Népszava, 2003. december (131. évfolyam, 279–303. sz.)
2003-12-29 / 301. szám
Wisinger István A sajtószabadság rövidzárlata Ha tegyük fel, ebben a verbálisan elszabadult vadkeleti demokráciában valakinek az az őrült ötlete támadna, hogy éppen karácsony este hülyeségek mondásából vetélkedőt rendezzen, aligha juthatott volna bárkinek is eszébe, hogy a résztvevők egyike „kiirtanám az összes keresztényt” kijelentéssel nevez. És mindez éppen a Tilos Rádióban történjen meg. Ott, ahol valóban elhangzott - és eléggé el nem ítélhető - beszélgetés előtti fél órában éppen arról fecsegtek meglehetős szabadszájúsággal, hogy milyen indulatokat váltottak ki bennük egy napilap róluk szóló írásai és mennyire elfogadhatatlan általában a gyűlöletbeszéd. Az Assisi Szent Ferencet gúnyoló folytatásból a hirtelen elszabadult és idétlen megjegyzéstől a másik két kolléga igyekezett azonnal elhatárolódni, majd néhány másodperces döbbent csend után zavartan zenét kértek. A vetélkedő győztese anélkül született meg, hogy a versenyt meghirdették volna. Egy részeg ember bármilyen mondata, kiszólása, szellemi és verbális rövidzárlata önmagában nem több, mint ami, közönséges trágárság. Kivéve persze, ha ez éppen karácsony este hangzik el, méghozzá nyilvánosan és tartalma kétségtelenül meggyalázza az ünnepet. Miközben a műsor résztvevői számára a szabadosság válik normálissá és azt hiszik, hogy a lazaság, a szólásszabadság egyenlő a trágársággal és a polgárpukkasztás félresiklott halandzsájával. Miközben a műsorvezetőknek nevezett civileknek élő adásban többnyire az értelmes magyar mondatok szabatos megfogalmazása is megoldhatatlan feladat. Akkor is jogos a kérdés: miért hangozhatott el ez a mondat, ki a felelős és hogyan lehetne gátat vetni az ilyen eseteknek? Az biztos, indokolatlan, ha ezért a dilettáns, borgőzös fröcsögésért valaki klasszikus értelemben vett cenzurális betiltást akar alkalmazni, természetesen nem az adott személyre, akit a rádiót működtető kuratórium amúgy azonnal el is távolított munkatársai közül, hanem magára az engedéllyel működő csatornára. Amely ugyan szabadszájúságáról lett híres, majd most szélsőséges, durva hangneméről hírhedt, de nem maga mint eszköz, hanem annak felelőtlen, műveletlen használói. És az is méltatlan, ha ezen esetből bárki politikai tőkét akar kovácsolni és úgy gondolja, hogy a készenlétben tartott pecsenyének eljött a megsütési ideje. A következő lépésnek a szakmai önvizsgálatnak kell lennie. Kérdezni könnyű, válaszolni kötelező, de a cselekvés hihetetlen szívósságot követel. Mert nyilvánvaló, hogy a kérdés az: meddig tűri a magyar sajtó még lelkiismerettel rendelkező jobbik énje, hogy eltorzult piaci viszonyok között a szükségszerűen egyre gyarapodó anomáliák miatt egyre nagyobb területet foglaljon el a periféria az egészből? Néha már A szerző a Magyar Újságírók Országos Szövetségének az elnöke Meddig tűri a magyar sajtó még lelkiismerettel rendelkező jobbik énje, hogy eltorzult piaci viszonyok között az egyre gyarapodó anomáliák miatt egyre nagyobb területet foglaljon el a periféria az egészből? azt a látszatot keltve, hogy az értékőrzők kisebbsége szorultak? Most már semeddig, a türelem és tehetetlenség ideje lejárt. Mondjuk ki, hogy az nem újságíró, aki nem képes a szakma alapszabályainak megfelelni. Annak ellenére sem, hogy a gátlástalan tulajdonosok - tehát nem minden tulajdonos - érdekeikhez igazítva megengedik, sőt elvárják, hogy újságírói szerepekben tetszelegve „önmegvalósítsák” jelentéktelenségüket vagy torz személyiségüket. Olyan senkikről van szó, akikből a „valótlan világok” faragnak délibábszerű valakiket. Egyébként már a mostani példa is jelzi, hogy generális problémáról van szó. A Tilos Rádió kuratóriumának nyilatkozata sietett - helyesen - elhatárolni magát a történtektől és el is távolította alkalmazottját, akinek a közleményben nincs neve, tehát nem egy adott személyről van szó, hanem egy foglalkozásról, amelyet ezúttal a „műsorvezető” szóval igyekeznek homályban hagyni és ezzel nem minden tudatosság nélkül csökkenteni a tulajdonosi felelősséget. Hiszen miféle szakmai válogatás alapján alkalmazták az illetőt? Milyen formában gondoskodtak arról, hogy megfeleljen a közleményben hangsúlyozottan hirdetett szerkesztési és műsorkészítési credónak? Ugyan többször emlegetik a „minden vélemény fórumának” alapkoncepcióját, de valójában az egész műsorfolyam arra épül, hogy a másságból csináljon mércét, amely ugyan még magyarázható lenne, ha ehhez bizonyos elkerülhetetlen szakmai színvonal megkövetelése is párosult volna a korábbiakban, amikor trágárság, hányaveti hangnem miatt még nem szakadt el ugyan a cérna. De az is kiderült, hogy igényes kontroll nem létezik, ha már önkontrollról a megszólalók sohasem hallottak. Mondjuk ki, hogy tehetséges lapszerkesztők kvalitásai mit sem érnek, ha a bulvárújságírás egyébként bevett és elfogadott álcája mögé bújva beosztottjaiknak megengedik, sőt megkövetelik azoknak a korlátoknak az áthágását, amelyet ők maguk soha nem lépnének át, ha leülnek a klaviatúra mellé, de a bevétel- és példányszámnövelés kedvéért így akarják pozícióikat erősíteni. Mondjuk ki, hogy ami nem újságírás, csak kinyomtatott vagy eldadogott szöveg, az nem méltó a nyilvánosság elé bocsátásra, még akkor sem, ha bőven akad fogyasztója. És ha ezeket kimondtuk, akkor a következő feladat annak tudatosítása, hogy itt valójában egy szerencsétlen egy folyamatról van szó, amely kezdődött a Kacsával és a további, papírt nem érdemlő felsorolást mellőzve elérkezett a Tilos Rádióhoz. Mindez igencsak rossz szolgálatot tesz a demokráciának. Ha a szakma nem képes önmaga megtisztítására és a szociális szolidaritás szétmorzsolódása után eltűri a szakmai leépülést, akkor ez a szélsőség válik a hétköznapi élet nyilvánosságának megtűrt tartós jelenségévé és sohasem érkezhetünk el a szólásszabadságtól az igazi sajtószabadságig. Mert az ilyen jelenségek éppen ez utóbbi kompromittálásával okozzák a legnagyobb kárt. És még egy lépést mindenképpen meg kell tenni az összefüggések tisztázása érdekében. A sajtószabadság rövidzárlatai ugyanis igen-igen szoros összefüggésben vannak az egész magyar demokrácia hordalékának hétköznapi szociális rövidzárlataival. A sajtótükör is, amelyben jól látható az adott társadalom negatív jelenségeinek felfokozott rombolása. A szabadság a társadalmi önkontroll garanciái nélkül ugyanolyan rövidzárlatokat okoz, mint a konkrét és közismert cenzúrától megszabadított sajtó a maga „eltorzult szabadságában”. Tudom én, hogy a gátlástalanságnak semmi köze a valóságos szabadsághoz, de a gyakorisága, erőszakossága és képzetlen primitívsége mégis ezt a látszatot kelti, mindaddig, amíg valóban azzá is válhat. Ezek a vadhajtások lassan úgy mételyezik meg a magyar társadalom mentális egészségét, ahogy az ismert deviáns jelenségek (alkohol, bűnözés, öngyilkosság) a valóságos egészséget. Mondjuk tehát ki végül még egyszer hangsúlyozottan, hogy aki ilyeneket művel, az nem újságíró, tegye ezt bárhol, bármilyen beosztásban, poszton, és éppen e cselekedeteivel bizonyítja be, hogy méltatlanul megkapott lehetőségei ellenére sem tartozik ennek a foglalkozásnak, hivatásnak a gyakorlói közé. Ebben az ügyben valóban akad tennivalója az ORTT-nek, s nincs is nehéz helyzetben, mert az elhíresült 1996-os médiatörvény idevágó szövegrészletei jól és pontosan fogalmaznak, tehát bizonyára leüti a nagyon magasra adogatott labdát. Mint ahogy nekünk a MÚOSZ-ban is akad dolgunk és remélhetőleg a februári küldöttgyűlés meg is teszi majd, hogy erre az elmérgesedett helyzetre megfelelő megoldást keressen. De ahogy egy orvos sem képes gyógyítani a beteg együttműködése nélkül, úgy a magyar társadalom sem tud megtisztulni a gyűlölettől és annak beszédbe fogalmazott változatától, ha azok az „írástudók”, akiknek dolga a szélsőségek elszabadulásának megakadályozása, nem használják fel a befolyásukat és valóságosan meglévő hatalmukat. Természetesen az „írástudó” fogalma ebben az esetben nem egyszerűen az abból élőket, hanem a régi értelemben vett értelmiséget jelenti, méghozzá a brechti „iszonyú a kísértés a jóra” gondolat szellemében a gyűlölet terjedésének elfojtására. A sajtószabadság rövidzárlatai pedig arra valók, hogy tanuljunk belőlük, ha már kénytelenek voltunk „áramütésétől” megborzongani. Ámokló, szubsztár, dontvöri Közéleti előrejelzés Sajátos, ám jellemző módon Magyarország kifutó esztendejének utolsó hetében nem Kövér gyalázatos ámokló erdélyi beszéde lett a fő téma a közéletben, hanem - mint már annyiszor - a jobboldal talált magának egy túlbeszélhető, bírák elé cipelhető, azonnali intézkedést sürgető témát, a jóval csekélyebb súlyú ámokfutó, Barangó ünnepi megjegyzését a Tilos Rádióban, miszerint ő kiirtaná az összes keresztényt. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki Barangóra azt mondta volna, hogy normális. Talán én vagyok az egyetlen, aki mindig annak tekintettem, mert valamiért messziről fölismerem a szerepjátékosokat. Ehhez persze tudni kell: a sors úgy hozta, hogy Barangóval is, és főleg az édesanyjával - aki kiváló asszony és igen jó korrektor - dolgoztam egy szerkesztőségben, így nem vagyok teljesen érintetlen, ám meg tudom őrizni elfogulatlanságomat. Annál is inkább, mert úgy gondolom, hogy Barangónak vállalnia kell a felelősséget azért, amit mondott. (Már bocsánatot is kért az ittas beszédért.) Teljesen egyetértek azzal, hogy kirúgták a Tilos Rádióból, és azzal is, ha bíróság elé idézik, amiként például ifjabb Hegedűst (aki nem kért bocsánatot). A jobboldal vérmes kampánya pedig -amelyben a Tilos betiltását meg más rettenetes erejű szankciókat követelnek - természetesen teljesen érdektelen és hiteltelen, ráadásul mocskosan cinikus, mivel annak idején elfelejtették följelenteni ifjabb Hegedűst és nem nagyon követelték a Pannon Rádió betiltását, amelyik pedig beharsogta az éterbe Hegedűs kirekesztő förmedvényét. Hogy más műsorszámokról most ne is tegyünk említést. Különösen figyelemre méltó ez a hatalmas Barangó-ellenes támadás, hiszen állítólag a Demokrata publicistáját tisztelhetjük a költőben, legalábbis ezt olvastam a Barangóban igen tájékozott Uj Péternél, aki amúgy a muzsikus költő polgári szalonképességén is sokat emelt, mert éppen elégszer írt róla rajongással. Noha a Tilost a kedvenc rádióim között tartom számon, sőt pici amatőr részt is vállaltam annak idején megmentő kampányában - úgy gondolom, nem elég, ha a rádió vezetői elhatárolódtak és kirúgtak, maguk is személyesen felelősek Barangóért, hiszen pontosan tudhatták, kivel van dolguk. Barangó ugyanis egy szubsztár, egy bizonyos, néhány ezer fős fenekedő szubkultúra fenegyereke. Rajongói vannak, költészete egy törzsi közegben népdallamokként szivárog a lelkekben (U.P.). Ha a Tilosnak szüksége volt erre a közönségre, és ezért megengedte, netán szorgalmazta, hogy Barangó műsort vezessen, akkor most legalább magyarázza meg, hogy ezt miképpen gondolta. (Az is megérne pár szót, hogy miért nem akkor rúgták ki, amikor először ittasan vezetett műsort?) Mivel jómagam nem vagyok megérintve a jelzett törzsi punkfilingtől, szenvtelenül tudom a Barangóverseket vizsgálni. Szerintem ahhoz a fajtához tartozik, aki egy-két jó sorát leszámítva alapvetően műkedvelő, ám ezt palástolni tudja zajjal, cirkusszal, hangerővel, botránnyal és legendával. Idézek pár versből, hiszen elképzelhető, hogy a legműveltebb olvasóinkban is csak egy nagy Barangó-űr van, és ez most megengedhetetlen műveltségi hiátus. (Tizennyolc éven aluliak itt fejezzék be az olvasást!) Szerepjátékra enged következtetni Vad morzsasors című verse - mindjárt a „bazd meg ez egy szonett” sor után: „Mű életem botránykavics / Fel-feldobott félkrajcár / Kártyán vesztett pénzem hamis / Úgyhogy te is rábasztál // Szerep kellett: rajtam ragadt / Önkín-célú hajszámban”... etc. A Tilos vezetői előtt nem lehetett kétséges, hogy Barangó miket gondol a társadalomról: „Leszarom az alapelveket / Anarchiám magával temet // Nem érdekel, hol és hogyan végzem / Párnák között, sitten vagy kötélen” - írja a Hiába című költeményben. Azt tudni lehet, hogy a pózokból ittasan kínos dolgok kelnek. A Tilos szerencséjére Barangó nem valami nemzeti ünnepen fakadt ki, pedig abból is jókora botrány lehetett volna: „Elbájoló leprafészek / Büszke vagyok hazámra / Mint öngyilkos idült részeg / Süllyed lassú halálba” - jegyzi meg a Közép-Kelet című nyomasztó költői vallomásban. Hazám című versében pedig ezt írja: ,Azt mondják, hogy legyek kicsit / Büszkébb magunkra / De én utálom a fajtámat és / Büdös a munka”. A kissé dzsihados, önpusztítós, ám poétikus agresszivitás ott van Kézigránát című hírneves szövegében: „Kézigránát kell / Kézigránát kell ide / Elhajítani // Belevágni mindegy mibe / Minek szenvedjem / Ócska szerepben? / Kinyírom magam / Hullaszagom van úgyis”... A keresztényirtási vágy nyilván annyira vehető komolyan, mint ez a vers. Vagy mint a költőirtás, ami az , Arany János, a sült paraszt” című önazonosító, irodalomtörténeti helykereső végén horgad föl: „Petőfinek butasága / verseiből égbe kiált / Ebben kissé lepipálja / Csokonai Vitéz Mihályt // Arany János a sült paraszt / mélázott a nemzet vesztén, / még akkor is verset farag, / amikor már reszketeg vén (...) Pilinszky - papok barátja / Tandori a verebeké / Öszszes magyar poétába / az isten nyila vágjon bele!” Aki ilyen beszédű embernek adott lehetőséget műsorvezetésre, az kevesebbet ártott volna a rádiójának, ha egy találomra önmagát élesítő bombát rejt el a stúdióban. Pláne, ha a szerkezet nem alkohol hatására robban. Ezt jelzi Kócos hozzászólása a „far from the sun” blogon internetes naplón: „.. .bírom a Barangót is, csak gondolom, be volt tépve és hülyéket beszélt. Szokása, Dontvöri!” Andrassew Iván NÉPSZAVA -----------------------130 éves-------------------Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Ügyvezető igazgató: KOCSI ILONA Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vezető szerkesztők: MUZSLAI KATALIN, VERESS JENŐ ■ Vizuális szerkesztő: KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: SEBES GYÖRGY, szerkesztők: DUTKA NOÉMI, GYÉMÁNT MARIANN, HORVÁTH ÉVA, PODHORÁNYI ZSOLT, PÓR VILMOS, Kultúra, Mozaik: VÁRNAI IVÁN ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Sportszerkesztőség-vezető: BALLAI ATTILA ■ Publicisztika: PETRI LUKÁCS ÁDÁM ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: BOROS ISTVÁN ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Kereskedelmi igazgató: BARÁTH MAYA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4, Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9037, telefax: 477-9038 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Üzleti és Logisztikai Központja (ÜLK). Belföldi előfizetés: Budapesten a Budapesti Postaigazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáinál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) és a kiadónál. Vidéken: a postáknál és a kézbesítőknél. Külföldi előfizetés: a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) Előfizetési díj egy hónapra 1932 Ft, negyedévre 5466 Ft, fél évre 10 764 Ft, egy évre 20 868 Ft. ^ f MÁTESZ Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ ISSN 0133-1701 Vidék 1 2 4 81 6 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti V*AT NÉPSZAVA 2003. DECEMBER 29., HÉTFŐ VÉLEMÉNY Karácsonyról múlt időben jól tudjuk mindannyian: karácsony a szeretet ünnepe. Vagy legalábbis az volt. Ám manapság már mintha új szelek fújnának. Irakban az ünnep napjaiban több szövetséges katona vesztette életét különböző merényletekben, Rómában talán sosem látott óvintézkedéseket vezettek be terrortámadásoktól tartva. Bolognában pedig - immár a szeretet ünnepe után egy nappal - levélbomba robbant Romano Prodi, az Európai Bizottság elnökének házában. Prodinak szerencsére nem esett bántódása, de az eset nyomán Olaszországban, a kereszténység egyik fellegvárában minden bizonnyal tovább növekszik az emberekben a félelem. Itáliát eleve alapjaiban rázta meg az olasz békefenntartók ellen az iraki Násziríjában elkövetett novemberi merénylet, amelyben mintegy húsz olasz katona és haditechnikai szakértő vesztette életét. Szülőhazájukban nagyszabású gyászszertartáson búcsúztatták a honfitársakat. Olyan temetést rendeztek több tízezer gyászoló részvételével, amely a halottait szinte névtelenségben tartó Egyesült Államokban elképzelhetetlen lett volna. Nos, az olasz katonák lemészárlása sokkolta Itáliát. Azóta az olasz sajtó valósággal rettegésben tartotta a lakosságot. Számolatlanul jelentek meg a cikkek arról, hogy az ország valamely városa pusztító terrortámadás színhelye lehet. Az olasz kormány felelőssége, hogy ezeket a félelmeket nemhogy nem csillapította, inkább tovább fokozta. A Libero című lap minap megjelent számában interjút közölt Silvio Berlusconi kormányfővel, aki állítólag azt mondta: a terroristák karácsonykor Róma és a Vatikán ellen is merényletet akartak végrehajtani. Bár az olasz miniszterelnöki hivatal később cáfolta, hogy Berlusconi interjút adott volna a lapnak, mégis akadnak kétségeink, hogy az olasz kormányfő nem tudott annak létezéséről már csak azért is, mert előzőleg Berlusconi már „megszellőztette” egy Itália elleni terrorakció lehetőségét. December 23-i számában aztán a Corriere della Sera már egyenesen azt állította: karácsonykor Berlusconi lesz merénylet célpontja. Sajnos a lapnak félig-meddig igaza is lett. Sajátos módon azonban a merénylet célpontja nem az olasz kormány feje, hanem legfőbb politikai ellenfele, Romano Prodi volt, akinek a házánál egy héttel korábban már kisebb pokolgép robbant. Az idei év a világ biztonsága szempontjából nem hozott sok jót. A Romano Prodi elleni merényletkísérlet arra mutat rá: Európa sincs biztonságban. De azért reménykedjünk: a következő esztendő békésebb, nyugodtabb lesz. S bízzunk abban, karácsony nem csak volt a szeretet ünnepe, az is marad az idők végezetéig. Rónay Tamás 7