Népszava, 1992. november (120. évfolyam, 258–282. sz.)

1992-11-02 / 258. szám

NÉPSZAVA 199­2. NOVEMBER 2. HÉTFŐ Szállíthatják a plutóniumot (Folytatás az 1. oldalról) azt írta, hogy 1964 és 1986 kö­zött — kormányutasításra — a Novaja Zemlja 12 mérföldes körzetében — azaz a szovjet felségvizeken — 15 elhasz­nálódott atomreaktort és 17 000 hordó nukleáris hulla­dékot süllyesztettek a mur­­manszki tengerhajózási tár­saság atommeghajtású hajói­ról a tenger fenekére. — A tengeri atomtemető mai ál­lapotáról nincsenek adatok. Becslések szerint a sziget­­csoport térségében a radio­aktív szennyezettség eléri a 3,2 millió eurie-t — írta az újság. A lap adatai szerint a né­hai Szovjetunió egészen 1990- ig folytatta az atomhulladé­koknak a tengerfenéken való elhelyezését. Történt ez an­nak ellenére, hogy a moszk­vai vezetés is aláírta 1973- ban azt a londoni konven­ciót, amely megtiltja az atomhulladék tengerbe tör­ténő elsüllyesztését. Huszonöt évig bizonytalanság? Nem meglepő, ha sokakban kellemetlen érzéseket ébresz­tett volna két minapi hír: egyfelől, hogy radioaktív gőz szivárgását észlelték, majd hárították el a litvániai Ig­­nalina atomerőművében, másfelől pedig, hogy újrain­dították a csernobili erőmű blokkjainak egyikét. Kisebb nyilvánosságot ka­pott, hogy a gőzszivárgás a hétfokozatú katasztrófaská­lán mindössze a második leg­kisebb pontszámot kapta, il­letve, hogy Csernobilban a leállított blokk nem az 1986- os katasztrófa nyomán szü­neteltette működését, ha­nem azért, mert valószínűleg nem volt szükség a teljesít­ményére. (Annak idején ter­mészetesen ezt a blokkot is megvizsgálták, és a Nemzet­közi Atomenergia Ügynök­ség, ahogyan minden más hasonló létesítményben is, azóta is rendszeres felülvizs­gálatokat és ellenőrzéseket végez.) A csernobili típusú erőmű­vek, illetve reaktoraik — egy magát megnevezni nem kívá­nó, ám tekintélyes szakértő szerint: „Korszerűtlenek, és jelenlegi formájukban — minden egyéb biztonságnöve­lő intézkedés ellenére — nem ütik meg a jelenlegi nemzetközi követelmények mércéjét.” A volt Szovjetunió terüle­tén jelenleg tizenkilenc ilyen RBMK típusú blokk találha­tó. Rég tudható, hogy a konstrukciójuk nem megfe­lelő: egy Teller Ede vezette amerikai bizottság erre már Csernobil előtt felhívta a fi­gyelmet. Számokban nehezen fejezhető ki, mennyivel je­lentenek nagyobb kockázatot a környezetükre, mint pél­dául a paksi típusú létesít­­és■mények, bizonyos viszont, hogy ellentétben Pakssal, nincsen betonacél kupolájuk, amely megakadályozza, hogy bármilyen üzemzavar esetén radioaktív anyagokat bocsás­sanak a légkörbe. Ezenkívül, ha hirtelen visz­­szafogják a teljesítményüket, előfordulhat, hogy a bennük játszódó reakciók irányítha­tatlanná válnak. Az utóbbi kockázatot az egyre fejlettebb biztonsági rendszerek alkalmazása csök­kentheti, a burkolat hiányán azonban nem lehet változtat­ni, mégpedig egy igen prózai okból. A betonacél építmény rettenetesen sokba kerülne. Ha már a betonnál tartunk: a katasztrófát szenvedett csernobili négyes blokk szarkofágja, amelyet a bal­eset után öntöttek közé, még legfeljebb öt évet bír ki, ad­digra valamilyen megoldást kell találni veszedelmes tar­talmának semlegesítésére. Kevéssé ismert tény, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szeptemberi köz­gyűlésén az ukrán delegáció bejelentette, hogy a jövő év­ben mind a három csernobi­li blokkot — így a minap be­indítottál is — végleg leál­lítják. Ez megnyugtató. Kellem­et­­lenebb, hogy a háttérben ta­lán csak az erőmű „rossz hí­re” áll, továbbá, hogy a ti­­zenvalahány hasonló tovább­ra is üzemel majd tovább. Tudni való egyébként, hogy működnek más betonburok nélküli erőművek is: a VVR—230-asok. A biztonság fokozását szol­gáló intézkedések — még a védőburok építésénél kisebb arányúak is — drágák. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség rendelkezik anya­gi eszközökkel erre a célra, az összes költséget azonban nem viselheti. A másik lehet­séges forrás a hét vezető tő­kés ország pénzügyi segítsége volna, az idei müncheni csúcsértekezleten azonban a témával kapcsolatban jobbá­ra csak általánosságok hang­zottak el. Egy átfogó rekonst­rukciós program legalább ti­­zenkétmilliárd márkába ke­rülne. Legalább, mert az ösz­­szeget az atomiparban erősen érdekelt Siemens cég kalku­lálta ki, lehet tehát, hogy a valós költségek ennél jóval magasabbak lennének. Az RBMK-k és a VVR— 230-asok avíttsága alighanem problémák forrása is lesz majd, mégpedig a Nemzet­közi Atomenergia Ügynök­ségen belül. A szervezetben nemrégiben indult meg egy erőműkonvenció kidolgozása — afféle minimális biztonsá­gi szabványmeghatározás. Kérdés, vajon egyáltalán el­­érhető-e ez a cél, amikor a tagországok egy része egy­szerűen működni sem enged­ne a területén olyan erőmű­veket, amelyek más tagorszá­gokban igenis üzemelnek. Ha a korszerűtlen blok­kok is üzemben maradnak, továbbra is fennáll bizonyos kockázat s ezen csak az idő változtat. Egy-egy erőművet ugyanis huszonöt-harminc évi működésre terveznek. (Ha semmiféle aggodalomra okot adó jel nem mutatko­zik, akár tovább is üzemel­hetnek.) Nagyon sok RBMK-erőmű épült a hetvenes évek elején, ezek közül a legrosszabb álla­potban lévők az évtized vé­gére valószínűleg leállnak. Mivel azonban még 1987-ben is helyeztek üzembe ilyen tí­pusú létesítményt, akár még 2017-ben is működhet közü­lük valamelyik. Ha egyéb okoknál fogva ki nem kap­csolják őket, a legtovább üzemben lévő RBMK-k tör­ténetesen az ignalinai reakto­rok lesznek. Kőrös László A katolikus egyház rehabilitálta Galileit A római katolikus világegy­ház rehabilitálta Galileo Ga­lileit, a toscanai tudóst, akit a Szent Inkvizíció 1633-ban azért ítélt életfogytiglani börtönre, mert Kopernikusz nyomán hirdette és bizonyí­totta, hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem a Föld saját tengelye és a Nap kö­rül, és hogy nem a Föld a vi­lágegyetem középpontja. 1I. János Pál pápa „tragi­kus félreértésnek, elhamar­kodott és szerencsétlen dön­tésnek” minősítette Galilei meghurcolását, és bejelen­tette: egyszer és mindenkor­ra bebizonyosodott, hogy az egyház hibát követett el az­zal, hogy a tudóst elítélte. — Az akkori teológusok téved­tek, amikor a szentírásra hi­vatkozva azt állították, hogy a Föld áll a világegyetem kö­zéppontjában — mondta. Galileo Galilei Pisában született 1564-ben. Ő fedez­te fel és készítette el az első látcsövet, s figyelte meg ve­le az emberiség történetében elsőként a Jupiter négy hold­jának mozgását. Ptolemaiosz egyiptomi görög csillagász geocentrista filozófiájával szemben az 1473—1543 között élt Nikolausz Kopernikusz heliocentrista állítását bizo­nyította kutatásaival. Firen­zei domonkos rendi papok 1616-ban feljelentették az inkvizíciónál „eretnek