Népszava, 1990. augusztus (118. évfolyam, 179–204. sz.)
1990-08-18 / 194. szám
NÉPSZAVA 1990. AUGUSZTUS 18., SZOMBAT A magyar katolikus püspöki kar nyilatkozata A hitoktatásról, az egyházi iskolákról és az egyházi ingatlanokról A katolikus egyház küldetése egyetemes, minden kor minden emberéhez szól, bármilyen társadalomban él is. Krisztusi küldetésünket, annak változatlan mondanivalóját mindig megújult módon kell hirdetnünk, hogy így választ adhassunk a változó korok, változó, időszerű kérdéseire. Szavunk nem az egyes kormányzatokhoz, vagy pártokhoz szól. A püspöki kar és a papság felelőssége tudatában kíván véleményt nyilvánítani az egész társadalmat érintő kérdésekben, és így alkotó részévé válni nemzetünk életének. Iránymutatásunkkal segítjük híveinket, hogy eligazodhassanak a mai változások között, a társadalom egészének pedig felkínáljuk a kereszténység örök értékeit. Világi híveinket pedig ismételten arra kérjük, hogy tevékenyen kapcsolódjanak bele a politikai életbe, és ott is képviseljék az Evangéliumot. Úgy látjuk, hogy a mostani történelmi órákban nemzetünk és egyházunk élete során először elméletben és gyakorlatban egyaránt megvalósítható az állam és az egyház szétválasztása, így egyházunk minden külső gyámkodás nélkül teljesítheti küldetését. Tevékenységében azonban szüksége van nemcsak a törvényekben biztosított szabadságra, hanem megfelelő anyagi biztonságra is, így tudja nemzetünket a legmegfelelőbb módon szolgálni. Krisztus egyházának küldetéséből fakad, hogy az üdvösség jó hírét minden emberhez eljuttassa. Egyházunk a templomon kívül is igényt tart arra, hogy a társadalmi élet minden területén: sajtóban, rádióban, televízióban, iskolában az Evangéliumot hirdesse. Tehesse ezt szabadon, anélkül, hogy az egyházon kívül állóikat lelkiismeretükben kényszeríteni kívánná. Különös figyelmet kíván fordítani az eljövendő felnőtt nemzedék, a mai fiatalok nevelésére. Ennek érdekében ragaszkodik az iskolai hitoktatás lehetőségéhez, nem adva fel a templomi hitoktatásnak az elmúlt évek során kialakult gyakorlatát sem. Meggyőződésünk, hogy a tanításból megújult élet, a megújult életből pedig önzetlen, egyházukat és hazájukat szerető és szolgáló emberek formálódnak, akik felelősséggel alakítják a jövőt. Kérjük híveinket, tegyenek eleget a keresztelésnél vállalt ígéretüknek, és tartsák lelkiismereti kötelességüknek, hogy gondoskodnak gyermekeik hitoktatásáról. Kérjük továbbá a kormányt és minden felelős politikust, segítsék a hitoktatás munkáját az ország javára. Tudatában vagyunk annak, hogy a hitoktatás feladatának — egyelőre legalábbis — nem tudunk maradéktalanul eleget tenni. Egyházunk minden tagjának részt kell vállalnia a hit átadásának közös felelősségéből és feladatából, és — amennyiben módjában áll — tevékenyen is részt kell vállalnia abban. Katolikus egyházunk igényt tart arra, hogy — erejéhez és lehetőségeihez képest — újjászervezze korábbi nagymúltú szerzetes-iskoláit és a többi katolikus iskolát. Azzal az igénnyel fordulunk a kormányhoz, hogy ezeknek az egész nemzet számára közhasznú intézményeknek a létesítéséhez az egyház az állami vagyonból kapja meg a szükséges fedezetet. A katolikus egyház sem intézményeinek fenntartásához, sem újak létesítéséhez nem rendelkezik saját vagyonnal, mivel az államosítás az egyházat mindennemű anyagi alapjától megfosztotta. Az épületingatlanok visszaszolgáltatása az igazságosság visszaállításának jele, és az egyház-állam szétválasztásának reális bizonyítéka. Enélkül hosszú távon nem várható az egyháztól, hogy a közjó, a nemzet szolgálatára bármit is tegyen, hiszen az anyagiak hiánya egyúttal szabadságát is veszélyezteti, s a mindenkori államhatalom kiszolgáltatottjává