Népszava, 1991. augusztus (119. évfolyam, 179–204. sz.)

1991-08-24 / 198. szám

8 Búcsú Tádéktól Szomorú, hogy most Tádékról kell írnom. Tadeuszról, aki föld volt és ég, Szikkadt sár és tünde kékség, Gyötretett sor­sú örömélet. Tadeusz Nowakról, aki mindenekfelett és előtt költő volt. És lengyel. És emberi ember. Volt. Mert meghalt, augusztus tizedikén, hatvanegy évesen. Köl­tőnek talán már öregként, de írónak és embernek még fia­talon. Akik ismerték, és ismerhették közülünk, hiszen több re­génye és egy verseskönyve is megjelent magyarul, nemcsak a nagy lengyel költőt, a vajákos képzeletű, boszorkánypille nyelvű írót zárhatták a szívükbe. A magyarok és a magyar költészet hív barátját és igaz igehird­etőjét, Nagy László, Ju­hász Ferenc, Csoóri Sándor fordítóját, aki rajtuk kívül „len­gyellé tévé” Adyt, Vörösmartyt, Aranyt is, többek között Arany Toldiját. Vajh, befejezte-e? Befejezhette-e? önző fájdalommal is remélem: igen. Hogy holtában minket is él­tet, oly múlhatatlanul, amilyenek az ő — immár örökéletű — szavai, versei. B. I. Az istálló zsoltára Harmadik hete fekszik jászolban a szomszéd nyomorék kisfia Nem evilági már az az ország hol neki kell most királykodnia Fekszik Anyaszült pucéron a szénán az ökrök zúzmarás ajka alatt És egérálomnál fehérebb kezével áldást oszt: megáldja az egérfiakat Aranyalmácska szundít a magban mit hordoz néki az egérnemzetség hogy megválthassa édes szüleit kik feje lágyát ököllel verték Hét hete fekszik az istállóban a szomszéd nyomorék fiacskája a jégcsapról rácsordul a hajnal világgá mennek a szentestei nyájak És nem lehet kivenni többé a jászolból bár öt sebből vérzik fölötte a zsúpba lyukat rág az ökör s a bebámuló eget nézi A Hallgatás Zsoltára Év évre egy nőstény farkassal élek az erdő mély vadonéban , mintha csak nővérem volna én mintha volnék kicsi bátyja Vackunkról és­ éjre mindketten istengyilkolni elvillámlunk Frisstej-illatú hajnal csobban ha elfekszünk a leölt bárányon S mikor a dzsidás isten megjó álmunk durunggal megzajdítja vállára vesz a nőstényfarkas s a sűrűbe rohan velem vonítva Futván a haragvó isteni sebeinket nyaldosva egyszer­­csak megérezzük hogy meghal bennünk a Káin-farkas s a Káin-ember Elszundít s az Arkangyalt elhozza az Angyali üdvözletből nékem S én vinnyogok farkasörömben és ember szemét nézve nézem Farkasfejét ha álmában sóhajt • térdemről ellököm ezért és a dárdát isten kezéből kivéve közelszem hozzá s az Isten néma BELLA ISTVÁN fordításai íme, az ember! Kamarás István könyvérái A magyar oktatásügy egyik súlyos hiányossága volt, hogy évtizedekre kiszorult belőle az emberrel való foglalatos­kodás, az antropológia. En­nek keserves következmé­nyeit napjainkban élhetjük meg. Képtelenek vagyunk értelmezni létünket, nem tu­dunk mit kezdeni a világgal, hiszen kérdezni sem tudunk jelenségeire, mit sem tudunk kezdeni önmagunkkal, hi­szen hiányoznak belőlünk azok az ismeretek, amelyek alkalmasak volnának arra, hogy emberségünket magya­rázzuk, s rendeltetésünket értelmezzük. Megintcsak egy tragikus csapda: szeretnénk tudni, mi az igazság, de csak homályosan látjuk, ingadozó léptekkel próbálunk feléje haladni. A kiváló vallásszociológus, Kamarás István könyve olyan támaszték, amely könnyebbé teheti a járást. Gyakorlatias könyv, tehát voltaképp a legnehezebben megírható könyv, hiszen a szerzőnek