Népszava, 1991. november (119. évfolyam, 256–281. sz.)

1991-11-01 / 256. szám

NÉPSZAVA 1991. NOVEMBER 1., PÉNTEK A grúzoknak nincsenek­­ kétségeik .A tbiliszi parlament elnökének a t­sszitkozata a Népszavának Négynapos magyarországi látogatását befejezve, csü­törtök este elutazott hazánkból a grúz parlament négy­tagú küldöttsége. A hivatalos programokat követően Akaki Asatiani parlamenti elnök válaszolt a Népszava kérdéseire. Elsősorban az iránt érdeklődtünk, hogy a politikai vagy a gazdasági kapcsolatépítés volt utazá­suk fő célja.­ ­ Azért érkeztünk Buda­pestre, hogy kapcsolatot léte­sítsünk a két ország parla­mentjei között. Ezt első lé­pésnek tekintjük az állam­közi közeledés útján. Sikerült-e valamilyen meg­állapodást elérniük? — Megegyezésre jutottunk arról, hogy vendéglátónkkal, Szabad Györggyel hamarosan Tbilisziben folytatjuk a most megkezdett tárgyalásainkat. Csak a technikai részleteket kell tisztáznunk, így azt gon­dolom, hogy a viszontlátásra még az idén sor kerül. Asatiani úr, Grúzia eltö­kélten halad a teljes függet­lenség felé. Nem félnek-e at­tól, hogy gazdaságilag képte­lenek lesznek a talpon mara­dásra? — Nincs kétségünk afelől, hogy egészséges kereskedel­mi kapcsolatokat kiépítve Grúzia politikai önállósága stabil lesz. Tény, hogy gaz­daságunk 90 százalékban a szovjet piacra dolgozik. Most igyekszünk a termelés 15-20 százalékát más országokba irányítani. Tudjuk, hogy ne­héz lesz, de katasztrófától nem tartunk. A lakosság is tisztában van a várható nehézségekkel? — Sohasem csaptuk be honfitársainkat. Igyekeztünk tudatosítani velük, hogy mi­lyen gazdasági, szociális buk­tatók várhatók. A független­ség elérése a fő célunk, és ebben teljes az egyetértés. Emellett viszont komoly véleménykülönbségek vannak más téren, így például a ha­talommegosztás kérdése vagy a Gamszahurdia államfő so­kak által diktatórikusnak mi­nősített módszerei közül... — Az emberek 75-80 száza­léka Gamszahurdiát támogat­ja. Akikről az ön által emlí­tett hírek szólnak, azok a kis létszámú pártocskák és cso­portok. A nagy stratégiai cé­lokról egyébként ők sem mondanak mást, mint a kor­mányzó erő. Csakhogy emel­lett olyan egyéni és csoport­­érdekeket próbálnak törvény­telen úton, sokszor fegyvere­sen érvényesíteni, amelyek kezelhetetlenek. Ugyanakkor a parlamenti ellenzék nem tartja diktató­rikusnak az államfő módsze­reit. Szerinte csak túl nagy hatalom koncentrálódik egy kézben. Vannak, akik ezen változtatnának, mások vi­szont még az államfő intéz­ményét is el kívánják törölni. Szerintem, a közeljövőben nem korlátozzák az államfő mozgásterét. Hány politikai fogoly van jelenleg Grúziában? — Politikai nézetei miatt senki sincs letartóztatásban. Egy történész és egy újság­író, akiket politikai foglyok­nak tartanak külföldön, ut­cai randalírozásért van vizs­gálati fogságban. Ez egyéb­ként a moszkvai propaganda része, ahogyan az a vád is, hogy Grúziában az oszétok­­nak nincsenek jogai. Elnök úr, mi az igaz abból, hogy az önök négytagú kül­döttségét egy TU 154-es grúz kormánygép szállította Buda­pestre? Nem tartják ezt pa­zarlásnak? — Valóban négyen voltunk a repülőgép fedélzetén, rosz­­szul is éreztük magunkat. Sajnos, amikorra tisztázódott a magyarországi progam, sem Moszkván, sem Kijeven ke­resztül