Népszava, 2003. december (131. évfolyam, 279–303. sz.)

2003-12-29 / 301. szám

Wisinger István A sajtószabadság rövidzárlata Ha tegyük fel, ebben a verbálisan elszabadult vadkeleti demokráciában valakinek az az őrült ötlete támadna, hogy éppen karácsony este hülyeségek mondásából vetélkedőt ren­dezzen, aligha juthatott volna bárkinek is eszébe, hogy a résztvevők egyike „kiirtanám az összes keresztényt” kijelentéssel nevez. És mindez éppen a Tilos Rádióban történjen meg. Ott, ahol valóban elhangzott - és eléggé el nem ítélhető - beszélgetés előt­ti fél órában éppen arról fecsegtek meglehetős szabadszájúsággal, hogy milyen indulatokat váltottak ki bennük egy napilap róluk szóló írásai és mennyire elfogadha­­tatlan általában a gyűlöletbeszéd. Az Assisi Szent Ferencet gúnyoló folytatásból a hirtelen elszabadult és idétlen megjegyzéstől a másik két kolléga igyekezett azonnal elhatárolódni, majd néhány má­sodperces döbbent csend után zavartan zenét kértek. A vetélkedő győztese anélkül született meg, hogy a versenyt meghirdették volna. Egy részeg ember bármilyen mondata, ki­szólása, szellemi és verbális rövidzárlata ön­magában nem több, mint ami, közönséges trá­gárság. Kivéve persze, ha ez éppen karácsony este hangzik el, méghozzá nyilvánosan és tar­talma kétségtelenül meggyalázza az ünnepet. Miközben a műsor résztvevői számára a sza­badosság válik normálissá és azt hiszik, hogy a lazaság, a szólásszabadság egyenlő a trágár­sággal és a polgárpukkasztás félresiklott ha­landzsájával. Miközben a műsorvezetőknek nevezett civileknek élő adásban többnyire az értelmes magyar mondatok szabatos megfo­galmazása is megoldhatatlan feladat. Akkor is jogos a kérdés: miért hangozhatott el ez a mondat, ki a felelős és hogyan lehetne gátat vetni az ilyen eseteknek? Az biztos, indokolatlan, ha ezért a dilettáns, borgőzös fröcsögésért valaki klasszikus érte­lemben vett cenzurális betiltást akar alkal­mazni, természetesen nem az adott személyre, akit a rádiót működtető kuratórium amúgy azonnal el is távolított munkatársai közül, ha­nem magára az engedéllyel működő csatorná­ra. Amely ugyan szabadszájúságáról lett hí­res, majd most szélsőséges, durva hangnemé­ről hírhedt, de nem maga mint eszköz, hanem annak felelőtlen, műveletlen használói. És az is méltatlan, ha ezen esetből bárki politikai tő­két akar kovácsolni és úgy gondolja, hogy a készenlétben tartott pecsenyének eljött a meg­­sütési ideje. A következő lépésnek a szakmai önvizsgá­latnak kell lennie. Kérdezni könnyű, válaszol­ni kötelező, de a cselekvés hihetetlen szívós­ságot követel.­­ Mert nyilvánvaló, hogy a kérdés az: meddig tűri a magyar sajtó még lelkiismerettel rendel­kező jobbik énje, hogy eltorzult piaci viszo­nyok között a szükségszerűen egyre gyarapo­dó anomáliák miatt egyre nagyobb területet foglaljon el a periféria az egészből? Néha már A szerző a Magyar Újságírók Országos Szövetségének az elnöke Meddig tűri a magyar sajtó még lelkiismerettel rendelkező jobbik énje, hogy eltorzult piaci viszonyok között az egyre gyarapodó anomáliák miatt egyre nagyobb területet foglaljon el a periféria az egészből? azt a látszatot keltve, hogy az értékőrzők ki­sebbsége szorultak? Most már semeddig, a tü­relem és tehetetlenség ideje lejárt. Mondjuk ki, hogy az nem újságíró, aki nem képes a szakma alapszabályainak megfelelni. Annak ellenére sem, hogy a gátlástalan tulaj­donosok - tehát nem minden tulajdonos - ér­dekeikhez igazítva megengedik, sőt elvárják, hogy újságírói szerepekben tetszelegve „ön­megvalósítsák” jelentéktelenségüket vagy torz személyiségüket. Olyan senkikről van szó, akikből a „valótlan világok” faragnak dé­libábszerű