Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)
2004-06-26 / 148. szám
Hunniától Hunniáig Talán az utolsó, aki még szemtanúja volt a magyar film első nagy korszakának az 1930-as években. Magyar repülőstisztként élte át Berlin ostromát, majd amerikai hadifogságból szabadulva, a hazainduló vonatról leszállva, egészen Ausztráliáig jutott. Pedig Jordán Ferenc soha nem akarta elhagyni szülőföldjét, mégis ötvenvalahány évi emigráció után tért most végleg haza. - Hogyan keveredett egy szolid úri fiú a filmesek világába? —A fölöttünk lakó családhoz járt vendégségbe Martonffy Emil filmrendező, aki nagyon sok filmet forgatott abban az időben. Ez valamikor 1938-ban lehetett. Magántanulóként sokat voltam otthon, és jó kapcsolatot ápoltam ezzel a családdal. Összebarátkoztam Emillel, aki egy alkalommal megkérdezte, nincs e kedvem kimenni a filmgyárba, hogy megnézzem, mit csinál. Akkor még két filmgyár létezett, a magyar Filmiroda és a Hunnia. A Hunnia a Róna utcában, a Magyar Filmiroda pedig a Fradi-pályával szemben, a mostani Volán-buszpályaudvar helyén működött. - Melyik filmgyárban esett át a „tűzkeresztségen”? - A Hunniában látogattam meg Martonffyt, és úgy gondoltam, ez engem érdekel, jó lenne csinálni. Akkoriban az volt a szabály, hogy legalább három filmben kellett részt venni, hogy az emberből fizetés nélküli gyakornok lehessen. A rendező azután adott egy igazolást, hogy ki mennyire volt érdeklődő, miként tette hasznossá magát. A minősítés alapján kérhettem a felvételemet a filmes kamarába, ahová nagyon nehezen lehetett bejutni. A következő lépcsőfok a naplóvezetői poszt volt. Újabb filmek és rendezői minősítést követően már ügyelőként dolgozhattam, afféle szaladj ide, szaladj oda figuraként. Mikor itt is bizonyítottam, végre másod-segédrendezővé avanzsáltam. Az út innen vezetett tovább a segéd-, majd a rendezői székhez. Visszafelé nem lehetett lépni. A segédrendezőséghez szükséges filmesmunkám alapján 1942 tavaszán kérhettem volna a segédrendezői átminősítésemet, de akkor én már tudtam, hogy októberben be kell vonulnom a repülősökhöz. Ott hároméves képzés várt rám, én meg nem akartam ennyi kiesés után fölvenni a fonalat. Gondoltam, eleinte másod-segédrendezőként kapcsolódom be a forgatásokba, így azután elutaztam a Balatonhoz még egy igazi nyaralásra. Élveztem az életet, a napsütést, amikor kaptam egy táviratot Cserépy László rendezőtől, hogy menjek vissza Pestre, mert sürgősen szeretne velem beszélgetni. Azért hívott, mert egy nagy film forgatására készült, amelynek a munkálatait egy hónapra tervezték, és sok külső helyszín is szerepelt benne. Azért táviratozott nekem, mert a segédrendezője beteg lett, a stáb pedig már együtt volt, és nem tudták megkezdeni a forgatást. - Hogyan működtek akkoriban a filmgyárak? — A filmgyáraknak megvolt a stábjuk. A Hunniának Eiben István volt az operatőre és Lohre Ferenc volt a hangmérnöke. A produkció nemcsak a stúdiót, de a stábot is kibérelte az operatőről, hangmérnöktől a kulisszatologatóig. A Magyar Filmirodánál egyébként a későbbi Kossuth-díjas Hegyi Barna volt az operatőr és Kereszty Ervin volt a hangmérnök. Abban az időben egy filmet egy-két hét alatt leforgattak, mert drága volt a stúdió és a stáb bérlete, nem beszélve a színészek gázsijáról. A gond csak az volt, hogy én még nem voltam segédrendező. Cserépy elkérte a papírjaimat, bement Kiss Ferenchez, a Színész és Film Kamara elnökéhez, és soron kívül megkaptam a fényképes segédrendezői igazolványomat. Általában vígjátékokban dolgoztam, de egyetlen filmet sem láttam, miután elkészült. Jóval később, már Ausztráliában szereztem meg videón a filmjeimet. Az első és utolsó komoly filmem, amelyet segédrendezőként jegyeztem, a Harmincadik című alkotás volt. Amikor hazatértem, a televízióban láttam viszont hatvan év múltán, így a mai eszemmel visszanézve majdhogynem szégyenkeztem, hogy ebben a filmben dolgoztam. Nagyon rossz volt. - Mi volt az első lépés egy filmforgatás előtt? - Jött a szponzor a pénzével, és kiválasztott egy olyan rendezőt, akinek már neve volt és több kasszasiker fűződött a munkásságához. Amikor megvolt a téma, elkészült a forgatókönyv, attól a perctől a rendező volt az isten. Ő választotta ki a színészeket, a stábot, a segédrendezőt, a statisztákat, az öltöztetőt, egyszóval teljhatalma volt. - A szponzor beleszólhatott a forgatásba? - Hajaj! Nagyon sokszor. Hol a szép barátnőjét, hol a lányát nyomta be egy szerepre az, aki éppen a pénzt adta. Az sem volt mindig szerencsés, amikor a szponzor a színészválogatásba is beavatkozott, így olyan filmekhez is szerződtették mondjuk Csortos Gyulát, ami nem volt igazán az ő karaktere. - Milyen volt Csortos a filmgyárban? - Csortossal az volt a baj, hogy nem tűrte a rendezők utasításait. Éppen Martonffy Emillel történt meg, hogy amikor instrukciókat adott, hogy milyen hangsúllyal, hogyan alakítson egy figurát, Csortos rászólt: maga még csecsemő volt, amikor én már művész voltam. Maga ne adjon nekem utasításokat, hogyan kell játszani. Általában a rendező ismeri a forgatókönyvet, ő tudja, milyen filmet akar. Az is igaz, hogy az akkori színészek közül, akikkel valaha együtt dolgoztam, Csortos vette egyedül a fáradságot, hogy elolvassa a teljes forgatókönyvet. Ezért pontosan tudta, miről szól a film és mi abban az ő szerepe. Kialakított magának egy elképzelést a filmről és a szerepéről. Önmagát rendezte, hiába akart a rendező esetleg más hangsúlyokat kiemelni. Kis Manyi, Latabár Kálmán vagy Bilicsi Tivadar, akik már akkor rengeteget szerepeltek mindenfelé, rohantak egyik helyszínről a másikra, gyakran beestek a stúdióba, és kérdezték: na, ma mit mondok, gyerekek? Ilyenkor én mint másod-segédrendező a forgatókönyvvel a kezemben végszavaztam nekik. - Milyen volt a viszony a sztárok között? - Vegyes. Csortos, aki mindig mindent tudott és precíz és pontos volt, már a bevilágításnál is ott ült. Karády Katalin mindig késett. Páger Antal viszont nem volt nagyon népszerű. Főleg azért, mert igen nagyra tartotta magát, és ezt éreztette is mindenkivel. Elérte, hogy valamiféle művészeti tanácsadóként többletgázsit kapjon a szponzortól, ráadásul mindenbe beleütötte az orrát. Nem csak ezért nem kedvelték. Senkivel nem volt hajlandó leülni ebédelni. Volt neki egy hatalmas Buickja és egy kétüléses sport Alfa Romeója. Két kocsija volt, de soha senkit nem vitt haza vagy be a filmgyárba. Ez pedig akkor szokás volt, hiszen nem volt ennyi autó, és a tömegközlekedés is rosszabb volt. Nekem volt egy nyitott DKW-m, és én még Karády Katalint is vittem. Jávor Pál sajnos sokat ivott, annak ellenére, hogy a szeszes italt tiltották a forgatáson. Termoszban vitte be a konyakot a filmgyárba, mintha feketekávét inna. Ha jó kedve volt, nagyon jópofa tudott lenni, de ha bal lábbal kelt fel, nagyon durva volt. Bilicsi és Latabár viszont nem csak a filmvásznon voltak aranyos emberek. Latabár sokat rögtönzött. Gyakran megvolt a próbafelvétel, azután a felvételnél Latabár rögtönzött, mi dőltünk a nevetéstől, újra kellett venni a jelenetet, de a rendezők jó néhányszor elfogadták az ötleteit, és azok kerültek a végleges változatba. Szerettük Kis Manyit, Turay Idát is, mert ők is kedvesek voltak. A sztárok amúgy ritkán, de előfordult olyan forgatás is, ahol egyáltalán nem találkoztak egymással. A párbeszédeket is külön vették fel és később vágták össze. - Mekkora gázsik voltak? - A sztárok ezt nagyon titkolták, de a producerek is, nehogy egyik vagy másik követelőzzön, hogy X miért kap többet, mint ő. Azt tudom, hogy ’38- ban, amikor én kezdtem a pályám, és az a kuplé járta, hogy havi 200 pengő fixszel, az emberkönnyen viccel, a rendező egy filmért, amit egy-két hét alatt leforgatott, 10 ezer pengőt kapott. Én másod-segédrendezőként ugyanezért 1500 pengőt tehettem zsebre. Azért még külön adtak száz pengőt, ha a DKW Cabrioletemmel vittem a forgatásra valamelyik művészt. A Behajtani tilos!-ban a garázsjelenetben is ott állt a kocsim, azért is járt száz pengő. - Hogyan ért véget filmes karrierje? - 1942. október 5-én bevonultam repülősnek. Géza bátyámmal tiszti iskolára kerültünk. Majd 1944 decemberében az egész repülőakadémiát vagonokra rakták, és elindultunk Berlinbe. Borzalmas bombázásokat éltünk át, amíg bezárult a gyűrű. Soha nem szerettem gyalogolni, ezért egy motorkerékpáron igyekeztem kisiklani a bekerítésből. Erdőn-mezőn átvágtam, persze néha nyílt útra is kikeveredtem, és beleszaladtam orosz páncélosékekbe. Végre elértem az Elbát, de akkor már mindkét kerék defektes volt, besült a hátsó tengely, csak a lánc meg a sárhányó tartotta a kereket, a kuplung elszakadt, az első és második sebesség fogaskerekei kitörtek, csak hármasban tudtam hajtani, de ha lőnek, menni kell.. Az Elba partján a német tábori csendőrök a Német Birodalom nevében lefoglalták a magyar kincstári motorkerékpárroncsot. Az amik géppuskákkal lőtték a partot, hogy ne mehessen át senki, mert nem hiányzott nekik több ezer ember eltartásának a gondja. Végül éjszaka egy lebombázott vasúti hídon átkúsztunk, és csak azért is fogságba estünk. Németországból Belgiumba kerültünk, ahonnét csak a bátyám ment haza, én 1950-ben, kint megismert magyar feleségemmel Ausztráliába emigráltam, bár soha nem akartam elhagyni a hazámat. Néhány éve hazatelepültem, és csak azt bánom, hogy ezt nem tettem meg előbb. Bihari Tamás 2004. JÚNIUS 26., SZOMBAT NÉPSZAVA 21 Filmforgatás a háború előtt, Jordán Ferenc a rendezőtől jobbra, öltönyben Nínó evisz benne mentő gyógyi (Részletek