Népszava, 1992. február (120. évfolyam, 27–51. sz.)
1992-02-01 / 27. szám
NÉPSZAVA 1992. FEBRUÁR 1., SZOMBAT Moszkvai segélyszáb létríni iitik Szabadpiac — szabad rablás A volt Szovjetunió területén uralkodó gazdasági káosz őszinte segítségnyújtási hullámot indított el a világ számos országában. Egyszerű állampolgárok, humanitárius csoportok, kormányok és nemzetek felett álló szervezetek küldeményei érkeznek naponta Moszkvába. Az első jelentősebb szállítmányok körül még nagy hírverést csapott a világsajtó. Aztán lassan elmaradtak a tudósítások, de amelyek elkészültek, azok is inkább a szaporodó visszaélésekről szólnak. Az ezekből kiragadott példák önmagukért beszélnek. A mostani helyzet a földrengés sújtotta Örményországot juttatta sokaik emlékezetébe. Akikor előfordult, hogy a Jereván fölött keringő repülőgépeknek egy órát kellett várakozniuk a leszállási engedélyre. Gyógyszerek, sátrak, hálózsákok, élelmiszerek soha nem látott tömegét rakodták szorgalmasan Földünk legkülönbözőbb pontjairól érkezett önkéntesek. A színükig megpakolt teherautók ezrei indultak el a romba dőlt városokba és falvakba. Elindultak, aztán a többségük valahol eltűnt. Napokkal később a jereváni feketepiacon megjelentek az elnyűhetetlen Camel csizmák, és az amerikai cigaretták, minden, ami szemszájnak ingere. Az egész Szovjetunióban megpezsdült az alvilági feketekereskedelem. A romok között éledben maradottak tízezrei pedig mind a mai napig nyomorognak ... A moszkvai Seremetyjevo repülőtér teherszállítmányozási részének munkatársai az elmúlt hetekben megunták a kulisszák mögötti mocsok fedezését. Döbbenetes tényeket hoztunk nyilvánosságra, melyekkel igazolták a nyugati politikusoksűrűn hangoztatott kétségeit. Mint kiderült, teljes szervezetlenség uralkodik a beérkező szállítmányok fogadásaikor, és továbbításakor. A hatóságok sokszor csak akkor értesülnek egy repülőgép érkezéséről, amikor az kibukkan a felhők közül, és bejelentkezik az irányítótoronynál. Történt egyszer, hogy az Audi cég gyümölcsöt és élelmiszert küldött a zagorszki internátusnak. Az átvevők csak egy kamiont küldtek az áruért, mely szó szerint szétesett a teher alatt. A küldemény további sorsa ismeretlen. De nem járt jobbam az a több tonna szentelt kenyér sem, amit egy bécsi válási közösség indított útnak Moszkvába. A sűrű téli hóesésben egy nyitott platós teherautóra hányták fel a kenyeret. Ingyen, jött... De az orosz vámosok szerint a fő gond a lopás. A rövid időre őrizetlenül hagyott konténerekből minden rmozdíthatót széthordanak. A szarkák mellett most már megjelentek a maffiák. Ők nem aprózzák el megvesztegetésre szánt „tőkéjüket” — tonnaszám tüntetik el a rakományokat. Hamisított fuvarlevelekkel, átvételi meghatalmazásokkal jelennek meg a jól öltözött „úriemberek”. Felpakolják az árut, mely rövidesen szövetkezeti boltok polcairól köszöni viszsza. Nem egy vámtiszt"-találkozott a kereskedelmi forgalomba került húskonzervekkel. Az angol nyelvtudás hiányában 80-100 rubelt fizetnek a polgárok olyan konzervekért, melyek címkéjén jól látható a „Segélyszállítmány, ingyenes" felirat. A repülőtéri vámhatóság szerint a maffiák eddigi leglátványosabb összecsapása 120 tonna, Moszkvának szánt fagyasztott hús miatt zajlott le. Az angol segélyszállítmány kirakodását fertőzésveszélyre hivatkozva megtiltotta az egészségügyi szolgálat gyanúsan fontoskodó embere. Hiába lobogtatta a brit nagykövet egy álló napig az angol nyelvű orvosi igazolást, Seremetyjevo egészségügyi ellenőrei hajthatatlanok maradtak. Egyre csak azt szajkózták, hogy műszerek híján nem tudják elvégezni az ellenőrzést. Moszkva városi képviselői pedig, vagyis