kisujjában kell lennie a kérdés nem éppen áttekinthető elméletének (nálunk ugyan vajmi kevés használható antropológia született az elmúlt 40 eszten­dőben, a jelek szerint ugyan­is a marxizmusnak vagy nem volt antropológiája vagy nem kívánt foglalkozni vele), s azt úgy kell átadnia, hogy ne lássék elméletnek, hanem megvalósítható és megélhető gondolatok tárházának. Ezeket a készségeket sze­retné megismertetni ve­lünk, s magatartásunk szerves részévé tenni Ka­marás István. Célja eléré­sére újraélesztette a platóni dialógust, beszélgetéseinek szereplői azonban nem böl­cselők, nem is a bölcsesség által felvértezettek, hanem hús-vér emberek, különféle típusok képviselői, akiket az hozott össze, hogy szeretnék megismerni önmagukat, sze­retnék tudni, mit jelent itt és most embernek lenni. A könyv használhatóságát fo­kozza a pontos alcímezés, bárkit léte bármelyik össze­tevője foglalkoztat,­­különö­sebb nehézség nélkül rálelhet arra a részletre, amely ta­lán feleletet adhat nyitott kérdéseire. A fejezetek végén kérdések és feladatok talál­hatók. No, ne szeppenjünk meg, nem megoldhatatlanul nehéz feladatok ezek, de bi­zony meg kell oldanunk őket, vagy legalábbis el kell gondolkodnunk fölöttük, ha teljesebb, hitelesebb, értel­mesebben élő személyiségek akarunk lenni. (Oktatáskuta­tó Intézet, Edukáció kiadó) Rónay László SZOMBAT, 199­1. AUGUSZTUS 24. NÉPSZAVA Képzőművészet a könyvtárban A téma kulcsembere Lipták Pál, aki először­ mint könyv­tárfejlesztő, könyvtárépítő igazgató vált ismertté a ma­gyar kulturális közéletben és aki e tevékenységének elis­meréseként Kossuth-díjat is kapott. Lipták Pált bemu­tatva szólnunk kell népraj­zi gyűjtőtevékenységéről és festőművészi alkotómunká­járól is. Etnográfusi tájéko­zottsággal gyűjtötte megyé­je népművészeti értékeit, majd később — nem tudva ellenállni­ művész barátai ké­résének — a gyűjtemény egy részét kisplasztikákra cserélte. Festői pályája kö­vetkezetesen ívelt a koráb­bi, a kisvárosi létet gyöngéd iróniával ecsetvégre tűző művektől az oldott festőiség és az elvontság irányába. Ezzel a festőművészi alko­tói tevékenységgel is össze­függésben áll munkásságá­nak az a része, melyről most a békéscsabai Megyei Könyv­tárban rendezett 50. kiállítás kapcsán szólni kívánok. Mint a Megyei Könyvtár igazga­tója, képzőművészeti étoszát sugároztatta át­­munkahelyi tevékenységébe akkor, ami­kor kezdeményezte és meg­valósította a könyvtárban az Artotéka részleget. (A kife­jezés az art­ó­művészet és a bibliotéka­i könyvtár tö­mörítő összevonásából jött létre.) A csabai Artotéka öt éve módot ad arra, hogy te­vékenységét áttekintsük, ér­tékeljük és szélesebb körben is megismertessük. A képzőművészet a klasz­­szikus könyvtári formáció­ban két módon van jelen: egyrészt nyomtatott formá­ban a könyvekben, albumok­ban a polcokon, másrészt, az igényesebb intézményekben eredeti műveket, illetőleg más helyeken nyomatokat vagy posztereket találhatunk a dolgozószobákban és az olvasótermekben. (Zárójel­ben jegyezzük meg, hogy nyolc és fél ezer­­képzőmű­vészeti könyv, album — köztük a legkitűnőbb és leg­drágább külföldi kiadványok és 15 kisplasztika — e téren is az elsők közé sorolják a csabai könyvtárat.) Az Arto­téka, amelyik a II. világhá­ború után honosodott meg először a nyugat-európai könyvtárakban, ennél jóval szélesebb tevékenységi