Népszava, 1998. május (126. évfolyam, 102–126. sz.)
1998-05-30 / 126. szám
NÉPSZAVA SZÉP SZÓ 1998. MÁJUS 30., SZOMBAT III. Nagykövet egy ázsiai lövészárokból A halál közelsége nagyon jó tanítómester - Mi újság a kareniiek földjén? Cey-Bert Róbert Gyula ’56-ban hagyta el az országot. Genfi és párizsi tanulmányok után egy maga alapította kutatóintézetet vezetett Svájcban, majd gasztronómiai impresszárióként másfél évtizedet töltött a Távol-Keleten. Az UNPO nevű nemzetközi szervezetnél egy Burmában élő, üldözött kis népet, a karennieket képviseli. Ügyükért nemrég két hónapon át fegyverrel is harcolt. - Kik a védencei, a karenniek? - A burmai, thai határvidéken élnek, lélekszámuk körülbelül háromszázezer. A mai Burma legrégebbi lakói. Családcentrikusak, tisztelik az időseket, hiányzik belőlük az anyagiasság. Nagyobb részük, őseik törvényeit követve, táltos, sámángyakorlatú vallást követ, úgy egyharmaduk keresztény. Évszázadokon át megőrizhették önálló államiságukat, de Burma 1948-as függetlenné válása óta a katonaság irtó hadjáratot folytat ellenük. A katonai kormányzat több mint két évtizede úgynevezett lakosság-áttelepítési programot hajt végre: eddig több mint ötvenezer embert kényszerítettek koncentrációs táborokba, ahol az elégtelen élelmezés következtében nagyon sokan meghaltak. A ki nem telepítettek lakhelyeit, falvait 1997 nyara óta a hatóság a katonaság közvetlen irányítása alá helyezte. Az itt élőknek rendkívül magas, úgynevezett biztonsági adót kell fizetniük s részt kell venniük az útépítési és erődítési munkálatokban. A közel másfél évtizede tartó partizánháború megtorlásaként a burmai katonaság nagyon sok karonit kínzott és ölt meg, 81 falut tett a földdel egyenlővé, a háziállatokat lemészárolta, a rizzsel telt magtárakat és a templomokat felgyújtotta. Ötvenezer karenninek sikerült Thaiföldre szökni, de a burmai hadsereg gyakran rajtaüt a menekülttáborokon. - Mekkora területet ellenőriznek a gerillák? Hányan vannak? - Az öt-hatezer gerilla a nagyjából egyharmad Somogy megyényi karemai föld tizedrészét ellenőrzi. Átlagéletkoruk 16-24 év között van. - Mikor és hogyan került kapcsolatba velük? - A Távol-Keleten töltött másfél évtized alatt évente három-négy hónapos szünet adódott, s ezt az időt ejtőernyőzéssel, solymászkodással, őserdőjárással töltöttem. Én a feltételezhető magyar őshaza területén található népek, népcsoportok étkezési szokásait vizsgálva őstörténeti kutatásokat folytattam Tibetben, Mongóliában, Ujguriában és Juguriában. Kalandozásaim során ismertem meg több kipusztulásra ítélt kis népet, népcsoportot, így a karennieket is. Mikor először jártam egy karenni faluban, burmai katonák ütöttek rajtunk. A férfiak géppisztolyt vettek elő, hogy fedezzék az asszonyok és a gyerekek menekülését. Engem is el akartak küldeni, de fegyvert kértem és maradtam. Az idők folyamán kölcsönösen elfogadtuk, megszerettük egymást, végül ideiglenes kormányuk nagykövetükké nevezett ki. Tiszteletbeli karenni állampolgárságot is kaptam. Én vagyok az egyetlen nem karenni, aki foglalkozik velük, akit elfogadnak, akiről tudják, hogy tesz értük valamit nemzetközi téren. - Figyeli a burmai titkosszolgálat? - Rajta vagyok feketelistájukon. A burmai titkosszolgálat igyekszik ellenőrizni a karenniek Bangkokba érkező faxait, levelezését is. - Milyen gyakran találkozik a karenniekkel? - Az elmúlt évtizedben évente legalább egyszer jártam náluk. - Most hogy került a tűzvonalba? - Az ideiglenes kormány külügyminiszterével meglátogattam a gerillák egyik, az őserdő közepén, nehezen megközelíthető, magas hegytetejőn fekvő bázisát. Egy reggel arra ébredtünk, hogy a katonák körülvették a hegyet, s elkezdtek nehéztüzérséggel lőni. Be kellett rendezkednünk a túlélésre. Közel két hónapot töltöttem el ott. Egy