Népszava, 1994. október (122. évfolyam, 230-255. sz.)
1994-10-18 / 244. szám
NÉPSZAVA 1994. OKTÓBER 18., KEDD Figyeljünk Bonnra A vasárnapi németországi választások után mindkét tábor győztesnek, vagy ha úgy tetszik, vesztesnek tekintheti magát. A szociáldemokraták tetemesen növelték szavazataik számát, de a hatalmat nem tudták megszerezni. A CDU, a CSU valamelyest, az FDP jelentősen gyengült, ám többségük, ha hajszálvékonyra zsugorodva is, de megmaradt. Németország kancellárját ezután is Helmut Kohlnak hívják. Mindazonáltal elegendő lesz, ha a kormánykoalíció néhány képviselője frakciótársaival ellentétesen szavaz - volt már példa ilyesmire az elmúlt években is - és Kohlék nem tudják keresztülvinni akaratukat. Németország kormányozhatatlanná válhat, és elképzelhető az is, hogy a kancellár ezúttal nem tölti ki hivatali idejét. Nem jó kilátások ezek, már csak azért sem, mivel a legnagyobb európai gazdasági hatalomról van szó. Ráadásul olyan hatalomról, melynek - részben még az újraegyesítés nyomán - olyan súlyos problémákkal kell szembenéznie, mint a munkanélküliség, egyes rétegek lecsúszása, a bűnözés és az értékvesztés. Márpedig ezek megoldására éppen a most kialakult ingatag hatalmi viszonyok a legkevésbé alkalmasak. Csak remélhetjük, hogy az új körülmények nem ártanak a Németország és szomszédai közti kapcsolatoknak. Igaz, a szomszédokat akár meg is nyugtathatja a német baloldal erősödése. Hiszen ez csak aláhúzza azt a tényt, hogy nem kell a hatalmas szomszéd rossz emlékű törekvéseinek feléledésétől félni. Másrészt viszont Kohl kancellár személyében éppen az az államférfi gyengült, akitől a kelet-közép-európaiak a legtöbbet várhatták az EU-, illetve NATO-csatlakozást illetően. A szociáldemokraták korántsem kötelezték el magukat ilyen egyértelműen, sőt, néhány vezetőjük kibővítésellenes nézeteket vall. A német politika feltehetően mozgalmasabbá válik, s így még inkább érdemes lesz odafigyelni rá, Budapesten is. Zavaros víz Azt mondják, melegedik a Föld, s a tengerek, az óceánok éppúgy iparilag fertőzöttek, mint a folyók, a tavak és a patakok. A statisztika pedig arról szól, hogy a civilizált világ 40 év alatt megháromszorozta vízfogyasztását, no meg, hogy az öt kontinens lakóinak vízszükséglete majdnem ötven százalékkal növekedett. A civilizációs verseny elérkezett tehát arra a pontra, hogy létének három legfontosabb fenntartóját, a földet, a levegőt és a vizet egyaránt olyan állapotba hozta, amely kérdésessé teszi az egészséges élet folytatását. Mi is ott tartunk, hogy tudomásul vesszük: nem véletlen a dunai és a tiszai fürdőzés tiltása és az sem tekinthető akadémikus vitának, hogy ajánlatos avagy sem főszezonban lubickolni a Balatonban. A probléma súlyát mi sem jelzi jobban, mint, hogy a FAO idei világélelmezési napjának főszereplője a víz lett. Tegnap nálunk is megemlékezéseken fejtették ki Egerben, Gödöllőn és Budapesten a szakemberek abbéli aggodalmukat, hogy fogyatkoznak vízkészleteink és nem vigyázunk azok tisztaságára. Ezenközben az ipar és a mezőgazdaság szinte szankciók nélkül fertőzi az élet forrásait, vizeinket. Tanulmányok sokasága születik a vízvédelem konkrét témáiban. A fiókok mélyek és türelmesek. Ha fertőzött kutakról hallunk? Sebaj. Majd jön a zacskós víz, rosszabb esetben a lajtos