Népszava, 1990. augusztus (118. évfolyam, 179–204. sz.)
1990-08-18 / 194. szám
NÉPSZAVA 1990. AUGUSZTUS 18., SZOMBAT 4 9 • Lenn az Al-Duma vidékén elfojtott tűz parázslik. A határ mentén csehek, morvák, lengyelek, németek tusakodnak , ahol háborúskodnak, könnyen megszúrják a békés szándékú szomszédot is. Bizánc Bulgáriát töri-zúzza, s ugyancsak észben tartja hogy a magyarok Géza óta jó barátságot tartanak a bolgárokkal. Túl a Kárpátokon, prédára lesve, bizánci üzenet után fülelnek a besenyők. Jó szerencse, hogy a német-római császár nem feni a fogát. Sőt, még ő csöndesíti a bajorokat, szászokat, akiknek nem tetszik István nagy önállósága. A császár a magyar királyné, Gizella bátyja. Amíg övé a trón, a nyugati gyepűn nyugalom honol. Annál ingatagabb a béke délen. Görög hadisikereitől vérszemet kap az utolsó dacoló, Ajtony. Aki lassacskán fejedelemként tárgyal Bizánccal. Mintha külön ország fejedelme lenne, a Maroson úszó királyi hajókat fegyverrel kényszeríti kikötésre. Kiveszi a vámot a királyi sószállítmányból. István ezt sem tűrhetné: a sérelem már nemcsak az Árpádokon, az országokon esik. És nem tűrheti a hit ellen lázító Ajtonyt sem. Nem tűrheti, hogy egyik tartományúra a bizánci császár elé járul, tőle kéri a kereszténységet. Majd visszatérve azzal tüntet, hogy hét feleséget tart. István azon tűnődik, kire bízza a sereget. Pázmánra, Hontra? Vecelinre? Újra indulna a suttogás nyugaton: lám, a magyar királynak még mindig nincs magyar hadvezére. A tanácsban megemlít egy nevet: — Csanád ... Az udvarban kevesen ismerik őt. Van, aki úgy tudja, hogy a király távoli rokona, unokaöccse. Mások azt mondogatják: Ajtony katonája volt, egyik főembere, akit vérig sértett az ura. Ezért szökött meg tőle, így pártolt át a királyhoz. István befogadta, Krisztushoz térítette. Mert a menekülő pogány volt. A királyi tanácsban csend van. István nem erőlteti a döntést. Nemsiet. Valóban, nem tudhatja pontosan, mi lakozik az emberében. Magához rendeli Csanádot. Négyszemközt vannak. Ha Csanád Ajtonytól menekült, ismeri annak titkait. Vajon kiadja-e azokat? Nem próbálkozik-e félrevezetéssel? Egy-egy keresztkérdés váratlanul csap le Csanádra. Aki füllent, mellébeszél, a királyi tekintet előtt könnyen megzavarodik. Csanád állja a próbát, őszinteségéhez, hűségéhez nem férhet kétség. Az állhatatosságához sem. Újra összeülnek a főemberek. A király Csanádot is tanácsba hívja. Arról, hogy miféle megbízatást szán neki, egy szót sem ejt. A főemberek sem tudják, hogy háború előtt állna. István hirtelen megemeli a hangját: — Készüljetek csatára Ajtony, az én ellenségem ellen! Foglaljuk el az országát! Míg e szavakat mondja, a szeme sarkából Csanádot figyeli. Átsuhan-e az arcán a megdöbbenés? A zavarodottság? A királynak olvasnia kell az alattvalók szemrebbenéséből is. Ismernie kell a lélek mozgatórugóit. A szavak hazudhatnak, a tekintet nem. A harc híre Csanádot örvendezteti meg leginkább. Ilyesmit nem lehet színlelni. István kis szünet után: — Válasszátok ki a férfit, aki majd vezéretek lesz a harcban! Mintha még nem döntött volna... De hát királyok erénye a bölcs tanács kivárása is. — Kit találhatnánk Csanádnál alkalmasabbat? — Mindenki reá szavaz. Vigye ő a sereget Ajtonyra. A vezér előlép, meghajtja a fejét: — Ahogy tetszik uramnak, királyomnak és a keresztényeknek. Új keresztény vagyok, most keresztelkedtem, vállalni akarom az új harcot! Kész