Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)
1989-12-23 / 303. szám
4 I ünnep döll ki»un«l«»kkal Munkanélküliek karácsonya December 18-a van, kora reggel. A Fővárosi Pályaválasztási és Munkavállalási Iroda előcsarnokában lassan gyülekeznek a segélyben részesülő munkanélküliek. Az ünnepi előkészületeknek itt nyoma sincs. Ebben a helyiségben ritkán nevetnek. A csönd viszont beszédes. A fájdalom, az elesettség ott keveredik valamenynyiük szemében. A várakozók tétován, egyik lábukról a másikra állnak, zavarodottságukat alig tudják leplezni. Egymás előtt is szégyentik magukat. Kilenc órára megtelik a helyiség. A kis szigetenként elkülönülő emberek tétovasága azonban mit sem változik. A 160—180 ezer álláskeresőből pillanatnyilag 40—42 ezer a nyilvántartott munkanélküli. Közülük 7000-en részesülnek segélyben. Vajon milyen karácsonyuk lesz? A hajlott hátú, sovány arcú ember lassan, szinte vontatottan beszél. Rövid, valamikori munkakabátja állig begombolva, mintha fázna. Kopott bakancsának már alig fölismerhető a színe. — Április közepén mondtak fel. Utána portás lettem az újpesti IKV-nál, de onnan is kitettek, mert lejárt a féléves szerződésem. Uram, itt a karácsony. Mindenki vásárol, mindenki lót-fut, én meg ... — szája mellett mély vonalak futnak, hangja elakad —, én meg betegen, leverten várom az ünnepeket. Az újságíró ilyenkor éppolyan tétova lesz, mint a megkérdezett. Mondhatok-e vigasztalót annak a talajvesztett embernek, aki többedmagával 4600 forintos munkanélküli-segélyből él, aki húst csak nagy néha, legfeljebb vasárnap eszik? A szeméből látom, hogy ez a karácsony, nem a régi, nem a gyermekien szép és örömteli karácsony lesz. — Jövőre talán minden jobbra fordul — préselem ki a szavakat magamból. L. F. budapesti lakos, munkanélküli, lassan megfordul és bal lábát maga után húzva, némán erőlködve, kilép a verőfényes utcára. — Kapcsolja be nyugodtan a magnót, nem zavar. A nevemre úgysem kíváncsi — mondja a szimpatikus, nyílt és érdeklődő tekintetű férfi. — Igazgatási csoportvezető voltam egy budai vállalatnál. Október közepén rövid úton kitettek, azóta munkanélküli vagyok. — Mi a végzettsége? — Érettségiztem és két szakmám van. — Milyen munkaalkalmakat kínál önnek az iroda? — Nem tudnak rajtam segíteni. Valószínűleg szellemi szabadfoglalkozású leszek. Nincs más választásom. — Gyerek? — Két lányom van. — Most még, gondolom, anyagi problémái nincsenek. — Lassan feléljük a félretett pénzünket. De azért tisztességes karácsonyunk lesz, szép ajándékokat veszünk a gyerekeknek. Tudja, az a tragikus az egészben, hogy a családom nem tudja elfogadni ezt a mai élethelyzetet. Hogy pont én lettem munkanélküli. Nem tudom, milyen karácsonya lesz annak a fiatalasszonynak, aki az ősszel a gyes alatt kapta kézhez a felmondólevelét, és hárman alig 8 ezer forintból élnek. Valószínűleg boldogtalan karácsony vár arra a fiatalemberre is, aki kétségbeesett arccal egyik cigarettáról a másikra gyújt.. Később tudom meg, hogy a múlt héten bocsátotta el az egyik építőipari nagyvállalat. Négy gyereke van. — Nekem a karácsony éppolyan nap, éppolyan hétköznap, mint a többi. Családom nincs, ajándékot nem veszek — mondja a beesett arcú, középkorú férfi. Arcán kényszeredett mosoly. Kopott, színehagyott farmernadrágján megcsillan a decemberi napfény. — Nincs egy fillérem sem. Nem tud valamilyen alkalmi munkát ajánlani? Sajnos, ha