Népszava, 1992. november (120. évfolyam, 258–282. sz.)
1992-11-02 / 258. szám
NÉPSZAVA 1992. NOVEMBER 2. HÉTFŐ Szállíthatják a plutóniumot (Folytatás az 1. oldalról) azt írta, hogy 1964 és 1986 között — kormányutasításra — a Novaja Zemlja 12 mérföldes körzetében — azaz a szovjet felségvizeken — 15 elhasználódott atomreaktort és 17 000 hordó nukleáris hulladékot süllyesztettek a murmanszki tengerhajózási társaság atommeghajtású hajóiról a tenger fenekére. — A tengeri atomtemető mai állapotáról nincsenek adatok. Becslések szerint a szigetcsoport térségében a radioaktív szennyezettség eléri a 3,2 millió eurie-t — írta az újság. A lap adatai szerint a néhai Szovjetunió egészen 1990- ig folytatta az atomhulladékoknak a tengerfenéken való elhelyezését. Történt ez annak ellenére, hogy a moszkvai vezetés is aláírta 1973- ban azt a londoni konvenciót, amely megtiltja az atomhulladék tengerbe történő elsüllyesztését. Huszonöt évig bizonytalanság? Nem meglepő, ha sokakban kellemetlen érzéseket ébresztett volna két minapi hír: egyfelől, hogy radioaktív gőz szivárgását észlelték, majd hárították el a litvániai Ignalina atomerőművében, másfelől pedig, hogy újraindították a csernobili erőmű blokkjainak egyikét. Kisebb nyilvánosságot kapott, hogy a gőzszivárgás a hétfokozatú katasztrófaskálán mindössze a második legkisebb pontszámot kapta, illetve, hogy Csernobilban a leállított blokk nem az 1986- os katasztrófa nyomán szüneteltette működését, hanem azért, mert valószínűleg nem volt szükség a teljesítményére. (Annak idején természetesen ezt a blokkot is megvizsgálták, és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, ahogyan minden más hasonló létesítményben is, azóta is rendszeres felülvizsgálatokat és ellenőrzéseket végez.) A csernobili típusú erőművek, illetve reaktoraik — egy magát megnevezni nem kívánó, ám tekintélyes szakértő szerint: „Korszerűtlenek, és jelenlegi formájukban — minden egyéb biztonságnövelő intézkedés ellenére — nem ütik meg a jelenlegi nemzetközi követelmények mércéjét.” A volt Szovjetunió területén jelenleg tizenkilenc ilyen RBMK típusú blokk található. Rég tudható, hogy a konstrukciójuk nem megfelelő: egy Teller Ede vezette amerikai bizottság erre már Csernobil előtt felhívta a figyelmet. Számokban nehezen fejezhető ki, mennyivel jelentenek nagyobb kockázatot a környezetükre, mint például a paksi típusú létesítés■mények, bizonyos viszont, hogy ellentétben Pakssal, nincsen betonacél kupolájuk, amely megakadályozza, hogy bármilyen üzemzavar esetén radioaktív anyagokat bocsássanak a légkörbe. Ezenkívül, ha hirtelen viszszafogják a teljesítményüket, előfordulhat, hogy a bennük játszódó reakciók irányíthatatlanná válnak. Az utóbbi kockázatot az egyre fejlettebb biztonsági rendszerek alkalmazása csökkentheti, a burkolat hiányán azonban nem lehet változtatni, mégpedig egy igen prózai okból. A betonacél építmény rettenetesen sokba kerülne. Ha már a betonnál tartunk: a katasztrófát szenvedett csernobili négyes blokk szarkofágja, amelyet a baleset után öntöttek közé, még legfeljebb öt évet bír ki, addigra valamilyen megoldást kell találni veszedelmes tartalmának semlegesítésére. Kevéssé ismert tény, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szeptemberi közgyűlésén az ukrán delegáció bejelentette, hogy a jövő évben mind a három csernobili blokkot — így a minap beindítottál is — végleg leállítják. Ez megnyugtató. Kellemetlenebb, hogy a háttérben talán csak az erőmű „rossz híre” áll, továbbá, hogy a tizenvalahány hasonló továbbra is üzemel majd tovább. Tudni való egyébként, hogy működnek más betonburok nélküli erőművek is: a VVR—230-asok. A biztonság fokozását szolgáló intézkedések — még a védőburok építésénél kisebb arányúak is — drágák. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség rendelkezik anyagi eszközökkel erre a célra, az összes költséget azonban nem viselheti. A másik lehetséges forrás a hét vezető tőkés ország pénzügyi segítsége volna, az idei müncheni csúcsértekezleten azonban a témával kapcsolatban jobbára csak általánosságok hangzottak el. Egy átfogó rekonstrukciós program legalább tizenkétmilliárd márkába kerülne. Legalább, mert az öszszeget az atomiparban erősen érdekelt Siemens cég kalkulálta ki, lehet tehát, hogy a valós költségek ennél jóval magasabbak lennének. Az RBMK-k és a VVR— 230-asok avíttsága alighanem problémák forrása is lesz majd, mégpedig a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségen belül. A szervezetben nemrégiben indult meg egy erőműkonvenció kidolgozása — afféle minimális biztonsági szabványmeghatározás. Kérdés, vajon egyáltalán elérhető-e ez a cél, amikor a tagországok egy része egyszerűen működni sem engedne a területén olyan erőműveket, amelyek más tagországokban igenis üzemelnek. Ha a korszerűtlen blokkok is üzemben maradnak, továbbra is fennáll bizonyos kockázat s ezen csak az idő változtat. Egy-egy erőművet ugyanis huszonöt-harminc évi működésre terveznek. (Ha semmiféle aggodalomra okot adó jel nem mutatkozik, akár tovább is üzemelhetnek.) Nagyon sok RBMK-erőmű épült a hetvenes évek elején, ezek közül a legrosszabb állapotban lévők az évtized végére valószínűleg leállnak. Mivel azonban még 1987-ben is helyeztek üzembe ilyen típusú létesítményt, akár még 2017-ben is működhet közülük valamelyik. Ha egyéb okoknál fogva ki nem kapcsolják őket, a legtovább üzemben lévő RBMK-k történetesen az ignalinai reaktorok lesznek. Kőrös László A katolikus egyház rehabilitálta Galileit A római katolikus világegyház rehabilitálta Galileo Galileit, a toscanai tudóst, akit a Szent Inkvizíció 1633-ban azért ítélt életfogytiglani börtönre, mert Kopernikusz nyomán hirdette és bizonyította, hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem a Föld saját tengelye és a Nap körül, és hogy nem a Föld a világegyetem középpontja. 1I. János Pál pápa „tragikus félreértésnek, elhamarkodott és szerencsétlen döntésnek” minősítette Galilei meghurcolását, és bejelentette: egyszer és mindenkorra bebizonyosodott, hogy az egyház hibát követett el azzal, hogy a tudóst elítélte. — Az akkori teológusok tévedtek, amikor a szentírásra hivatkozva azt állították, hogy a Föld áll a világegyetem középpontjában — mondta. Galileo Galilei Pisában született 1564-ben. Ő fedezte fel és készítette el az első látcsövet, s figyelte meg vele az emberiség történetében elsőként a Jupiter négy holdjának mozgását. Ptolemaiosz egyiptomi görög csillagász geocentrista filozófiájával szemben az 1473—1543 között élt Nikolausz Kopernikusz heliocentrista állítását bizonyította kutatásaival. Firenzei domonkos rendi papok 1616-ban feljelentették az inkvizíciónál „eretnek nézeteiért”. Galilei 1633-ban megjelentette „Értekezés a két nagy rendszerről” című művét, és ezért a Szent Inkvizíció perbe fogta. Az öreg, beteg és fél szemére vak tudóst arra kényszerítették, hogy visszavonja nézeteit. Életfogytiglani börtönre ítélték, amit később házi őrizetre változtattak. A legenda szerint még abban az évben hagyta el ajkát a híres mondás: „Eppur si muove — És mégis mozog a Föld”. Háromszázötven évvel ezelőtt, 1642-ben halt meg a Firenze melletti Arcetriben, ahol élete végéig házi őrizetben tartották. Munkáttársunk jelenti Washingtonból A választási jelvények diszkrét bája Az amerikai főváros utcáin az elnökválasztás küszöbén sincs igazi, latinos forró hangulat. A falakon nincsenek plakátok, a járókelők legfeljebb a kabátjuk hajtókájáratűzött diszkrét jelvényekkel, vagy az autójuk hátsó ablakára ragasztott felirattal jelzik hovatartozásukat. Az utcasarkon potom egy dollárért vásárolhat valaki Bush elnök és Quayle alelnök sztárfotójával díszített jelvényt és persze olyat is, amelyiken Clinton és Gore, a demokrata páros virít. Egy nyilván Clinton-párti nő táskáján tekintélyes méretű kitűző: „Én bízom Billben!” Bush elnök ezt másképp gondolja. Vannak, akik egymásnak ellentmondó feliratokat viselnek. Egy fekete női kabát hajtókáján az egyik jelvény Bush-párti: „Barát nem hagyja cserben a barátját! Szavazz a republikánusokra!” A másik viszont abortuszügyben nem a kormányzó párt álláspontját tükrözi: „A testem az enyém, csak nekem van jogom dönteni!” Perot visszatérésének leginkább a választási relikviákat árusítók örültek, hiszen nyárom a nyakukon maradt egy csomó trikó, bögre, jelvény és matrica — „Perot for President!” felirattal. Ross maga is sorra gyártja a szlogeneket. Az egyik legfrissebb: „I am Ross, but you are the ROSS!” Ami ugyebár magyarul nem rímel, de körülbelül annyit tesz, hogy „Engem Rossnak hívnak, de itt (mármint a NÉP — a szerk.) lesztek a FŐNÖK!” Perot hálás téma a hagyományos boszorkányünnep, Halloween álarckészítői számára is. Vámpírok és halálfejek mellett igen élethű Perot-gumimaszkokat is kínálnak. A Fehér Ház közelében székelő utcai fotós kínálata is jelzi, hogy hamarosan fontos események következnek. Eddig George és Barbara, mármint az elnöki házaspár falapra kasírozott, kerekeken gurítható életnagyságú fotója várta a fényképezkedőket. „Néhány dollárért megörökítheted magad, ahogy kezet rázol George Bushsal!” Most az érdeklődő turista mindhárom jelölt társaságában lefényképeztetheti magát, s egyben fogalmat alkothat arról is, hogyan függ össze a magasság és az elnöki tekintély. November első szerdájától nyilván a megválasztott elnök és felesége mosolyog majd a Fehér Ház mellett bámészkodókra. George és Barbara netán mindörökre búcsúzik? Vajon hová került Ronald Reagan és Nancy, nem is beszélve Jimmy Carter és Rosalyn figurájáról. Vagy az utcai fényképész egyszerűen csak átragasztja az előző portrékat... Elekes Éva " 3 HÉTRŐL NYOLCRA Boros László Talán most? Az 1988 óta eltelt időszak legalább annyira az elszalasztott lehetőségek periódusa is a magyar történelemben, mint a nyakon ragadott sanszoké. Mert való igaz, hogy (szerencsénkre) annak idején a korábban különböző politikai, ideológiai és hatalmi pozíciókban működő intellektuális erők — más nézőpontjaik ellenére — a térségben viszonylag a leghatékonyabban éltek a belső helyzetből és a nemzetközi folyamatokból számunkra adódó esélyekkel, ám (sajnos) ez az ellentmondásaival együtt is dinamikus mozgás 1990 tavaszán elért a csúcspontjára. Az ország leszavazta a múltat, viszont a jövőt már, érthető tétovasággal ugyan, de rábízta a jelen új uraira, ez utóbbi kategóriát a legtágabban értelmezve. Ma már sokan vélik úgy, hogy ebből a bizalomból nem a várt eredmény született meg. Ennek a legékesebb bizonyítéka éppen a politikával szembeni bizalmatlanság tömeges fennmaradása. A történelmileg hordozott kép az „úri huncutságról” sokszor tovább sötétedett a diktatúrák szülte félelmek miatt történelmünkben. Sokan várták a gyanakvó távolságtartás oldódását a friss politikai demokrácia és az évszázadokig politikai névtelenségbe süllyesztett magyar tömegek újfajta viszonyától. A beláthatatlanság és a sok negatív tapasztalat szülte óvatosság azonban nem engedett utat semmiféle eufóriának, de még a feltétlen bizalomnak sem. Az emberek kivártak. A többség gyakorlatias, az anyagi helyzetre és az életszínvonalra orientált gondolkodása számára a politikai aréna működése tartalmában túl ideologikusnak, stílusában túl fennhéjázónak, érvelésében túl szemforgatónak bizonyult. Ez előbb apátiához, egy újfajta rezignált távolságtartáshoz vezetett, ami már az önkormányzati választások második fordulójára drámaivá zsugorította a részvételt, jóllehet ott és akkor az állampolgárokat nagyon közvetlenül érintő dologról volt szó. Ez a tendencia az első néhány pótválasztáson eljutott a közöny mélypontjáig, s szánalmasan ismételgetett, sikertelen fordulók kínos kudarcaiig, esetenként tíz százalék (!) körüli részvételig. Ám közben egyre többek számára vált fokozatosan világossá néhány dolog. Egyrészt az, hogy a társadalom átformálódásának fő sodra nyugodt klímában, a folyamatosság jegyében zajlik. Ez a tény egyre inkább felbőszítette azokat a szélsőséges, hangos csoportokat, melyek vezetőinek egyetlen célja volt csupán: a változást valójában felszíni, ám látványos és radikális elemekkel demonstrálni. A lehetséges aktivitás úgyszólván kizárólagos módszere a személycsere, esetleg bizonyos intézményi keretek lerombolása, és a megoldás mindenütt a „megbízható”, a „nem kompromittált” új káderek behozatala (ugye, milyen ismerős?), illetve új (vagy nagyon is avítt) intézmények, esetleg csak nevek kreálása. Mindez fűszerezhető a szimbólumok körüli látványos hercehurcákkal. Az ezzel felhergelhető, érzelmi alapon politizáló kisebbséget már kimozdította apátiájából az egyre nyíltabb uszítás minden konszolidált folyamat ellen. Másrészt viszont egyre többen érzik, hogy az ideológiai csinnadratta mögött véresen komoly játszma folyik, melynek eldöntésében óriási szerep vár a választópolgárokra. 1990- ben egy eldőlt mérkőzés eredményét kellett szentesíteni az első parlamenti választási fordulóban, a második pedig ugrás volt az ismeretlenbe. Ma már tudjuk, hogy egy szakadékba, amelyből még ki lehet mászni. De ehhez szükség van a mentőalakulatra, annak pedig a választók felhatalmazására. Mert ha ez az alakulat nem léphet akcióba, vagy ami még rosszabb, meg sem alakulhat, akkor ez a nem túl mély szakadék a nemzet jövőjének sírgödrévé válhat. Tanuljunk a múltból, amíg lehet. Esterházy Péter után szabadon, nem kioktatni, csupán emlékeztetni