Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)

2004-06-26 / 148. szám

Hunniától Hunniáig Talán az utolsó, aki még szemtanúja volt a magyar film első nagy korszakának az 1930-as években. Magyar repülőstisztként élte át Berlin ostromát, majd amerikai hadifogságból szabadulva, a hazainduló vonatról leszállva, egészen Ausztráliáig jutott. Pedig Jordán Ferenc soha nem akarta elhagyni szülőföldjét, mégis ötvenvalahány évi emigráció után tért most végleg haza. - Hogyan keveredett egy szolid úri fiú a filmesek világába? —A fölöttünk lakó családhoz járt ven­dégségbe Martonffy Emil filmrendező, aki nagyon sok­ filmet forgatott abban az időben. Ez valamikor 1938-ban le­hetett. Magántanulóként sokat voltam otthon, és jó kapcsolatot ápoltam ezzel a családdal. Összebarátkoztam Emillel, aki egy alkalommal megkérdezte, nincs e kedvem kimenni a filmgyárba, hogy megnézzem, mit csinál. Akkor még két filmgyár létezett, a magyar Filmiroda és a Hunnia. A Hunnia a Róna utcában, a Magyar Filmiroda pedig a Fradi-pá­­lyával szemben, a mostani Volán-busz­pályaudvar helyén működött. - Melyik filmgyárban esett át a „tűzkeresztségen”? - A Hunniában látogattam meg Mar­­tonffyt, és úgy gondoltam, ez engem ér­dekel, jó lenne csinálni. Akkoriban az volt a szabály, hogy legalább három filmben kellett részt venni, hogy az em­berből fizetés nélküli gyakornok lehes­sen. A rendező azután adott egy igazo­lást, hogy ki mennyire volt érdeklődő, miként tette hasznossá magát. A minősí­tés alapján kérhettem a felvételemet a filmes kamarába, ahová nagyon nehezen lehetett bejutni. A következő lépcsőfok a naplóvezetői poszt volt. Újabb filmek és rendezői minősítést követően már ügyelőként dolgozhattam, afféle szaladj ide, szaladj oda figuraként. Mikor itt is bizonyítottam, végre másod-segédrende­­zővé avanzsáltam. Az út innen vezetett tovább a segéd-, majd a rendezői szék­hez. Visszafelé nem lehetett lépni. A se­gédrendezőséghez szükséges filmes­munkám alapján 1942 tavaszán kérhet­tem volna a segédrendezői átminősíté­semet, de akkor én már tudtam, hogy októberben be kell vonulnom a repülő­sökhöz. Ott hároméves képzés várt rám, én meg nem akartam ennyi kiesés után fölvenni a fonalat. Gondoltam, eleinte másod-segédrendezőként kapcsolódom be a forgatásokba, így azután elutaztam a Balatonhoz még egy igazi nyaralásra. Élveztem az életet, a napsütést, amikor kaptam egy táviratot Cserépy László rendezőtől, hogy menjek vissza Pestre, mert sürgősen szeretne velem beszél­getni. Azért hívott, mert egy nagy film forgatására készült, amelynek a munká­latait egy hónapra tervezték, és sok kül­ső helyszín is szerepelt benne. Azért táviratozott nekem, mert a segédrende­zője beteg lett, a stáb pedig már együtt volt, és nem tudták megkezdeni a for­gatást. - Hogyan működtek akkoriban a filmgyárak? — A filmgyáraknak megvolt a stáb­juk. A Hunniának Eiben István volt az operatőre és Lohre Ferenc volt a hang­mérnöke. A produkció nemcsak a stúdi­ót, de a stábot is kibérelte az operatőről, hangmérnöktől a kulisszatologatóig. A Magyar Filmirodánál egyébként a ké­sőbbi Kossuth-díjas Hegyi Barna volt az operatőr és Kereszty Ervin volt a hangmérnök. Abban az időben egy fil­met