szín­terén szereplők mennyire hajlandók ezért a jövőért síkraszállni, s háttérbe szo­rítani az egymás közötti harcot, egymás gáncsolását, egymás lejáratását. Én az együttműködés jegyében ké­pesnek érzem az országot az elkövetkező nehéz idők átvé­szelésére. Le kell szögeznem, hogy nem valamiféle homályos, tértől és időtől független nagy szirupos megbékélés az, amire én gondolok, mert ilyen nincs, s az ugyanolyan káros lenne, mint az ellenke­zője. Én arról beszélek, hogy minden embernek ebben a hazában elemi érdeke, hogy elveit és törekvéseit fenn­tartva, a nemes célért küzd­jön meg — nem egymással, hanem — az akadályokkal, áll a kormányzat és a külön­böző pártok, akik nagyon bölcsen, higgadtan végiggon­dolták, hogy mit kell tenni 1990-ben, és ehhez képest itt van az értetlen szakszerve­zet, amelyik nem veszi figye­lembe ezeket a megállapodá­sokat, és felrúgásukra törek­szik. Nincs ilyen szere­posz­tás. Ez a szakszervezeti moz­galom a társadalmi béke megőrzésére akar törekedni, mert tisztában van azzal, hogy mindenféle konfliktus Felad­atteh­­át ér Az interjú vége felé kínál­ja magát az a kérdés: milyen lesz vajon jövőre Magyaror­szág, s az itt élő emberek karácsonya? Persze, azt hi­szem, addig még rengeteg olyan politikai eseményre kerül sor, amiben rangos szerepet kell vállalniuk a szakszervezeteknek. Beszél­jünk inkább arról, hogy mi­lyen feladatok várnak az el­következő hónapokban a mozgalomra? — Azt hiszem, nagyon ke­vesen vállalkoznának ma Magyarországon arra, hogy megjósolják, milyen lesz a helyzet az országban 1990 karácsonya előtt néhány nappal. Én éppen ezért első­sorban reményemnek szeret­nék hangot adni. Ez nem más, mint az, hogy valóban meg tudjuk őrizni a békés átmenet feltételeit, hogy a súlyos gazdasági, szociális gondok közepette megtalál­juk azokat az eszközöket, amelyekkel — a társadalom nagy tömegei által elvállal­ható módon — át tudunk jut­ni a most következő nagyon nehéz perióduson. Ebben a szakszervezetek a maguk eszközeivel és lehetőségeivel részt kívánnak venni. És ez nagyon sok konkrét felada­tot és teendőt jelöl. Először is részt kell vennünk tovább­ra is a gazdaság, a szociális folyamatok kezelhetőségéhez szükséges eszközök kialakí­tásában. Ezt a ma hálátlan szerepet senki nem fogja tő­lünk átvenni, és ezzel ne­künk számolni kell. Másfe­lől, mint azt az olvasók is tudhatják, március elejére összehívtuk a szakszervezet végső soron a bérből és fize­tésből élők nehézségeit fogja fokozni. Az 1989-es esztendő jel­lemző történései közé tartoz­nak a különböző méretű sztrájkok. Sokan úgy vélik, hogy ezek a szakszervezetek által szervezett sztrájkok ép­pen a társadalmi béke meg­törö. Mi erről az ön véle­ménye? — Úgy gondolom, hogy a sztrájk és a társadalmi béke fogalma úgy fér össze, hogy ha már minden más eszköz eredménytelen volt és ku­darcba fulladt, és semmi más nem vezet eredményre, ak­kor a sztrájk még mindig le­het egy nagyobb konfliktus megelőzője. Egy figyelmezte­tő sztrájk, egy rövid munka­­beszüntetés éppen arra jó eszköz, hogy az egymást ke­rülgető tárgyalópartnereket egy asztalhoz ültesse, és a korábban heteken, hónapo­kon át késő megállapodást elősegítse. Ennyiben — sajá­tos módon — ez a nagyon kemény eszköz éppen egy nagyobb nyugtalanság meg­előzését, és ha úgy tetszik, a béke megóvását szolgálja. Aki ezt nem tudja, aki ezt nem érti, az nincs tisztában a társadalmi mozgásokkal és a munka természetével. telt ország szövetségi kong­resszusát. Ez azt is mutatja, hogy van esély egy erős, or­szágos szintű szakszervezeti szövetség létrehozására. Természetesen ezzel pár­huzamosan legalább ilyen fontos, hogy részt kívánunk venni a parlamenti választá­sokon. Úgy látom, hogy a szakszervezeteknek össze kell fogniuk más pártokon kívüli vagy pártok fölött álló tár­sadalmi erőkkel, társadalmi szerveződésekkel, és egy ilyen széles alapokon nyugvó nem pártpolitikai hátterű koalíció keretében kell a sa­ját arcukat megőrizve meg­felelő számú képviselő be­juttatását kezdeményezni a parlamentbe. A jövő parla­mentje szakszervezeti képvi­selők nélkül, azt hiszem olyan lenne, amelyben nem lehetne biztosítani a munka­­vállalókkal kapcsolatos megfelelő döntéseket. A múlt hónap közepén közreadtunk egy felhívást, amelyben a választással kapcsolatos szakszervezeti magatartásról kérdeztük a tagságot. A tag­ság túlnyomó többségének véleménye, követelése volt, hogy mindent meg kell ten­ni a megfelelő szakszervezeti képviselet érdekében. Úgy gondolom, ez a képviselet az 1990-es esztendő tétje. Több­pártrendszerű demokratikus választások lesznek hazánk­ban, az ennek nyomán kiala­kuló új szituációban új mó­don kell a társadalmi, gaz­dasági és egyéb kérdésekhez hozzányúlni. És mindez ter­mészetesen a szakszerveze­tek számára is új helyzetet, de ha tetszik, fogalmazhatok így is, új kihívást jelent. Győzelmek és vereségek A közös cselekvés esélye A nemzet karácsonyáról szólva természetesen mindig az ország egész lakosságáról, illetve a szakszervezetek 4 milliós tagságáról szólunk. Lehet-e szólni e beszélgetés kapcsán az egyes emberhez, a bérből és fizetésből élők egyikéhez? — Úgy gondolom, minden egyes embernek, minden egyes családnak önmagának is fel kell készülnie az 1990- es esztendőre. Nem lesz könnyű, hiszen mi vala­mennyien válságban élünk. Ez a felkészülés sok mindent jelent. Jelenti azt, hogy tü­relem kell ahhoz, hogy ezen a nehéz szakaszon túljus­sunk. De ez a türelem nem a beletörődést, a belenyugvást jelenti, hanem azt a türel­met, amely türelmetlenséget is takar, a változtatás, a másképp cselekvés igényét is. Úgy gondolom, hogy mint minden más társadalomban, végül is a munka világában dőlnek el a dolgok. Rengeteg a tennivalónk. És bár mindenki maga éli meg a válság terheit, úgy gondolom, hogy az egyes embernek egyedül nagyon kevés az esélye a „túlélésre”. Ebben az országban együtt kell döntenie és cselekednie minden itt élőnek. Ez a kö­zös cselekvés lehet csak ga­ranciája a válságból való ki­jutásnak. Köszönöm a beszélgetést. — Én is köszönöm a lehe­tőséget, s hadd ragadjam meg a beszélgetés végén az alkalmat, hogy a Népszava olvasóinak, minden szerve­zett dolgozónak ezúton is a körülményekhez képest kel­lemes ünnepeket, s az idei­nél eredményesebb új esz­tendőt kívánjak.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék