Népszava, 2001. március (129. évfolyam, 51-76. sz.)

2001-03-24 / 70. szám

__ SZÉP SZÓ 2001. MÁRCIUS 24., SZOMBAT NÉPSZAVA IS _ Egy húszmillió dolláros űrturista Dennis Tito egy pillanatig sem állítja, hogy belevaló, vagány tesztpilóta lenne. A 60 éves, vékony, kopaszodó férfi nem is igen hasonlít a Tom Wolfe által megénekelt első úttörőkre, a fölöttünk keringő daliás űrhajósokra. Egész életében legfeljebb egy íróasz­tal körül keringett, egy befektetési alap menedzsereként. A valaha büszke, ma viszont a rendkívül kevés pénzből fenn­maradását kétségbeesetten menteni igyekvő orosz űrprogram számára azonban Dennis Tito igazán megfelelő űrutazó: 20 mil­lió dollárja teszi azzá, így tehát, ha minden a nemrégiben az orosz kormánnyal aláírt szerződés szerint zajlik, a Los Angelesi csillagrajongó kifizeti a fenti összeget, hogy magára ölthesse a szkafandert, belepréselje magát egy Szojuz űrkapszulába, felrepüljön a Föld felett mintegy 400 kilométeres távolságban keringő új Nemzetközi Űrállomásra, hogy ezáltal az első valódi űrturista legyen. - Ez olyan élmény, amelyet talán ha összesen négyszáz ember élt át eddig, és ez minden kalandok csúcsa - nyilatkozta Tito egy interjúban a Csillagvárosban, ahol már azokkal a kozmonauták­kal együtt „edz”, akikkel áprilisban kel útra.­­ A dolog lelki szemszögből is különleges, az ember a Földön kívül kerül és visszanéz rá. 60 évet töltöttem el ezen a golyóbison, viccből azt szoktam mondani: ideje kiszállnom, hogy megnézzem, hol is él­tem le ezeket az éveket. Sok civil utazott már a „legvégső határokig” - politikusok, tu­dósok, tanárok és újságírók de még soha senki nem fizette meg az élményt a saját zsebéből. A milliomos mennyei álmának meg­valósítása az egyes ember eltökéltségét testesítheti meg és egyút­tal extrém példája az Oroszországban az elmúlt évtizedben kiala­kult „pénzért bármi kapható” kapitalizmusnak. Abban az országban, ahol a gazdaság a Szovjetunió 1991-es szétesése óta a felére zsugorodott, még az amerikaiakat kihívó, nagy becsben tartott űrprogramra is nehéz idők járnak, ezért ké­szek ilyen szolgáltatásaikat a legtöbbet kínálónak eladni. - Az amerikaiak forrásokból jobban állnak, ezért ha az ember a NASA-nak ajánl fel 20 millió dollárt, az csak csepp a tenger­ben - mondta Tito. - Az orosz űrprogramnak azonban ez sok pénz. A 145 millió dolláros évi költségvetésüknek közel egy­­hetede. Tito eredeti megállapodása az oroszokkal az volt, hogy a hosz­­szú ideje Földünk felett keringő űrállomásukra, a Mirre utazik. Ám a lerobbant űrállomást kivonták az űrforgalomból. Az oro­szok tehát alternatív megoldást javasoltak: Titót április 30-án a Nemzetközi Űrállomásra küldik fel, amelyet az Egyesült Álla­mok és még tucatnyi más ország az elmúlt évtized alatt közösen fejlesztett ki. A houstoni Johnson Űrközpont szóvivője elmondta, nincs alap­vető kifogásuk az ellen, hogy fizető civilt szállítsanak a Szoju­zon, de a konkrét tervekről még tárgyalnak az oroszokkal. Norm Thagard volt asztronauta vélekedése szerint a repülés hőskorának szereplői élhettek át ilyen izgalmat a kereskedelmi repülés kezdetekor. Az orosz űrprogram számára a náluk oly megszokott nemzeti büszkeség nem akadálya a kreatív finanszírozás megvalósításá­nak. A NASA 400 millió dollárt szánt arra, hogy űrhajósokat (például Thagardot) küldjön a Mirre, és az oroszok bérbe adták a helyeket a németeknek, japánoknak és más országbelieknek is. Egy japán tévériportert mintegy 12 millió dollárért vittek fel a Mirre. Egymillióért űrhajósaik egy nagy, műanyagból és alumí­niumból készült, a Pepsi emblémájával ellátott üdítősdobozt he­lyeztek el az űrállomáson kívül. Az oroszok nem is álcázzák Tito iránti érdeklődésüket. Egy­szerűen sima pénzszerzési ügyletnek tekintik. Szóvivőjük elis­meri, hogy a NASA nem túl lelkes ez ügyben, pedig amerikai részről is van előnye a dolognak: Oroszországnak több pénze lesz, hogy gyorsabban végrehajthassa az űrállomás fejlesztésé­nek rá eső részét. Tito elsősorban az oroszoknak köszönheti a világűr iránti von­zalmát. 17 éves volt, amikor a Szputnyikot felbocsátották. Végül repülőmérnök lett a Jet Propulsion Laboratorynál (JPL), de ké­sőbb nyilvánvalóvá vált, hogy életpályája a földhöz kötődik.­­ Akkoriban az űrhajósokról leginkább a Korea felett MiG-eket üldöző vadászpilótasztárok jutottak az ember eszébe - emlékezik vissza. - Én pedig nem tudtam magam elképzelni közöttük. Az olasz bevándorlók gyermeke a pénz világában azonban a csillagos égig tört. Otthagyta a JPL-t, befektetési vállalkozásba kezdett. 40 éves kora előtt megszerezte első millióját. Vállalata, a Wilshire Associates az Egyesült Államok legnagyobb független befektetésmenedzselő társaságai között van, kb. 500 milliárd dol­lárnyi tőkével. Tito vagyonát 200 millió dollárra taksálják, Los Angeles mellett egy óriási házban él, amelyhez 3,5 hektáros park, medence, vendégház, futópálya és nyolc autót befogadó garázs tartozik. Tito 26 éves fia, Michael úgy látja, hogy apja „meglehetősen elmélyült, jól összpontosító, stratégiai beállítottságú, jó előre ki­gondolja a dolgokat. Nem kaland- vagy izgalomkereső. Többnyi­re igen konzervatív. Legtöbbször öltönyt visel, kizárólag fehér inggel.” Az idősebb Tito Ferrarival jár, noha egyáltalán nem ve­zet gyorsan. Most az oroszországi Csillagvárosban egy szűk hálóteremben alszik, előadásokra és szimulátoros gyakorlatokra jár. A szívós, kis termetű, hatvanegynéhány kilós Titónak nem okozott gondot tavaly a háromhavi felkészülés, és az idei három hónapot is jól bírja. Az utazás pénzügyi vonatkozását tekintve álláspontja kicsit vé­dekező. - Nem lehet valakit kizárni csak azért, mert gazdag. Én nem akartam mindenáron meggazdagodni, de sikerült. Egyúttal realista is. Amikor nemrégiben tüdőgyulladást kapott, az oroszok ragaszkodtak a kórházi ápoláshoz. Erről így beszél: - Szerintem nagyon is elkényeztetnek engem. Azt gondolják, „ennek a pasasnak meg kell gyógyulnia. Szükségünk van a pén­zére...” Peter Baker (The Washington Post/Europress) Dennis Tito a súlytalanság állapotában, a csillagvárosi edzés során * *II E­gy-egy ország történetének új összefoglalására, áttekintésére többnyire akkor kerül sor, amikor valamilyen, az ország törté­nelmével összefüggő nagyobb esemény évfordulóját ünnep­ük. Ilyen ünnepi alkalom volt a honfoglalás millenniuma, amelyet az országgyűlés 1896-ra datált, így 1895-1898 között jelent meg a ko­rábbi, Horváth Mihály vagy Szalay László által írt magyar történel­mek után az első nagyobb lélegzetű áttekintés, a Szilágyi Sándor szerkesztette, tízkötetes A magyar nemzet története. Ennél az össze­foglalásnál azonban szerepet játszott az a körülmény is, hogy az Or­szágos Levéltárnak a szakemberek számára történt 1874- es megnyitása óta a történeti kutatás rendkívül sok új, ad­dig ismeretlen adatot tárt fel, s ezeknek fényében az ország történelmét már másképpen látták a történetírók, mint év­tizedekkel korábban. Egy új áttekintésre tehát mindenkép­pen szükség volt, ehhez teremtett megfelelő alkalmat a honfoglalás millenniuma által a történelem iránt felkeltett érdeklődés. A szemléletváltást persze felgyorsíthatják az ország tör­ténetében bekövetkező hirtelen fordulatok. A XX. században Ma­gyarországon három ízben is tanúi lehettünk ilyen hirtelen átalaku­lásnak. Az I. világháború, az azt követő forradalmak, a trianoni bé­ke negyed századdal 1896 után hirtelen létrehozta a szemléletvál­tást. Ezt képviselte a Hóman Bálint és Szekfű­ Gyula által írt Magyar történet. Az 1945-ös fordulat is új szemléletmódot keltett életre. A Magyarország története tíz kötetben címet viselő sorozat 1978— 1989 között igyekezett ennek az igénynek eleget tenni, s feledtetni a Hóman-Szekfű-féle összefoglalás emlékét, amihez a történet­­szemlélet átalakulása mellett az a hatalmas forrásanyag is alapot te­remtett, amely a megelőző négy-öt évtizedben napfényre került. A sorozat azonban torzó maradt. A harmadik gyökeres társadalmi átalakulás, az 1989-90-es rendszerváltás hatása a történetfelfogás átalakulása terén ma még alig mutatkozik meg, bár kétségtelen, hogy a Magyar Századok sorozat egyes köteteiben akarva-akaratla­­nul bizonyos fokig megfogalmazódik egyfajta szemléletváltás. Nem véletlen, hogy a Magyar Századokon kívül egyetlen más történetírói csoportosulás vagy intézmény sem jelentkezett ilyen összefoglalás igényével. A mostani millennium alkalmából megje­lent ugyan néhány történelmi munka, többnyire már korábban pub­likált művek új, jó esetben bővített kiadásai, de egy teljes új össze­foglalásra senki sem mert vállalkozni. Ez a körülmény önmagában is dicséri a kiadó és a sorozatszerkesztő Szvák Gyulát, hogy vállal­kozott e tízkötetes sorozat megjelentetésére. A tizenkét szerző által írt munkák mindegyike egy-egy évszázad Magyar Századok történetének áttekintésére vállalkozott. Egy-egy kötet azonban nem fedi le pontosan a kötetek címeiben megjelölt évszázadokat, van, amelyik száz évnél hosszabb időszakot ölel fel. Ennek ma­gyarázata, hogy vannak olyan történelmi folyamatok, amelyek jó­val tovább tartanak egy évszázadnál, más esetekben viszont annál lényegesen rövidebb ideig. Az ilyenféle „kiegyensúlyozatlansá­gok” azonban sohasem zavaróak, az egyes szerzők kötetei harmo­nikusan illeszkednek egymáshoz. Más kérdés, hogy talán szerencsésebb lett volna, ha az évszáza­dokra bontás szerkesztői elvét némileg rugalmasabban alkal­mazzák. Két olyan korszak is van, amelyeknek kereteit előnyösebb lett volna másként megvonni. A XIV-XV. század esetében ez meg­gondolandó lehetett volna, mert bizonyos társadalomtörténeti fo­lyamatokat így egységben szemlélhetne az olvasó. Mindennél persze sokkal fontosabb, hogy a szerzők kivétel nél­kül a legújabb kutatási eredményekre építettek. Ez teszi igazán ér­tékessé a sorozatot. A népszerűsítő történeti munkáknál elérhető legszélsőbb határokig mentek el a szerzők. A történelem iránt ér­deklődő olvasó a sorozattal a mai legújabb tudományos álláspon­tokat ismerheti meg. Sokszerzős munka esetében ez általában nem szokott sikerülni, egyszerűen azért, mert nálunk az ilyen vállalko­zások rendszerint nagyon lassan készülnek el. Szvák Gyulának si­került megoldania azt a rendkívül nehéz szerkesztői feladatot, így a tíz kötet nem egészen két év alatt jelent meg. Külön is ki kell emelni a sorozat XX. századi, Gergely Jenő és Izsák Lajos által írt darabját. A két szerző maradéktalanul eleget tett a kortörténettel foglalkozó történészekkel szemben tá­masztott alapvető követelményeknek. Ezek alatt elsősor­ban a tárgyszerűséget, a lehető legnagyobb mentességet az érzelmektől, vagyis azt értjük, hogy a történetírónak nem szabad hagyni befolyásoltatni magát a saját politikai felfogásától. Sokszerzős vállalkozásoknál nagyon nehéz a többé-ke­­vésbé azonos felfogást elérni. Ebben az esetben sem sikerülhetett maradéktalanul. A sorozat kifejezett igénye, hogy a szerzők ne el­sősorban politikatörténettel foglalkozzanak. A gazdaság- és társa­dalomtörténet újabb eredményeinek, az egyes korok életmódjának lehetőség szerinti bemutatása volt a szerzőkkel szemben támasz­tott kiadói elvárás. Ennek az igénynek nem mindegyik szerző tu­dott megfelelni azonos színvonalon. Voltak olyanok, akik politika­­történeti összefoglalást készítettek. Egészében tehát a sorozat Magyarország történetének legújabb kutatási eredményeket is tartalmazó kitűnő összefoglalását nyújt­ja az olvasónak. Mindegyik kötet végén összefoglaltatnak az egyes évszázadok legalapvetőbb jellegzetességei, az uralkodók, a XX. századi kötetnél az államfők, a miniszterelnökök jegyzékét is megtaláljuk, ahogy a térképeket és a gondosan válogatott bibliog­ráfiát is. (Magyar Századok Pannonica Kiadó) Gunst Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék