Népszava, 2007. június (134. évfolyam, 126-151. szám)
2007-06-30 / 151. szám
SZÉP SZÓ Veri szpesöl geszt sztárz ondó sip Tarján Tamás Egy becsületes, úszni nem tudó egyén még sziklaszilárd állóhajón és sekély folyón is tart az elsüllyedéstől és a fulladásos haláltól. Hát még ha nem is dohányzik, és a vízi jármű - ezúttal az A38 - gyomrában a mesterségesen bodorított füstöt meg a tucatszám szívott cigaretták végtermékét egyszerre kell belélegeznie. Ennek ellenére elmondhatom, talán még sosem éreztem ilyen jól magam két órára nikotinpárába börtönözve. A színészek eleinte rám ijesztettek, hiszen nem győzték hajtogatni: mindegyikük egy-egy lék a Katona József Színház dzsesszzenekarának naszádján. Hamar kiderült azonban, a magán- és a közös süllyedés miatt a legcsekélyebb aggodalmat sem érzik, sőt bizonyos öntudattal számolnak be arról: hangszerükön tegnap kezdtek gyakorolni, jelenleg az első húrral, első billentyűvel ismerkednek. Ami az infantilis, büszkélkedő életrajzi önvallomások monológjai - színművészi produkciónak príma (már ameddig és már akinél: a forma nem annyira teherbíró, hogy kis zeneszámszünetekkel majdnem tízen vetemedhessenek rá), ám a valóságot szerencsére nem fedi. Iván Fenyő, Károly Hajdúk, Gergely Kocsis, Béla Mészáros és mindenekelőtt Tamás Keresztes több instrumentumon is képes elhúzni, elfújni, elpüfölni a nótát. Az utóbbi, Thommy Crusader például a fémhenger hamulálcán, a fedélzet padlatán és a szintén rátermett Ervin Nagy tüdőlebenyein is kiklopfolja a taktust. A bárpult, a hajókorlát, a hídfőmegállóban a Combinók valamelyike, fent a Gelázson (a Gellért-hegyen) a Szabadság-szobor sem hozná zavarba, annyi szent, csak hát köti az egy díszletes helyszín, maradnia kell (díszlettervező: a 38A maga, azzal, amije van, s az egész banda együtt, katonás-kamrás hozott anyagból. Főszerep jut az ásványvizes palackoknak, esetleg a sörikéknek. A Mi ez a hang? (Dressztetés) előadása a jókedv muzsikájától virágzik az estében, ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy ne botcsinálta zenészek tegyenek úgy, mintha hangszereik sámánjai lennének, hanem fordítva: valamelyest összeszokott és nem is alacsony színvonalon képzett pajtási gárda keljen versenyre a műfaj fekete amerikai klasszikusaival (be is mondva, hogy ők most fekete amerikai klasszikusok mind a tízen). László Szacsvay - úgy is mint az egyik televízió dzsessztörténeti sorozatában sokszor hallott Pál Mácsai magyar hangjának magyar hangja - a klarinét kétszerkettőjét ugyanolyan megvesztegető tanító bácsis tárgyilagossággal olvassa fel, akár a dob ábécéjét (miközben, évtizedek óta tudjuk, maga is all-round music-maker). S a rárágyújtó, mászkeráló, helyet, hangszert cserélgető - egyénítő fejfedőjüktől általában meg nem váló - fiúk karéjában ott gyöngyöznek (nyakukban gyöngysorral) a lányok: Réka Pelsőczy, Judit Rezes és Adél Jordán. Az évtizedekkel ezelőtti divatot retrózó ruhájukon fehér keretezi a feketét, fekete szegélyezi a fehéret. Lili Izsák v. m. a „kiskosztüm-uniformissal” is külön-külön kedvezett nekik, hajlékony alakjuknak, billegő vonulásaiknak. Leslie Szacsit mintha skatulyából húzták volna elő, Ivy Pine látszólag két perce ugrott ki az ágyból, Ervin „Big” Nagy pedig bizonyára szerzett magának egy zöld