idő után a felderítők vezetésével tízen kitörtünk, a többiek ott maradtak, nem akarták feladni azt a helyet. - Milyen körülmények között élt? - A szabad ég alatt aludtunk lövészárkokban, amelyekre fagerendákat tettünk. Szerencsére csak kétszer esett. A trópusi vihar egyébként gyönyörű látvány, olyan, mint a tűzijáték, mintha az ég kigyulladna. Az ég lila, narancssárga, kék színekben lobog, s közben csapkodnak a villámok. Nekünk három hét után elfogyott a rizskészletünk. Az őserdő lett a bevásárlóközpontunk: gyökereket, leveleket, magokat, növényeket, , vörös- és termeszhangyatojást, hernyót ettünk. Mindebből egy keveset. - Mit csinált egész nap? - Sokat meditáltam és átéltem újra régebbi, laoszi, tibeti, altáji, karenai élményeimet. írtam Sólyom embere című könyvem folytatását a sámángyakorlatú vallásfilozófiáról. A burmai, laoszi, thai határvidék dzsungeleiben élő kis hegyi nép, az akák között, egy sámán tanítványaként szerzett tapasztalataimról számoltam be. Néha kijöttem a lövészárokból vízért, élelemért, vagy csak hogy mozogjak, nyújtózzak egyet, beszélgessek a többiekkel. Mindig a körzetben, a bázis területén kellett maradnunk, ahol úgy százan lehettünk. Az első időben ötpercenként robbantak a lövedékek, de később elfogytak a burmaiak tartalékai, s csak reggel meg este lövöldöztek. - Milyen nyelven érintkezett a gerillákkal? - Thaiul és a miniszterekkel, a hadsereg főtisztjeivel angolul. Ők egyébként diplomások, a miniszterelnök néprajzot végzett Rangoonban. - Kik választották meg a minisztereket? - A Progresszív Demokrata Karenai Párt, amely a meg nem szállt területeken működő legnagyobb párt. Tíz évvel ezelőttiig ők is a szocialista modellt kötették, mert csak egy párt létezett. - Mit akarnak, és reálisan, mit érhetnek el a karenni gerillák? - Függetlenséget szeretnének, kilépni a burmai államszövetségből. A legtöbb azonban, amit elérhetnek, a túlélés. Ha megbukik a mostani félfasiszta katonai kormány, s demokratikus rendszer kerül hatalomra, az nem irtja őket, de legfeljebb autonómiát ad nekik. Mindenesetre fontos, hogy helyzetükről folyamatosan tudjon a nemzetközi közvélemény. Ezért is fontos, hogy kétévi diplomáciai küzdelmem árán, 1993-ban sikerült a karennieket felvetetni a Nem Képviselt Népek és Nemzetek Szervezetébe, az UNPO-ba. - Mit kell tudni erről a nemzetközi szervezetről? -A világon ötezernél több nép és nemzet él, amelyeket nem képvisel az ENSZ. Közülük 15 nemitet iffisírta az UNPO-t 1991-ben. Ma 56 népcsoport a tagja, többek között a tibetiek, az öt országban élő, állandó üldöztetésnek kitett 30 milliós kurdok, a csecsenek, a tajvaniak, az udmurtok, a baskírok, a burjátok, a marik, a csuvasok, ujgurok, belső-mongolok, a tatárok, az abházok, a krími tatárok, az ausztrál őslakos indiánok, az amerikai sziúk, a hawaiak, a zanzibáriak, a koszovóiak, a macedóniai albánok, az albániai görögök és a karenaiek. - Hogyan működik, s miből tartja fenn magát az MNPO? - A holland kormány 1991-ben Hágában egy ötemeletes patinás, belvárosi palotát ajándékozott a számára. Működési költségeit nemzetközi szervezetek, s különböző szponzorok támogatásából, s az ezerdolláros tagdíjakból fedezi, bár ez utóbbi összeget a legtöbb tag nehezen vagy egyáltalán nem tudja előteremteni. A főtitkárt is beleértve, aki jelenleg Michael van Waldt, a dalai láma jogi képviselője, a titkárság minden alkalmazottja ingyen dolgozik az MNPO-ban. A szerény anyagi lehetőségeket jelzi, hogy az éves kongresszusukon a küldötteknek csak a repülőjegyét tudták kifizetni, a szálloda és étkezés költségeit mindenkinek saját zsebéből kellett fedeznie. A nehézségek ellenére a közeljövőben Tajvanon, Zanzibárban, Washington D.C-ben és Dél-Amerikában akarunk regionális irodát nyitni. - Mi az UNPO célja, feladata? - Az, hogy