valakiket. Egyébként már a mostani példa is jelzi, hogy generális problémáról van szó. A Tilos Rádió kuratóriumának nyilatkozata sietett - helyesen - elhatárolni magát a történtektől és el is távolította alkalmazottját, akinek a köz­leményben nincs neve, tehát nem egy adott személyről van szó, hanem egy foglalkozás­ról, amelyet ezúttal a „műsorvezető” szóval igyekeznek homályban hagyni és ezzel nem minden tudatosság nélkül csökkenteni a tu­lajdonosi felelősséget. Hiszen miféle szak­mai válogatás alapján alkalmazták az illetőt? Milyen formában gondoskodtak arról, hogy megfeleljen a közleményben hangsúlyozot­tan hirdetett szerkesztési és műsorkészítési credónak? Ugyan többször emlegetik a „min­den vélemény fórumának” alapkoncepcióját, de valójában az egész műsorfolyam arra épül, hogy a másságból csináljon mércét, amely ugyan még magyarázható lenne, ha ehhez bizonyos elkerülhetetlen szakmai szín­vonal megkövetelése is párosult volna a ko­rábbiakban, amikor trágárság, hányaveti hangnem miatt még nem szakadt el ugyan a cérna. De az is kiderült, hogy igényes kontroll nem létezik, ha már önkontrollról a megszóla­lók sohasem hallottak. Mondjuk ki, hogy tehetséges lapszerkesz­tők kvalitásai mit sem érnek, ha a bulvárúj­ságírás egyébként bevett és elfogadott álcája mögé bújva beosztottjaiknak megengedik, sőt megkövetelik azoknak a korlátoknak az áthá­gását, amelyet ők maguk soha nem lépnének át, ha leülnek a klaviatúra mellé, de a bevétel- és példányszámnövelés kedvéért így akarják pozícióikat erősíteni. Mondjuk ki, hogy ami nem újságírás, csak kinyomtatott vagy eldadogott szöveg, az nem méltó a nyilvánosság elé bocsátásra, még ak­kor sem, ha bőven akad fogyasztója. És ha ezeket kimondtuk, akkor a követke­ző feladat annak tudatosítása, hogy itt valójá­ban egy szerencsétlen egy folyamatról van szó, amely kezdődött a Kacsával és a továb­bi, papírt nem érdemlő felsorolást mellőzve elérkezett a Tilos Rádióhoz. Mindez igencsak rossz szolgálatot tesz a demokráciának. Ha a szakma nem képes önmaga megtisztítására és a szociális szolidaritás szétmorzsolódása után eltűri a szakmai leépülést, akkor ez a szélsőség válik a hétköznapi élet nyilvános­ságának megtűrt tartós jelenségévé és soha­sem érkezhetünk el a szólásszabadságtól az igazi sajtószabadságig. Mert az ilyen jelenségek éppen ez utóbbi kompromittálásával okozzák a legnagyobb kárt. És még egy lépést mindenképpen meg kell tenni az összefüggések tisztázása érdekében. A sajtószabadság rövidzárlatai ugyanis igen-igen szoros összefüg­gésben vannak az egész magyar demokrácia hordalékának hétköz­napi szociális rövidzárlataival. A sajtó­tükör is, amelyben jól látható az adott társadalom negatív jelenségeinek fel­fokozott rombolása. A szabadság a társadalmi önkontroll garanciái nélkül ugyanolyan rövid­zárlatokat okoz, mint a konkrét és közismert cenzúrától megszabadított sajtó a maga „el­torzult szabadságában”. Tudom én, hogy a gátlástalanságnak semmi köze a valóságos szabadsághoz, de a gyakorisága, erőszakossá­ga és képzetlen primitívsége mégis ezt a lát­szatot kelti, mindaddig, amíg valóban azzá is válhat. Ezek a vadhajtások lassan úgy méte­ly­ezik meg a magyar társadalom mentális egészségét, ahogy az ismert deviáns jelensé­gek (alkohol, bűnözés, öngyilkosság) a való­ságos egészséget. Mondjuk tehát ki végül még egyszer hang­súlyozottan, hogy aki ilyeneket művel, az nem újságíró, tegye ezt bárhol, bármilyen be­osztásban, poszton, és éppen e cselekedetei­vel bizonyítja be, hogy méltatlanul megkapott lehetőségei ellenére sem tartozik ennek a fog­lalkozásnak, hivatásnak a gyakorlói közé. Ebben az ügyben valóban akad tennivalója az