kört foglal magában. Foglalkozik kiállítások bemutatásával, önálló képzőművészeti gyűj­temény létesítésével, saját kiadványai megjelentetésé­vel, sőt képzőművészeti alko­tások kölcsönzését is felada­tának tekinti. A képzőművészeti alkotá­sok a könyvtárban — némi sarkítással — „csempészáru­ként” szerepelnek, mert oda elsősorban könyvet kölcsö­nözni, illetve olvasni járnak a látogatók, eltérően a mú­zeumoktól, galériáktól, aho­va a kiállított műtárgyak orientálják a betérőket. En­nek az akarva-a­karatlan ta­lálkozásnak a hatása az ol­vasók jó részét­­kitevő tanuló­­ifjúságra nem­­lebecsülendő. öt év alatt a csabai Arto­téka eddig 49 kiállítást ren­dezett, ami a nyári szünetet figyelembe véve havonként egy tárlatot jelent. A kiállí­tások túlsúlyát a grafikák ké­pezik. Ha figyelembe vesz­­szü­k, hogy a kiállításhoz egy­­egy mű megvásárlása is kap­csolódott, és a könyvtár pénz­ügyi kereteiről sem feledke­zünk meg, akkor világos a grafikák előtérbe kerülése. Kezdetben minisztériumi adományokból, később és máig tervszerű saját gyara­pításból közel félezer dara­bos grafikai gyűjteményt mondhat magáénak a csabai könyvtár. A művek iga­zán jó kvalitásérzékkel vá­logatva kerültek a könyvtár falára és belőlük egy-egy darab a gyűjteménybe. A kiállítók között megtaláljuk elhunyt és élő klasszikusaink mellett a magyar grafika fia­tal alkotóinak legjobbjait is. Az előbbiekre Kondor, Cso­­hány, Reich, Szalay, az utób­biakra Bak, Bukta El Ka­­zovszkij, Barabás, Baranyai és társai szolgálnak meggyő­ző példával. Vannak köztük, akik néhány éve még csak szárnyukat bontogatták, és bemutatásuk a felfedezés örömével hatott, mára vi­szont művészeti életünk ál­talánosan ismert egyénisé­geivé váltak. Az egy-egy mű­vel való találkozás elmé­lyültebbé tétele érdekében a tévé és a Magyar Nemzeti Galéria példája nyomán rendszeresítették a Hónap Műtárgya bemutatókat is. A kiállítások teljesebb be­fogadói élménye érdekében színvonalas, szöveges és rep­rodukciós katalógusokat is készítettek. Még a Hónap Műtárgyához is adtak ki­sebb, röplapnyi kézfogót. Mindezt a nem nagy, de igen korszerű nyomda tette lehetővé. Kiemelten kell szólnunk arról a két kiad­ványsorozatról, amellyel or­szágos hírnévre tett­­szert a csabai A­rtotéka, és ame­lyek­­a technikai felszerelt­ség korszerűségén túl a nyomdai dolgozók ügyszere­tetét, szakmai tudását dicsé­rik. Az egyik sorozat a Poesia Hungarica, melynek keretében költői műveket bocsájtottak útjukra. Ezek sorában találjuk Illyés Gyula Táviratok című kötetét, to­vábbá Csoóri Sándor és Orosz János lírai­­ képző­­művészeti albumát, valamint Czipri Éva és Erdélyi Attila verset és illusztrációt egyesí­tő kötetét. A sorozat legna­gyobb szenzációját azonban Illyés Gyuláné József Attila utolsó hónapjairól írt vissza­emlékezése jelentette. Ez megjelenése után nem sokkal könyvészeti ritkasággá vált. A másik sorozat a Graphica Hungarica, amely a műfaj legjobbjait publikálta. A már említett klasszikusokon kí­vül Würtz, Kass, Feledy al­bumai gazdagították a soro­zatot. Az Artotéka fent vázolt sokoldalú, eredményes tevé­kenysége miatt ünneprontás nélkül szólhatunk arról, hogy a műtárgykölcsönzésben nem jártak sikerrel. Az ok abban található, hogy a kölcsön­zők három-hat hónap alatt megszerették a kölcsönzött műveket és meg akarták vá­sárolni. Erre azonban, lévén azok leltározott közgyűjte­ményi tárgyak, nem volt le­hetőség. Ez a kezdeményezés tehát, minden nemes köz­művelői és környezetesztéti­kai célja ellenére, csendben kimúlt. Az Artotéka széles ívű, szép és sikeres tevékenysége nem kis szellemi és anyagi ráfor­dítás eredményeként orszá­gos jelentőségűvé vált. Még­is tartozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk: Lip­ták Pál képzőművészeti irá­nyultsága ellenére sem feled­kezett meg a tágabban ér­telmezett művészet másik te­rületéről, a könyvtár zenei részlegének fejlesztéséről sem. Ezt egyetlen szám is jól mutatja: 12 ezret meg­haladta a hanglemezek szá­ma. Végezetül: mit kívánhat­nánk a jubiláló Artotékának jobban, az 50. kiállítás al­kalmából, mint hogy lelkes, hozzáértő elmék és szorgos kezek gondozásában, „jó egészségben” érje meg a 100. kiállítást ill. Dömötör János Durkó Gábor ÁLARCOSOK Életem egy nagyon rövid szakaszát kivéve adós ma­radt sorsom azzal a lehető­séggel, hogy kipróbáljam: milyen vezető lennék? Most már, túl a hatvanon, el is enyészett ennek a valószí­nűsége. Egyetlen vezetői be­osztás, amire még számítha­tok, a családfői rang, amit azonban szintén eloroz elő­lem lassan az idő, mert vér­ségi alárendeltjeim végtele­nül tapintatos, de félreérthe­tetlen elszólásaiból kihal­­latszik, hogy szellemileg le­épülőben lévőnek tekintenek, akit már nem lehet minden­ben komolyan venni. Mint­hogy szeretem őket és irtó­zom a perpatvaroktól, ha­gyom, hogy legyen az ő hi­tük szerint. Visszatérve azonban a má­ból a tegnapba: azért fájla­lom vezetői képességeim tar­tós kipróbálásának elmara­dását, mert meggyőződésem, hogy igen jó vezetője lehet­tem volna másoknak, akár nagyon sokaknak. Ezt éppen az említett, rövid időszaknak a tapasztalataira alapozom, arra, amikor ideiglenesen irányítója voltam egy öt fő­ből álló csoportnak. Ha viccesen akarnám ak­kori önmagamat jellemezni, azt mondhatnám: ahogy én vezettem, nem vezet úgy sen­ki... Csakhogy komolyab­ban illik a dologról beszél­ni. Tőlem ugyanis mi sem volt idegenebb, mint a pa­rancsosztogatás mámora. Nem voltam rideg, nem vol­tam nyegle és nem voltam gőgös. Nem voltak udvaron­caim és nem voltak fekete bárányaim. Noha keményen dolgoztunk, ez vállat a váll­nak, vetve zajlott. Vezető­­voltom csak annyit jelentett, hogy első voltam az egyenlők között,, méghozzá beosztott­jaim által elismerten. Mindez annál figyelemre érdemesebb, mert olyan kor­ban éltem le életem nagy részét, amelyben az állam­központúság, az egypártiság, valamint az ezekből követ­kező egész torz társadalmi együttélés keresztül-kasul szövődött feudális jellegű alá-fölérendeltségi viszo­nyokkal, s úgyszólván min­den karrierista fatuskó fel­kapaszkodhatott, miközben engem eltávolítottak csöpp­nyi vezető beosztásomból. Esti sétáim egyikén me­rengtem mindezen, amikor váratlanul vállon ütött és harsányan a nevemen szólí­tott valaki. Nem ismertem fel azonnal, de annál heve­sebb örömérzet öntött el, amikor felvilágosított, hogy ő volt egyik munkatársam abban a daliás, jó harminc évvel korábbi időben, amelyről éppen az imént füstölögtem. Természetesen azonnal a legközelebbi bor­kimérés, a legmárkásabb kisfröccs, közben pedig za­­joskodás arról, hogy ki, hogy van az ismerősök közül? Mi­vel amúgy is idegeimben volt, szóba hoztam közös múltunk­nak azt a szakaszát, amikor együtt