törülközőt, amely vállra vetve kackiás, izzadságot itatni üzembiztos. A különféle formációjú és színvonalú színészzenekarok évadján a Petőfi Sándor utcai színház is alakított magának egyet (hogy az Artemovszk 38 után más hajókra is el-, ősztől pedig a Kamra tengeralattjárójára visszavigye a produkciót). Gábor Máté („régi nagy kártya”, „hatalmas arc”) terelte egybe a nyájat és nyírta elegánsra a nézni, hallani és élveznivaló gyapját. Bor Sirokay v. m„ a dramaturg nyilván a rendezővel és a közreműködőkkel együtt írta-ollózta össze azt a kanavászt, melybe egy-egy mély vallomással szinte mindenki belebúgja, beledörmögi óvodás, kisiskolás, úttörőtábori, gimnazista, színészegyetemi esztendeinek zenei indíttatásait s persze a nagy emberi mögöttest, a régirégi, letűnt időket, a nyolcvanas, kilencvenes éveket. Csesztetnek a dzsessztetők. Összehordanak fűt-fát, füllentenek igazat, esküsznek hamisat. Játszanak. Kitalált papát és igazi zeneműboltot. Egyszerű udvarlást és fantasztikus kalandot. A közönség részéről nem árt némi beavatottság. Ha van, jó. Ha nincs, úgy is jó. De aki emlékszik, miféle szólószám miatt tiszteleg Annamari Láng előtt Réka Pelsőczy - vagyis látta a Krétakör Feketeország című előadását, duplán otthonosan érzi magát a muzsika e barlangjában. A színház csúfoló, önparodizáló prózai színházi részek nélkül különféle hiánybetegségekben szenvedne az alapvetően dzsesszszesszió műfajú komédiázás. De mert az „örökzöldek” reflektorcsóvái természetszerűleg erőteljesebbek a magánszámok, rögtönzések zseblámpafényeinél, a Mi ez a hang? olykor pislákol kicsit. Önismétlésekbe botlik, s az amerikainyelv-ejtéskarikatúrákból, a névfordító angolozásból kevesebb viccre telik a kívánatosnál. Noha nagyon nyomják a feszes meg a néző jenki sódert, sűrűn hódolva a zenei vezető, Tamás Mohai v. m. nevének is. Ha drámai színészek olykor egy kicsit hamisan énekelnek, s a hangszer hátuljánál keresik az elejét, az a baki öröme, kettős ok a tapsra a végig együtt játszó publikum részéről. Ha viszont a színész színészként ragad bele térdig mondókájának iszapjába, az akár kínos is lehet. Akad kidobható fészkelődés- és dumaballasztja a produkciónak. Gábor Máté - nem visz rá a szolidáris lélek, hogy Máté Gábornak írjam a nevét, viszont arra sem, hogy a Gabor Máte (Ivan Fenyő = ájven finájau stb.) formát válasszam - kerekded filmbejátszásos, hangulatkeltő nyitánnyal, izmos, kitartó játék- és zenetesttel, kissé késleltetett, ám időben érkező fináléval látta el a dzsessztetést. Legénységét a háttérből, kapitányként vigyázza. Valószínűleg legszívesebben együtt parádézna velük a placcon. Parker („Börd”) Csárli vagy Ellington Diúk és mások számaira ebben a katonás-magyarosfiatalos, életképes hangzásban is nosztalgikus öröm ráismerni. Csupán engedni kell, és a Duna hullámain siklat az álló hajó, sodor magával a szentimentes dzsörni. A jazz meg a session, na meg az Artemovszk Fotó: Ilovszky Béla, Theater.hu ellett VB.Sepíllj! Bekapcsoltad magad? -kérdi Péter. Bólintok. Fülemen a fülhallgató, szám előtt a mikrofon, kezem a másodpilóta kormányán, és elindulunk. Péter születésnapi ajándéknak adta a repülést, jó egyórás, kellemes, napos séta hatszáz méter magasan. Lenézek. „Térkép e táj” lenne a banális radnótis asszociáció, de milyen is a térkép? Látszólag minden rendben van. Alattunk éppen Szeged, megvan a Dóm tér, a széksorokat is tisztán látni. De hó innét lehet tudni, hogy valójában renden van-e minden? Másnap lent a földön ismét széksorok kézközeiben. Örökmozgó. Elbert Mártáék filmjét látom a kerekasztal-tárgyalásokról. 