a címzettek, többszöri felszólításra sem jelentkeztek. „Valaki beleköpött a másik üzletébe” — tárta szét a karját egy hivatalnok. A tili-toli addig folytatódott, míg Murmanszk vezetői „politikai menedékjogot” adtak a kincsnek. A hőn áhított szabadpiac helyett a szabad rablás uralkodott el. Ma már senki sem ölelgeti meghajlottan az amerikai, a brit, a német, az olasz és az osztrák gépek pilótáit. A „hála” jeleként bőségesen, valutában fizettetik meg velük az állásidőt, az okmányok ügykezelését, a pihenőszobákban töltött órákat, és a szolgálati kosztot. Az meg már egy másik történet, hogy egyáltalán, megkínálják-e étellel, itallal a humanitárius missziók résztvevőit. Egy német élelmiszerrel érkezett repülőgép személyzete például étlen, szomjan bolyongott a teheráruinak itának között — 24 órán keresztül. Nem kaptak semmit. Sem ingyen, sem pénzért. Végül egy idős asszonynak esett meg a szíve rajtuk — forró teája egy életre emlékezetes marad a Boeing személyzetének. A szégyenteljes állapotok akkor sem változtak, amikor a hadsereget hívták segítsé-gül, és katonákkal rakatták ki a segélyküldeményeket. A laktanyákba viszatérőknél tekintélyes készletekre bukkantak, például égési sérüléseket szenvedetteknek szánt különleges takarókból. „A nyomor telhetetlenné, pofátlanná tette az embere, két — nyilatkozta a repülőtérteherszolgálatának vezetője. „ Becsléseink szerint a humanitárius küldeményeknek csak a 6-7 százaléka jut el a címzettekhez.” Kiss Andrej Elmaradt atomcsapás A németországi Schleswig- Holstein tartományt 76 harcászati atomfegyverrel akarta a volt Varsói Szerződés elpusztítani, de Alsó-Szászország, Észak-Hessen és Észak- Bajorország ellen is terveztek atomcsapásokat — közölte Gerhard Stoltenberg német védelmi miniszter annak az anyagnak az alapján, amelyet a keletnémet hadsereg megmaradt dokumentumaiból állítottak össze. Állítólag az NDK-ban már készen álltak a Napóleon elleni háborúk egyik hadvezéréről, Blücherről elnevezett érdemrendek is, amelyeket a jól szerepelt katonáknak adományoztak volna. A Varsói Szerződés szándékait kommentálva és az öszszeállításra hivatkozva Gerhard Stoltenberg azt mondta, hogy a keleti tömb már a háború legelején be akarta vetni az atomeszközöket. (MTI) Bomba Algírban Házi készítésű pokolgépet dobtak csütörtök este az algíri amerikai nagykövetség épületére. A hírt a Reuter jelentette pénteken nyugati diplomatákra hivatkozva. A merénylet következtében csupán anyagi károk keletkeztek, áldozatokról, sebesültekről nem tudni, mint arról sem, hogy ki követte el az akciót. (MTI) Kairói tudósítás A sejk óv az iszlám félreértelmezésétől Megbízást kaptam a hatalomgyakorlásra, de nem vagyok jobb nálatok. Ha helyesnek látjátok cselekedeteimet, támogassátok, ha úgy látjátok, hogy rosszat teszek, igazítsátok ki — idézi mintegy az iszlám állam mérsékelt híveinek krédójaként a prófétát követő első kalifák egyikét Atija Szakr sejk, az Al- Azhar Fatva Bizottságának elnöke. A szunnita iszlám szellemi központjának számító kairói intézmény több mint ezeréves falai között a politikai iszlám terjedése nyomán felvetődő kérdésekről, a Nyugat aggodalmairól beszélgetünk a hivatalos iszlámot képviselő sejkkel. Fogadóóráján jobbára a hétköznapi gondjaival hozzá forduló hívőket igazít el fatváival, az iszlám törvénykezésen alapuló jogi állásfoglalásokkal. Az interjú alatt fejkendős aszszonyok várnak a sorukra ateremben. Az iszlám az egyén és a társadalom boldogulása szempontjából minden fontos kérdésre választ ad, ennek megfelelően a hatalom ügyét, a hatalmi rendszer működésének lényeges vonásait is tisztázza — magyarázza az Al-Azhar tudósa. "Ameddig egy hatalom alapját a sura, azaz a különböző vélemények kikérése szolgáltatja — márpedig ez az elv a szabadságot, az alap és a csúcs közötti kölcsönös lojalitást jelenti — addig a hatalom iszlám alapokon áll. Az már a társadalom dolga, a körülmények, az adott környezet kérdése, hogy e surán alapuló hatalom, amelyet mai szóval demokráciának neveznek, milyen intézmények révén működik. Alapvetően hibás ellenben az iszlám kormányzást teokratikusnak tekinteni, úgy beállítani, mintha a hatalmat annak gyakorlója Istentől kapta volna, ő maga sérthetetlen lenne, ennélfogva szavát szentként kellene tisztelni, és vakon végrehajtani — szögezi le Atija sejk, anélkül, hogy megmondaná, vajon ezt a szemléletet a Nyugaton aggódóknak, vagy az iszlám köntösben önkényt gyakorló rendszereknek tulajdonítja. De vélhetően mindkét félre vonatkoztatja szavait, mert így folytatja: különbséget kell tenni az iszlám elvei és azok között, akik az iszlám nevében a hatalmat gyakorolják, ők ugyanis közönséges emberek, s hibázhatnak is. Azoknak, akik ma iszlám kormányzásra buzdítanak, azt mondom: igazuk van. Ám ennek feltétele, hogy akik az ügyet kezükbe veszik, kellőképpen fel legyenek készülve az iszlám elvek érvényre juttatására — mondja a sejk, de óva int az iszlám állam érzelmi indíttatású, felkészületlen követelésétől. Ezzel a gondolatmenettel válaszol, amikor arra kérjük, hogy értékelje az algériai fejleményeket. Az igazi iszlám kormányzásból — teszi hozzá — sem egyének, sem más országok számára nem származik kár, ellenkezőleg, annak elvei a nemzetközi kapcsolatok terén a békét, az együttműködést hirdetik. A higgadt, óvatosságra intő mérsékletet sugározza Atija Szakr sejk válasza arra a kérdésünkre is: mi a véleménye a volt Szovjetunió iszlám köztársaságainak függetlenné válásáról? Ha iszlám kormányzást akarnak, először az iszlám helyes megértésére van szükség, majd annak bölcs alkalmazására, mert csak így teremhet meg a kívánt gyümölcs. Ami pedig a függetlenséget illeti: ez a politikai élet egyik lehetséges kerete. Az, hogy unióban, föderációban, konföderációban, vagy éppenséggel „commonwealth”-ben élnek, nem egyéb, mint forma. A lényeg az iszlám tanításainak helyes értelmezésén alapuló hatalomgyakorlás. Rákos György MTI—Panoráma NAPRÓL NAPRA Szerdahelyi Csali Leszerelési hajsza Kicsit hátborzongva olvasom, hogy egyes országokban változatlanul mekkora jelentőséget tulajdonítanak a hadseregeknek és a fegyverekkel kapcsolatos híreknek. Persze nem Magyarországra gondolok, hiszen idehaza legfeljebb a leszerelt katonák anekdotáznak, s maximum az idegenlégiós kalandok népszerűek — ám, ugye, ez utóbbiak francia földről érkeznek. Inkább az gondolkodtat el, hogy míg a világ egykori vagy ma is uralkodó nagyhatalmai a leszerelésekért tesznek erőfeszítéseket, addig a fejlődők rakéták és tankok segítségével készülődnek a jövő századba. Mi tagadás, a rendszerek csatájában a Nyugat egyszer már diadalmaskodott a Kelet fölött, s bár évtizedekig tartott, de a fegyverkezési hajsza gondosan megásta a szocializmusnak kikiáltott szisztéma sírját. (Hogy mi minden más vezetett a bukáshoz, azon most nem kívánok filozofálni.) Az utóbbi napok eseményei azonban újabb kérdést állítanak előtérbe: a most újra nekilódult leszerelési hajszát ki fogja jobban bírni, s ugyan mit szól mindehhez a háttérben tornyosodó igazi úr, a hadiipar? Persze tűnődhetünk a kardból ekevas, avagy mai változata szerint a rakétából rotációs kapa nemes eszméjén, a dolog mégsem ennyire egyszerű. Ma, amikor az igen fejlett világ is igen fejlett gazdasági problémákkal küzd, nem elhanyagolható az a tény, hogy a hadiipar milyen arányban részesedett és részesedik a gazdasági életben, és hogy az extraprofitot elvesztő mamutcégek és mamutállamok miként viselik el a több tíz- és százmilliárd dolláros veszteségeket. Mert amíg a hadseregek — odahaza — már-már számlálatlanul viszik a pénzt, addig a hadiipar — más országokban — a hazai kiadások többszörösét zsebeli be. Gondolt-e valaki arra, hogy mi lesz a fegyvergyárosokkal? Persze, gyanítom, hogy rövidke ideig, mondjuk, addig, amíg az ember ember marad, sokaknak nem kell törődni az amúgy régóta várt profilváltással. Az amerikai elnök évindító beszéde is erre utalt, hiszen, amíg egyfelől nemes gesztussal egyoldalú leszerelési javaslatokat tett, addig másfelől a legkomolyabb program, az űrfegyverkezés szóba sem került. Pontosabban éppen arról ejtett említést George Bush, hogy az űrvédelemre minden korábbinál nagyobb szükség lesz. Nem hiszem, hogy cinikus felhangokat kellene keresnem a Bush-jóslatban, ám mégis elgondolkodtat, hogy az egykor kizárólag nyugati érdekeket képviselt űrernyő most már a keleti égboltot is megvédheti egy harmadik irányból érkező támadás ellen. S mindez azt jelenti, hogy a hidegháború végeztével nem pihenhetünk meg, hanem újabb veszedelmekre kell felkészülnünk. Persze, fegyverrel a kézben. Természetesen szuperfegyverrel, olyannal, amilyennel sokáig csak sci-fi-történetekben találkozhattunk. Vagy az Öböl-háború idején a szövetségesek oldalán. A Bush-beszéd és az Öböl-háborúra való utalás bennem azt a félelmet kelti, hogy a Kelet összeomlása után a jövőben még komolyabb problémákkal kell szembenéznünk. A fejlett világ látszólag megnyugvásra készül, míg a fejlődők ezernyi gondjuk miatt egyre idegesebbek lesznek. S, ha már nem tudnak elég kenyeret adni népeiknek (és egyre kevesebbet kapnak gazdagoktól is), hát bőszen fegyverkeznek, hogy azt a keveset is megvédhessék a másiktól, amit már megszereztek. A fegyvert pedig jórészt a határokon túlról szerzik be. Például az Egyesült Államokból, vagy az egykori Szovjetunióból. Már ameddig lehet. Hiszen elérhetünk arra a pontra is, hogy a leszerelési verseny közepette kölcsönösen lemondanak a fegyverkereskedelemről. Hogy Washington vagy Moszkva bírná ki jobban a megcsappanó bevételek okozta károkat? A válasz annyira egyértelmű, hogy nincs is min tűnődni. Ezért aztán a leszerelés emberi, nemes szándéka újabb fronton mérhet csapást a rongyos Keletre. Nem is tudom, hogy ezek után szeressem, tiszteljem a katonákat, vagy egyszerűen csak féljek tőlük? Mert, ha a kollektív bizonytalanságot a kölcsönös félelem váltja fel, akkor talán nem is előre, hanem hátra lépegetünk. Persze tudom, az új, nagyszabású tervek hetén eléggé lehangoló ilyen harcias gondolatokkal foglalkozni. Nem tehetek róla, nekem az öböl-háború óta folyton az ötlik az eszembe, hogy Bush soha nem volt népszerűbb, mint a diadalmas washingtoni és New York-i díszszemle idején. Remélem, nem kell újabb győzelem a választási esztendőben az elnöki pozíció megerősítéséhez. És azt is remélem, hogy a jövőben kizárólag a gazdasági együttműködés bonyodalmairól kell tárgyalnia az ENSZ-nek, és nem az agresszorok megfékezésére hozott határozathozatalokkal, vagy egyesített haderők felállításával. Igaz, 1992 elején, a lábunknál perzselő háború kilátástalanságában, mindez hiú reménynek tűnik. De tudják, a remény hal meg utoljára. De talán nem fegyver által. Eltemették a politikát (Folytatás az 1. oldalról) vesztése miatt megszűnnek, mi is bejelentjük feloszlatásunnkat. Kovács úr nemrég még maga is aktív politikai életet élt. Bártöbben kissé ütődöttnek tartották, hogy 1989-ben, amikor mindenki azzal foglalkozott, hogyan radírozhatná ki a