nincs — mutat ki az utcára —, így ettől a melótól is elestem. Adjon kölcsön száz forintot, becsúszóra megadom. Nincs mit ennem. Kinyitom a pénztárcámat, és némán átnyújtok neki száz forintot. Ennyim van összesen. — De csak kölcsön — ismétli önmagát és a zsebébe csúsztatja a pénzt. — Azt kérdezi, milyen karácsonyi ajándékot akarok? Oh, az én álmaim roppant szegényesek. Jó lenne olyan álláshoz jutni, ami valahol a lakásom közelében lenne, mert utazni nem tudok. Az idegeim nagyon megviseltek. Azért ne higgye, hogy elhagyom magamat. Nem, erről szó sincsen. De egyedül, magányosan olyan nehéz. Martonvári Gyulánétól, Futó Kálmánnétól és a munkaerő-szolgálati iroda többi dolgozójától nem tudom megkérdezni, hogy milyen karácsonyuk lesz, annyi az ügyfél a várakozó ember. Ma például 120, segélyből élő munkanélkülit hallgatnak meg és látnak el tanácsokkal. Egy-egy nehéz sorsú emberitalig pár perc jut. Az idő kevés, nagyon kevés, hiszen gondjaikra megoldást igazán itt kaphatnak. Ha kapnak, ugyanis a vállalatok munkaerő iránti igénye egyre kevesebb, és csak a magasan kvalifikált szakembereket keresik. Martonváriné és munkatársai nemcsak munkaügyi előadók. Pszichológusok is. S egyre nagyobb szükségük lesz az emberi érzelmek ismeretére, a megértő magatartásra. Jövőre minden eddiginél többen szorulnak együttérzésükre, segítőkészségükre. Gál Róbert Martonvári Gyuláné munkahelyet keres egy igénylőnek Közvetítésre várva ... Tollák Eszter felvételi Sztrájkolnak-e a busz- és kamionsofőrök január elején? — Csalódott és mérhetetlenül felháborodott vagyok, ráadásul reggel óta csöng a telefonom — válaszolta Inokai Géza, a Közúti Közlekedési Szakszervezet elnöke, amikor az Országos Érdekegyeztető Tanács csütörtöki ülésén elfogadott a közszolgáltató tevékenységet végző vállalatokat érintő kedvezményekről érdeklődtünk. A 80 ezres tagságot tömörítő szakszervezet vezetője a továbbiakban így fogalmazott: — Kedvező döntésre számítottunk, ehelyett homályos, megfoghatatlan ígéretek hangzottak el arra vonatkozóan, hogy a MÁV és a mezőgazdaság dolgozói mellett majd januárban a tömegközlekedés problémáival is foglalkoznak. Ez nekünk kevés, és felelősséggel kijelentem, hogy kongresszusi határozataink jogosítványára, valamint a ma délelőtti elnökségi ülésünk döntésére alapozva, január elején országos figyelmeztető sztrájkkal kényszerülünk nyomatékul adni követeléseinknek. — De hát én úgy tudom, hogy a közszolgáltatási tevékenységet végző — így a közlekedési, szállítási — vállalatok is adómentességet kaptak bérköltségük 16 százalékos növeléséig... — Csakhogy az említett kedvezményt azok a gazdálkodó szervezetek kapták, amelyeknek a közszolgáltatásból származó árbevételeléri az 50 százalékot. Buszvezetőink és kamionsofőrjeink zöme azonban olyan vállalatoknál áll alkalmazásban, ahol a közszolgáltatásnak számító személyszállítás bevétele — gondoljunk csak a nyomott tarifákra — megközelíti, de nem éri el az 50 százalékot. Az árufuvarozás pedig, hiába gyötrő munka, a versenyszférába tartozik. A közúton dolgozó és közszolgáltatási tevékenységet végző kollégáink zöme tehát az OÉT mostani állásfoglalása alapján elesik a béremeléstől. Gondolom, hogy átérzik tervezett lépésük súlyát, hiszen időlegesen egész városok, települések élete bénulna meg, ha leállnának a buszok . . . — Sajnáljuk, hogy idáig fajultak a dolgok, s tudjuk, hogy egy