1989 tavasza. Az ártatlanság pillanatai. A szakállas fiú, aki legalább olyan izgalmasan vonzó, mint Che Guevara volt, s egy másik, bajszát rágó, szép kunarcú. A hosszú fiú nevető, pimasz szájával, a keskeny arcú, villámló szemű jogász dzsekiben, aki egy dundi jogásszal uralja a terepet. Ezek ott még MIND igazán akartak valamit. És nem pénzt! Hihetetlenül vonzóak voltak. Még nem tudták, mi a politikai marketing, nem stylist tervezte a nyakkendőjüket, nem komputeres mosolytervező szabta személyesre mosolyukat, nem üzeneteket fogalmaztak a népnek, hanem létező dolgokat kívántak megváltoztatni és eddig nem létezőeket meghonosítani. Aztán otthon újraolvasom a rendszerváltozás utáni első kormány miniszterelnökének életrajzait. Akkoriban kifejezetten idegesítettek barokkos körmondatai, tanáros attitűdje, most egyre jobban látom a figura szinte görög drámákba illő tragikumát. A dzsekis jogász később talárt, majd tanári öltönyt visel, most meg a Sándor-palotában fogad. Nem hiszem, hogy alapkaraktere megváltozott volna. Legalábbis ez a benyomásom keletkezik, amikor egy korábbi Századvég-számban elolvasom a vele készített negyvenöt oldalas életútinterjút. Csak fel kell ülni egy kis Mooneyra vagy egy nagy utasszállítóra, esetleg otthoni időgépbe, hogy ránézhessünk a tájra, a közelmúltra, s legalább megértünk valamit a jelenből. Repülni, így vagy úgy, csodálatos. Mi ez a hang? (Dzsessztetés) Katona József Színház - A38 Hajó Rendező: Máté Gábor 2007. JÚNIUS „Az élet sok műfajb SZENTGYÖRGYI RITA Minden olyan regényes az életében, már a kezdet kezdetétől: egy balparti párizsi moziban Ginger Rogers és Fred Astaire tánclépéseinek nézése közben kezdett udvarolni apja a mamájának. Harminc évvel később a hollywoodi sztárpár, Ginger és Fred nyújtotta át neki az Oscar-díjat az Egy férfi és egy nőért. Alig húszévesen kamerával a kezében hol az Ardennesek felett repkedett, hol a 56-os forradalomról tudósított Budapest utcáin mint híradós operatőr. Mindent a gyakorlatban tanult meg a filmezésről, a fénybeállítástól a vágásig, a forgatókönyvírástól a producerkedésig. Egyaránt szereti a külső és belső utazásokat, a happy end érzetét keltő lezáratlan történeteket. Vállaltan szentimentalista, nosztalgikus. Calderón után szabadon az élet számára egy hosszú álom, amiből egy napon felébredünk. Négy házasság, hat gyerek, két unoka, negyven film, fél évszázados filmes pályafutás, megszámlálhatatlan sztori és legalább ugyanannyi csel „birtokosa”. Claude Lelouch nem szorul bemutatásra az édes-bús ponyvaregények, a romantikus tájakat idéző képeslapok, a fülbemászó dallamok szerelmesei előtt. Nagyszabású terveibe egy elkényeztetett gyerek örömével vág bele, és az sem szegi kedvét, ha a kritika sárba döngöli. Mint legutóbb a Szeretni bátorság című, 2005-ös filmje kapcsán, Cannes idei meglepetéstortájára a habot ő „szervírozta”. Nevezetesen a Mindenkinek a maga mozija című szkeccsfilm egyik epizódjával és nem utolsósorban a