teszi. Ezért ragaszkodunk az ingatlanok fokozatos visszaadásához — az ország gazdasági erejének szem előtt tartásával —, vagy pedig a megfelelő kártérítéshez. A püspöki kar nyilatkozatával azért fordul az ország felelős vezetőihez, híveihez, és az egész magyar közvéleményhez, mert törvényes biztosítékot akar kapni arra, hogy semmilyen téren ne ismétlődhessenek meg az egyházellenes demagógiával párosult jogellenes intézkedések. Kérjük katolikus híveinket, magyar honfitársainkat, hogy a múlttal való kiengesztelődés, egymás kölcsönös tisztelete és a jövőért érzett felelősség tudatában mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy emberhez méltó, mindenkinek otthont, biztonságot és szabadságot nyújtó új magyar társadalom épülhessen fel. Ehhez kérjük Isten áldását egyházunkra és népünkre. A Magyar Katolikus Püspöki Kar Több száz gránát két négyzetméterről Nem a bomba a legveszélyesebb! Mostanában több olyan esetről számolt be a sajtó, amelynek intézését értetlenül fogadtuk. Bombát talál az állampolgár, bejelenti, de a tűzszerészek csak nem jönnek. Kedden egyik laptársunk is beszámolt az esztergomi telektulajdonos históriájáról, aki a földből kiásott bombát még két hét után is őrizgette, hiába várva a szakembereket. Egy dolog azonban kiderült: az eset csak a hármas számú sürgősségi kategóriába tartozik, következésképpen az intézkedés határideje harminc nap. A Magyar Honvédség tűzszerészzászlóaljának parancsnokát, Láng László alezredest arról faggattam, hogy vajon miért nem fontos a bomba? — Szó sincs arról, hogy nem fontos. De azt azért hadd jelezzem, előírások szerint dolgozunk, egy kritikus ponthoz közel járó létszámmal. Nem akarom bírálni a jelenlegi jogszabályokat, de tény, 1945-től öt jogszabály foglalkozott velünk, s ezek között a legfiatalabb 1978- ban látott napvilágot. Ez a mérvadó jogszabály — amelytől az élet egyre gyakrabban el-eltérít bennünket — három intézkedési kategóriába sorolja a bejelentett eseteket. A különlegesen sürgős ügyekhez azonnal kivonulunk, mert ott közvetlen veszély fenyegeti az embereket. Érzékeltetné példával, mi számít különlegesen sürgősnek? — Most, szerdán a siklósi rendőrkapitányságra befuvarozott egy polgár az autójában egy második világháborúból származó aknavetőgránátot. A tűzszerészjárőr lement Budapestről, intézkedett, csütörtökön hajnalban érkezett vissza, és most újabb ügyön dolgozik. Általánosságban azt tudnám mondani, közterületen, iskolában, óvodában, és minden olyan helyen, ahol a talált robbanótestet nem lehet biztosítani, ott első fokú intézkedést végzünk. Az esztergomi bomba tehát azért nem életveszélyes, mert lekeríthető, vagy ahogyan ön mondja, biztosítható? — Természetesen minden robbanószerkezet életveszélyes. Bár megjegyzem, a közvélemény téved, ha a bombát véli a legveszélyesebbnek. Vannak olyan kézigránátok, amelyektől jobban kellene félni, ön eseteket kért. 1984-ben egy és ugyanazon a napon történt, két gyereket megölt Dunaharasztiban a világháborús kézigránát. Csakhogy innen nem kaptunk bejelentést. Kaptunk viszont a Balaton mellől, ahová azonnal lement a járőr intézkedni. Azonos típusú és korú robbanótestek voltak. Ezt csak azért meséltem el, hogy világossá tegyem, ha jön a bejelentés Harasztiból, oda is a napi járőrt küldjük. Természetesen sem az esztergomi, sem a többi állampolgárral nem lehet ilyen ügyben vitázni. Nekik van igazuk. A tűzszerész jogszabályi és létszámérveit nem lehet velük szembeállítani. Azért valamit kellene tenni, nem gondolja? Ám mielőtt ezt elmondaná, térjen vissza kérem a többi kategóriára. Mi tartozik a kettesbe és a hármasba? — Háromnapos határidőt szab a jogszabály a kettesnek, amelybe a szárazföldi és a vízi közlekedési útvonalon vagy annak közelében talált robbanótestek megsemmisítéséről intézkedik. Ilyen volt például az az eset, amikor a kavicskotrók a Duna éves mélyítésekor kiszedtek a mederből a markolóval egy 75 kilós bombát. Az elmondottakból következik, hogy ami nem egyes és nem kettes, az mind harmadik kategóriás és harminc napon belül kell intéznünk.. Ebbe a kategóriába tartozott például 1987-ben a táborfalvai bejelentés. Több száz tüzérségi gránátot gyűjtöttünk be két négyzetméteres területről. Trianon után kerültek a földbe. Tavaly tavasszal gyerekek bejelentésére ástunk ki a földből több ezer kézigránátot. Erre a munkára is csak a harmincnapos határidő keretében tudtunk vállalkozni. Erre vagyunk képesek. Nagyon sok a bejelentés, aminek a kielégítését újabban a szovjet katonai objektumok átvizsgálásának dolgai is hátráltatják. Mennyi az a nagyon sok bejelentés? — Ha nekem nem hinne, higgyen a statisztikának. 1979-ben 2406 eset jutott a tudomásunkra, elintéztünk 2398-at, megsemmisítettünk 500 mázsa különböző típusú robbanótestet, és száz hektár területen megszüntettük a veszélyt. Kiugró év volt 1984, mert csaknem ötezer bejelentéssel kellett foglalkoznunk, és 112 ezer darab, súlyban 650 mázsa robbanószerkezet megsemmisítését végeztük el. Az idén januártól 1750 bejelentést regisztráltunk, amelyek közül 210 minősül első kategóriás esetnek. Azt mondhatom tehát, hogy tízéves átlagban esztendőnként 250—350 sürgős, tehát azonnali munkát igénylő feladatot végeznek el a tűzszerészek. Az esztergomi úr igazsága mellé én legfeljebb ezt a tényt tudom tenni. Az elmondottakhoz jó lett volna tudni, mennyi a tűzszerészszaklétszám. Ez elől a kérdés elől azonban a parancsnok elzárkózott. Szolgálati elöljárójának engedélye nélkül nem válaszolhat. — Tudomásul kell venni, hogy a tűzszerészet alapvetően szolgáltatás és labilis a tervezhetősége. Ha pedig ez így igaz, akkor véleményem szerint ennek az egész rendszerét át kell gondolni technikájában és szervezetében egyaránt. (szabó) KENYERÜNK JAVA A „Hét krajcár” szegény asszonya azért keresgélte az aprót, hogy petróleumot tudjon venni a lámpába, kenyérért akkoriban még nem jártak boltba a falusiak. Móricz Zsigmonnd „boldog embere” nem talált kivetni, panaszolnivalót az életben, ha tellett kenyérre. Már az ókori hatalmasok is tisztában voltak vele: kennyezet és cirkuszt kell adni a népnek — akkor békén marad. A keresztények pedig hosszú évszázadok óta így imádkoznak a Mindenhatóhoz: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk, Uram !”. A kenyér: maga az élet. A szó jelentése régóta túlterjedt a gabonalisztből készült — többnyire kemencében sült — cipón. A megélhetést, a biztonságos létet jelenti, átvitt értelemben. Aki hűségesen szolgálja „kenyéradó gazdáját”, annak nem kell félnie a jövőtől. Kivéve, ha valami rossz fát tesz a tűzre, és kiakolbólítják, mert akkor „elveszti kenyerét”. S aki idős kort ér meg, közelebb kerülvén a sírhoz, mint amennyire a bölcsőtől távolodott el, arra szép képes beszéddel azt mondjuk: megette kenyere javát. Emlékszem, első nyugati turistautamon a vendéglátók rendre elcsodálkoztak, hogy saját mértékük szerint akármennyi kenyérszeletet tálaltak az ebédlőasztalra, a magyar csoport tagjai percek alatt eltüntették. Idegenvezetőnk nem győzte magyarázni, hogy nekünk bizony a külhonban megszokottnál kétszer, háromszor nagyobb adagot szükséges szervírozni, merthogy a magyar ilyen kenyérpusztító nép. Kétségtelen — nagyapáink idejében —, ha nem hiányzott a kenyerünk, már csak egy kevéske szalonna, töpörtyű, miegymás kellett hozzá, s kész volt az egyszerű emberek étkezése. A részes arató búzában kapta járandósága zömét, a munka a határban — dologidőben — virradattól napszálltáig tartott, s a napszám csekély volt, így a kenyérmag — viszonylag — olcsó. Ha másra nem is, kenyérre azért tellett, annak is, aki egyáltalán nem dúskált az anyagi javakban. Afféle néptáplálék volt a pirosra sült cipó. Később — a második világháború után — más világ kerekedett. A mezőgazdasági szorgalom legverejtékesebb műveleteit lassanként átvették a gépek. A földekre — hogy termőképességük megmaradjon, sőt fokozódjék — egyre több műtrágya, gyomirtó szer került. A kenyér mégis nagyon olcsó maradt. Mert — ha már senki, se földműves, se munkás, se szellemi dolgozó nem kapott a munkájához méltó fizetséget — legalább a kenyér árát tartották mesterségesen alacsonyan (dotálták), hogy mindenki megfizethesse. Ennek persze egészségtelen következményei támadtak. Az asszonyok leszoktak arról, hogy kenyeret dagasszanak, maguk süssenek, a falusi nép is elkezdett az üzletbe járni a mindennapiért. Létrehozták a nagy kapacitású kenyérgyárakat, amelyek ontották az olykor sületlen, szalonnás, rossz ízű, a szállítás során agyonnyomott, kiszáradt vekniket. (Hiába az áldott magyar búza — melyet egyébként bő hozamú, de gyengébb minőségű szovjet kalászossal vegyítettek —, meg a sütőipari kutatóintézetek. Soha ilyen savanyú kenyerünk nem volt. Nem beszélve arról: az olcsó kenyeret felvásárolták takarmánynak. Azzal etették a sertéseket, kevésbé volt költséges, mint kukoricát venni, pláne termeszteni. A vége az lett, hogy hol kenyérhiány dühöngött, hol megmaradtak tekintélyes mennyiségek a boltosok nyakán. Nyilvánvaló, ez így nem mehetett tovább. Nem vagyunk oly gazdagok, hogy lemondjunk a házi sütésről, és hogy kenyérrel hizlaljuk a jószágot. S nem lehetünk olyan szegények, hogy ne engedjünk meg magunknak jobbat a kenyérgyári tömegtápláléknál. Valóban nem vagyunk? Isten tudja. Amióta fokról fokra eltűnt a dotáció a kenyér ára mögül, azóta egyre többet kell fizetnünk, hogy egy-egy karéjhoz jussunk. A szegény ember gyereke már aligha teheti meg, hogy zsíros kenyérrel lakik jól. Mondhatnánk, ez így is van rendjén. Egyoldalú az a táplálkozás, amely kellő arányban válogatott zöldség, gyümölcs és húsnemű, fehérjében gazdag étkék helyett egyoldalúan és szénhidrátokra épít. Igen ám, csakhogy ezek a nem szénhidrátok még drágábbak! És mindennapi kenyerünk? Nos, a hatforintos búzából (nem beszélve az egyéb, ennél olcsóbb adalékanyagokról) most már tizenhat forint környékére kúszott a legsilányabb minőségű kenyér ára. Igaz, válogathatunk, mert van miből. Negyven és hatvan forint közötti kilónkénti árért francia, bajor, hesseni kenyereket kaphatunk, különféle egészségóvó magokkal, töltelékekkel, beszórással dúsítva. Finomat, frisset, ropogósát vagy szájban elomlót. Nyolc-kilenc forintért tisztességes nagyságú, a villanykemencéből épphogy kiemelt, pirosra sült zsemlékre is visszamosolyoghatunk. Ha a zsebünk bírja ... A kérdés, hogy mit apríthat a kisnyugdíjas szerény kávéjába, s főképpen min fognak felcseperedni a nem busás jövedelmű, de annál bőségesebb gyermekáldásnak örvendő munkáscsaládok, kistisztviselőik gyermekei — nos, ez továbbra is kérdés marad. Az új kenyérről való megemlékezés, Szent István, országalapító királyunk napja — ha úgy tetszik — ünnepi kérdése. Vajda János Mindennapi kenyerünk — kilónként 60 forintért Morzsák a piacgazdaságból A Lajtán túl még a kenyérhéj is más.Nem kell utazással vesződnünk ahhoz, hogy megbizonyosodjunk erről. Budapesten is immár négy péküzlet árusítja a szezámmagos kenyeret, a bajor cipót, a bécsi zsömlét. Egy hajdan Csillaghegyen élt sváb pékmester — kit a háború után nem a legkedvesebb módon telepítettek ki — ma német földről juttatja haza eljárását, tőkéjét, s a fővároson kívül rövidesen Pécsett a második, Debrecenben az első kenyérboltját nyitja. Hazai Társa — a cégtáblán is nagy t-vel szerepel — a pesti Belvárosban fogad, a közelmúltban megnyílt kereskedésben támaszkodunk a márványpultnak. Nincs tumultus a helyiségben, talán a kánikula miatt, talán az árak okán. A hetvendekás kenyerekért legalább 40 forintot, illetve annál 2—4 forinttal többet kell fizetni, fajtától függően. — Mi az exkluzivitásért, tehát azért, hogy az ilyen kenyereket csak mi árulhassuk Magyarországon, nagyon sokat fizettünk — közli dr. Oláh Otília, a vegyes vállalat ügyvezető igazgatója. némötki hahóta. A kenyerek, cipók, kiflik, zsömlék a boltban, kis fémkemencében sülnek. Ott keményedik egyes kenyérfajtákhéjára a jó magyar liszt. Amely nem tetszett egy szabványügyérnek — itthon ugyanis hibának számít a lisztes felület. Odaát viszont, Bajorországban, ettől csillan fel a vásárlók szeme. Nincs azonban elragadtatva az igazgatónő a hazai élesztőtől. Romlik a minősége, szaglik is. Még szerencse, hogy — a tejtermékeket kivéve — a többi adalékanyagot Németországból hozzák. Éppúgy,mint a technikát, a kemencét is. — Nem a számítógépes vezérlést, csak a legegyszerűbb alkatrészt: a sütőlemezt szerettem volna itthon megcsináltatni — merülrészletekbe az üzletasszony. — Úgy gondoltam, hogy ez nem nagy dolog. Hát, kérem, Magyarországon ilyen acélt nem tudnak előállítani. A sütőiparban működő kis- és középüzemek gépeit az ipar nem hajlandó gyártani. Amikor Celldömölkön közöltem, milyen kapacitással szeretnék dolgozni, egyszerűen kinevettek. Hol élek én! Mondtam: ébredjenek föl! A kis pékségek most fognak szaporodni. Leintettek. Ördögnek a pékztég Az üzletasszony nem műszaki ember, de tudja, mit beszél. Élelmiszer-ipari mérnöki diplomátszerzett, államigazgatási munkakörben dolgozott, élelmiszer-ipari ökonómiából doktorált, s már évekkel ezelőtt egy részvénytársaságban ismerkedett az üzleti élettel. A mostani német—magyar kft.-be örökölt vagyonával is beszállt — a szellemi tőkén kívül. „A gyerekeim már nagyok voltak, s kihívásnak éreztem a feladatot” — vallja utólag. — Kik azok, akik képesek megfizetni a bajor kenyerek árát? — Évekkel ezelőtt is éreztem, hogy van egy rétegigény, amely nincs kielégítve — emlékezik vissza a társtulajdonos. — Ez valósnak bizonyult. Olyan emberek, akik meg tudják fizetni azt, amitől nem fognak elhízni. Rajtuk kívül azonban a társadalomnak majdnem minden rétege képviselteti magát üzleteinkben. Nálunk sort állnak az emberek, odaát tele van a bolt kenyérrel, de senki nem megy oda. Még a kisnyugdíjasok is megjelennek nálunk. — Nincs versenytársuk? — Érezzük a versenyt. S azt is, hogy mi pezsdítőleg hatottunk az állami sütőiparra. Most már komolyan vesznek. Olyannyira, hogyha egy nekik kicsi, nekünk nagy pékségük munkaerő nélkül marad, be kell, hogy zárják, azt hiszem, szívesebben adnák még talán az ördögnek is, mint nekünk. A versenyzésnek ezt a módját már megismerhette a honi társadalom az elmúlt évtizedekben. Pedig — mint az üzletasszony véli — elférnének egymás mellett a jelképes nagy asztalon. Az ő árujuk a sütőiparban „csak a kaviár” .. . — De van-e jövője a kaviárnak a magyar gazdaságban, a honi vásárlóerő várható megcsappanásakor? Enniettük hildl — Jogos a kétely, de én javíthatatlan optimista vagyok. Már annak is tudok örülni, ha a vevő visszajön és azt mondja: tudja, kedveském, azért szeretek itt vásárolni, mert maguk még mosolyognak is. Ilyen apróság is kell ahhoz, hogy el tudjuk adni a termékünket. Két nyurga srác lép be a boltba, gabonazsömlét kérnek. Póló, rövidnadrág a szerelésük. Ilyenkor milliomos is, átlagember is ezt visel, hiszen odakint akkora a hőség, hogy a kenyér megsülne az aszfalton. Molnár Pál 7