közlekedési sztrájk mérhetetlen károkat okoz, hatásai kiszámíthatatlanok. A lelkiismeretünk nyugodt, hiszen minden eszközt kimentettünk a tárgyalásos rendezésre. (voksán) SZOMBAT, 1989. DECEMBER 23. NÉPSZAVA A SZAVAK HITELE A közelmúltban, mikor a magyar miniszterelnök tiszteletre méltó bátorsággal ország-világ előtt bevallotta, hogy a Nemzeti Bank, a Pénzügyminisztérium tekintélyes vezető szakemberei, a kormány tagjai éveken át módszeresen félrevezették a közvéleményt és a nemzetközi pénzintézeteket, volt akit igen megdöbbentett a bejelentés. Mi a biztosíték, hogy most igazat mondanak? S főként mit szólnak mindehhez külföldi hitelezőink és kereskedelmi partnereink? Magam nem lepődtem meg valami nagyon, és — sajnos — a külországi következményeket sem tartom lesújtóan negatívnak. Mert vannak élményeim arról, hogy a magyarságot ugyan merész és vállalkozó szellemű, de kissé lezser, nagyotmondásra hajló, a precíz megbízhatóságtól távol állónak ítéli a nyugati átlagember. Körülbelül olyannak, mint amilyenre Mikszáth Kálmán a Sárosi gavallérokban festette le a koldus szegénységét füllentős kivagyisággal palástoló dzsentrit. Tudnivaló, hogy egy üzleti tárgyalást vagy sajtótájékoztatót például német földön másodpercnyi pontossággal kezdenek. Ha valaki a kitűzött időponthoz képest akár két-három percet késik, akkor — legalábbis — szemrehányóan pillantgatnak az órájukra. Többször megesett, hogy sajnálatos késésem alkalmával NSZK-beli tárgyalófeleim eltekintettek az efféle szigorúságtól. Kérdésemre, hogy minek köszönhető ez az elnézés, leereszkedő bizalmaskodással magyarázták: tisztában vannak vele, a magyar karaktertől hiábavaló lenne pontosságot várni. (Az Ungar és a Zigeuner inkább csak a muzsikában, mulatozásban jeleskedik.) Az előítéletek, leegyszerűsítések közhelyeit persze nem érdemes annyira mellreszívni, hogy vitába szálljon velük az ember. A példa felemlegetésével csak az volt a célom, hogy bevezessem valóságos pontatlanságaink, hétköznapi megbízhatatlanságaink számbavételét. A nemzetgazdaság súlyos betegségeinek fenyegető árnyékában nagy figyelmet szentelünk a forint leértékelődésének, a józan gazdálkodást, az értelmes munkát ellehetetlenítő inflációnak. Jogosan. Ám hasonlóan veszedelmes, gazdasági kibontakozásunk súlyos fékezője a szavak inflálódása, kijelentéseink hitelének devalvációja. Nem moralizálni szándékozom, nem is a dolog erkölcsi, netán politikai oldalát feszegetni, csupán a gazdaságit. Hány értékes munkaóra megy pocsékba, mert naphosszat otthon szobrozik valaki, várván az iparost, gáz-, villany-, vízvezeték-telefon-tévészerelőt, aki az ígért időpontra nem jön. Mire megérkezik, hiába, mert vagy mi nem hittük el, hogy előbbutóbb beállít, és nem vártuk tovább. Vagy ő nem vette komolyan, hogy az a baj, amit a munkafelvevő — esetleg a kedves ügyfél — jelzett, és éppen azt a szerszámot, alkatrészt nem hozta, amire szükség lett volna. Hivatalos, üzleti, sőt magánérintkezéseinkben szinte előre bekalkulált tényező, hogy úgyis „minden másképp van". A munkahelyen szinte soha nincs kész határidőre a vállalt feladat, s mire elkészül, nem olyan lesz, mint amilyenben megállapodtak. Igaz, a megoldáshoz nélkülözhetetlen eszközöket, feltételeket is csak ígérték, de nem teljesítették a közreműködők. Ráadásul a főnök sem olyan fizetést, akkora túlórakeretet, prémiumot biztosított, mint amekkorát