múltjából párttagságát, belépett az MSZMP-be. Ám hamar felismerte, hogy semmi keresnivalója ott. Amikor tavaly felavatta annak a Nagymező utcai tömbháznak a falán, amelyben a lakása van, az átlagfizetésből élő átlagpolgárok — és így saját maga — emléktábláját, több valódi párttól is megkeresték, és magas fizetést ígértek neki, ha csatlakozik hozzájuk. Természetesen nemet mondott. Hiába, Kovács úr következetes. Vicctrafikot nyitott egy barátja segítségével, s az üzlet — ő mondja — jól megy. Egy óra alatt a hét-kilenc forintos árak mellett óránként több mint száz forintot keres. A legnagyobb a kereslet a régi viccek iránt. — Persze, nem ebből élek — teszi hozzá —, hanem az írásaimból és a találmányaimból. Nemrég jelent meg a könyvem „Belügyminiszter az ágy alatt” címmel. Hamarosan gyártani kezdik az általam feltalált zenélő óvszereket is: ezek ismert mozgósító dalokat játszanak majd, gondolom, a legjobb pillanatokban. De most a legjobban az a film foglalkoztat, amelynek forgatásához már szervezzük a támogatókat. Ennek témája egy csodaként, amelyben a fákon pénz terem. S azt akarom elmondani mindenkinek, hogy ez hová vezet. Kovács Ferencre ráillik: volt már minden, csak akasztott ember nem. A Múzeum kerti Hyde-parkban — később megbánta — az MSZMP melllett agitált. Újságíróskodott, de az is csak futó kaland volt számára. Felesége egyetemi tanár. Két gyermeke van. Azt állítja — reméljük, nemcsak kötelező leók ez —, hogy legjobban a Népszavát szereti. Meg az Omegát: a Rettenetes emberek című lemezüket simára koptatta a lemezjátszón a tű. Tegnap eltemette a POLITIKÁT. A gödröt többen állták körül. Az emberek nem sírtak — fásultak. Kovács Ferenc azt mondja: ez az! Ez a Kovácsnak dolgozik. Kéri, írjuk a végére: éljen a kommunizmus ! Persze az ő kommunizmusa. Furucz Zoltán Felújítják a lombikbébiprogramot Pécsett (Megyei tudósítónktól) Szigorú megkötésekkel, de támogatólag foglalt állást a lombikbébiprogram folytatásával kapcsolatban a Pécsi Orvostudományi Egyetem etikai bizottsága. Ez a bizottság az egyetem megújulási programja keretében jött létre 1991. szeptemberében, laikusok bevonásával. A 14 tagú bizottságban csak négy orvos van, a többség tehát „civil”: jogász, egyetemista, lelkész, újságíró és ápolónővér ... Dr. Blasszauer Béla, a bizottság elnöke, sajtótájékoztató keretében számolt be eddigi munkájukról. Nem véletlen, hogy első állásfoglalásuk éppen a lombikbébiprogrammal kapcsolatos, hisz a POTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján elkövetett jogi és etikai vétségek országos visszhangot váltottak ki az elmúlt év folyamán. A most nyilvánosságra hozott állásfoglalás szerint a program szakmai színvonaláért, erkölcsi tisztaságáért mindenkor a klinika igazgatója felelős. A program miatt a klinika más betegei semmiféle hátrányt sem szenvedhetnek. A programban való orvosi és más szakmai részvétel — a nemzetközi normáknak megfelelően —, csak az önkéntességen alapulhat. Az oktató jellegű klinikákon, kórházakban eddig szinte általános volt a betegek „szemléltetőeszközként” való alkalmazása. A bizottság most leszögezte: a betegek „oktatási tárggyá való degradálása ellentmond az orvosi hivatás évezredes alapelvének, amely szerint a legfőbb törvény a beteg üdve. Ezenkívül összeegyeztethetetlen az egyetemes emberi jogokkal és hazánk törvényeivel is.” A betegek részvétele a medikusképzésben, természetesen, továbbra is nélkülözhetetlen, de ez is csak a meggyőzésen és az önkéntességen alapulhat. „Erőszak és kényszer alkalmazása etikailag elfogadhatatlan. A beteg az oktatásban való részvételének megtagadása miatt nem kerülhet hátrányos helyzetbe.” B. S. 3