Népszava, 1994. október (122. évfolyam, 230-255. sz.)

1994-10-18 / 244. szám

NÉPSZAVA 1994. OKTÓBER 18., KEDD Figyeljünk Bonnra A vasárnapi németországi választások után mindkét tábor győztesnek, vagy ha úgy tetszik, vesztesnek tekintheti magát. A szociáldemok­raták tetemesen növelték szavazataik számát, de a hatalmat nem tudták megszerezni. A CDU, a CSU valamelyest, az FDP jelentősen gyengült, ám többségük, ha hajszálvékonyra zsugorodva is, de megmaradt. Németország kancellárját ez­után is Helmut Kohlnak hívják. Mindazonáltal elegendő lesz, ha a kormánykoa­líció néhány képviselője frakciótársaival ellen­tétesen szavaz - volt már példa ilyesmire az el­múlt években is - és Kohlék nem tudják keresz­tülvinni akaratukat. Németország kormányozha­­tatlanná válhat, és elképzelhető az is, hogy a kan­cellár ezúttal nem tölti ki hivatali idejét. Nem jó kilátások ezek, már csak azért sem, mivel a legnagyobb európai gazdasági hatalom­ról van szó. Ráadásul olyan hatalomról, melynek - részben még az újraegyesítés nyomán - olyan súlyos problémákkal kell szembenéznie, mint a munkanélküliség, egyes rétegek lecsúszása, a bű­nözés és az értékvesztés. Márpedig ezek megoldá­sára éppen a most kialakult ingatag hatalmi vi­szonyok a legkevésbé alkalmasak. Csak remélhet­jük, hogy az új körülmények nem ártanak a Né­metország és szomszédai közti kapcsolatoknak. Igaz, a szomszédokat akár meg is nyugtathatja a német baloldal erősödése. Hiszen ez csak alá­húzza azt a tényt, hogy nem kell a hatalmas szomszéd rossz emlékű törekvéseinek feléledé­sétől félni. Másrészt viszont Kohl kancellár sze­mélyében éppen az az államférfi gyengült, aki­től a kelet-közép-európaiak a legtöbbet várhat­ták az EU-, illetve NATO-csatlakozást illetően. A szociáldemokraták korántsem kötelezték el magukat ilyen egyértelműen, sőt, néhány veze­tőjük kibővítésellenes nézeteket vall. A német politika feltehetően mozgalmasabbá válik, s így még inkább érdemes lesz odafigyel­ni rá, Budapesten is. Zavaros víz Azt mondják, melegedik a Föld, s a tengerek, az óceánok éppúgy iparilag fertőzöttek, mint a folyók, a tavak és a patakok. A statisztika pedig arról szól, hogy a civilizált világ 40 év alatt megháromszorozta vízfogyasztását, no meg, hogy az öt kontinens lakóinak vízszükséglete majd­nem ötven százalékkal növekedett. A civilizációs verseny elérkezett tehát arra a pontra, hogy létének három legfontosabb fenntartóját, a földet, a levegőt és a vizet egyaránt olyan állapotba hozta, amely kérdésessé teszi az egészséges élet folytatását. Mi is ott tartunk, hogy tudomásul vesszük: nem véletlen a dunai és a tiszai fürdőzés tiltása és az sem tekinthető akadémikus vitának, hogy ajánlatos avagy sem fősze­zonban lubickolni a Balatonban. A probléma súlyát mi sem jelzi jobban, mint, hogy a FAO idei világélelmezési napjának főszereplője a víz lett. Tegnap nálunk is megemlékezéseken fejtették ki Egerben, Gödöllőn és Budapesten a szakemberek ab­béli aggodalmukat, hogy fogyatkoznak vízkészleteink és nem vigyázunk azok tisztaságára. Ezenközben az ipar és a mezőgazdaság szinte szank­ciók nélkül fertőzi az élet forrásait, vizeinket. Tanul­mányok sokasága születik a vízvédelem konkrét témái­ban. A fiókok mélyek és türelmesek. Ha fertőzött ku­takról hallunk? Sebaj. Majd jön a zacskós víz, rosszabb esetben a lajtos kocsi... Amíg tiszta vizet tudunk önteni a pohárba, senkit nem ráz meg komolyan a probléma. Majd ha a víz zava­ros lesz, ráérünk azon töprengeni, megijedjünk avagy a túlélő magyar örök optimizmusával kezdjünk el halász­ni benne. Szabó Iréné NÉPSZAVA BESimm. Főszerkesztő: KERESZTY ANDRÁS Főszerkesztő-helyettesek: FRANK IVÁN, PALLAGI FERENC Lapszerkesztő: FEHÉR KÁLMÁN, TÓTH JENŐ, TRIZNA ISTVÁN Rovatvezető: BARABÁS PÉTER (külföld), H. BÍRÓ LÁSZLÓ (belföld), GANTNER ILONA (kultúra), BUZGÓ JÓZSEF (sport), PATAKY ZSOLT (fotó), Rovatszerkesztő: KÉRI TAMÁS (érdekvédelem), KOVÁCS ILDIKÓ (levelezés), REHÁK ARANKA (publicisztika), SZIGETI PIROSKA (szolgáltatás) Képszerkesztő: SUGÁR GYÖRGY Technikai szerkesztő: BABAY GÉZA Vezető tervezőszerkesztő: NYILASI GABRIELLA, KISS ILONA Kiadó: FENYŐ JÁNOS elnök-vezérigazgató Trade Union Kft. Lapigazgató: SÜKÖSD GYÖRGY Terjesztési igazgató: DUBINYINÉ LÉNÁRD MARGIT Művészeti igazgató: CSÉVE GÁBOR Szerkesztőség és kiadó: 1022 Budapest, Törökvész u. 30/A. Postacím: 1539 Budapest, Pf. 785 Telefon: 202-7788, 202-2988, telefax: 202-7798 Hirdetés: telefon: 202-7788, 202-2988 telefax: 202-2988/71,212-4023 Terjeszti a Magyar Posta Rt., a HÍRKER Rt., az NH Rt. és a regionális részvénytársaságok valamint az alternatív terjesztők Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodánál (Helir) 1990 Budapest XIII., Lehel utca 10/A. közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Helir 219-98636-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy hónapra 390 Ft, negyedévre 1170 Ft, fél évre 2340 Ft, egy évre 4680 Ft. Szedés, tördelés, kiadó: VICO PRESS Rt. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt., Budapest Felelős vezető: DR. CSÖNDES ZOLTÁN elnök-vezérigazgató Index: 25005 ISSN 0133-1701 Bp. ISSN 0237-3785 Vidék 1 2 4 8 16 Szó sincs róla, hogy én a debreceni Papp Illés számára enyhí­tő körülményeket ke­resek. Túszokat ejte­ni, pisztollyal hado­nászni egy kaszinó­ban, belelőni a pla­fonba, nem a köny­­nyen megbocsátható cselekedetek közé tartozik. A törvény gépezete majd ledarálja az ügyet és meghozza az ítéletet. Az a dolga. Míg ez meg nem történik, a publicistának joga sincs rámorzsázni a jog asztalára. De ír­ni a történtekről...? Azt talán szabad. Hiszen úgyis erről fog beszélni az or­szág három napig. Ha jól értettem, Papp Illés túszokat ejtett a debreceni kaszinóban, hogy az országos nyilvános­ság elé tárhassa cége pénzügyi problé­máinak okait. Ha jól sejtem, korrupció­ról, csúszópénzekről akart beszélni, az­az közhasznú szólással: ki akarta borí­tani a bilit. Ki is borította, hiszen ma­gam is éppen most nyúlok bele... Félek, hogy bár nem érdemli meg, Papp Illés népi hős lesz. Nem hiszem ugyanis, hogy akad olyan honpolgár, aki még nem akart a plafonba lőni, hogy sérelmeire felhívja a figyelmet. Szemé­lyesen ismerek néhány száz embert, aki már kijelentette előttem, hogy „egyszer lelövöm...!”, és mondta, hogy kit. Vagy a Nógrádi Gábor író, újságíró bulldózert emlegette, mint össznemzeti takarítóeszközt. Esetleg egy helyes kis bombáról álmodozott két fröccs között. Persze csak álmodozott. Talán mert nem volt bombája. Se mersze. Se valódi szándéka. De most, hogy Papp Illés be­lelőtt a plafonba, megint eszébe jut, hogy neki is volna oka rá. Meg mondani­valója is volna a nagy nyilvánosságnak. Talán