néze­teiért”. Galilei 1633-ban megjelentette „Értekezés a két nagy rendszerről” című művét, és ezért a Szent Ink­vizíció perbe fogta. Az öreg, beteg és fél szemére vak tu­dóst arra kényszerítették, hogy visszavonja nézeteit. Életfogytiglani börtönre ítél­ték, amit később házi őrizet­re változtattak. A legenda szerint még ab­ban az évben hagyta el ajkát a híres mondás: „Eppur si muove — És mégis mozog a Föld”. Háromszázötven évvel ez­előtt, 1642-ben halt meg a Firenze melletti Arcetriben, ahol élete végéig házi őrizet­ben tartották. Munkáttársunk jelenti Washingtonból A választási jelvények diszkrét bája Az amerikai főváros utcáin az elnökválasztás küszöbén sincs igazi, latinos forró han­gulat. A falakon nincsenek plakátok, a járókelők legfel­jebb a kabátjuk hajtókájára­­tűzött diszkrét jelvényekkel, vagy az autójuk hátsó abla­kára ragasztott felirattal jel­zik hovatartozásukat. Az utcasarkon potom egy dollárért vásárolhat valaki Bush elnök és Quayle alel­­nök sztárfotójával díszített jelvényt és persze olyat is, amelyiken Clinton és Gore, a demokrata páros virít. Egy nyilván Clinton-párti nő tás­káján tekintélyes méretű ki­tűző: „Én bízom Billben!” Bush elnök ezt másképp gon­dolja. Vannak, akik egymásnak ellentmondó feliratokat vi­selnek. Egy fekete női kabát hajtókáján az egyik jelvény Bush-párti: „Barát nem hagyja cserben a barátját! Szavazz a republikánusok­ra!” A másik viszont abor­tuszügyben nem a kormányzó párt álláspontját tükrözi: „A testem az enyém, csak nekem van jogom dönteni!” Perot visszatérésének leg­inkább a választási relikviá­kat árusítók örültek, hiszen nyárom a nyakukon maradt egy csomó trikó, bögre, jel­vény és matrica — „Perot for President!” felirattal. Ross maga is sorra gyártja a szlo­geneket. Az egyik legfris­sebb: „I am Ross, but you are the ROSS!” Ami ugyebár magyarul nem rímel, de kö­rülbelül annyit tesz, hogy „Engem Rossnak hívnak, de itt (mármint a NÉP — a szerk.) lesztek a FŐNÖK!” Perot hálás téma a hagyomá­nyos boszorkányünnep, Hal­loween álarckészítői számára is. Vámpírok és halálfejek mellett ige­n élethű Perot-gu­mimaszkokat is kínálnak. A Fehér Ház közelében székelő utcai fotós kínálata is jelzi, hogy hamarosan fontos események következnek. Ed­dig George és Barbara, már­mint az elnöki házaspár fa­lapra kasírozott, kerekeken gurítható életnagyságú fotó­ja várta a fényképezkedőket. „Néhány dollárért megörökít­heted magad, ahogy kezet rá­zol George Bushsal!” Most az érdeklődő turista mindhá­rom jelölt társaságában le­­fényképeztetheti magát, s egyben fogalmat alkothat ar­ról is, hogyan függ össze a magasság és az elnöki tekin­tély. November első szerdájától nyilván a megválasztott el­nök és felesége mosolyog majd a Fehér Ház mellett bá­mészkodókra. George és Bar­bara netán mindörökre bú­csúzik? Vajon hová került Ronald Reagan és Nancy, nem is beszélve Jimmy Car­ter és Rosalyn figurájáról. Vagy az utcai fényképész egyszerűen csak átragasztja az előző portrékat... Elekes Éva " 3 HÉTRŐL NYOLCRA Boros László Talán most? Az 1988 óta eltelt időszak legalább annyira az elszalasztott lehetőségek periódusa is a magyar történelemben, mint a nyakon raga­dott sanszoké. Mert való igaz, hogy (szeren­csénkre) annak idején a korábban különböző politikai, ideológiai és hatalmi pozíciókban működő intellektuális erők — más nézőpont­jaik ellenére — a térségben viszonylag a leg­hatékonyabban