Pályaudvari regény nagyjátékfilmmel, melynek bemutatását a fesztivál a búfelejtő mozi mestere előtt amolyan tisztelgésnek szánta. - Milyen érzéssel töltötte el, hogy a nemzetközi filmvilág harmincöt legrangosabb alkotójának sorában önt is felkérték, hogy fogalmazza meg a moziteremhez fűződő élményeit? - Szinte az utolsó percig tökéletes rejtély fedte, ki milyen történettel áll majd elő. Igazán ez tette ördögien izgalmassá ezt a megtisztelő feladatot. Gondoljon csak bele, fejenként öt perc állt a rendelkezésünkre, hogy elmeséljük, mit is jelent nekünk a mozi. Nagyképűség nélkül állíthatom, én a szó szoros értelmében az életemet köszönhetem neki. A szüleim egy Fred Astaire-Ginger Rogers-film Claude Lelouch: „Minden kószálásunk, keresésünk célja megtalálása annak a valaminek vagy valakinek Evetke Alig hallani magyar szót a Váci utca Vásárcsarnok felé vezető szakaszán. Csapzottan roskadok le egy kávéház teraszán. Vendégfogó ragadozók hada követ, nem sejtve, hogy bennszülött vagyok. Ádáz mosollyal lökdösnek saját placcuk felé. „Gut gulásch!” - lihegik a kéjgyilkos rekedtes hangján fülembe. Hiába, a legendás magyar vendégszeretet már csak ilyen. Még jó, hogy az „R” Caféban találok menedéket, ahol nincsenek fekete étlapokkal fenyegetően hadonászó, beterelő emberek. A ház, melyet Bőhm Henrik és Hegedűs Ármin tervezett 1912-ben, ma is békebeli nyugalmat áraszt. A lépcsőfordulóban - ez az utcai szintről az emeleti galériára visz - a századfordulós fílinget idéző monumentális falfestmény nem üres szimbólum. A berendezés, a fonott székek, az asztalok mélyvörös abroszokkal, hófehér porcelánnal megterítve, a gyors és figyelmes kiszolgálás visszahoz valamit a vendéglátás aranykorának eleganciájából. Rend van, fény és tisztaság. Ez jó érzés itt, a legsötétebb káosz kellős közepén. Jelmondatuknak egy Oscar Wilde-idézetet választottak: „Az én ízlésem a legegyszerűbb, mindig megelégedtem a legjobbal.” Persze a legprecízebb gépezet is elakadhat. A mai ajánlat például vörösboros marhapörkölt tarhonyával. A csinos pincérnők azon tanakodnak, hogyan magyarázzák el az angoloknak és az olaszoknak, mi is az a tarhonya. „Akkor mondjuk azt nekik - állapodnak meg, hogy ungarische Spezialität.” Egy másodperc alatt érkezik a zamatos, hideg meggyleves, majd a dekoratív salátaágy baldachinja alatt kéjesen heverésző lazacok. Arra sem kell sokat várni, hogy kihozzák az ízletes, ám néhány diszkrét mócsingot is rejtegető marhapörköltet. Az inkriminált tarhonyát pedig fodros saláta, zöldpaprika- és paradicsomkarikák díszítik. Persze egy nyilvános helyen elköltött ebédnek mindig van szociológiai vetülete is, kiváltképp ebben az utcában, ahol a jólét és a nyomor ilyen csöppet sem kedélyes, de megszokott szimbiózisban él. Két hajléktalan is „együtt ebédel” velem, az utca túlsó oldaláról nagyokat nyelve figyelik minden mozdulatomat. S már tudom, a tehetetlenség érzése és egy jókora lelkifurdalás lesz a desszert. De ezen a környéken mindenkinek kijut valami. A szomszéd asztalnál ebédező üzletembereknek talán egy jó megállapodás, a sarokban csipegető japán hölgyeknek egy egzotikus gasztronómia élmény, a nincsteleneknek pedig a luxuslátványkonyha. „R” Café V., Váci utca 78-80. Ebéd egy személyre: 5200 Ft Szociológia a Váci utcában