kocsi... Amíg tiszta vizet tudunk önteni a pohárba, senkit nem ráz meg komolyan a probléma. Majd ha a víz zavaros lesz, ráérünk azon töprengeni, megijedjünk avagy a túlélő magyar örök optimizmusával kezdjünk el halászni benne. Szabó Iréné NÉPSZAVA BESimm. Főszerkesztő: KERESZTY ANDRÁS Főszerkesztő-helyettesek: FRANK IVÁN, PALLAGI FERENC Lapszerkesztő: FEHÉR KÁLMÁN, TÓTH JENŐ, TRIZNA ISTVÁN Rovatvezető: BARABÁS PÉTER (külföld), H. BÍRÓ LÁSZLÓ (belföld), GANTNER ILONA (kultúra), BUZGÓ JÓZSEF (sport), PATAKY ZSOLT (fotó), Rovatszerkesztő: KÉRI TAMÁS (érdekvédelem), KOVÁCS ILDIKÓ (levelezés), REHÁK ARANKA (publicisztika), SZIGETI PIROSKA (szolgáltatás) Képszerkesztő: SUGÁR GYÖRGY Technikai szerkesztő: BABAY GÉZA Vezető tervezőszerkesztő: NYILASI GABRIELLA, KISS ILONA Kiadó: FENYŐ JÁNOS elnök-vezérigazgató Trade Union Kft. Lapigazgató: SÜKÖSD GYÖRGY Terjesztési igazgató: DUBINYINÉ LÉNÁRD MARGIT Művészeti igazgató: CSÉVE GÁBOR Szerkesztőség és kiadó: 1022 Budapest, Törökvész u. 30/A. Postacím: 1539 Budapest, Pf. 785 Telefon: 202-7788, 202-2988, telefax: 202-7798 Hirdetés: telefon: 202-7788, 202-2988 telefax: 202-2988/71,212-4023 Terjeszti a Magyar Posta Rt., a HÍRKER Rt., az NH Rt. és a regionális részvénytársaságok valamint az alternatív terjesztők Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodánál (Helir) 1990 Budapest XIII., Lehel utca 10/A. közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Helir 219-98636-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy hónapra 390 Ft, negyedévre 1170 Ft, fél évre 2340 Ft, egy évre 4680 Ft. Szedés, tördelés, kiadó: VICO PRESS Rt. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt., Budapest Felelős vezető: DR. CSÖNDES ZOLTÁN elnök-vezérigazgató Index: 25005 ISSN 0133-1701 Bp. ISSN 0237-3785 Vidék 1 2 4 8 16 Szó sincs róla, hogy én a debreceni Papp Illés számára enyhítő körülményeket keresek. Túszokat ejteni, pisztollyal hadonászni egy kaszinóban, belelőni a plafonba, nem a könynyen megbocsátható cselekedetek közé tartozik. A törvény gépezete majd ledarálja az ügyet és meghozza az ítéletet. Az a dolga. Míg ez meg nem történik, a publicistának joga sincs rámorzsázni a jog asztalára. De írni a történtekről...? Azt talán szabad. Hiszen úgyis erről fog beszélni az ország három napig. Ha jól értettem, Papp Illés túszokat ejtett a debreceni kaszinóban, hogy az országos nyilvánosság elé tárhassa cége pénzügyi problémáinak okait. Ha jól sejtem, korrupcióról, csúszópénzekről akart beszélni, azaz közhasznú szólással: ki akarta borítani a bilit. Ki is borította, hiszen magam is éppen most nyúlok bele... Félek, hogy bár nem érdemli meg, Papp Illés népi hős lesz. Nem hiszem ugyanis, hogy akad olyan honpolgár, aki még nem akart a plafonba lőni, hogy sérelmeire felhívja a figyelmet. Személyesen ismerek néhány száz embert, aki már kijelentette előttem, hogy „egyszer lelövöm...!”, és mondta, hogy kit. Vagy a Nógrádi Gábor író, újságíró bulldózert emlegette, mint össznemzeti takarítóeszközt. Esetleg egy helyes kis bombáról álmodozott két fröccs között. Persze csak álmodozott. Talán mert nem volt bombája. Se mersze. Se valódi szándéka. De most, hogy Papp Illés belelőtt a plafonba, megint eszébe jut, hogy neki is volna oka rá. Meg mondanivalója is volna a nagy