éltek a belső helyzetből és a nemzetközi folyamatokból számunkra adódó esélyekkel, ám (sajnos) ez az ellentmondásai­val együtt is dinamikus mozgás 1990 tava­szán elért a csúcspontjára. Az ország lesza­vazta a múltat, viszont a jövőt már, érthető tétovasággal ugyan, de rábízta a jelen új urai­ra, ez utóbbi kategóriát a legtágabban értel­mezve. Ma már sokan vélik úgy, hogy ebből a bizalomból nem a várt eredmény született meg. Ennek a legékesebb bizonyítéka éppen a po­litikával szembeni bizalmatlanság tömeges fennmaradása. A történelmileg hordozott kép az „úri huncutságról” sokszor tovább sötéte­dett a diktatúrák szülte félelmek miatt törté­nelmünkben. Sokan várták a gyanakvó tá­volságtartás oldódását a friss politikai demok­rácia és az évszázadokig politikai névtelenség­be süllyesztett magyar tömegek újfajta vi­szonyától. A beláthatatlanság és a sok nega­tív tapasztalat szülte óvatosság azonban nem engedett utat semmiféle eufóriának, de még a feltétlen bizalomnak sem. Az emberek ki­vártak. A többség gyakorlatias, az anyagi helyzetre és az életszínvonalra orientált gon­dolkodása számára a politikai aréna műkö­dése tartalmában túl ideologikusnak, stílusá­ban túl fennhéjázónak, érvelésében túl szem­forgatónak bizonyult. Ez előbb apátiához, egy újfajta rezignált távolságtartáshoz vezetett, ami már az önkormányzati választások má­sodik fordulójára drámaivá zsugorította a részvételt, jóllehet ott és akkor az állampol­gárokat nagyon közvetlenül érintő dologról volt szó. Ez a tendencia az első néhány pót­választáson eljutott a közöny mélypontjáig, s szánalmasan ismételgetett, sikertelen for­dulók kínos kudarcaiig, esetenként tíz szá­zalék (!) körüli részvételig. Ám közben egyre többek számára vált fo­kozatosan világossá néhány dolog. Egyrészt az, hogy a társadalom átformálódásának fő sodra nyugodt klímában, a folyamatosság je­gyében zajlik. Ez a tény egyre inkább felbő­szítette azokat a szélsőséges, hangos csoporto­kat, melyek vezetőinek egyetlen célja volt csupán: a változást valójában felszíni, ám látványos és radikális elemekkel demonstrál­ni. A lehetséges aktivitás úgyszólván kizáró­lagos módszere a személycsere, esetleg bizo­nyos intézményi keretek lerombolása, és a megoldás mindenütt a „megbízható”, a „nem kompromittált” új káderek behozatala (ugye, milyen ismerős?), illetve új (vagy nagyon is avítt) intézmények, esetleg csak nevek kreá­lása. Mindez fűszerezhető a szimbólumok kö­rüli látványos hercehurcákkal. Az ezzel fel­hergelhető, érzelmi alapon politizáló kisebb­séget már kimozdította apátiájából az egyre nyíltabb uszítás minden konszolidált folyamat ellen. Másrészt viszont egyre többen érzik, hogy az ideológiai csinnadratta mögött véresen ko­moly játszma folyik, melynek eldöntésében óriási szerep vár a választópolgárokra. 1990- ben egy eldőlt mérkőzés eredményét kellett szentesíteni az első parlamenti választási for­dulóban, a második pedig ugrás volt az is­meretlenbe. Ma már tudjuk, hogy egy szaka­dékba, amelyből még ki lehet mászni. De eh­hez szükség van a mentőalakulatra, annak pedig a választók felhatalmazására. Mert ha ez az alakulat nem léphet akcióba, vagy ami még rosszabb, meg sem alakulhat, akkor ez a nem túl mély szakadék a nemzet jövőjének sírgödrévé válhat. Tanuljunk a múltból, amíg lehet. Esterhá­zy Péter után szabadon, nem kioktatni, csu­pán emlékeztetni szeretnék (ellentétben né­hány hatalomittas történészünkkel, akik rend­szeresen az előbbit tartják feladatuknak). Azt már úgysem mondhatjuk, hogy ügyesen, más kárán tanulunk, de a sajátunkból, na meg mások hasznából legalább próbáljuk meg. E század középső harmadában ott sikerült a fa­siszta ideológiák tömegmételyező hatásának ellenállni a polgári demokratikus rendszer­nek, ahol egyrészt létrejött a szocialista, a pol­gári radikális és liberális politikai erők ak­cióegysége (nem több, de nem is kevesebb!), és ahol másrészről a polgári konzervatívok vagy hallgatólagosan, de még inkább aktívan csatlakoztak hozzájuk. Bármelyik feltétel hiá­nya nagyon rövid időn belül kiszámíthatatlan nemzeti tragédiákhoz vezethet egy gazdasági válság sújtotta térségben, főleg, ha a külső környezetben is rejlenek fenyegető tenden­ciák. Azt sem feledhetjük, hogy a második vi­lágháború végén a magyar nemzeti és pol­gári demokratikus konzervatívok az utolsó pillanatig az önmagukban jelentéktelen ere­jű kommunistáktól féltek, és ezért a fasiszták áldozataivá váltak (az országgal együtt!), így még hozzá is járultak közvetve a legprimití­vebb sztálinizmus benyomulásához (amitől is­mét az ország szenvedett). Talán most beérnek a tanulságok minden­ki számára. A polgári konzervatívok esélye most abban rejlik, hogy felülemelkedhetnek tiszavirág-életű, kisstílű hatalmi mámorukon, és minimum elhatárolódnak a szélsőjobbol­daltól. Az idősebb és fiatalabb liberálisok pe­dig nemcsak a polgári demokrácia elméleté­nek jól megtanult leckéjét mondják fel, mint eddig, hanem most el is kezdhetnék a való­ságos helyzethez alkalmazkodás tudományát gyakorolni (lásd pragmatikus szövetségkere­sés). A szocialista oldalon viszont most érkez­het el annak a felismerése (erre a liberális szárnyon már vannak jelek), hogy megerő­södve sem megy egyedül. (A szerző szociológus) Pozsonynak nincs magyar tárgyalópartnere? (Folytatás az 1. oldalról) Bős ügye, mert az kizárólag szlovák—magyar probléma, és nemzetközivé szélesítését feleslegesnek tartja — mon­dotta Vladimír Meciar szlo­vák kormányfő a burgenlan­di Kismartonban tartott saj­tóértekezletén. — Már csak azért is így van, mert a problémák nem politikaiak, hanem techni­kaiak. A vita internacionali­­zálása magyar szándék — fűz­te hozzá egy kérdésre vála­szolva. — Pozsony véleménye sze­rint semmi szükség nincs kí­vülállókat bevonni. A megol­dás kulcsa a magyar parla­ment kezében van, nem pe­dig nemzetközi szervezeteken, az Európai Közösségen, avagy az EBEÉ-n múlik — közölte, hozzátéve: a magyar parla­ment beszűkítette a kormány cselekvési lehetőségeit, ami­kor csak arra adott felhatal­mazást, hogy a bősi erőmű le­állításáról tárgyaljon. Vladimír Meciar vélemé­nye szerint Szlovákiának ilyen körülmények között nincs tárgyalópartnere. — Ha Szlovákia látja majd a ma­gyar parlament jó szándékát, akkor tárgyal — fűzte hozzá. Egyúttal érthetetlennek ne­vezte, hogy „a magyarok miért Szlovákiára haragsza­nak, amikor maguk teremtet­ték ezt a helyzetet”. Fenti válaszával lényegé­ben megkerülte a kérdést, va­jon Ausztria mennyiben ta­núsított megértést a szlovák álláspont iránt. Csupán arra tért ki, hogy a bohunicei atomerőmű kérdése szerepelt a tárgyalásokon. Itt még a Keleti pályaudvar előtt gyülekeznek a Duna védelmezői. A szlovák rendőrök nem enged­ték őket az elterelés színhelyére Tapolcsányi Éva felvétele

Next