vagyok arra, hogy veletek éljek és meghaljak! Szálljatok hát hadba és küzdjünk meg az én uramnak, királyomnak ellenségeivel! A Tisza felé vonuló seregben ott lovagol az egykori nyakas erdélyi, Gyula is. Váltig fogadkozik, hogy az elsők között suhogtatja a kardját. Bevülről azonban sértettség rágja, irigység kínozza. Ki ez a Csanád, hogy elébe helyezték? Átkelve a Tiszán már surrognak is a nyílvesszők. Ajtony váratlanul tör a királyi hadra és elkeseredett verekedés után megfutamítja azt. Csanádnak minden kitartására szüksége van, hogy a katonáiba lelket öntsön. Jócskán beesteledik, mire a Kökényér és a Tisza-part bozótosában rejtőzőket előhozza, s az Oroszlános-dombnál tábort vezet. Ajtony a közeli Nagyősznél táborozik. Sejti, hogy az ütközet még nem dőlt el, másnap Csanád óvatosabb lesz. Felderítők lopakodnak az éjszakában, a két vezér is virraszt. Virradat előtt Csanád elbóbiskol. Hirtelen felriad, mintha égi hangot hallana: — Ó, ember, mit alszol? Kelj fel gyorsan, fúvasd meg a kürtöt! Csanád felrázza a hadnagyokat, azok sorra ébresztik a vitézeket. Pirkad. A nagyőszi tábor alig ocsúdik, miféle bátorságra kaptak a tegnapi futók? Nyeregbe pattannak a legények, a hajnali roham azonban elsöpri őket. Ajtony körül fogynak a katonák. De magára maradtan, egyedül is vív, csak a halálos vas terítheti le. A jó hír vivője Gyula. Vele küldik előre a királyi udvarba Ajtony levágott fejét. Mire Csanád megérkezik, a fejet már a város tornyára tűzték. A hangulat ujjongó, István sem palástolja az örömét. Fekete, nyomasztó gondtól szabadult. Az utolsó ellenségtől. Vagy mégsem? Jelentik, hogy a királyi udvartól elköszönve, Gyula nem tért visza szálláshelyére. Mielőtt eltűnt volna, fogai közt ezt szűrte: „István többé nem parancsol nekem!” Hamarosan kiderül, hogy elszegődött Bátor Boleszlóhoz, a lengyel királyhoz. Mi történt, hogyan történt? Vannak, akik úgy tudják, hogy a király előtt végzetesen megszégyenült az erdélyi nagybátyja. Hazugságon kapták, s egyszerűen kipenderítették az udvarból. Tanú is akad, aki a saját szemével látta az esetet, a saját fülével hallotta István dörgedelmét. Ezek szerint a csatából jövő Csanádot ünnepelték ugyan, de István a nagybátyjára volt a legbüszkébb. El sem engedte maga mellől. Elvégre ő az ütközet hőse, aki párviadalban megölte Ajtonyt. Csanád nem szólt, mosolygott. Végül aztán mégis kikívánkozott belőle: — Ha megölte a király ellenségét, s a fejét elhozta a királynak, miért nem hozta a nyelvét is? , Gyula tovább düllesztette a mellét. De amikor István elrendelte, hogy vegyék le a toronyra tűzött fejet, a rokon elsápadt és dadogni kezdett. A nyelv valóban hiányzott. — Hol van hát? Csanád a tarsolyába nyúlt, s elővette a bizonyítékot. Mások másként magyarázzák Gyula szökését. Sarolt testvére csak látszólag tért Istvánhoz, mióta kivetették Gyulafehérvárról, forrt benne a harag. A kedvező alkalomra várt. Valakire, akihez átállhat. Boleszló erős, harcias Lengyelországot kovácsol. Még a német-római császárt is móresre tanította néhányszor. Istvánnal pedig régóta rossz viszonyt tart. Még az esztergomi koronázás előtt arcul ütötte az Árpádokat. Feleségét — István húgát — és gyermeküket, Veszprémet, kiűzte Lengyelországból. Se szó, se beszéd. Ide fut Gyula, hallván, hogy a lengyelek háborúra készülnek az ország ellen. Tartományt nem ad Boleszló az árulónak, de beülteti egy várba, ahonnan be-becsaphat