dolgoztunk és retten­tően becsültük egymást. Hosszasan a poharába nézett, majd azt mondta: hiszi, hogy harag nélkül tudomásul ve­szem, ha ő harag nélkül meg­­vallja, hogy mind az öten utáltak, mert nyegle, gőgös, nagyképű és ostoba voltam. Akkoriban kockázatos lett volna ezt a szemembe mon­dani, de most, hogy mind­ketten a sír szája felé köze­ledtünk, hát reméli, nem ébreszt bennem ellenérzést. Nem ébresztett. Mind­amellett a harmadik fröccs után sürgős teendőre hivat­kozva elköszöntem, aztán hazafelé menet nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy neves­sek? Józanul tudomásul vet­tem, amit mondott és nem támadt bennem harag irán­ta, miközben azért mégis kétségbeejtett. Jobban tette volna talán, ha azt a meg­fontolást követi, amely sze­rint legbölcsebb az igazságot nem kimondani. Annál in­kább, mert lehet, hogy nem az igazságot mondta, csak a saját véleményét. Ámbár, ha többedmaga nevében nyilat­kozott, akkor talán van igaz­ság abban, hogy mégsem le­hettem én olyan jó vezető. De hát akkor mások sem bi­zonyosan olyan jó vezetők, vagy egyszerűen jó emberek, mint gondolják. Vagyis mindannyiunknak sokat kell még tanulnunk, amíg elju­tunk oda, hogy jól értsük egymást és önmagunkat. Ez a gondolat aztán annyira megvigasztalt, hogy újra hit­tem a múltamban. Csák Gyula Fogyatkozó múlt , » P -r­y. . .­­ ■ LEVÉL ! írassék a levél... mos­tani, s leendő baráto­i­nak, kor- és szellem­társnak, a másikat egyezéssel keresőnek, akik a felbolydult vi­lágban közö­s ünnep­napjainkra zúduló hír­áradatban is veszik a fáradságot, hogy tu­dassák egymást magán­közlendőiket túllépő gondolataikról, örö­mükről, ha örömet ki­váltó alkalom adódik; egy-egy sikeredett írás­mű, szobor, festmény, zenemű, netalán poli­tikai megnyilatkozás késztet köszönő-kö­­szöntő sorokra ... És írassék azoknak­­ is, akiknek van (kelle-­­ ne hogy legyen) be­csülő szavuk egymás­hoz, de restségből, vagy más okból halogatják kimondásukat. Az igaz­­­zat megvallva, magam is közéjük tartozom, így az elmarasztalást elsőül magamnak szá­nom. Igen-igen sokszor mozdult bennem a szándék ... aztán hagy­­­tam, hogy az esemé­nyek ráülepedjenek, ötven esztendőmet meghaladóan most már­­ igencsak keveslem a szándék mozdulását... Az idő sürgetése nélkül is érzem: pa­­rancsolóak a példák! Mennél többet olva­som őket, annál paran­­csolóbbak. Lenyűgöző, ahogy és amilyen gaz­­dagítóan eleink művel­ték. Az utólérhetet­­lenség kétsége gyötör mindannyiunkat Cice­ro olvastán, Voltaire­­ szellemességével káp­ráztat el, Goethe— Schiller leveleit irigy­séggel forgatjuk, Mi­kes Kelemen kitalálá­sát se betűzzük külön­bül, Kazinczyban a gazdag figyelmesség késztet ámulatra, Pe­tőfi—Arany üzenetvál­tásában a baráti hűség, Babits—Kosztolányi—­­ Juhász Gyula köztévé-­e­lezésében a korlátos és a hónapról-hónapra gazdagodó művészeti érzékenység, Veres Pé­ter melegítő levlapjai­­val lepte meg pálya­társait, Jászi Oszkár történelmi szemhordo­zásában a helykereső időszerűség nyűgöz le. A gazdagításon túl, csak a vakult ítélkezés nem látja, a levéliro­dalom a történelmen belüli történelmet raj­zolja az időre, eseten­ként sokszorta hitele­sebb a hatalom kívá­nalmára összegzett munkáknál! írassék tehát a le­vél ... minden arra ér­demesről — legigazabb hitünkkel! T. M. iLmmmmm !

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék