Népszava, 1998. május (126. évfolyam, 102–126. sz.)

1998-05-30 / 126. szám

NÉPSZAVA SZÉP SZÓ 1998. MÁJUS 30., SZOMBAT III. N­agykövet egy ázsiai lövészárokból A halál közelsége nagyon jó tanítómester - Mi újság a kareniiek földjén? Cey-Bert Róbert Gyula ’56-ban hagyta el az országot. Genfi és párizsi tanul­mányok után egy maga alapította kutatóintézetet vezetett Svájcban, majd gasztronómiai impresszárióként másfél évtizedet töltött a Távol-Keleten. Az UNPO nevű nemzetközi szervezetnél egy Burmában élő, üldözött kis népet, a karennieket képviseli. Ügyükért nemrég két hónapon át fegyverrel is harcolt. - Kik a védencei, a karenniek? - A burmai, thai határvidéken él­nek, lélekszámuk körülbelül három­­százezer. A mai Burma legrégebbi la­kói. Családcentrikusak, tisztelik az időseket, hiányzik belőlük az anyagi­asság. Nagyobb részük, őseik törvé­nyeit követve, táltos, sámángyakorla­tú vallást követ, úgy egyharmaduk keresztény. Évszázadokon át meg­őrizhették önálló államiságukat, de Burma 1948-as függetlenné válása óta a katonaság irtó hadjáratot folytat el­lenük. A katonai kormányzat több mint két évtizede úgynevezett lakos­ság-áttelepítési programot hajt végre: eddig több mint ötvenezer embert kényszerítettek koncentrációs tábo­rokba, ahol az elégtelen élelmezés kö­vetkeztében nagyon sokan meghaltak. A ki nem telepítettek lakhelyeit, fal­­vait 1997 nyara óta a hatóság a kato­naság közvetlen irányítása alá helyez­te. Az itt élőknek rendkívül magas, úgynevezett biztonsági adót kell fi­zetniük s részt kell venniük az útépí­tési és erődítési munkálatokban. A közel másfél évtizede tartó partizán­háború megtorlásaként a burmai ka­tonaság nagyon sok karon­it kínzott és ölt meg, 81 falut tett a földdel egyenlővé, a háziállatokat lemészá­rolta, a rizzsel telt magtárakat és a templomokat felgyújtotta. Ötvenezer karenninek sikerült Thaiföldre szökni, de a burmai hadsereg gyakran rajtaüt a menekülttáborokon. - Mekkora területet ellenőriznek a gerillák? Hányan vannak? - Az öt-hatezer gerilla a nagyjából egyharmad Somogy megyényi karemai föld tizedrészét ellenőrzi. Átlagéletko­ruk 16-24 év között van. - Mikor és hogyan került kapcsolatba velük? - A Távol-Keleten töltött másfél év­tized alatt évente három-négy hóna­pos szünet adódott, s ezt az időt ejtő­ernyőzéssel, solymászkodással, őser­­dőjárá­ssal töltöttem. Én­ a feltételez­hető magyar őshaza területén találha­tó népek, népcsoportok étkezési szo­kásait vizsgálva őstörténeti kutatáso­kat folytattam Tibetben, Mongóliá­ban, Ujguriában és Juguriában. Ka­landozásaim során ismertem meg több kipusztulásra ítélt kis népet, népcsoportot, így a karennieket is. Mikor először jártam egy karenni fa­luban, burmai katonák ütöttek raj­tunk. A férfiak géppisztolyt vettek elő, hogy fedezzék az asszonyok és a gyerekek menekülését. Engem is el akartak küldeni, de fegyvert kértem és maradtam. Az idők folyamán köl­csönösen elfogadtuk, megszerettük egymást, végül ideiglenes kormányuk nagykövetükké nevezett ki. Tisztelet­beli karenni állampolgárságot is kap­tam. Én vagyok az egyetlen nem karenni, aki foglalkozik velük, akit elfogadnak, akiről tudják, hogy tesz értük valamit nemzetközi téren. - Figyeli a burmai titkosszolgálat? - Rajta vagyok feketelistájukon. A burmai titkosszolgálat igyekszik ellen­őrizni a karenniek Bangkokba érkező faxait, levelezését is. - Milyen gyakran találkozik a karenniekkel? - Az elmúlt évtizedben évente leg­alább egyszer jártam náluk. - Most hogy került a tűzvonalba? - Az ideiglenes kormány külügymi­niszterével meglátogattam a gerillák egyik, az őserdő közepén, nehezen megközelíthető, magas hegytetejőn fekvő bázisát. Egy reggel arra ébred­tünk, hogy a katonák körülvették a hegyet, s elkezdtek nehéztüzérséggel lőni. Be kellett rendezkednünk a túl­élésre. Közel két hónapot töltöttem el ott. Egy idő után a felderítők vezeté­sével tízen kitörtünk, a többiek ott maradtak, nem akarták feladni azt a helyet. - Milyen körülmények között élt? - A szabad ég alatt aludtunk lövész­árkokban, amelyekre fagerendákat tet­tünk. Szerencsére csak kétszer esett. A trópusi vihar egyébként gyönyörű lát­vány, olyan, mint a tűzijáték, mintha az ég kigyulladna. Az ég lila, narancssár­ga, kék színekben lobog, s közben csap­kodnak a villámok. Nekünk három hét után elfogyott a rizskészletünk. Az ős­erdő lett a bevásárlóközpontunk: gyö­kereket, leveleket, magokat, növénye­ket, , vörös- és termeszhangyatojást, hernyót ettünk. Mindebből egy keveset. - Mit csinált egész nap? - Sokat meditáltam és átéltem újra ré­gebbi, laoszi, tibeti, altáji, karenai élmé­nyeimet. írtam Sólyom embere című könyvem folytatását a sámángyakorlatú vallásfilozófiáról. A burmai, laoszi, thai határvidék dzsungeleiben élő kis hegyi nép, az akák között, egy sámán tanítvá­nyaként szerzett tapasztalataimról szá­moltam be. Néha kijöttem a lövészárok­ból vízért, élelemért, vagy csak hogy mozogjak, nyújtózzak egyet, beszélges­sek a többiekkel. Mindig a körzetben, a bázis területén kellett maradnunk, ahol úgy százan lehettünk. Az első időben öt­­percenként robbantak a lövedékek, de később elfogytak a burmaiak tartalékai, s csak reggel meg este lövöldöztek. - Milyen nyelven érintkezett a geril­lákkal? - Thaiul és a miniszterekkel, a hadse­reg főtisztjeivel angolul. Ők egyébként diplomások, a miniszterelnök népraj­zot végzett Rangoonban. - Kik választották meg a minisztere­ket? - A Progresszív Demokrata Karen­ai Párt, amely a meg nem szállt terü­leteken működő legnagyobb párt. Tíz évvel ezelőttiig ők is a szocialista modellt kö­tették, mert csak egy párt létezett. - Mit akarnak, és reálisan, mit érhet­nek el a karenni gerillák? - Függetlenséget szeretnének, kilépni a burmai államszövetségből. A legtöbb azonban, amit elérhetnek, a túlélés. Ha megbukik a mostani félfasiszta katonai kormány, s demokratikus rendszer ke­rül hatalomra, az nem irtja őket, de leg­feljebb autonómiát ad nekik. Minden­esetre fontos, hogy helyzetükről folya­matosan tudjon a nemzetközi közvéle­mény. Ezért is fontos, hogy kétévi dip­lomáciai küzdelmem árán, 1993-ban sikerült a karennieket felvetetni a Nem Képviselt Népek és Nemzetek Szerve­zetébe, az UNPO-ba. - Mit kell tudni erről a nemzetközi szervezetről? -A világon ötezernél több nép és nemzet él, amelyeket nem­ képvisel az­­ ENSZ. Közülük 15 nem­i­tet iffisírta az UNPO-t 1991-ben. Ma 56 népcso­port a tagja, többek között a tibetiek, az öt országban élő, állandó üldöztetés­nek kitett 30 milliós kurdok, a csecsenek, a tajvaniak, az udmurtok, a baskírok, a burjátok, a marik, a csuva­­sok, ujgurok, belső-mongolok, a tatá­rok, az abházok, a krími tatárok, az ausztrál őslakos indiánok, az amerikai sziúk, a hawaiak, a zanzibáriak, a ko­szovóiak, a macedóniai albánok, az al­bániai görögök és a karenaiek. - Hogyan működik, s miből tartja fenn magát az MNPO? - A holland kormány 1991-ben Há­gában egy ötemeletes patinás, belvá­rosi palotát ajándékozott a számára. Működési költségeit nemzetközi szer­vezetek, s különböző szponzorok tá­mogatásából, s az ezerdolláros tagdí­jakból fedezi, bár ez utóbbi összeget a legtöbb tag nehezen vagy egyáltalán nem tudja előteremteni. A főtitkárt is beleértve, aki jelenleg Michael van Waldt, a dalai láma jogi képviselője, a titkárság minden alkalmazottja in­gyen dolgozik az MNPO-ban. A sze­rény anyagi lehetőségeket jelzi, hogy az éves kongresszusukon a küldöttek­nek csak a repülőjegyét tudták kifi­zetni, a szálloda és étkezés költségeit mindenkinek saját zsebéből kellett fedeznie. A nehézségek ellenére a kö­zeljövőben Tajvanon, Zanzibárban, Washington D.C-ben és Dél-Ameri­­kában akarunk regionális irodát nyitni. - Mi az UNPO célja, feladata? - Az, hogy békés eszközökkel, minde­nekelőtt is a nyilvánosság erejével har­coljon a más népek gyámkodása vagy elnyomása alatt élő népek, a térképről leradírozott népcsoportok jogaiért, és helyzetüket, jogfosztottságukat, prob­lémáikat megismertesse a világgal. Az UNPO a különösen neuralgikus hely­színekre tényfeltáró bizottságot küld ki. Csecsenföldön többször is járt ilyen bizottság, s kértem, vizsgálják meg a karenniek helyzetét is. - Miért olyan fontos önnek a karenniek ügye? - A szabadság számomra minden­nél, fontosabb: mélyen átérzem mások j­ogfosztottságát, kiszolgáltatottságát. Csodálattal vegyes kíváncsiság vitt az afgán mudzsahedinek, az országuk felszabadításáért küzdő laoszi, kam­bodzsai harcosok közé is. Volt életem­nek egy periódusa, amikor fesztivál­ról fesztiválra, országról országra utazgattam. Luxusszállókban laktam, playboyként éltem. S, bár tudtam na­gyon sznobul is viselkedni, de a gasztronómiai fesztiválrendezést mindig is játéknak tekintettem. Ne­vettem magamon és azokon, akik ko­molyan vették magukat. Egy idő után azonban meguntam ezt a játékot. Ele­gem lett, csömört kaptam. Az utóbbi tíz-tizenöt évben, amióta megismer­kedtem a kareniiekkel, rádöbbentem, az élet értelmét ijgmgp,­öjpögök, anya­gi javak, státusszimbólimok hajszo­lása jelenti. Sokkal inkább mások se­gítése. Az, hogy jót és hasznosat te­gyünk másokért. Ez a gondolat, amely az összes, egyistenhívő vallás lényege, vált az életfilozófiám alapjává. Azt hiszem, így találtam meg, magamat.­­ Életfilozófiája mennyiben segítette­­segíti a lövészárok magányában, az életveszély elviselésében? - Számoltam a lehetőséggel, hogy ott maradok és átlépem a földöntúli élet kapuját. A halál közelsége nagyon jó tanítómester, megérteti és elfogadtatja az emberrel a földi és földöntúli élet misztériumának közös értékeit, így lel­kileg megerősít, ellenállóbbá és kitar­tóbbá tesz. Gervai András Cey-Bert Róbert Gyula a karenai gerillahadsereg egyenruhájában A­mikor nyilvánvaló: a hit az ember váza Meleg van, még este hétkor is vakít a Nap. Kőbán Rita leül az asztalhoz és azt mondja: „Me­legünk­ van, szomjasak vagyunk!” Nemcsak azért fogalmaz többes szám első személyben, mert Sir Rogerrel, a fekete spániellel (vízi vadász) érkezett, hanem mert ez a hasonulás lé­nyének legmélyéről fakad, egyben utal a kette­jük közötti eltéphetetlen és transzcendens kap­csolatra. A többszörös olimpiai bajnok kajakozónő nyelvhasználata így nem csak empa­tikus képességét, hanem közvetlenségét is bizo­nyítja, aki képes magát és érzéseit nyíltan meg­­vallani. Pedig van keménység ebben a harminchárom éves sportolóban, de ez leginkább munkájában és tartásában mutatkozik meg. Tizenkét éves ko­rától kajakozik, öten vannak testvérek (ki kellett vívni jogait), számtalan fizikai és lelki megpró­báltatáson kellett átgázolnia ahhoz, hogy az le­hessen, aki lett. Bár, mint mondja: „Nem hittem, hogy egyszer olimpiai bajnok lehetek, az NDK-s szisztéma idején ez lehetetlen volt”. Aztán, hogy elenyészett a szocialista doppingidőszak dicső­sége, már úgy gondolta: „próbáljuk meg, az egész csak a munkán múlik”. Kőbán Rita kislány korában azt mondta: „ Vil­lamosvezető leszek”. A gimnáziumban arra ké­szült, hogy tanár legyen, földrajztanár. De ami­kor döntenie kellett a főiskola és a kajak, az önállóság, a pénzkeresés között, ez utóbbiakat választotta. Mert „jó akartam lenni, meg akar­tam verni a világot”. Mindezt még táplálta ben­ne az egyéni sportolókra jellemző megszállott­ság, a legyőzhetetlenségbe vetett hit, amely az „ide nekem a világot, megeszem reggelire” men­talitásban is kifejeződik. Egyedül döntött, nem hagyott ebbe beleszólni senkit, hiszen, ahogy ma erről vélekedik: „Az embernek mindent magának kell megtapasztal­nia. Már gyerekként is akaratos, önálló voltam. ” Honnan ez az elszántság és lendület? Talán szülei génjeiből öröklődött át, a kényszerből kö­tő kisiparossá lett apától, a családot összetartó anyától, akik egy szegény világban a héttagú családnak elfogadható jólétet tudtak teremteni. „Elfogadhatót - mondja -, mert álmaim pedálos kisautóját sohasem kaptam meg. ” Ez a fiús mentalitás, ugyanakkor vonzó nőies­sége, korai önállósága, a sport individualizmusa alapozta meg szuverenitását. „Az emberben tom­bol az ego. Kaptam pofonokat az élettől rende­sen, és korán megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, csak magamra lehet gondolni. ” Mindez persze a hétköznapok viharaiban sod­ródó, a nem kiélezett élethelyzetű emberek szá­mára riasztó lehet, ám egy élsportolónak más­képpen nem lehet elviselni a kudarcot, ha törté­netesen 15 centivel marad le az olimpiai bajnoki címről, és ez a mentalitás szükséges ahhoz, hogy négy évvel később 15 centiméterrel már ő győz­zön. Ehhez olyan személyiségjegyekkel megál­dott (?), megvert (?) ember kell, aki bírja az edzé­sek, a versenyek már-már halálközeli fizikai megterheléseit, aki képes úgy élni, hogy mindent és mindenkit vágyott célja elérésének rendeljen alá, aki megállja, hogy sohase pillantson vissza a múltba és ne legyen kételye afelől, megérte-e az önmagával való küzdelem... És akkor kibírja az állandó fájdalmat, az örö­kös fáradtságot. Amikor a test este kilenckor au­tomatikusan kikapcsol, a monotónia sivárságá­tól pedig alig lehet szabadulni. Ez valóban átla­gon felüli egót kíván, mert itt, ezen a ponton csak Kőbán Rita és a győzelem létezik. Minden más alárendelődik. A barátoknak és a szerel­meknek is ehhez kell igazodni, s aki ezt nem tud­ja, nem képes elviselni, az nem méltó az ő barát­ságára és szeretetére. Pedig azt mondja: „Olimpiai bajnoknak lenni teher, mert szembesülni kell azzal, hogy mindent megcsináltam és elértem az életben, amit akar­tam, innen már minden nap ajándék. De az is igaz, hogy magabiztos lettem, és a győzelem tar­tást adott. ” Ez az a pont, ahol a győztes, a bajnok átkerül egy másik dimenzióba, amikor a megszenvedett tapasztalatok bölcsességgel ruházzák fel. Ahogy mondja: „Csak mélyről lehet magasra jutni. Hajtsd le a fejed, tanulj és dolgozz!” Bár nem mondja ki, de ez alázat a létezés félelmetes nagy­­szerűsége előtt, hiszen az életben mindenkinek megvan a saját kis olimpiája, ahol győzedelmes­kedhet. „Csak rajtunk múlik a siker - mondja. - Ehhez pedig az kell, hogy úgy éljünk, ahogy sze­retnénk. És pozitívan kell gondolkodni, mert ak­kor mindig magunk döntjük el, hogy a lehetősé­gek közül melyik utat választjuk. ” Ehhez pedig hit kell. Hit önmagunkban, az életben, a munkában. „A hit az ember váza - folytatja.Ha nincs, akkor már eleve feladjuk a küzdelmet, megadjuk magunkat a sorsnak. ” Meglehet persze, hogy ez a mentalitás mély magányossággal párosul, mert a célon kívül nem lehet, nem szabad igazán senki­hez sem kötődni. És ennek folyománya: a földi javak hirtelen keveset számítanak, minden tárgytól, még az imádott Sir Rogertől is meg le­het válni. „ Úgy kell szeretni és élni az életet a je­lenben, hogy soha ne érezzük a múlt mulasztása­it a jövőben - véli. - Amikor elgondolkodtam azon, mihez is ragaszkodom igazán, a kulcsaim jutottak eszembe. ” Talán mert a kulcsok (éljen Freud!) mindent megnyitnak. Mert mindenhez és mindenkihez van kulcs, csak meg kell azt találni, így a jövőt ekként szemléli Kőbán Rita: „Évek óta dolgozom azért, hogy a kajakozás után két-három dolog­hoz értsek. Lehetek edző, sportmenedzser, tudok angolul, tehát úgy alakítottam az életemet, hogy magam irányíthassam a sorsomat. ” É­s ekkor ásít egyet, de nem illetlenségből, ha­nem, mert már elmúlt este kilenc óra, amikor a fáradtság menetrendszerűen úrrá lesz testén és a lelkén... Boros István Csak mélyről lehet magasra jutni Szalmás Péter felvétele

Next