egy-két hét alatt leforgattak, mert drága volt a stúdió és a stáb bérlete, nem beszélve a színészek gázsijáról. A gond csak az volt, hogy én még nem voltam segédrendező. Cserépy elkérte a papírjaimat, bement Kiss Ferenchez, a Színész és Film Kamara elnökéhez, és soron kívül megkaptam a fényképes segédrendezői igazolványomat. Álta­lában vígjátékokban dolgoztam, de egyetlen filmet sem láttam, miután el­készült. Jóval később, már Ausztráliá­ban szereztem meg videón a filmjei­met. Az első és utolsó komoly filmem, amelyet segédrendezőként jegyeztem, a Harmincadik című alkotás volt. Ami­kor hazatértem, a televízióban láttam viszont hatvan év múltán, így a mai eszemmel visszanézve majdhogynem szégyenkeztem, hogy ebben a filmben dolgoztam. Nagyon rossz volt. - Mi volt az első lépés egy filmfor­gatás előtt? - Jött a szponzor a pénzével, és kivá­lasztott egy olyan rendezőt, akinek már neve volt és több kasszasiker fűződött a munkásságához. Amikor megvolt a té­ma, elkészült a forgatókönyv, attól a perctől a rendező volt az isten. Ő vá­lasztotta ki a színészeket, a stábot, a se­gédrendezőt, a statisztákat, az öltözte­­tőt, egyszóval teljhatalma volt. - A szponzor beleszólhatott a for­gatásba? - Hajaj! Nagyon sokszor. Hol a szép barátnőjét, hol a lányát nyomta be egy szerepre az, aki éppen a pénzt adta. Az sem volt mindig szerencsés, amikor a szponzor a színészválogatásba is be­avatkozott, így olyan filmekhez is szer­ződtették mondjuk Csortos Gyulát, ami nem volt igazán az ő karaktere. - Milyen volt Csortos a filmgyár­ban? - Csortossal az volt a baj, hogy nem tűrte a rendezők utasításait. Éppen Martonffy Emillel történt meg, hogy amikor instrukciókat adott, hogy mi­lyen hangsúllyal, hogyan alakítson egy figurát, Csortos rászólt: maga még cse­csemő volt, amikor én már művész vol­tam. Maga ne adjon nekem utasításo­kat, hogyan kell játszani. Általában a rendező ismeri a forgatókönyvet, ő tud­ja, milyen filmet akar. Az is igaz, hogy az akkori színészek közül, akikkel vala­ha együtt dolgoztam, Csortos vette egyedül a fáradságot, hogy elolvassa a teljes forgatókönyvet. Ezért pontosan tudta, miről szól a film és mi abban az ő szerepe. Kialakított magának egy el­képzelést a filmről és a szerepéről. Ön­magát rendezte, hiába akart a rendező esetleg más hangsúlyokat kiemelni. Kis Manyi, Latabár Kálmán vagy Bilicsi Tivadar, akik már akkor rengeteget sze­repeltek mindenfelé, rohantak egyik helyszínről a másikra, gyakran beestek a stúdióba, és kérdezték: na, ma mit mondok, gyerekek? Ilyenkor én mint másod-segédrendező a forgatókönyv­vel a kezemben végszavaztam nekik. - Milyen volt a viszony a sztárok között? - Vegyes. Csortos, aki mindig min­dent tudott és precíz és pontos volt, már a bevilágításnál is ott ült. Karády Kata­lin mindig késett. Páger Antal viszont nem volt nagyon népszerű. Főleg azért, mert igen nagyra tartotta magát, és ezt éreztette is mindenkivel. Elérte, hogy valamiféle művészeti tanácsadóként többletgázsit kapjon a szponzortól, rá­adásul mindenbe beleütötte az orrát. Nem csak ezért nem kedvelték. Senki­vel nem volt hajlandó leülni ebédelni. Volt neki egy hatalmas Buickja és egy kétüléses sport Alfa Romeója. Két ko­csija volt, de soha senkit nem vitt haza vagy be a filmgyárba. Ez pedig akkor szokás volt, hiszen nem volt ennyi autó, és a tömegközlekedés is rosszabb volt. Nekem volt egy nyitott DKW-m, és én még Karády Katalint is vittem. Jávor Pál sajnos sokat ivott, annak ellenére, hogy a szeszes italt tiltották a forgatá­son. Termoszban vitte be a konyakot a filmgyárba, mintha feketekávét inna. Ha jó kedve volt, nagyon jópofa tudott lenni, de ha bal lábbal kelt fel, nagyon durva volt. Bilicsi és Latabár viszont nem csak a filmvásznon voltak aranyos emberek. Latabár sokat rögtönzött. Gyakran megvolt a próbafelvétel, az­után a felvételnél Latabár rögtönzött, mi dőltünk a nevetéstől, újra kellett venni a jelenetet, de a rendezők jó né­hányszor elfogadták az ötleteit, és azok kerültek a végleges változatba. Szeret­tük Kis Manyit, Turay Idát is, mert ők is kedvesek voltak. A sztárok amúgy ritkán, de előfordult olyan forgatás is, ahol egyáltalán nem találkoztak egy­mással. A párbeszédeket is külön vették fel és később vágták össze. - Mekkora gázsik voltak? - A sztárok ezt nagyon titkolták, de a producerek is, nehogy egyik vagy má­sik követelőzzön, hogy X miért kap többet, mint ő. Azt tudom, hogy ’38- ban, amikor én kezdtem a pályám, és az a kuplé járta, hogy havi 200 pengő fix­szel, az ember­­könnyen viccel, a rende­ző egy filmért, amit egy-két hét alatt le­forgatott, 10 ezer pengőt kapott. Én má­sod-segédrendezőként ugyanezért 1500 pengőt tehettem zsebre. Azért még kü­lön adtak száz pengőt, ha a DKW Cab­­rioletemmel vittem a forgatásra vala­melyik művészt. A Behajtani tilos!-ban a garázsjelenetben is ott állt a kocsim, azért is járt száz pengő. - Hogyan ért véget filmes karrier­­je? - 1942. október 5-én bevonultam re­pülősnek. Géza bátyámmal tiszti isko­lára kerültünk. Majd 1944 decemberé­ben az egész repülőakadémiát vago­nokra rakták, és elindultunk Berlinbe. Borzalmas bombázásokat éltünk át, amíg bezárult a gyűrű. Soha nem sze­rettem gyalogolni, ezért egy motorke­rékpáron igyekeztem kisiklani a bekerí­tésből. Erdőn-mezőn átvágtam, persze néha nyílt útra is kikeveredtem, és bele­szaladtam orosz páncélosékekbe. Végre elértem az Elbát, de akkor már mindkét kerék defektes volt, besült a hátsó ten­gely, csak a lánc meg a sárhányó tartot­ta a kereket, a kuplung elszakadt, az el­ső és második sebesség fogaskerekei kitörtek, csak hármasban tudtam hajta­ni, de ha lőnek, menni kell.. Az Elba partján a német tábori csendőrök a Né­met Birodalom nevében lefoglalták a magyar kincstári motorkerékpárron­csot. Az amik géppuskákkal lőtték a partot, hogy ne mehessen át senki, mert nem hiányzott nekik több ezer ember eltartásának a gondja. Végül éjszaka egy lebombázott vasúti hídon átkúsz­tunk, és csak azért is fogságba estünk. Németországból Belgiumba kerültünk, ahonnét csak a bátyám ment haza, én 1950-ben, kint megismert magyar fele­ségemmel Ausztráliába emigráltam, bár soha nem akartam elhagyni a hazá­mat. Néhány éve hazatelepültem, és csak azt bánom, hogy ezt nem tettem meg előbb. Bihari Tamás 2004. JÚNIUS 26., SZOMBAT NÉPSZAVA 21 Filmforgatás a háború előtt, Jordán Ferenc a rendezőtől jobbra, öltönyben Nínó evisz benne mentő gyógyi (Részletek