szeretnék (ellentétben néhány hatalomittas történészünkkel, akik rendszeresen az előbbit tartják feladatuknak). Azt már úgysem mondhatjuk, hogy ügyesen, más kárán tanulunk, de a sajátunkból, na meg mások hasznából legalább próbáljuk meg. E század középső harmadában ott sikerült a fasiszta ideológiák tömegmételyező hatásának ellenállni a polgári demokratikus rendszernek, ahol egyrészt létrejött a szocialista, a polgári radikális és liberális politikai erők akcióegysége (nem több, de nem is kevesebb!), és ahol másrészről a polgári konzervatívok vagy hallgatólagosan, de még inkább aktívan csatlakoztak hozzájuk. Bármelyik feltétel hiánya nagyon rövid időn belül kiszámíthatatlan nemzeti tragédiákhoz vezethet egy gazdasági válság sújtotta térségben, főleg, ha a külső környezetben is rejlenek fenyegető tendenciák. Azt sem feledhetjük, hogy a második világháború végén a magyar nemzeti és polgári demokratikus konzervatívok az utolsó pillanatig az önmagukban jelentéktelen erejű kommunistáktól féltek, és ezért a fasiszták áldozataivá váltak (az országgal együtt!), így még hozzá is járultak közvetve a legprimitívebb sztálinizmus benyomulásához (amitől ismét az ország szenvedett). Talán most beérnek a tanulságok mindenki számára. A polgári konzervatívok esélye most abban rejlik, hogy felülemelkedhetnek tiszavirág-életű, kisstílű hatalmi mámorukon, és minimum elhatárolódnak a szélsőjobboldaltól. Az idősebb és fiatalabb liberálisok pedig nemcsak a polgári demokrácia elméletének jól megtanult leckéjét mondják fel, mint eddig, hanem most el is kezdhetnék a valóságos helyzethez alkalmazkodás tudományát gyakorolni (lásd pragmatikus szövetségkeresés). A szocialista oldalon viszont most érkezhet el annak a felismerése (erre a liberális szárnyon már vannak jelek), hogy megerősödve sem megy egyedül. (A szerző szociológus) Pozsonynak nincs magyar tárgyalópartnere? (Folytatás az 1. oldalról) Bős ügye, mert az kizárólag szlovák—magyar probléma, és nemzetközivé szélesítését feleslegesnek tartja — mondotta Vladimír Meciar szlovák kormányfő a burgenlandi Kismartonban tartott sajtóértekezletén. — Már csak azért is így van, mert a problémák nem politikaiak, hanem technikaiak. A vita internacionalizálása magyar szándék — fűzte hozzá egy kérdésre válaszolva. — Pozsony véleménye szerint semmi szükség nincs kívülállókat bevonni. A megoldás kulcsa a magyar parlament kezében van, nem pedig nemzetközi szervezeteken, az Európai Közösségen, avagy az EBEÉ-n múlik — közölte, hozzátéve: a magyar parlament beszűkítette a kormány cselekvési lehetőségeit, amikor csak arra adott felhatalmazást, hogy a bősi erőmű leállításáról tárgyaljon. Vladimír Meciar véleménye szerint Szlovákiának ilyen körülmények között nincs tárgyalópartnere. — Ha Szlovákia látja majd a magyar parlament jó szándékát, akkor tárgyal — fűzte hozzá. Egyúttal érthetetlennek nevezte, hogy „a magyarok miért Szlovákiára haragszanak, amikor maguk teremtették ezt a helyzetet”. Fenti válaszával lényegében megkerülte a kérdést, vajon Ausztria mennyiben tanúsított megértést a szlovák álláspont iránt. Csupán arra tért ki, hogy a bohunicei atomerőmű kérdése szerepelt a tárgyalásokon. Itt még a Keleti pályaudvar előtt gyülekeznek a Duna védelmezői. A szlovák rendőrök nem engedték őket az elterelés színhelyére Tapolcsányi Éva felvétele