ORTT-nek, s nincs is nehéz helyzetben, mert az elhíresült 1996-os médiatörvény ide­vágó szövegrészletei jól és pontosan fogal­maznak, tehát bizonyára leüti a nagyon ma­gasra adogatott labdát. Mint ahogy nekünk a MÚOSZ-ban is akad dolgunk és remélhető­leg a februári küldöttgyűlés meg is teszi majd, hogy erre az elmérgesedett helyzetre megfelelő megoldást keressen. De ahogy egy orvos sem képes gyógyítani a beteg együtt­működése nélkül, úgy a magyar társadalom sem tud megtisztulni a gyűlölettől és annak beszédbe fogalmazott változatától, ha azok az „írástudók”, akiknek dolga a szélsőségek elszabadulásának megakadályozása, nem használják fel a befolyásukat és valóságosan meglévő hatalmukat. Természetesen az „írás­tudó” fogalma ebben az esetben nem egysze­rűen az abból élőket, hanem a régi értelem­ben vett értelmiséget jelenti, méghozzá a brechti „iszonyú a kísértés a jóra” gondolat szellemében a gyűlölet terjedésének elfojtá­sára. A sajtószabadság rövidzárlatai pedig ar­ra valók, hogy tanuljunk belőlük, ha már kénytelenek voltunk „áramütésétől” megbor­­zongani. Ámokló, szubsztár, dontvöri Közéleti előrejelzés Sajátos, ám jellemző módon Ma­gyarország kifutó esztendejének utolsó hetében nem Kövér gyalá­zatos ámokló erdélyi beszéde lett a fő téma a közéletben, hanem - mint már annyiszor - a jobboldal talált magának egy túlbeszélhető, bírák elé cipelhető, azonnali in­tézkedést sürgető témát, a jóval csekélyebb súlyú ámokfutó, Ba­­rangó ünnepi megjegyzését a Ti­los Rádióban, miszerint ő kiirtaná az összes keresztényt. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki Ba­­rangóra azt mondta volna, hogy normális. Talán én vagyok az egyetlen, aki mindig annak tekintettem, mert valamiért messziről fölismerem a szerepjáté­kosokat. Ehhez persze tudni kell: a sors úgy hozta, hogy Barangóval is, és főleg az édesanyjával - aki kiváló asszony és igen jó korrektor - dolgoztam egy szerkesztőségben, így nem vagyok teljesen érintetlen, ám meg tudom őrizni elfogulatlanságo­mat. Annál is inkább, mert úgy gondolom, hogy Barangónak vállalnia kell a felelősséget azért, amit mondott. (Már bocsánatot is kért az ittas beszé­dért.) Teljesen egyetértek azzal, hogy kirúgták a Tilos Rádióból, és azzal is, ha bíróság elé idézik, amiként például ifjabb Hegedűst (aki nem kért bo­csánatot). A jobboldal vérmes kampánya pedig -amelyben a Tilos betiltását meg más rettenetes ere­jű szankciókat követelnek - természetesen teljesen érdektelen és hiteltelen, ráadásul mocskosan cini­kus, mivel annak idején elfelejtették följelenteni if­jabb Hegedűst és nem nagyon követelték a Pannon Rádió betiltását, amelyik pedig beharsogta az éter­be Hegedűs kirekesztő förmedvényét. Hogy más műsorszámokról most ne is tegyünk említést. Különösen figyelemre méltó ez a hatalmas Ba­­rangó-ellenes támadás, hiszen állítólag a Demokra­ta publicistáját tisztelhetjük a költőben, legalábbis ezt olvastam a Barangóban igen tájékozott Uj Péter­nél, aki amúgy a muzsikus költő polgári szalonké­pességén is sokat emelt, mert éppen elégszer írt ró­la rajongással. Noha a Tilost a kedvenc rádióim között tartom számon, sőt pici amatőr részt is vállaltam annak ide­jén megmentő kampányában - úgy gondolom, nem elég, ha a rádió vezetői elhatárolódtak és kirúgtak, maguk is személyesen felelősek Barangóért, hiszen pontosan tudhatták, kivel van dolguk. Barangó ugyanis egy szubsztár, egy bizonyos, né­hány ezer fős fenekedő szubkultúra fenegyereke. Rajongói vannak, költészete egy törzsi közegben népdallamokként szivárog a lelkekben (U.P.). Ha a Tilosnak szüksége volt erre a közönségre, és ezért megengedte, netán szorgalmazta, hogy Barangó műsort