még keményebbet is tudna mon­dani, mint a Papp Illés... Persze ez nem megoldás. Mégse lehet szitává lőni minden plafont. Beesik az eső. Tulajdonképpen, ha belegondolok Papp Illés tettébe, igen megtisztelve ér­zem magam, mint újságíró. Az ugyanis nálunk is nemzeti szokás, hogy az embe­rek erőszakkal próbálják megoldani a problémáikat, ami annyit jelent, hogy általában megölnek valakit, mást vagy önmagukat. Az, hogy egy ember, tucat­nyi ártatlan kivégzésével fenyegetőzzön, ha nem tálalhat ki azonnal néhány fir­­kász meg kamerahírnök előtt, az a de­mokrácia jele. Kérem, ne hördüljenek fel: ha jobban bízunk a médiában, mint a mi kis villámgyors bugylibicskánkban, akkor már tényleg a küszöbön toporog Európa. No persze csak toporog. Ez a tu­­ridanis pisztolyrángatósdi ugyanis (megspékelve a halálra rémült vendé­geknek rendelt itallal) igazi magyar dzsentrihagyományokat őriz. Ihaj, csu­haj, sose halunk meg! - lövünk az üveg­ajtóba. Igaz, azért már itt van a Nyugat. A kocsiba rejtett bombával való fenye­getőzés a legmodernebb terrorizmus kelléktárából származik. Igaz, a táská­ban talált vadászlőszerek ismét csak a száját jártató kopott, kutyabőrös nemest idézik. S még inkább a móriczi világról szól Papp Illés elfogásának története. Idézek. Miután az éjszaka berendelt háromgyerekes operatőr nem volt haj­landó kamerájával bemenni a túszejtő­­höz, az egyik kommandós, kameraman­­nak álcázva magát, barátságosan bebo­csátást kért. Kéznyújtást színlelve a föld­re teperte és ártalmatlanná tette a lövöl­dözőt. (Kurír-információ: Bleier Zsuzsa.) Tetszenek a jelenetet látni? A vállalko­zó kissé ittasan, csapzott hajjal, öt és fél óra fenyegetőzés után, reggel fél hétkor a belépő férfira tartja a remegő pisztolyt. A szimpatikus fiatalember rámosolyog: Jó reggelt, Papp úr! Zápor Ervin vagyok a tévétől. Akkor most tetszik nyilatkozni? Mire a vállalkozó megnyugodva és a ba­rátság jeléül kezet nyújt, ahogy az békés halandók közt szokás. Egy csel, egy gáncs és Papp úr a kaszinó padlóján nyekken. És ezt nevezik nálunk túszdrámának. Mellesleg valóban dráma. Hol tragédia, hol komédia. És ráadásul mind játszó személyek vagyunk. Mert vagy csúszó­pénzt adunk, vagy csúszópénzt szedünk, vagy fenyegetőzünk, vagy éppen túszok vagyunk. Esetleg azon kevesek közé tar­tozunk, akik - lásd még isteni beavatko­zás - leterítik a főhőst. Csak tudnám végül is, ki rendezte meg ezt a darabot? De seggbe durrantanám! Nógrádi Gábor Ki lőtt a plafonba? Megszűnik a Lezsák Sándor alapította Heti Nemzeti Újság. Ez az én állításom. A főszerkesztő ár­nyaltabban fogal­maz, bízik a folytat­hatóságban. A baj csak az, hogy szapo­rodnak a kedvezőt­len előjelek. Létez­nek ugyanis olyan tények, amelyek már korai fázisban sej­tetik a végkifejletet. Az első figyelmez­tető jel az, amikor a titkárnő nem tudja elolvasni a frissen érkezett faxot. Vagy rossz a készülék - és akkor ki kéne cse­rélni, de nincs rá pénz, vagy csak illene kitiszítani a szerkentyűt, bár a szer­kesztők mással vannak elfoglalva: pró­bálják életben tartani a lapot. A bukás felé vezető út következő fázisa a megkü­lönböztetés: először a belső munkatár­saknak fizet a kiadóhivatal, aztán majd ha jut rá pénz­­ a külső munkatársak­nak. A harmadik beszédes jel: megjele­nik egy szerkesztőségi közlemény az új­ságban, hogy a posta nem terjeszti a la­pot. Ennek a bejelentésnek két politikai változata ismerős mifelénk: a) a terjesz­tők kommunisták (Csurka), b) a terjesz­tők fasiszták. Nem akarom sajnáltatni a terjesztőket, mert megérik a pénzüket, politizálás helyett azonban hajlamosak előnyben részesíteni a piaci szempon­tokat. Ha az első negyedévben olvasók Zöldi László újságíró tömegét vonzza magához az újság, akkor valószínűleg nem marad a nyakukon, következésképpen, érdemes terjeszte­ni. Ha viszont az első három hónapban nem áll meg a lábán, akkor dögöljön meg. A következő fázis annak bejelen­tése, hogy a továbbiakban csökken a lap terjedelme. Elfogyott a pénz. Pontosabban szólva, pénz még csak­­csak csörgedezne, bizonyos feltételek teljesítése esetén. Csakhogy - példánk­nál maradva - a Heti Nemzeti Újság rit­kán száll be a napi politikai küzdelmek­be. Szerkesztői konzervatív orgánumot képzeltek el maguknak, amely a gyakor­latban unalmasra - tehát piacképtelen­re - sikeredett, mindazonáltal mindig volt néhány elgondolkodtató cikk. Bert­ha Bulcsú nem felejtett el publicisztikát írni, Gyurkovics Tibor Macera-jegyze­teit tanítani lehetne, Nemeskürti István kultúrtörténeti eszmefuttatásai töpren­gésre kényszerítették a magamfajta ér­deklődőt, Szakonyi Károly tárcái érzé­keltették az élet rejtett és szomorkás szépségeit. Ők bármennyire alkalmasak arra, hogy az alapító nemzeti elkötele­zettségűnek tartja őket, nem húzhatók a csőbe. Azzal, hogy felvállalták az újsá­got, akarva-akaratlanul elszigetelték a napi politikától, paradox módon ez le­het a bukás egyik oka. Hiszen manapság csak az a hetilap maradhat életben, amelyik harsány eszközökkel dolgozik. Különben nem számíthat a pártpénzek­re és a pártokhoz közeli alapítványokra. Ne gondolja senki, hogy ez csak a jobboldali lapokra vonatkozik. E sorok írója szerkesztett egy baloldali hetila­pot, melynek hasonlóak voltak az eré­nyei és a hibái. Nem tapostunk a politi­kai ellenlábasok önérzetébe, kiegyen­súlyozott, visszafogott hangvételű újsá­got próbáltunk csinálni, s ami ezzel mostanában egyet jelent: meglehetősen unalmasat. Távol tartottuk magunkat a napi csatározásoktól, mert nem akartuk elhinni, hogy az rendeli a muzsikát, aki a százast ragasztja a prímás homlokára. Márpedig az a zenekar, amelyik nem húzza a talpalávalót, vagy feloszlik vagy továbbáll egy csárdával. A szólisták to­­vábbálltak, és előbb vagy utóbb a Heti Nemzeti Újság oldalain kötöttek ki. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy például a Heti Nemzeti Újság munka­társaiként köpönyeget fordítottak. Ha ugyanis köpönyegforgatók lettek volna, akkor nem a baloldali lap szerkesztősé­géből igyekeztek volna a jobboldaliéba, hanem fordítva. Aki csak poltikai kate­góriákban képes gondolkodni, az nem ismeri az irodalmi újságírás természe­tét. Az egymáshoz vonzódó írók együtt akarnak maradni, őket becsülő szer­kesztőkhöz kötődnek, akik fórumot köl­csönöznek nekik (és némi zsebpénzt is, persze). A független írók tudomásul ve­szik a laza politikai kapcsolódást, de jól felfogott presztízsük és emberi tisztes­ségük megakadályozza őket abban, hogy a nevüket adják az ilyen vagy olyan előjelű lap politizálódásához. Megint megszűnt egy hetilap, amely egészségesebb lelkiállapotú országban akár életben is maradhatott volna. Zöldi László Egy hetilap kimúlása

Next