egy internetes naplóból) Június 16. (szerda): Ma kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája orvoshoz ment. Egész nap jól szórakoztunk, kivéve azt a néhány esetet, amikor Milost apróbb balesetek érték. A legsúlyosabb az volt, hogy le akart szedni valamit a konyhai kulcstartóról - ami tölgyfából van és elég nagy -, és a fejére esett. Jó nagy púp lett ott, a kulcstartó pedig megsemmisült, mert az összes - lófejű - tartóvasacska letört. Egyszer pedig homokot dobált a szélbe, ami persze a szemébe ment. Az utcán pedig ki akarta nyitni egy kocsi ajtaját, de becsípődött az ujja. Cserébe egész nap evett. Főztem neki gombócot - csak elő kellett vennem a mélyhűtőből. Talán a nagy szél miatt nem tudott elaludni, így aztán mire a mamája hazaért, annyira álmos volt, hogy maga kérte, hogy fektessük le. „Oppe ámosz.” Ma sokat gyakorolta az éntudatot. Rámutatott a különféle testrészeimre, aztán a sajátjára, és hozzátette, hogy Öppe, aki ő maga. Például: „Papa aja, Öppe aja”, vagyis Papa haja, Öppe haja. De a legjobb az volt, hogy amikor észrevette, hogy levettem a papucsomat, visszatette a lábamra, és megfenyegetett: „Nínó evisz benne mentő gyógyutl, ami azt jelenti, hogy megfázom, és jön a mentő, ami elvisz, hogy meggyógyítsanak. Én ezt már legalább négyszer végigéltem, és egyszerűen megunhatatlan. Nincs csodálatosabb, mint amikor azzal küzd egy gyerek, hogy elmondjon valamit. És csakugyan mindennap többet tud. Az ember valami olyan örömöt érez ettől, ami valósággal szerelemféle. Elbűvölés. Ez kicsit később is megmarad, amikor a gyerekek tehetségét vagy jóféle eredményeit figyeljük. Június 17 (csütörtök): Milosnak megmunkáltam egy fogdosófát. Régi találmányom. Nagyon szeretik a gyerekek, de a felnőttek is. Fadarabot reszelővel lekerekítek, aztán nagyon finom csiszolópapírral addig dolgozom rajta, amíg olyan sima lesz, mint a bőr. Állandóan kézben lehet tartani, mindig lehet simogatni. A felnőttek inkább a zsebükben tartják, és akkor veszik elő, ha idegesek. A végén a fából kikopnak a puha részek, így csodálatos erős felület keletkezik. Eredetileg azért készítettem ilyen fadarabokat a szobrászati hulladékból, mert szépnek találtam őket. Egy tálba tettem pár darabot, és azt vettem észre, hogy a gyerekek rájárnak, piszkálják, aztán ellopják őket. Rájöttem, hogy ezek a gyerekek szinte soha nem érintkeznek természetes anyagokkal, pláne fával, pláne ilyen finoman megmunkált felületekkel. Mivel a felnőttek is piszkálták és elkérték őket, megkérdeztem, miért kell nekik. Azt mondták, hogy olyan, mint a bőr: jó hozzáérni. Ebből meg az az elméletem lett, hogy amióta nem kurkászunk, mert valami hülye illetlennek nyilvánította ezt a csodálatos foglalatoskodást, gyakorlatilag csak a gyerekünk és a szerelmünk bőrét érinthetjük meg. De mivel nincs mindig erre alkalmas korú kölykünk, és ritkán vagyunk szerelmesek, nagyon hiányzik ez az érzés. Ezért aztán sokáig gyártottam fogdosófákat mindenki örömére, de valahogy abbahagytam. Talán most újrakezdem. Június 18. (péntek): Tegnap a feleségem hozott kefirgombát Gizitől, aki Wanda mellett lakik és a sógornője is. (Az milyen rokonság velem?) Ma kicsit pepecseltem. Régen éveken át tenyésztettem egy törzset, és komoly gyógyászati sikereket értem el vele. Ennek az volt az előzménye, hogy a hülye barátaim, amikor ide költöztem, végigjárták a falut azzal, hogy hol lakik a csodadoktor. Senki nem tudott ilyen emberről. Erre ők elmagyarázták, hogy most költözött ide, olyan szakállas, pocakos ember., Ja, az, akinek két fürdőkád van a kertjében?!” De ezt nekem nem mondták el. Hanem egyszer csak becsöngetett egy néni, és megkérdezte, mit javallok csonthasogatásra. Egyből rávágtam, hogy arra a fekete nadályrő a legjobb, ha akarja, megmutatom, hol lehet szedni az ártéren. Egy másik néni azzal jött, hogy mit mondok fülfájásra. Azt mondtam, hogy majdnem minden kapu fölött van kövirózsa, ki kell nyomni a levét, de úgy, hogy a hüvelykujjunkon csorogjon le, bele a fülbe. Aztán átjött Józsi bácsi, hogy neki szorulása van, mi a teendő... Kicsit csodálkoztam, de úgy véltem, hogy a fővárosból „jöttment” ember vagyok, biztosan azt hiszik, hogy a műveltségem része az orvoslás. Akartak pénzt adni, amit persze nem fogadtam el. Erre hoztak tojást, ezt-azt. Évek múlva jöttem rá, hogy miért keveredtem ebbe a szerepbe, de csak azért, mert a barátaim elárulták, mit tettek. Ezt csak azért írtam le, mert Józsi bácsinak szorulásra kaukázusi kefirt ajánlottam. Mondtam, hogy ha hoz nekem mindennap egy liter tejet, én beoltom, aztán csak meg kell inni. Egy hét múlva teljesen rendbe jött a széklete, és széltében-hosszában mesélte, milyen kiváló orvos vagyok. Cserébe nekem meg az lett a kedves kötelességem, hogy mindennap elkészítettem Józsi bácsi gyógyszerét. Addig, amíg egyszer valamitől elpusztultak a gombáim. Amikor ide jöttem, az volt az első dolgom, hogy átmentem a szomszédhoz, és megkérdeztem: lemeszelhetem-e a háza hátsó falát? Kicsit csodálkozott, de megengedte. Elmagyaráztam neki, hogy én életem nagy részét városokban töltöttem, szürke falak között. Most szeretnék fehéret látni. Az amúgy is jobban megy a zöld növényekhez. Egy hét múlva Józsi bácsi áthívott. Valami gyümölcsfametszésben kért tanácsot, amin én igen csodálkoztam, lévén, hogy még életemben nem metszettem gyümölcsfát. Aztán megállt, és azt kérdezte, hogy na mit szólok... Én meg csak álltam, és nem szóltam. Kiderült, hogy azt kellett volna észrevennem, hogy ő is lemeszelte azt a falat, amire néz.Mostanában halt meg egy öregotthonban. Sajnos nem értesítettek, pedig elmentem volna a temetésére. Szóval Gizi jót tett, mert szeretek kefirezni, és pláne amúgy is mindennap megiszom egy fél litert, amióta kijöttem a kórházból. Gizit azért irigylem, mert szorgalmas munkával meg etetőkkel madarak tucatjait szoktatta a házhoz. Állandóan ott röpdösnek az ablaka előtt. Mindig csodálom, amikor Wandáéknál vagyok. Ja és a kaukázusi kefir titkát állítólag úgy szerezte meg a szovjet állam, hogy egy kurvából lett ügynököt küldtek ahhoz az emberhez, akié a gombatörzs volt. A szeretője lett, és ellopta, így ajándékozta meg egy csodálatos kinccsel a szovjet népet, és ez volt az egyik első hatalmas lépés a kommunizmus felé az egészségügy terén. Később elbotlottak, de ennek semmi köze a kefirhez. Andrassew Iván SZÉP SZÓ