nem jutottunk volna el Budapestre. Kiss Andrej Lekerülünk a COCOM-listáról? Újabb könnyítések a láthatáron A kelet-európai országokkal kapcsolatos új kereskedelmi törvénytervezetet hagyott jó­vá az amerikai képviselőház — jelentette a Reuter. A tervezet, amely üzleti körök nyomására született, a TASZSZ szerint a Kelet- Európába irányuló — első­sorban távközlési és számí­tástechnikai export — ellen­őrzési rendszerének könnyí­tését készíti elő. Könnyítő jellegű egyezményeket ve­tít előre a COCOM-bizott­ság számára, sőt, egyik pontja értelmében az Egye­sült Államok akár javasol­hatja is Magyarország, Len­gyelország és Csehszlovákia törlését a COCOM-listáról. A javaslat négy hónapos határidőt irányoz elő a balti országok elbírálására, szin­tén azzal a céllal, hogy őket is töröljék a listáról. Megfi­gyelők szerint várható azon­ban, hogy a Szovjetunióval kapcsolatban vétóba ütközik majd. (MTI) Amerikaiak bizodalma Martonyi János New Yorkban A magyar gazdaság muta­tóinak jelentős javulása le­hetővé és indokolttá teszi, hogy az ipar után az amerikai intézményi befektetők is fo­kozottan megjelenjenek a magyar piacon. Erről tárgyalt az elmúlt napokban New Yorkban a legnagyobb befek­tető cégek vezetőivel Marto­nyi János. Amint az NGKM államtitkára az MTI tudósító­jának elmondotta, tapaszta­latai szerint lényegesen to­vább javult Magyarország megítélése az amerikai üzleti életben, ahol növekszik az érdeklődés és immár jobb helyszíni ismeretek birtoká­ban is mérlegelik a beruhá­zási lehetőségeket. A tény, hogy az infláció üteme mérséklődik, az adós­ságszolgálati ráta csökken, a fizetési mérleg idén várha­tóan többlettel zárul, lehetővé teszi, hogy 1992-ben immár erőteljesen megjelenhessenek a magyar piacon az intézmé­nyi beruházók. A államtitkár többek kö­zött a Lehman Brothers, a Goldman—Sachs, a Solomon Brothers, a Merryl—Lynch, a Prudential illetékeseivel tár­gyalt. (MTI) A legdrágább pisztoly A 38-as Colt Cobra, ame­lyet New Yorkban árverésre bocsátanak, szakértők szerint a legértékesebb magánkéz­ben levő pisztoly a világon. Eredeti tulajdonosa mindösz­­sze 62 dollárt adott érte, most viszont 100 ezer a kikiáltási ára. Ez a 38-as ugyanis az a pisztoly, amellyel Jack Ruby bártulajdonos a dallasi rend­őrkapitányság pincéjében — tucatnyi nyomozó jelenlété­ben és tévénézők millióinak szeme láttára, egyenes adás­ban — lelőtte John F. Ken­nedy elnök állítólagos gyil­kosát, Lee Harvey Oswaldot. Mint köztudott, Rubyt a gyilkosságért 1964-ben villa­mosszékre ítélték, 1966-ban perújrafelvételt rendeltek el, de az új tárgyalás előtt rák­betegsége végzett vele. Fivére, Earl Ruby 23 évi pereskedés után idén augusz­tusban jutott végre hozzá a pisztolyhoz, továbbá a kalap­hoz, ruhához, cipőhöz, amit­­bátyja Oswald agyonlövése idején viselt. Herman Darwick New York-i műkereskedő szerint Jack Ruby fegyveréért való­színűleg negyedmillió dollárt is megadnak majd. A régi történet iránti érdeklődést egyébként fokozza, hogy Oli­ver Stone („A szakasz”, „Szü­letett július 4-én”) hamaro­san bemutatja új filmjét, amely a dallasi elnökgyilkos­ság körülményeit feszegeti. Kj. A kép, amely bejárta a világot, a háttal álló Ruby 38-asával köz­vetlen közelről rálő Oswaldra SZU—Kuba Moszkva nem ígér A Szovjetunió minden