egy internetes naplóból) Június 16. (szerda): Ma kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája orvoshoz ment. Egész nap jól szórakoztunk, kivé­ve azt a néhány esetet, amikor Milost apróbb bal­esetek érték. A legsúlyosabb az volt, hogy le akart szedni valamit a konyhai kulcstartóról - ami tölgy­fából van és elég nagy -, és a fejére esett. Jó nagy púp lett ott, a kulcstartó pedig megsemmisült, mert az összes - lófejű - tartóvasacska letört. Egyszer pedig homokot dobált a szélbe, ami persze a sze­mébe ment. Az utcán pedig ki akarta nyitni egy kocsi ajtaját, de becsípődött az ujja. Cserébe egész nap evett. Főztem neki gombócot - csak elő kellett vennem a mélyhűtőből. Talán a nagy szél miatt nem tudott elaludni, így aztán mire a mamája ha­zaért, annyira álmos volt, hogy maga kérte, hogy fektessük le. „Oppe ámosz.” Ma sokat gyakorolta az éntudatot. Rámutatott a különféle testrészeimre, aztán a sajátjára, és hozzátette, hogy Öppe, aki ő maga. Például: „Papa aj­a, Öppe aja”, vagyis Papa haja, Öppe haja. De a legjobb az volt, hogy amikor észrevette, hogy levettem a papucsomat, visszatet­te a lábamra, és megfenyegetett: „Nínó evisz ben­ne mentő gyógyutl, ami azt jelenti, hogy megfá­zom, és jön a mentő, ami elvisz, hogy meggyógyít­sanak. Én ezt már legalább négyszer végigéltem, és egyszerűen megunhatatlan. Nincs csodálatosabb, mint amikor azzal küzd egy gyerek, hogy elmond­jon valamit. És csakugyan mindennap többet tud. Az ember valami olyan örömöt érez ettől, ami va­lósággal szerelemféle. Elbűvölés. Ez kicsit később is megmarad, amikor a gyerekek tehetségét vagy jóféle eredményeit figyeljük. Június 17 (csütörtök): Milosnak megmunkáltam egy fogdosófát. Régi ta­lálmányom. Nagyon szeretik a gyerekek, de a fel­nőttek is. Fadarabot reszelővel lekerekítek, aztán nagyon finom csiszolópapírral addig dolgozom rajta, amíg olyan sima lesz, mint a bőr. Állandóan kézben lehet tartani, mindig lehet simogatni. A fel­nőttek inkább a zsebükben tartják, és akkor veszik elő, ha idegesek. A végén a fából kikopnak a puha részek, így csodálatos erős felület keletkezik. Eredetileg azért készítettem ilyen fadarabokat a szobrászati hulladékból, mert szépnek találtam őket. Egy tálba tettem pár darabot, és azt vettem észre, hogy a gyerekek rájárnak, piszkálják, aztán ellopják őket. Rájöttem, hogy ezek a gyerekek szinte soha nem érintkeznek természetes anyagok­kal, pláne fával, pláne ilyen finoman megmunkált felületekkel. Mivel a felnőttek is piszkálták és el­kérték őket, megkérdeztem, miért kell nekik. Azt mondták, hogy olyan, mint a bőr: jó hozzáérni. Eb­ből meg az az elméletem lett, hogy amióta nem kurkászunk, mert valami hülye illetlennek nyilvá­nította ezt a csodálatos foglalatoskodást, gyakorla­tilag csak a gyerekünk és a szerelmünk bőrét érint­hetjük meg. De mivel nincs mindig erre alkalmas korú kölykünk, és ritkán vagyunk szerelmesek, na­gyon hiányzik ez az érzés. Ezért aztán sokáig gyár­tottam fogdosófákat mindenki örömére, de vala­hogy abbahagytam. Talán most újrakezdem. Június 18. (péntek): Tegnap a feleségem hozott kefirgombát Gizitől, aki Wanda mellett lakik és a sógornője is. (Az mi­lyen rokonság velem?) Ma kicsit pepecseltem. Ré­gen éveken át tenyésztettem egy törzset, és ko­moly gyógyászati sikereket értem el vele. Ennek az volt az előzménye, hogy a hülye barátaim, ami­kor ide költöztem, végigjárták a falut azzal, hogy hol lakik a csodadoktor. Senki nem tudott ilyen emberről. Erre ők elmagyarázták, hogy most köl­tözött ide, olyan szakállas, pocakos ember., Ja, az, akinek két fürdőkád van a kertjében?!” De ezt nekem nem mondták el. Hanem egyszer csak becsöngetett egy néni, és megkérdezte, mit javallok csonthasogatásra. Egyből rávágtam, hogy arra a fekete nadályrő a legjobb, ha akarja, meg­mutatom, hol lehet szedni az ártéren. Egy másik néni azzal jött, hogy mit mondok fülfájásra. Azt mondtam, hogy majdnem minden kapu fölött van kövirózsa, ki kell nyomni a levét, de úgy, hogy a hüvelykujjunkon csorogjon le, bele a fülbe. Aztán átjött Józsi bácsi, hogy neki szorulása van, mi a teendő... Kicsit csodálkoztam, de úgy véltem, hogy a fővárosból „jöttment” ember vagyok, biz­tosan azt hiszik, hogy a műveltségem része az or­voslás. Akartak pénzt adni, amit persze nem fogad­tam el. Erre hoztak tojást, ezt-azt. Évek múlva jöt­tem rá, hogy miért keveredtem ebbe a szerepbe, de csak azért, mert a barátaim elárulták, mit tettek. Ezt csak azért írtam le, mert Józsi bácsinak szoru­lásra kaukázusi kefirt ajánlottam. Mondtam, hogy ha hoz nekem mindennap egy liter tejet, én beoltom, aztán csak meg kell inni. Egy hét múlva teljesen rendbe jött a széklete, és széltében-hosszában mesél­te, milyen kiváló orvos vagyok. Cserébe nekem meg az lett a kedves kötelességem, hogy mindennap el­készítettem Józsi bácsi gyógyszerét. Addig, amíg egyszer valamitől elpusztultak a gombáim. Amikor ide jöttem, az volt az első dolgom, hogy átmentem a szomszédhoz, és megkérdeztem: le­meszelhetem-e a háza hátsó falát? Kicsit csodálko­zott, de megengedte. Elmagyaráztam neki, hogy én életem nagy részét városokban töltöttem, szür­ke falak között. Most szeretnék fehéret látni. Az amúgy is jobban megy a zöld növényekhez. Egy hét múlva Józsi bácsi áthívott. Valami gyü­mölcsfametszésben kért tanácsot, amin én igen csodálkoztam, lévén, hogy még életemben nem metszettem gyümölcsfát. Aztán megállt, és azt kér­dezte, hogy na mit szólok... Én meg csak álltam, és nem szóltam. Kiderült, hogy azt kellett volna észrevennem, hogy ő is lemeszelte azt a falat, ami­re néz.­­Mostanában halt meg egy öregotthonban. Sajnos nem értesítettek, pedig elmentem volna a temetésére.­ Szóval Gizi jót tett, mert szeretek kefirezni, és pláne amúgy is mindennap megiszom egy fél li­tert, amióta kijöttem a kórházból. Gizit azért irigylem, mert szorgalmas munkával meg etetőkkel madarak tucatjait szoktatta a ház­hoz. Állandóan ott röpdösnek az ablaka előtt. Min­dig csodálom, amikor Wandáéknál vagyok. Ja és a kaukázusi kefir titkát állítólag úgy szerez­te meg a szovjet állam, hogy egy kurvából lett ügy­nököt küldtek ahhoz az emberhez, akié a gomba­törzs volt. A szeretője lett, és ellopta, így ajándé­kozta meg egy csodálatos kinccsel a szovjet népet, és ez volt az egyik első hatalmas lépés a kommu­nizmus felé az egészségügy terén. Később elbot­­lottak, de ennek semmi köze a kefirhez. Andrassew Iván SZÉP SZÓ

Next