békés eszközökkel, mindenekelőtt is a nyilvánosság erejével harcoljon a más népek gyámkodása vagy elnyomása alatt élő népek, a térképről leradírozott népcsoportok jogaiért, és helyzetüket, jogfosztottságukat, problémáikat megismertesse a világgal. Az UNPO a különösen neuralgikus helyszínekre tényfeltáró bizottságot küld ki. Csecsenföldön többször is járt ilyen bizottság, s kértem, vizsgálják meg a karenniek helyzetét is. - Miért olyan fontos önnek a karenniek ügye? - A szabadság számomra mindennél, fontosabb: mélyen átérzem mások jogfosztottságát, kiszolgáltatottságát. Csodálattal vegyes kíváncsiság vitt az afgán mudzsahedinek, az országuk felszabadításáért küzdő laoszi, kambodzsai harcosok közé is. Volt életemnek egy periódusa, amikor fesztiválról fesztiválra, országról országra utazgattam. Luxusszállókban laktam, playboyként éltem. S, bár tudtam nagyon sznobul is viselkedni, de a gasztronómiai fesztiválrendezést mindig is játéknak tekintettem. Nevettem magamon és azokon, akik komolyan vették magukat. Egy idő után azonban meguntam ezt a játékot. Elegem lett, csömört kaptam. Az utóbbi tíz-tizenöt évben, amióta megismerkedtem a kareniiekkel, rádöbbentem, az élet értelmét ijgmgp,öjpögök, anyagi javak, státusszimbólimok hajszolása jelenti. Sokkal inkább mások segítése. Az, hogy jót és hasznosat tegyünk másokért. Ez a gondolat, amely az összes, egyistenhívő vallás lényege, vált az életfilozófiám alapjává. Azt hiszem, így találtam meg, magamat. Életfilozófiája mennyiben segítettesegíti a lövészárok magányában, az életveszély elviselésében? - Számoltam a lehetőséggel, hogy ott maradok és átlépem a földöntúli élet kapuját. A halál közelsége nagyon jó tanítómester, megérteti és elfogadtatja az emberrel a földi és földöntúli élet misztériumának közös értékeit, így lelkileg megerősít, ellenállóbbá és kitartóbbá tesz. Gervai András Cey-Bert Róbert Gyula a karenai gerillahadsereg egyenruhájában Amikor nyilvánvaló: a hit az ember váza Meleg van, még este hétkor is vakít a Nap. Kőbán Rita leül az asztalhoz és azt mondja: „Melegünk van, szomjasak vagyunk!” Nemcsak azért fogalmaz többes szám első személyben, mert Sir Rogerrel, a fekete spániellel (vízi vadász) érkezett, hanem mert ez a hasonulás lényének legmélyéről fakad, egyben utal a kettejük közötti eltéphetetlen és transzcendens kapcsolatra. A többszörös olimpiai bajnok kajakozónő nyelvhasználata így nem csak empatikus képességét, hanem közvetlenségét is bizonyítja, aki képes magát és érzéseit nyíltan megvallani. Pedig van keménység ebben a harminchárom éves sportolóban, de ez leginkább munkájában és tartásában mutatkozik meg. Tizenkét éves korától kajakozik, öten vannak testvérek (ki kellett vívni jogait), számtalan fizikai és lelki megpróbáltatáson kellett átgázolnia ahhoz, hogy az lehessen, aki lett. Bár, mint mondja: „Nem hittem, hogy egyszer olimpiai bajnok lehetek, az NDK-s szisztéma idején ez lehetetlen volt”. Aztán, hogy elenyészett a szocialista doppingidőszak dicsősége, már úgy gondolta: „próbáljuk meg, az egész csak a munkán múlik”. Kőbán Rita kislány korában azt mondta: „ Villamosvezető leszek”. A gimnáziumban arra készült, hogy tanár legyen, földrajztanár. De amikor döntenie kellett a főiskola és a kajak, az önállóság, a pénzkeresés között, ez utóbbiakat választotta. Mert „jó akartam lenni, meg akartam verni a világot”. Mindezt még táplálta benne az egyéni sportolókra jellemző megszállottság, a legyőzhetetlenségbe vetett hit, amely az „ide nekem a világot, megeszem reggelire” mentalitásban is kifejeződik. Egyedül döntött, nem hagyott ebbe beleszólni senkit, hiszen, ahogy ma erről vélekedik: „Az embernek mindent magának kell megtapasztalnia. Már gyerekként is akaratos, önálló voltam. ” Honnan ez az elszántság és