bi­zonnyal teljesíti idei keres­kedelmi ígéreteit Kubának, ám csaknem ugyanilyen biz­tos, hogy jövőre nem tehet hasonló ígéreteket a karibi szigetországnak. Jövőre min­den tagköztársaság önálló szerződést fog kötni Kubával — jelentette ki Alekszej Ru­­bincsik, a Szovjetunió e hé­ten Kubában tartózkodó ke­reskedelmi küldöttségének vezetője. Az orosz kormány ezzel egy időben azt jelentette be, hogy leállítja a kubai Ga­­raguában létesítendő atom­erőmű építését. Phenjan már nem kap fegyvert A Szovjetunió tavaly szep­temberben állította le észak­koreai fegyverszállításait, amint felvette a diplomáciai kapcsolatokat Dél-Koreával — olvasható a Dzsung­ang című dél-koreai napilapban. Dél-Koreában úgy tudják, hogy a Szovjetunió korszerű fegyvereket, Mig—29-es és SU—25-ös harci gépeket legutóbb 1988-ban szállított volt szövetségesének. (MTI) NAPRÓL NAPRA Szerdahelyi Csaba A­mikor megfagynak a virágok... Ismét csendes a budapesti Köztársaság tér. A dermesztő hidegben nem csendülnek himnu­szok, nincsenek keserű vagy bujtogató hangú beszédek, rég elfogyott a néhány száz meg­emlékező, aki a 35 évvel ezelőtti ostrom év­fordulóján, délelőttre és délutánra bontotta a soha meg nem békélő megegyezés zászlaját. A pártház védőire az MSZMP, az ostromlók­ra a többiek emlékeztek. Egy évig talán itt újra csend lesz. Korunk keserű történelemleckéje népfel­kelésről, forradalomról, szabadságharcról szólt a nagyobbik oldalon, és a régi rend meg­védéséről, átmentéséről a másikon. A Köztár­saság tér ma is az 1956-os zászlóbontás leg­­ellenmondásosabb vértanúhelye, a ki lőtt először vissza, a ki miért lincselt megvála­szolhatatlan kérdésének örök menentója. Ki ezért gyújtott gyertyát, ki amazért égette könnycseppjeit a fáklya fényében, ki emezért vitte az emlékműhöz a kegyelet virágait. Em­berekért kerültek a talapzathoz a koszorúk, hogy aztán néhányak által leköpessenek. Emlékművet leköpni nem európai dolog, még akkor sem, ha azt a didergő kődarabot a forradalom ellen bevetett — s egyáltalán nem biztos, hogy kommunista — kiskatonák tisz­teletére emelték a pártállam idejében. Az ilyen emlékmű eltávolítását ma lehet hango­san követelni, de leköpni? Nem, az nem eu­rópai dolog... Pedig az elfeledtetés, az újra­felfedezés, a történelembogozás kusza korában élve sok mindenről kellene eszmét cserélnünk — ’56 miatt és nem ’56 ürügyén. Megértem azokat, akik börtönkbe vetve, lelki lánctalpak által is megtiporva, képtele­nek a higgadt szóra, pedig el kell tűnődnöm azon, miért is értem meg őket. És töpreng­hetek azon is, hogy mennyire ismerem őket, mit tudok arról a néhány napról, ami azt bi­zonyította, hogy a magyar békében-háború­­ban, demokráciában-zsarnokságban sem tud­ja megtagadni önmagát — és mindig kegyet­lenül magyarok maradunk. Amíg végképp el nem emésztjük egymást... Rémülten ismét­lem a korábban belém sulykolt leckét ’56-ról, amit jobb helyeken nem is kértek számon, s az önmeghasonlás napjaiban harapó harag forrasztja torkomra a szót. Mert felnőtt egy generáció, amelyiknek nagy része elől évtizedeken át eltitkolták az igazságot. A mi generációnk, amelyik ’56 után született, alig tudott valamit a vérrel mocs­­kolt szent napokról. Mert mit jelentett ne­kem ’56? Anyám és apám, gyári munkások­hoz méltó makacs hallgatását, meg