egykori országába. Bárhogy is igyekszik, sok kárt nem tesz benne. István már-már szánalmat érez az erőlködés láttán. Megtehetné, hogy bosszút álljon: hatalma alatt maradt a család. E helyett Gyula után küldi annak feleségét. Mintegy királyi ajándékként. Mindenik szomszédja ámulatára. Kósa Csaba CSANÁD ÉS GYULA . * Részlet az Árpádfiákból. zmmm Juhász Gyula versei GÉZA KIRÁLY Tündöklő víziók visszfénye ég szemében, E nagy árnyékvilág oly szomorú neki. Barátai: sápadt mártírok lelkei, Akikkel társalog zimankós, barna éjben. Rá vár a korona, e gyémántterhes ékszer, Mely szédülő fejét vaspánttal átszoritja. Mozdulatára vár a pártos, marcona szittya, Csataszomjas lován megvívni ellenével! ... A püspök hangja szól, a mély orgona búg És kondul a harang s ő érzi, mily hazug, Mily balga és hiú ez a világi lárma S amig a korona érinti homlokát Kék tömjénfüstön és misztikus árnyon át Mosolyogva hallgat a szeráfok kardalára! GELLÉRT PÜSPÖK Pogányok közt töltött éjét, napot, A farkasok közt járt Gellért, a pásztor És kimerülve harctól, virrasztástól, Pihenni tért tornyos Csanádba most. A Megfeszített képén elborong És a zsolozsmát egyhangún mormolja. Az alkonyat gyászleple száll a dómra, Künn vakkantanak a komondorok. De im a mélyből hangos nóta szól, Egy szolgálólány malmot hajt s dalol. Valami pogány nóta, de mi szép! Gellért dobogni érzi nagy szivét: Tüzes varázzsal, bűvös áradattal Vérét pezsdíti a szilaj magyar dal! r Boldog István király halálai és fehérvári temetése Boldog István király pedig szentséggel és kegyelemmel teljesen uralkodásának negyvenhatodik évében, a Boldogságos mindenkoron Szűz Mária mennybevitelének az ünnepén „kiragadtatott a jelen világ gonoszságaiból, és a szent angyalok társaságába soroltatott”. A fehérvári székesegyházban temették el, melyet Isten legszentebb szülőanyjának, a mindörökké Szűz Máriának tiszteletére ő alapított, s ahol sok jel és csoda történik ugyanezen legszentebb István király érdemeinek közbenjárása folytán, a mi urunk Jézus Krisztus dicséretére és dicsőségére, aki áldott „mindörökkön örökké”. Ámen. Tüstént az egész Magyarország „hárfája” gyászba „fordult”, s az ország egész népe, a nemesek éppúgy, mint a nemtelenek, a gazdag és a szegény egyaránt igen bőséges könnyhullatással s nagyon sok jajveszékeléssel siratta a legszentebb királynak, az árvák legkegyesebb atyjának a halálát. Az ifjak és a hajadonok szomorúságukban és bánatukban gyászruhát öltve, három éven át nem jártak táncot, s a zeneszerszámok összes fajtája, édes hangú vigasztalásuk hallgatott. Siratták őt hűséges szívük siralmával, és siralmuk nagy és vigasztalhatatlan volt. Gizella királyné viszont Budával, bűnsegédével együtt elhatározta, hogy a német vagy inkább velencei Pétert, a királyné fivérét teszik királlyá, azzal a szándékkal, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint kitölthesse szeszélyeit, és a magyar királyságot, miután szabadságát elvesztette, akadálytalanul a németek hatalma alá vessék. Egyébként Vilmos, Péter király apja, Zsigmondnak, a burgundiai királynak a fivére volt, de Szent Zsigmond megölése után a császárhoz ment. A császár Velencébe helyezte, és feleségül adta hozzá Gertrúd nevű nővérét, akivel Gizella királynét nemzette. Gertrúd halála után pedig Vilmos Szent István király nővérét vette feleségül, akivel Péter királyt nemzette. Bollók János fordítása * (Részlet » Képe« Krónikából)