lendület? Talán szülei génjeiből öröklődött át, a kényszerből kötő kisiparossá lett apától, a családot összetartó anyától, akik egy szegény világban a héttagú családnak elfogadható jólétet tudtak teremteni. „Elfogadhatót - mondja -, mert álmaim pedálos kisautóját sohasem kaptam meg. ” Ez a fiús mentalitás, ugyanakkor vonzó nőiessége, korai önállósága, a sport individualizmusa alapozta meg szuverenitását. „Az emberben tombol az ego. Kaptam pofonokat az élettől rendesen, és korán megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, csak magamra lehet gondolni. ” Mindez persze a hétköznapok viharaiban sodródó, a nem kiélezett élethelyzetű emberek számára riasztó lehet, ám egy élsportolónak másképpen nem lehet elviselni a kudarcot, ha történetesen 15 centivel marad le az olimpiai bajnoki címről, és ez a mentalitás szükséges ahhoz, hogy négy évvel később 15 centiméterrel már ő győzzön. Ehhez olyan személyiségjegyekkel megáldott (?), megvert (?) ember kell, aki bírja az edzések, a versenyek már-már halálközeli fizikai megterheléseit, aki képes úgy élni, hogy mindent és mindenkit vágyott célja elérésének rendeljen alá, aki megállja, hogy sohase pillantson vissza a múltba és ne legyen kételye afelől, megérte-e az önmagával való küzdelem... És akkor kibírja az állandó fájdalmat, az örökös fáradtságot. Amikor a test este kilenckor automatikusan kikapcsol, a monotónia sivárságától pedig alig lehet szabadulni. Ez valóban átlagon felüli egót kíván, mert itt, ezen a ponton csak Kőbán Rita és a győzelem létezik. Minden más alárendelődik. A barátoknak és a szerelmeknek is ehhez kell igazodni, s aki ezt nem tudja, nem képes elviselni, az nem méltó az ő barátságára és szeretetére. Pedig azt mondja: „Olimpiai bajnoknak lenni teher, mert szembesülni kell azzal, hogy mindent megcsináltam és elértem az életben, amit akartam, innen már minden nap ajándék. De az is igaz, hogy magabiztos lettem, és a győzelem tartást adott. ” Ez az a pont, ahol a győztes, a bajnok átkerül egy másik dimenzióba, amikor a megszenvedett tapasztalatok bölcsességgel ruházzák fel. Ahogy mondja: „Csak mélyről lehet magasra jutni. Hajtsd le a fejed, tanulj és dolgozz!” Bár nem mondja ki, de ez alázat a létezés félelmetes nagyszerűsége előtt, hiszen az életben mindenkinek megvan a saját kis olimpiája, ahol győzedelmeskedhet. „Csak rajtunk múlik a siker - mondja. - Ehhez pedig az kell, hogy úgy éljünk, ahogy szeretnénk. És pozitívan kell gondolkodni, mert akkor mindig magunk döntjük el, hogy a lehetőségek közül melyik utat választjuk. ” Ehhez pedig hit kell. Hit önmagunkban, az életben, a munkában. „A hit az ember váza - folytatja.Ha nincs, akkor már eleve feladjuk a küzdelmet, megadjuk magunkat a sorsnak. ” Meglehet persze, hogy ez a mentalitás mély magányossággal párosul, mert a célon kívül nem lehet, nem szabad igazán senkihez sem kötődni. És ennek folyománya: a földi javak hirtelen keveset számítanak, minden tárgytól, még az imádott Sir Rogertől is meg lehet válni. „ Úgy kell szeretni és élni az életet a jelenben, hogy soha ne érezzük a múlt mulasztásait a jövőben - véli. - Amikor elgondolkodtam azon, mihez is ragaszkodom igazán, a kulcsaim jutottak eszembe. ” Talán mert a kulcsok (éljen Freud!) mindent megnyitnak. Mert mindenhez és mindenkihez van kulcs, csak meg kell azt találni, így a jövőt ekként szemléli Kőbán Rita: „Évek óta dolgozom azért, hogy a kajakozás után két-három dologhoz értsek. Lehetek edző, sportmenedzser, tudok angolul, tehát úgy alakítottam az életemet, hogy magam irányíthassam a sorsomat. ” És ekkor ásít egyet, de nem illetlenségből, hanem, mert már elmúlt este kilenc óra, amikor a fáradtság menetrendszerűen úrrá lesz testén és a lelkén... Boros István Csak mélyről lehet magasra jutni Szalmás Péter felvétele