nagyanyá­­mék Nagyszombat utcai bérházában a golyó kaszabolta falakat. A potyogó vakolatú „em­lékművet”, amelyet még a hetvenes évek ele­jén sem tüntettek el az akkori hatalmasok. Tankra, parádéra volt pénz, baráti csókra és ölelésre jutott idő — az orosz megszállás bűn­jelei viszont nem izgatták a pártot. Minden­re, ugye, nem futotta a forintból, a cinizmus ütötte sebek meg eleve gyógyíthatatlanok. Sokszor hallom ma, hogy aki nagyon akart, az mindent tudhatott ’56-ról. Nem hiszek az efféle igazságokban, amelyek egy megfélem­lített ország földalatti, szamizdatos suttogá­sát dicsőítik. És ugyan mi mindent tudhat­tunk újonnan országot ismerőként, mikor a történetnek ma sincs vége, amikor a kép most is kusza, s amikor a sárgulásnak lódult fotó­kat — emlékekkel együtt — jó néhányan a feledés homályába temetnék? Mit tudhatunk mi minderről, amikor a XX. század magyar történelmében egymást váltották a fehér és vörös terrorok, amikor az emberekkel igazán soha senki nem törődött, s amikor a nép ha­ragját a bosszúval kovácsolnák össze egyesek ma is? Ilyen ,kavargásban, történelmi igaz­ságtalanságokban és igazságokban, ítéletek­ben és szégyenekben, mártíromságban és da­cos halálban kinek hihetnék én igazán? Mi mi borzaszt el igazán ? A lassan előremerészke­dő fájdalmas múlt, vagy az a habos köpés? Forró ősztől dideregtek nálunk sokan, s he­lyette most nyakunkon az utcáról félig fűtött lakásokba kergető télelő. S az időjárás ma deres fejű nagyúr — és jó uraság, mert a közöny helyett sok mindent rá lehet fogni. A csípős időre kenhetjük, hogy az ’56-os megemlékezések igazi tömegek helyett leg­feljebb néhány száz fáradt arcú nőt és kér­ges kezű­ szívű férfit vezet végig az egykori halálútvonalon. De elítélhetem-e azt, a­ki ép­pen ma, csupán falak között mormog isten­telen imát, szomszédokra lesve éget csonkig gyertyát, lőrébe fojtja nagyon is tüzes bá­natát? Egy elkeseredett legyintés az egész megemlékezés, hiszen a Köztársaság tér 1991- ben is csak arra példa, hogy képtelenek va­gyunk emelt fejjel továbblépni. A motoszkáló csend változatlanul maga alá gyűri a kiáltásokat, a jogos követelése­ket. De éppen ez a hallgatás figyelmeztet ar­ra, hogy elegünk van az önjelölt hősökből, az ’56 tragédiájából is — persze csak most — előnyöket kipréselőkből, a minden kilométer­kőnél, minden váltásnál élve lihegő karrie­ristákból ! Ha már egy generációt megfosztot­tak a megismerés és elismerés fájdalmától és örömétől, legalább most adassék meg a tanu­lás lehetősége! Az új történelemkönyvbe pe­dig ne köpjön bele senki! Üres, puha csendű a budapesti Köztársa­ság tér. Csak egyetlen nap telt el a délelőtti és délutáni megemlékezés óta, és ismét elro­hantunk emlékeink mellett. Úgy tűnik, nem sok minden változott. Az MSZMP-csokro­kra már nem kell rendőrnek vigyáznia. Megfagy­tak a virágok. Együttműködés a munkahelyteremtésben Egy nagyvállalat menedzsel­ni próbálja az elbocsátott dolgozók átképzését, elhe­lyezkedését. Erről számolt be tegnap Budapesten a Tungs­ram vezetősége, és az Orszá­gos Munkaerő-fejlesztési Ta­nácsadó Testület néhány tag­ja. Mint az ismertetésből ki­tűnt: a Tungsram 1989-es privatizációja óta ötezer em­bert bocsátottak el a cégtől, úgynevezett puha módsze­rekkel , azaz korkedvezmé­nyes