előzőleg kilátásba helyezett. Alig sikerül telefonon egyszeri hívással elérni valakit. (S nem csupán a vonalak hibájából.) Mert amikorra ígérte, nincs vonalközelben az illető. Az üzenetet, hogy kerestük, nem adják át. Ha átadják, akkor sem hív vissza. Ha hivatallal, fogorvossal, fodrásszal, a gyerek osztályfőnökével van dolgunk, szinte bizonyos, hogy pontosan a megbeszélt időben képtelenek vagyunk találkozni. Mert magunk is pontatlanul érkezünk, mert az előttünk bejelentettek késtek, mert partnerünknek valami közbejött, vagy egyszerűen nem vette a fáradságot, hogy ránézzen az előjegyzési naptárra, és megfelelő időpontot jelöljön meg. Ebben az országban mindig mindenki hosszan várakozik valamire, valakire. Nagyobb baj akkor támad, amikor olyan égtájról való jövevényekkel akad dolgunk, akik naiv módon a fél kilencet fél kilencnek, a három hónapos szállítási határidőt három hónapnak, az x bekerülési árat x összegnek, az y minőségi jellemzőt y minőségnek vélelmezik. Holott egy magyar vállalati vezető többnyire annak tudatában ír alá valamilyen exportszerződést, hogy kisebb a kapacitása és nagyobb az önköltsége, mint amekkorát vállal. Műszaki szempontból és a munkaerő oldaláról is hiányoznak a feltételek, hogy a mintadarab szerinti minőséget produkálja, de majd csak lesz valahogy. Kimagyarázkodik, váratlan körülményekre hivatkozik, támogatást kér az államtól és árengedményt ad a külföldinek. Eddig legalábbis ez volt a rendszer. Ma már azonban egyre több zavart okoz, ha nem sikerül alkalmazkodni a megváltozott világhoz, a sokat emlegetett „európai” érintkezés normáihoz. Hiszen a hazudozás már nem egzisztenciális menedék. Az állam előbb-utóbb megszünteti a „nagyvonalúan” gondolkodók megsegítését, a Nyugat pedig az eddigieknél kevésbé lesz a magyar közvetítésre szorulva, ha terjeszkedni kíván a feltáratlan nagy keleti piacok felé. Emlékeztetek Hankiss Elemér három évvel ezelőtt megjelent szenzációs tanulmányára, mely környezetünk természetéről adott érzékletes kórképet: ,,Nyugatról kelet felé jövet az európai kultúra gazdag szövetei fokozatosan kopnak, vékonyodnak, egyre inkább kirojtosodnak, élénk színeik elszürkülnek. Porosodnak az utak, málladozni kezdenek a vakolatok, csöpögni a csapok, koszosodni a mosdók, füstölögni a kipufogócsövek, ormótlanodnak a gépek, slamposodnak a munkák, pontatlanabbul járnak az órák, nyúlóssá válnak a határidők, elernyednek a szerződések, türelmetlenebbé válnak a hivatalok, közönyösebbé, lomposabbá az emberek." Azóta is főként a legutóbbi hónapokban, hetekben — gyökeresen megváltozott Közép-Kelet-Európa. Ki akar kászálódni a porból, piszokból, lomposságból. E fordulatok fényében, történelmileg hosszú idő után először jelent újra büszkeséget magyarnak lenni. A korábban oly üresen kongó, sokszor elkoptatott frázis, hogy tudniillik nemzetünk a haladás élvonalában menetel, igazi tartalommal telitődött, valósággá nemesedett. Legfőbb ideje kibújni apróbb-nagyobb pongyolaságaink foltos gúnyájából, visszaszerezni a kimondott szavak hitelét, megállapodásaink aranyfedezetét. Vajda János REPÜLÉS AZ ADJUNKTUSSAL Telepátia az a feltett képesség, hogy valaki érzékfeletti módon tudomást tud szerezni időben, vagy térben távollévő személynek az érzéseiről, gondolatairól. Pesten történt, amit most hallotok, mert ily regényes dolgok ott is történnek, kezdhetném, ellenkezve szegény Petőfivel. Bár