vezessen, akkor most legalább magyarázza meg, hogy ezt miképpen gondolta. (Az is megérne pár szót, hogy miért nem akkor rúgták ki, amikor először ittasan vezetett műsort?) Mivel jómagam nem vagyok megérintve a jelzett törzsi punkfilingtől, szenvtelenül tudom a Barangó­­verseket vizsgálni. Szerintem ahhoz a fajtához tarto­zik, aki­­ egy-két jó sorát leszámítva alapvetően mű­kedvelő, ám­­ ezt palástolni tudja zajjal, cirkusszal, hangerővel, botránnyal és legendával. Idézek pár versből, hiszen elképzelhető, hogy a legműveltebb olvasóinkban is csak egy nagy Barangó-űr van, és ez most megengedhetetlen műveltségi hiátus. (Tizen­nyolc éven aluliak itt fejezzék be az olvasást!) Szerepjátékra enged következtetni Vad­ morzsa­­sors című verse - mindjárt a „bazd meg ez egy szo­nett” sor után: „Mű­ életem botránykavics / Fel-fel­dobott félkrajcár / Kártyán vesztett pénzem hamis / Úgyhogy te is rábasztál // Szerep kellett: rajtam ra­gadt / Önkín-célú hajszámban”... etc. A Tilos vezetői előtt nem lehetett kétséges, hogy Barangó miket gondol a társadalomról: „Le­szarom az alapelveket / Anarchiám magával temet // Nem érdekel, hol és hogyan végzem / Párnák között, sitten vagy kötélen” - írja a Hiába című költeményben. Azt tudni lehet, hogy a pózokból ittasan kínos dolgok kelnek. A Tilos szerencséjére Barangó nem valami nem­zeti ünnepen fakadt ki, pedig abból is jókora bot­rány lehetett volna: „Elbájoló leprafészek / Büszke vagyok hazámra / Mint öngyilkos idült részeg / Süllyed lassú halálba” - jegyzi meg a Közép-Kelet című nyomasztó költői vallomásban. Hazám című versében pedig ezt írja: ,Azt mondják, hogy legyek kicsit / Büszkébb magunkra / De én utálom a fajtá­mat és / Büdös a munka”. A kissé dzsihados, önpusztítós, ám poétikus ag­resszivitás ott van Kézigránát című hírneves szöve­gében: „Kézigránát kell / Kézigránát kell ide / Elha­jítani // Belevágni mindegy mibe / Minek szenved­jem / Ócska szerepben? / Kinyírom magam / Hulla­szagom van úgyis”... A keresztényirtási vágy nyilván annyira vehető ko­molyan, mint ez a vers. Vagy mint a költőirtás, ami az , Arany János, a sült paraszt” című­ önazonosító, iro­dalomtörténeti helykereső végén horgad föl: „Petőfi­nek butasága / verseiből égbe kiált / Ebben kissé lepi­pálja / Csokonai Vitéz Mihályt // Arany János a sült paraszt / mélázott a nemzet vesztén, / még akkor is verset farag, / amikor már reszketeg vén (...) Pi­linszky - papok barátja / Tandori­­ a verebeké / Ösz­­szes magyar poétába / az isten nyila vágjon bele!” Aki ilyen beszédű embernek adott lehetőséget műsorvezetésre, az kevesebbet ártott volna a rádió­jának, ha egy találomra önmagát élesítő bombát rejt el a stúdióban. Pláne, ha a szerkezet nem alkohol hatására robban. Ezt jelzi Kócos hozzászólása a „far from the sun” blogon­­ internetes naplón: „.. .bírom a Barangót is, csak gondolom, be volt tépve és hü­lyéket beszélt. Szokása, Dontvöri!” Andrassew Iván NÉPSZAVA -----------------------130 éves-------------------­Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF Ügyvezető igazgató: KOCSI ILONA Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vezető szerkesztők: MUZSLAI KATALIN, VERESS JENŐ ■ Vizuális szerkesztő: KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: SEBES GYÖRGY, szerkesztők: DUTKA NOÉMI, GYÉMÁNT MARIANN, HORVÁTH ÉVA, PODHORÁNYI ZSOLT, PÓR VILMOS, Kultúra, Mozaik: VÁRNAI IVÁN ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Sportszerkesztőség-vezető: BALLAI ATTILA ■ Publicisztika: PETRI LUKÁCS ÁDÁM ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: BOROS ISTVÁN ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA ■ Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Kereskedelmi igazgató: BARÁTH MAYA ■ Marketingigazgató: MENCSER ÉVA ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4, Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Titkárság: 477-9037, telefax: 477-9038 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés, telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Üzleti és Logisztikai Központja (ÜLK). Belföldi előfizetés: Budapesten a Budapesti Postaigazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáinál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) és a kiadónál. Vidéken: a postáknál és a kézbesítőknél. Külföldi előfizetés: a Hírlap-előfizetési Irodánál (Budapest Vili., Orczy tér 1. Levélcím HELIR 1900) Előfizetési díj egy hónapra 1932 Ft, negyedévre 5466 Ft, fél évre 10 764 Ft, egy évre 20 868 Ft. ^ f MÁTESZ Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT igazgató ■ ISSN 0133-1701 Vidék 1 2 4 81 6 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti V*AT NÉPSZAVA 2003. DECEMBER 29., HÉTFŐ VÉLEMÉNY Karácsonyról múlt időben jól tudjuk mindannyian: karácsony a szeretet ünnepe. Vagy legalábbis az volt. Ám manapság már mintha új szelek fújná­nak. Irakban az ünnep napjaiban több szövetséges katona vesztette életét különböző merényletekben, Rómában talán so­sem látott óvintézkedéseket vezettek be terrortámadásoktól tartva. Bolognában pedig - immár a szeretet ünnepe után egy nappal - levélbomba robbant Romano Prodi, az Európai Bi­zottság elnökének házában. Prodinak szerencsére nem esett bántódása, de az eset nyomán Olaszországban, a keresztény­ség egyik fellegvárában minden bizonnyal tovább növekszik az emberekben a félelem. Itáliát eleve alapjaiban rázta meg az olasz békefenntartók el­len az iraki Násziríjában elkövetett novemberi merénylet, amelyben mintegy húsz olasz katona és haditechnikai szakér­tő vesztette életét. Szülőhazájukban nagyszabású gyászszer­tartáson búcsúztatták a honfitársakat. Olyan temetést rendez­tek több tízezer gyászoló részvételével, amely a halottait szin­te névtelenségben tartó Egyesült Államokban elképzelhetetlen lett volna. Nos, az olasz katonák lemészárlása sokkolta Itáliát. Azóta az olasz sajtó valósággal rettegésben tartotta a lakosságot. Számolatlanul jelentek meg a cikkek arról, hogy az ország valamely városa pusztító terrortámadás színhelye lehet. Az olasz kormány felelőssége, hogy ezeket a félelmeket nemhogy nem csillapította, inkább tovább fokozta. A Libero című lap minap megjelent számában interjút közölt Silvio Berlusconi kormányfővel, aki állítólag azt mondta: a terroristák kará­csonykor Róma és a Vatikán ellen is merényletet akartak végrehajtani. Bár az olasz miniszterelnöki hivatal később cá­folta, hogy Berlusconi interjút adott volna a lapnak, mégis akadnak kétségeink, hogy az olasz kormányfő nem tudott an­nak létezéséről már csak azért is, mert előzőleg Berlusconi már „megszellőztette” egy Itália elleni terrorakció lehetőségét. December 23-i számában aztán a Corriere della Sera már egyenesen azt állította: karácsonykor Berlusconi lesz merény­let célpontja. Sajnos a lapnak félig-meddig igaza is lett. Sajátos módon azonban a merénylet célpontja nem az olasz kormány feje, ha­nem legfőbb politikai ellenfele, Romano Prodi volt, akinek a házánál egy héttel korábban már kisebb pokolgép robbant. Az idei év a világ biztonsága szempontjából nem hozott sok jót. A Romano Prodi elleni merényletkísérlet arra mutat rá: Európa sincs biztonságban. De azért reménykedjünk: a következő esztendő békésebb, nyugodtabb lesz. S bízzunk abban, karácsony nem csak volt a szeretet ünnepe, az is ma­rad az idők végezetéig. Rónay Tamás 7

Next