nyugdíjjal, illetve lét­számstoppal. Az újabb elbo­csátásokat azonban átkép­zéssel, illetve munkahely­­teremtéssel próbálják elvi­selhetővé tenni az érintettek számára. A friss példa Kisvárdán kínálkozik. A szabolcsi vá­rosban nyolcvan embert bo­csátanak el az ottani Tungs­ram-üzemből. Az ő foglalkoz­tatásukat — fokozatosan — a debreceni központú Pire­­mon Vállalat oldja meg, ez a cég nagyrészt megváltozott munkaképességű embereket juttat munkához. Mint Gere Kálmán, a Pi­­remon igazgatója elmondta: idén harminc embert vesz­nek át a Tungsramtól, a töb­bi dolgozót a jövő év közepé­ig állítják munkába. Védő­ruha- és műszergyártásra al­kalmazzák a képzettségükben ennek a feladatnak megfe­lelő munkásokat. A munka­helyteremtésre a Tungsram 15 millió forint kedvezményes hitelt ad a Piremonnak. Megkapják továbbá a — saj­nos — megüresedő bölcsődét is az önkormányzattól: há­rom évig ingyen használhat­ják az épületet. Elhangzott a tájékoztatón, hogy az Országos Munkaerő­fejlesztési Tanácsadó Testü­let hétmillió dollárt kért munkahelyteremtésre ,kül­földi szervezetektől, e pénz felhasználására másfél év alatt kerülhet sor , az el­képzelések szerint. Dr. Vágó János, a Keres­kedelmi Dolgozók Szakszer­vezetének főtitkára arról tá­jékoztatta a Népszavát, hogy az MSZOSZ-hez tartozó szakszervezetek támogatják a tanácsadó testület és az ame­rikai IMD — munkahely­­teremtés szervezésével fog­lalkozó cég — együttműkö­dését. Ehhez az ország szak­­szervezeti tulajdonban lévő intézményeit rendelkezésre bocsátják, együttműködnek a szervezésben, és pénzzel is támogatják a konkrét akció­kat. M. P. Minőséggel Európába Az Európai Közösség minő­ségi követelményeinek kell megfelelnünk, hogy el tud­juk adni termékeinket és szolgáltatásainkat — hang­zott el a Minőségért Alapít­vány csütörtöki sajtótájé­koztatóján. Az alapítványt éppen azért hozták létre ha­zai vállalatok, hogy pénz- és szellemi tőkével is elősegít­sék a felzárkózás folyama­tát. Nyugat-Európában immár egységes fehér könyv rögzíti az elfogadott piaci normákat, és 1992. december 31. után ezeknek mindenkivel szem­ben érvényt szereznek. Az igényesség ott kezdődik, hogy a fogyasztók érzékeny­nyé váljanak a minőség iránt. Példaként mondták el az alapítvány képviselői, hogy Görögország számára a közös piaci belépés után a legnagyobb problémát az je­lentette, hogy minőségileg is csatlakozzon Európához. Hazánk elmaradottsága e tekintetben nem csekély. Vi­szont biztató, amit az IKEA — a világ legnagyobb bútor­értékesítő áruházi lánca — magyarországi képviseleté­nek technikai vezetője el­mondott. Eszerint magyar szállítóik termékeinek a mi­nősége korábban nem min­dig érte el a nyugati szín­vonalat, de az utóbbi fél évben nem volt velük szem­ben számottevő reklamáció, szállítási biztonságuk pedig a Kelet-Európában egyedül­álló 75 százalékos szintet érte el, plusz-mínusz egyhetes eltérésen belül tartják a határidőket. Az IKEA több mint kilencven áruházában azonos minőségű választékot kínál, így azonos követel­ményeket támaszt szállítói iránt is. Az alapítvány össztársa­dalmi üggyé kívánja tenni a minőséget, ennek jegyében rendezik meg jövő ősszel — több tárca, valamint jeles külföldi intézmények támo­gatásával — az első ma­gyarországi minőségi hetet. F. T. 3

Next