nyilvánosságnak. Talán még keményebbet is tudna mondani, mint a Papp Illés... Persze ez nem megoldás. Mégse lehet szitává lőni minden plafont. Beesik az eső. Tulajdonképpen, ha belegondolok Papp Illés tettébe, igen megtisztelve érzem magam, mint újságíró. Az ugyanis nálunk is nemzeti szokás, hogy az emberek erőszakkal próbálják megoldani a problémáikat, ami annyit jelent, hogy általában megölnek valakit, mást vagy önmagukat. Az, hogy egy ember, tucatnyi ártatlan kivégzésével fenyegetőzzön, ha nem tálalhat ki azonnal néhány firkász meg kamerahírnök előtt, az a demokrácia jele. Kérem, ne hördüljenek fel: ha jobban bízunk a médiában, mint a mi kis villámgyors bugylibicskánkban, akkor már tényleg a küszöbön toporog Európa. No persze csak toporog. Ez a turidanis pisztolyrángatósdi ugyanis (megspékelve a halálra rémült vendégeknek rendelt itallal) igazi magyar dzsentrihagyományokat őriz. Ihaj, csuhaj, sose halunk meg! - lövünk az üvegajtóba. Igaz, azért már itt van a Nyugat. A kocsiba rejtett bombával való fenyegetőzés a legmodernebb terrorizmus kelléktárából származik. Igaz, a táskában talált vadászlőszerek ismét csak a száját jártató kopott, kutyabőrös nemest idézik. S még inkább a móriczi világról szól Papp Illés elfogásának története. Idézek. Miután az éjszaka berendelt háromgyerekes operatőr nem volt hajlandó kamerájával bemenni a túszejtőhöz, az egyik kommandós, kameramannak álcázva magát, barátságosan bebocsátást kért. Kéznyújtást színlelve a földre teperte és ártalmatlanná tette a lövöldözőt. (Kurír-információ: Bleier Zsuzsa.) Tetszenek a jelenetet látni? A vállalkozó kissé ittasan, csapzott hajjal, öt és fél óra fenyegetőzés után, reggel fél hétkor a belépő férfira tartja a remegő pisztolyt. A szimpatikus fiatalember rámosolyog: Jó reggelt, Papp úr! Zápor Ervin vagyok a tévétől. Akkor most tetszik nyilatkozni? Mire a vállalkozó megnyugodva és a barátság jeléül kezet nyújt, ahogy az békés halandók közt szokás. Egy csel, egy gáncs és Papp úr a kaszinó padlóján nyekken. És ezt nevezik nálunk túszdrámának. Mellesleg valóban dráma. Hol tragédia, hol komédia. És ráadásul mind játszó személyek vagyunk. Mert vagy csúszópénzt adunk, vagy csúszópénzt szedünk, vagy fenyegetőzünk, vagy éppen túszok vagyunk. Esetleg azon kevesek közé tartozunk, akik - lásd még isteni beavatkozás - leterítik a főhőst. Csak tudnám végül is, ki rendezte meg ezt a darabot? De seggbe durrantanám! Nógrádi Gábor Ki lőtt a plafonba? Megszűnik a Lezsák Sándor alapította Heti Nemzeti Újság. Ez az én állításom. A főszerkesztő árnyaltabban fogalmaz, bízik a folytathatóságban. A baj csak az, hogy szaporodnak a kedvezőtlen előjelek. Léteznek ugyanis olyan tények, amelyek már korai fázisban sejtetik a végkifejletet. Az első figyelmeztető jel az, amikor a titkárnő nem tudja elolvasni a frissen érkezett faxot. Vagy rossz a készülék - és akkor ki kéne cserélni, de nincs rá pénz, vagy csak illene kitiszítani a szerkentyűt, bár a szerkesztők mással vannak elfoglalva: próbálják életben tartani a lapot. A bukás felé vezető út következő fázisa a megkülönböztetés: először a belső munkatársaknak fizet a kiadóhivatal, aztán majd ha jut rá pénz a külső munkatársaknak. A harmadik beszédes jel: megjelenik egy szerkesztőségi közlemény az újságban, hogy a posta nem terjeszti a lapot. Ennek a bejelentésnek két politikai változata ismerős mifelénk: a) a terjesztők kommunisták (Csurka), b) a terjesztők fasiszták. Nem akarom sajnáltatni a terjesztőket, mert megérik a pénzüket, politizálás helyett azonban hajlamosak előnyben részesíteni a piaci szempontokat. Ha az első negyedévben olvasók Zöldi László újságíró tömegét vonzza magához az újság, akkor valószínűleg nem marad a nyakukon, következésképpen, érdemes terjeszteni. Ha viszont az első három hónapban nem áll meg a lábán, akkor dögöljön meg. A következő fázis annak bejelentése, hogy a továbbiakban csökken a lap terjedelme. Elfogyott a pénz. Pontosabban szólva, pénz még csakcsak csörgedezne, bizonyos feltételek teljesítése esetén. Csakhogy - példánknál maradva - a Heti Nemzeti Újság ritkán száll be a napi politikai küzdelmekbe. Szerkesztői konzervatív orgánumot képzeltek el maguknak, amely a gyakorlatban unalmasra - tehát piacképtelenre - sikeredett, mindazonáltal mindig volt néhány elgondolkodtató cikk. Bertha Bulcsú nem felejtett el publicisztikát írni, Gyurkovics Tibor Macera-jegyzeteit tanítani lehetne, Nemeskürti István kultúrtörténeti eszmefuttatásai töprengésre kényszerítették a magamfajta érdeklődőt, Szakonyi Károly tárcái érzékeltették az élet rejtett és szomorkás szépségeit. Ők bármennyire alkalmasak arra, hogy az alapító nemzeti elkötelezettségűnek tartja őket, nem húzhatók a csőbe. Azzal, hogy felvállalták az újságot, akarva-akaratlanul elszigetelték a napi politikától, paradox módon ez lehet a bukás egyik oka. Hiszen manapság csak az a hetilap maradhat életben, amelyik harsány eszközökkel dolgozik. Különben nem számíthat a pártpénzekre és a pártokhoz közeli alapítványokra. Ne gondolja senki, hogy ez csak a jobboldali lapokra vonatkozik. E sorok írója szerkesztett egy baloldali hetilapot, melynek hasonlóak voltak az erényei és a hibái. Nem tapostunk a politikai ellenlábasok önérzetébe, kiegyensúlyozott, visszafogott hangvételű újságot próbáltunk csinálni, s ami ezzel mostanában egyet jelent: meglehetősen unalmasat. Távol tartottuk magunkat a napi csatározásoktól, mert nem akartuk elhinni, hogy az rendeli a muzsikát, aki a százast ragasztja a prímás homlokára. Márpedig az a zenekar, amelyik nem húzza a talpalávalót, vagy feloszlik vagy továbbáll egy csárdával. A szólisták továbbálltak, és előbb vagy utóbb a Heti Nemzeti Újság oldalain kötöttek ki. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy például a Heti Nemzeti Újság munkatársaiként köpönyeget fordítottak. Ha ugyanis köpönyegforgatók lettek volna, akkor nem a baloldali lap szerkesztőségéből igyekeztek volna a jobboldaliéba, hanem fordítva. Aki csak poltikai kategóriákban képes gondolkodni, az nem ismeri az irodalmi újságírás természetét. Az egymáshoz vonzódó írók együtt akarnak maradni, őket becsülő szerkesztőkhöz kötődnek, akik fórumot kölcsönöznek nekik (és némi zsebpénzt is, persze). A független írók tudomásul veszik a laza politikai kapcsolódást, de jól felfogott presztízsük és emberi tisztességük megakadályozza őket abban, hogy a nevüket adják az ilyen vagy olyan előjelű lap politizálódásához. Megint megszűnt egy hetilap, amely egészségesebb lelkiállapotú országban akár életben is maradhatott volna. Zöldi László Egy hetilap kimúlása