magam is alig hiszem, hogy a „bűnös város” ilyen angyali históriával is szolgálhat, mint az alábbi. Mindössze fél esztendeje kapta magát rajta Z. Sándorné, született Sz. Emília, a magát százkét évesnek mondó, valójában azonban csupán 98 éves, madárcsontú matróna, hogy énje egy kora esti órában se szó, se beszéd, kétfelé szakadt. Az egyik —, megbékélve az elmúlás gondolatával, — csendesen begubódzott a fehér vaságyon sorvadozó, negyvenöt kilós porhüvelybe. A másik azonban fiatalos, mármár forradalmi robajjal kitört az enyészet-szagú, félholt testekkel és lelkekkel belakott szoba ablakán, s a fény sebességével elhagyta a bagolyvárhoz hasonlatos, peremkerületi szociális otthon épületét. Ettől kezdve Emília néni két életet élt. Az egyikről alig volt mondanivalója. — Ma háromszor cseréltek ágyneműt. Nem tudom megállapítani, hogy a mai levesbe gombát, vagy vesét főztek. A teámat hidegen adták. Ma úgy forgatott meg a nővér, hogy a homlokom a falnak koppant, lehet, hogy meg is repedt a csontom? Körülbelül ilyeneket szokott közölni a világban szanaszét széledt hozzátartozóival, akik közül egyik-másik olykor még kitalál az Isten háta mögötti elvarázsolt kastélyba. Azokról a kirándulásokról, amelyeket a földi nyomorúságtól oly váratlanul elrugaszkodott másik énje megél, csak ritkán és keveseknek szól. — Tudja kedves — rendszerint így kezdi a mesét, jellegzetes, erőlködő torokhangján . Engem ezerkilencszáznyolcvanháromban megoperált egy kis tanár. De az is lehet, hogy csak adjunktus volt. . . Az epém ment tönkre. Pedig kisétkű asszony voltam mindig. Először meg sem akartak operálni, az altató orvos attól félt, hogy ott maradok a műtőasztalon. De az én kis tanárom azt mondta, hogy meg kell csinálni. Aláírtam a papírt. Hosszú lehetett az az éjszaka. Reggel az ágyam mellett állt az orvos és a kezemet fogta. Angyika, így szólított. Magának olyan jó a vére, hogy kibírta. Effélét mondott. És csakugyan, higgye el kedves, négy nap múltán már a folyosón futkostam. Túl a kilencvenen. A történetben idáig nincs semmi különös. De tessék csak figyelmi tovább. Mese közben eljön egy pillanat, amikor Emília néni fakó szeme megfényesedik, de mintha tudná, hogy az idegen számára van valami félelmetes ebben a csillagszerű csillogásban, mindjárt ezután ráengedi a szemhéját a nagy fényességre. Alvást színlelve mormolja a folytatást. — Egyszer megtudtam, hogy az én kis tanárom feltalált valami gépet. Mindig Fokföldről indul. Egy erdei tisztásról. Rengeteg ember bámulja az indulást. Ülnek a fák ágain, a vadetetőkben, s mind arra vágynak, hogy beülhessenek a gépbe. De nem lehet. A tanár nem vesz föl akárkit. Csak a gondolattársát. Az pedig én vagyok Én már akkor tudtam ezt, amikor a műtét utáni reggel az ágyam mellé állt. Bevett a gondolataiba. Ennek már hat éve. Sokat voltam vele, de az utóbbi hónapokban már mindig. Rengeteget utazunk. Emília néni a hallgatóságot körüllengő gyanús csönd miatt ennél a résznél rendszerint néhány másodpercre kinyitja a szemét. A fény akkorra már halványul valamit, de még van ereje. — Útközben azért felveszünk néhány embert. A tolvaj Pistát is felvettük a múltkor. Tudja kedves, aki Turkeviben ellopta az anyám malacát, de bevallotta és mi megbocsátottunk neki. Az én tanárom azt mondta, ezt a malacot mi is megbocsátjuk. — És hogyan értesíti Emília nénit az utazásról a tanár? — kérdezi ilyenkor egy-